Áthidaló megoldások

A hadszíntereken gyakran fordul elő, hogy a gumikerekes, de még a lánctalpas járműveket is megállító akadály bukkan fel. Ekkor tesznek jó szolgálatot a hídvető járművek, amelyek képesek „átlépni” ezeken a problémákon.

A műveleti feladatok eredményes végrehajtásának egyik fontos pillére a műszaki támogatás. Legyen szó akár harcok, hadműveletek végrehajtásáról, vagy éppen válságokra reagáló, humanitárius feladatok elvégzéséről, a műszaki csapatok és járműveik, eszközeik (így a hídvető rendszerek) bevonása nem csupán hasznos, de sokszor elengedhetetlen.

A speciális, hídelemeket hordozó harcjárművek története az első világháborúig nyúlik vissza. A lövészárok-háborúk képét változtatta meg 1916-ban az első harckocsik frontra kerülése. A védekezés sem késett sokat: mind a központi, mind az antanthatalmak hadseregei hamarosan elkezdték alkalmazni a mély és széles árkokat, melyek képesek voltak megakasztani a lomha páncélosok támadását. A legelső, harckocsira szerelt, kezdetleges rohamhidak már a Nagy Háború utolsó éveiben elkészültek, ám ritkán használták azokat a fronton és rendszerint akkor is sikertelenül.

Az első, kifejezetten erre a célra tervezett és hadrendbe állított hídvető harckocsi a német Wermacht kötelékébe tartozott. A Panzerkampfwagen IV (PzKpfw IV) torony nélküli alvázára épített Brückenleger IV 1940-ben állt hadrendbe. A járművön hordozott híd hossza 9 méter volt, teherbírása elérte a 28 tonnát. A hídelemeket létraszerűen előretolva lehetett lefektetni az akadály fölé.

A modern, ollószerűen lerakható hídelemek a brit Covenanter Bridgelayer hídvetőn jelentek meg. A 10,3 méter hosszú, 2,9 méter széles szerkezet 9,15 méternyi akadályt volt képes áthidalni. A kezdeti 24 tonnás teherbírást a háború végéig 30 tonnára növelték.

Ami bevált, marad

Az alapvető kialakítás gyakorlatilag 1945 óta nem sokat változott: harckocsialvázra építenek fel hidraulikusan működtethető hídszerkezeteket, ollószerűen kinyitható vagy létraszerűen kitolható megoldást választva. A fő változást az áthidaló-, illetve a teherbíró képesség növelése jelentette (alkalmazkodva a harckocsik és az önjáró lövegek tömegének folyamatos növekedéséhez). A modern, nagyobb teljesítményű hidraulikus rendszerek, valamint az egyre könnyebb, de nagyobb teherbírású fémötvözetek megjelenésével csökkent a híd tömege és a telepítéshez szükséges idő.

A külön – lánctalpas és páncélozott – hídvető járművek fejlesztése nem jellemző, így az új típusok megjelenése rendszerint a harckocsik generációváltásával egy időben történik; továbbra is ezek adják a hídvető rendszerek alapjárműveit.

Az MH 25. Klapka György Lövészdandár harckocsizó zászlóaljának műszaki rajánál – Tatán – is használnak két hídvető harcjárművet. A magyar felségjelet viselő BLG–60M immár évtizedek óta szolgál hazánkban. A korabeli NDK és Lengyelország által közösen fejlesztett jármű feladata nem egyszerű: a minimális felderítés után 4-6 perc alatt képes megteremteni a harckocsik átjutásának feltételeit olyan természetes és mesterséges akadályokon, amelyeket azok önerőből nem lennének képesek leküzdeni. A BLG–60M alapját is egy harckocsi (a T–55-ös) alváza képezi, amelyet hídrakó szerkezettel és csörlővel szereltek fel. A 40 tonnás járművet egy 580 lóerős, 12 hengeres dízel V motor hajtja. Terepen (hídelemmel együtt) 15–20 km/h, műúton vagy jól kiépített földúton 30–40 km/h sebességgel halad. Hatótávolsága kiépített úton 300–400, nehéz terepen, a megnövekedett fogyasztás miatt, 200–220 kilométer.

A kinyitva 20 méteres hídszerkezet lánctalpas járművek esetén 50, kerekes tengelyterhelésű járműveknél 15 tonna teherbírású. A közel 7 tonnás hídelemet a gép hidraulikája körülbelül négy perc alatt képes lerakni.

Modern hídhordozók

Az amerikai M1 Abrams harckocsi valóban generációváltást jelentett a korábbi, hagyományos kialakítású M60-as családhoz képest, melynek M60A1 elnevezésű modifikációja volt sokáig a rendszeresített hídvető harckocsi-változat. Az új, sokkal nagyobb tömegű és teljesítményű Abrams-ekkel azonban ezek már nem tudták „tartani a lépést”, így ésszerű választás volt az M1-esek gázturbinás meghajtású alvázára építeni az új hídvetőt. Az M104 Wolverine fejlesztése 1983-ban indult meg, majd több összehasonlító tesztet követően, illetve a program ideiglenes felfüggesztése után 1996-ban készült el az első prototípus, amely az M1A2 korszerűsített alvázát párosította össze a német fejlesztésű, jól bevált Leguan hadihíddal.

Az M1A2 alvázban dolgozó Honeywell AGT1500 típusú gázturbinás motor 1500 lóerő teljesítményű, így az M104 gond nélkül képes lépést tartani a harckocsikkal is. Az érdekes módon „kitolható” hídszerkezet két fél-hídrészből, részenként két, egymással felcserélhető 14 méteres szegmensből áll, ezeket speciális alumíniumötvözetből készítették. A hídszerkezet MLC70 teherbírású (azaz akár 70 tonnás, lánctalpas harckocsik is áthaladhatnak rajta), s 24 méter széles akadály áthidalására képes. A híd telepítését és felvételét a kezelőszemélyzet a jármű belsejéből végezheti. A telepítési idő kevesebb, mint 5 perc, míg a szerkezet felszedése mintegy 10 percet vesz igénybe.

A német hadsereg Leopard 2 Leguan hídvető harckocsija a korábbi, Leopard 1-es alvázra épített Biber rendszer továbbfejlesztése. A legfontosabb változás a Leopard 2-es toronynélküli alvázának használata, illetve a 26 méteres, akár 70 tonna teherbírású hídelemek alkalmazása. A hídszerkezet kialakítása, működési elve megegyezik az amerikai M104 Wolverine típuséval. Készül azonban már az utódtípus, a holland–német fejlesztésű Leguan Modular Bridge System (német nevén Panzerschnellbrücke 2 – PSB 2), amelynek első prototípusa 2002-ben jelent meg. Az 1500 lóerős MTU turbodiesel hajtóművel felszerelt jármű – kategóriájában szokatlan módon – egymásra helyezve három, egyenként 7 méter hosszú, 4 méter széles, speciális, nagy teherbírású alumíniumötvözetből készített hídelemet hordoz. A 70 tonna teherbírású elemekből így akár több híd is készíthető.

Keleti megoldások

Az orosz hadsereg jelenlegi, legszélesebb körben használt hídvető rendszere az MTU–72 (632-es objektum), amely (mint a típusjelzéséből is kiolvasható) a T–72-es közepes harckocsi alvázára épül. Az 1974 óta szolgálatban álló rendszer egy 50 tonna teherbírású, 20 méter hosszú, 3,3 méter széles, 6,4 tonna tömegű hídelemet hordoz. A nyugati modellektől eltérően az MTU–72-es a szerkezet két végén lévő elem lehajtása után tolja előre a fém hidat, amely 18 méternyi távolságot képes áthidalni.

A harckocsik új generációja Oroszországban is új páncélozott hídvető járművet hozott: az MTU–90M egyelőre csak kis számban került az orosz hadsereg állományába, 2013 óta. A 60 tonna teherbírású, 21 méter hosszú hídelemet egy 840 lóerős turbodiesel motorral felszerelt T–90-es harckocsialváz hordozza. A szükséges felfekvésekkel együtt 19 méteres távolságot képes áthidalni a rendszer. A kéttagú hídelem lerakása már a hagyományos, ollószerűen nyíló módszerrel történik. A kezelők itt is képesek a harcjármű belsejéből, védett helyről működtetni a járművet, továbbá a hídelem fel- és lerakására szolgáló hidraulikus rendszert.

A változatos domborzati viszonyok között tevékenykedő japán önvédelmi erők sem működhetnek ilyen jármű nélkül. A legmodernebb rendszert jelenleg a Type 91-es hídvető jelenti. Az 1990-ben hadrendbe állított jármű alapját a már tartalékba helyezett Type 74 közepes harckocsi alváza adja. A járműtestre egy 20 méter hosszú, 4 méter széles, két elemből álló hídtest került, amelyet egymás elé csúsztatva rögzítenek egyetlen elemmé, majd előre kitolva helyezik el a legfeljebb 18 méter széles akadály felett. Az elkészült híd teherbírása lánctalpas járművek esetén 50 tonna.

Magyar Honvéd 2016. szeptember/Trautmann Balázs

Forrás: honvedelem.hu