Nehéz idők járnak manapság a hajdan virágzó harckocsigyártó vállalatokra. A hidegháború vége óta nagyon kevés új harckocsitípus gördült le a gyártósorokról. A hidegháború éveiben a „több fegyver nagyobb hatalom” elmélet uralkodott. Nem győztük kapkodni a fejünket, hogy a keleti vagy a nyugati blokk melyik vadonatúj páncélos csodájára figyeljünk. Egyre szaporodtak a páncélosegységek világszerte és idehaza egyaránt. Mostanra azonban elfeledtük a tankokat. A szakértők szerint a harckocsi nem egyeztethető össze a mai harceljárásmódokkal. Nincs szükség a páncélvédettségére, a lánctalpakra és a tűzerőre.
Elértük azt a pontot, hogy többet költenek harckocsi-megsemmisítésre világszerte, mint fejlesztésre. Harckocsigyártással kevés ország foglalkozik, ilyen például Kína és Pakisztán, amelyek a T-72-est gyártják saját módosításaikkal. Ilyen Oroszország is, aki a T-90-esét tökéletesítgeti, az USA az Abramsszel vagy Franciaország a Leclerckel. A gyártott új példányszám azonban elhanyagolható. Manapság inkább az figyelhető meg, hogy a harckocsikat modernizálják, úgy, hogy például lakott területen belül is alkalmazhatóak legyenek. A Háború Müvészete oldalain is bemutattuk már a TUSK kiegészítőcsomagot, melyet az M-1A2 harckocsira szerelve alkalmaznak lakott területen belüli tevékenységhez. Ez lett a hajdan büszke páncélosokból. A harckocsinak, de főleg a harckocsizónak azonban hiányoznak a széles arcvonalak, amikor légi csapás és a tüzérségi tüzelőkészítés után a gépesített lövészek előtt szétbontakozva mozgékonyságukkal és tüzerejükkel rést nyitottak az ellenség védelmének a vonalán, biztosítva ezzel a harc sikerét, és meg sem álltak a kijelölt terepszakasz birtokbavételéig.
A TUSK szerelvényei a búvónyílások körül
Amikor még számítottak...