Az Egyesült Államok rakétavédelmi dilemmája

Stoltenberg nem válaszolt arra a kérdésre, hogy egy esetleges Guam elleni támadás érvénybe léptetné-e a NATO kollektív védelméről szóló 5. Cikkelyt, miszerint ha egy tagországot támadás ér az az összes tagország elleni támadásnak minősül.

A nyilatkozatra Kim Dzsong Un észak-koreai diktátor döntése után került sor, mely során jóváhagyta országa hatodik – és egyben legnagyobb hatóerejű – kísérleti atomrobbantását. Ha figyelembe vesszük a korábbi nagy hatótávolságú rakétateszteket, amelyek akár már Guamot is elérhetik, akkor világos, hogy Kim fenyegetéseire az Amerikai Egyesült Államok Kongresszusának határozott válasszal, valamint robosztus védelem kialakításával kell előállnia.

A Kongresszus az éves védelmi költségtervezet jóváhagyása előtt áll, amely során a törvényhozók megvizsgálják a védelmi stratégiát a jelenlegi meglévő, alkalmazható fegyverrendszerekkel együtt, annak érdekében, hogy eldöntsék mi az, ami valójában működik és mi az, ami nem.

A Kongresszusnak – az Alkotmányban leírtak alapján – joga van az állami költségvetés felett dönteni, és az éves védelmi kiadásokra vonatkozó törvénytervezet kiváló lehetőség arra, hogy priorizálják a védelmi kiadásokat. Az interkontinentális ballisztikus rakétavédelem fejlesztése egyfajta lehetőség az Egyesült Államok részére, hogy megvédje magát az egyre agresszívabb Észak-Koreától, anélkül, hogy feleslegesen provokálná az ázsiai országot. Ez a tény nem kerülte el más nemzetek figyelmét sem a Kelet-Ázsiai régióban, hiszen a Pentagon egyik elsőszámú fegyverbeszállítója – Loockheed Martin – rakétavédelmi komplexumok telepítésére kapott megrendelését több Észak-Korea által fenyegetett országtól, mint például Japán és Dél-Korea.

Évtizedekkel ezelőtt Ronald Reagen elnök már támogatta egy interkontinentális ballisztikus rakétavédelmi rendszer kiépítését, a „csillagháborús” tervezet néven elhíresült stratégiai védelmi kezdeményezés (Strategic Defense Initiative – SDI) is az ő nevéhez fűződik. Maga a program 1983. március 23-án vette kezdetét és célja a stratégiai atomfegyvereket hordozó ballisztikus rakéták elleni védelem megvalósítása volt földi és világűrűbéli telepítésű fegyverrendszerek alkalmazásával. A kezdeti elképzelések alapján a többrétegű rendszer az Amerikai Egyesült Államok teljes területét lefedte volna és képes lett volna a ballisztikus rakétákat a légkörbe érkezésük előtt megsemmisíteni. A tervezet olyan forradalmian új fegyverek, illetve technológia alkalmazásával számolt, melyek fejlesztése egyelőre még csak kísérleti stádiumban volt.

A megváltozott biztonsági környezetre reagálva 1991. január 28-án országértékelő beszédében George H. W. Bush elnök bejelentette, hogy az SDI program a jövőben korlátozott számú csapások elhárítására fog fókuszálni, ezzel a hadszíntéri rakétavédelem ügye került a fejlesztések középpontjába.

Clinton elnök tovább csökkentette a rendszer nagyságát és a rendszert felügyelő szervezetet átnevezte Ballisztikus Rakétavédelmi Szervezetnek (Ballistic Missile Defense Organization – BDMO) amely már csak regionális védelmi feladatokat látott el. Ez volt a ma is létező Rakétavédelmi Ügynökség (Missile Defense Agency – MDA) elődje. Rakétavédelmi Ügynökség a mai napig az Amerikai Egyesült Államok Védelmi Minisztériumának alárendeltségében működő kutatási, fejlesztési és beszerzési ügynökség, ami egyben a ballisztikus rakéták elleni védelem megvalósításával kapcsolatos tevékenységek irányítását és koordinációját is végzi, illetve együttműködik más – a rakétavédelem szempontjából releváns – szervezetekkel.

Reagan rendkívüli előrelátásról tett tanúbizonyságot. Az ötletből, amelyet a legtöbben abban az időben „Star Wars” szerű sci-fi-nek gúnyoltak, mára már több rakétavédelmi rendszer született, mint például a Terminal High Altitude Area Defense (THAAD) és Ground-Based Midcourse Defense (GMD). Míg a GMD-t úgy tervezték, hogy az interkontinentális ballisztikus rakétákat (Inter-continental Ballistic Missile – ICBM) a pályájuk felénél fogja el és semmisítse meg, addig a THAAD rendszert leginkább a kis- és középhatótávolságú rakéták ellen fejlesztették ki. A rendszer radart alkalmaz az indított ballisztikus rakéták észlelésére, majd miután azonosították a célt, a kezelő személyzet egy elfogó rakétát indít, amely kinetikus energia – azaz a becsapódás sebességéből származó erővel – semmisíti meg a célba vett ballisztikus rakétát.

Habár júliusban a THAAD tesztelés közben sikeresen megsemmisítette a célpontokat Alaszka felett, szakértők szerint a rendszer képtelen lenne hatékonyan védekezni egy nagyszabású – sok rakétát alkalmazó – támadás ellen, amelyet a nagyobb országok, mint például Oroszország lenne képes indítani.

Mindazonáltal a különböző megszorítások és a rakétavédelmi koncepció folyamatos változása okán, a program nem olyan robosztus mint amilyennek lennie kéne. Bármikor, ha valamilyen komoly fenyegetés jelentkezik a világban, a politikusok előveszik és „leporolják a rendszert” egyfajta biztonsági megoldásként, de ódzkodnak megadni annak teljes kiépítéséhez szükséges anyagi támogatást. Pedig ez a rendszer lenne a felelős a különböző országok – mint például Oroszország, Irán, Észak-Korea – rakétatámadásainak kivédéséért. Habár a fenyegetések száma egyre nő, a támogatás mértéke változatlanul alacsony marad.

Annak THAAD ellenére, hogy az eddigi tesztek során a rendszer demonstrálta a benne rejlő lehetőségeket, „vak tesztek” végrehajtására van szükség, amely végleg bebizonyítaná, hogy a rendszer hatékonyan képes megvédeni az Egyesült Államokat. Továbbá a rendszert ki kellene bővíteni, hogy képes legyen a Keleti-partot is megvédeni, mivel jelenleg csupán Kaliforniában és Alaszkában van telepítve.

A nemsokára a Szenátus elé kerülő 2018. évi Nemzetvédelmi Felhatalmazási Intézkedés (National Defense Authorization Act) szerint az Egyesült Államok további 28 földi telepítésű elfogó-rakétát fog vásárolni, amelyeket főként Alaszkában telepítenek majd, továbbá felkéri a Pentagont, hogy vizsgálja meg, szükség van-e további 100 elfogó-rakéta vásárlására az Egyesült Államok más részeinek a védelme érdekében.

A jelenleg meglévő rendszer 40 milliárd USD-ba került az Egyesült Államoknak. Az Afganisztáni háború legalább ötször ennyi pénzt emésztett fel. A Kongresszus Vizsgáló Bizottsága jelentése szerint 2001 és 2014 között az Amerikai Egyesült Államok megközelítőleg 686 milliárd USD-t költött a háborúra.

Ahogy azt Thomas Massie képviselő (Republikánus, Kentucky) kérdezte Twitteren: „Melyik járul hozzá nagyobb mértékben a biztonság megteremtéséhez?”

Forrás: raketaezred.hu