Távirányítású terroristavadászat

Ez a típus mutatta meg a kétkedőknek azt, hogy igenis lehetséges akár kontinensnyi távolságból, műholdas adatátviteli rendszerek segítségével halálosan precíz, irányított rakéta- vagy bombatámadásokat végrehajtani – gyakorlatilag bárhol a világon. A 2001. évi első tesztrepülések után több mint 16 évvel a típus most elbúcsúzott. Továbbfejlesztett változatai ugyanakkor még akár évtizedekig is fontos eszközei lesznek az amerikai légierőnek. 

Kockázatmentesen

Ha jobban belegondolunk, akkor az MQ–1B kifejlesztése és hadrendbe állítása a technikai világ egyik leglogikusabb lépésének tekinthető. Adott volt egy, elsősorban a Központi Hírszerző Ügynökség (CIA) nyomására megalkotott felderítő repülőgép, az RQ–1 Predator. Ez a gép 1994. július 3-án szállt fel először és 1995 júliusától segítette az amerikai hírszerző szervezetek munkáját, majd a hadsereg és a légierő műveleteit. A sorozatgyártott RQ–1B-k aztán 2000-ig rengeteg békeidős és „éles” hadműveleti tapasztalattal gazdagították az alkalmazókat. A Predator igen jól teljesített, köszönhetően az AN/AAS–52 széles spektrumban működő felderítő és célzórendszer nappali és infravörös kameráinak, a Ku-hullámsávban „dolgozó” műholdas távirányító adatkommunikációs összeköttetésnek és az igen üzembiztosnak bizonyult Rotax 914F négyhengeres, hagyományos robbanómotornak, amelynek beépítésekor a minél csendesebb üzemelés volt a cél. Adódott tehát a kérdés: miért ne függeszthetnének rá rakétákat? Nos, azért nem, mert egyrészt a Predator iránt nem mutatott érdeklődést a sokkal nagyobb, gyorsabb és drágább felderítőgépekhez szokott légierő, másrészt pedig úgy gondolták, a legkisebb (s akkor már szintén jól bevált), 45 kilogrammos AGM–114 Hellfire-rakéta, plusz a fegyverzet-felfüggesztő pilon tömege meghaladja a gép szárnyainak teherbírását. Tévedés volt.

Az RQ–1B Predator a közepes magasságban tevékenykedő, hosszú repülési idejű, távolról irányított felderítőgépek kategóriájának első, valóban megbízható típusának számított. Alkalmazásával elkerülhetővé vált az, hogy az ellenséges légvédelem a hagyományos felderítőgépet lelőve annak pilótáját is elpusztítsa. Emellett az egy felszállással teljesíthető rendkívül hosszú (akár 24 órás) repülési idő alatt nem fárad el és nem követ el kritikus hibát a „személyzet”, amely válthatja egymást a biztonságos földi irányítóközpontban. 

Kettős csapás

A hivatalosan 2000. június 21-én elindított Big Safari-projekt keretében az RQ–1B-k felfegyverezhetőségét kezdték vizsgálni. Ennek során a kísérleti gép megerősített és oldalanként egy-egy fegyverzet-felfüggesztő pilonnal ellátott szárnyakat, illetve az AGM–114C Hellfire félaktív lézeres irányítású rakéta célra vezetéséhez szükséges lézeres célzórendszert kapott. Az első, még gyakorló, azaz robbanótöltet nélküli Hellfire-t 2001. február 16-án indították el: a fegyver telibe találta a célpontnak kijelölt kiselejtezett harckocsit. Egy februári, immár éles AGM–114C-kkel végrehajtott sikeres lövészetsorozat után gyors döntés született: nagyobb magasságban repülve, álló helyett mozgó célok ellen és a modernebb AGM–114K Hellfire II rakétákkal kell folytatni a kísérleti programot, amelynek egyik legfontosabb támogatója Cofer Black, az ügynökség terrorizmus elleni központjának vezetője volt. Ő az ideális eszközt látta meg a felfegyverzett Predatorokban: egy csendes, alig észlelhető, a megfelelő pillanatig a célterület felett körözni képes, precíziós csapásmérő repülőgépet, amelyet a célországtól távol, baráti vagy semleges repülőtérről lehet üzemeltetni. Valóban: az 1400–1500 kilométeres hatótávolság jó barátja az ilyen „rejtett” műveleteknek csakúgy, mint az a tény, hogy a hangsebesség alatti, kifejezetten jól hangszigetelt hajtóművű Predator és a hangsebesség feletti Hellfire II-es kombinálásával a megcélzott személyt semmilyen hanghatás nem riasztotta a becsapódás előtt. A békeidős bürokrácia miatt azonban még az olyan tesztek sem hoztak áttörést a programban, mint az, amikor a hírhedt terroristavezér, Oszama bin Laden feltételezett pakisztáni lakóházának mását támadták meg a felfegyverzett Predatorral. A rakéta a kijelölt szoba ablakán „kopogott be”, a teszt kiértékelése szerint mindenkit megölve a helyiségben. Aztán jött 2001. szeptember 11., az Egyesült Államok elleni terrortámadás, és minden megváltozott. A program teljes támogatást és zöld utat kapott. S egyben új nevet is: megszületett az MQ–1A típus. A Reconnaissance, (magyarul felderítő) R-je helyett a többfeladatúságot jelző M (Multirole) került a távolról irányított gépek hagyományos Q betűje elé.

Dolgos hétköznapok

A terrortámadást követő afganisztáni, majd iraki amerikai fegyveres beavatkozás során, a CIA bin Laden-vadászata, illetve más, terrorizmussal gyanúsított személyek, csoportok felderítése és támadása alkalmával kulcsfontosságú szerepet kaptak az újdonsült felderítő/harci Predatorok. Helyesebben szólva a Predator-rendszer, hiszen egy összetett, sok specialistát és komoly technológiai hátteret megmozgató egységről beszélhetünk. Egy „csapat” jellemzően négy MQ–1B repülőgépből, egy irányítóközpontból, egy, az adatkapcsolathoz szükséges műholdas állomásból, illetve a szükséges logisztikai elemekből áll. A 24 órás bevetés emberigénye is magas: 55–60 specialista kell az olajozott működéshez. A gépet, illetve a fedélzeti érzékelő, célzó- és fegyverrendszereket egy időben két pilóta és egy szenzoroperátor felügyeli. Természetesen a 24 óra alatt többször váltják egymást a hajózócsapatok, így mindig friss és kipihent katonák működtetik az értékes gépet. A fel- és leszállás során direkt rádiókapcsolat van az eszköz és az irányítóközpont között. A felderítési és támadási feladatok végrehajtása során, a nagy távolságok miatt már műholdas adatátvitelre van szükség a gép és a hajózók között. Ha a bevetési területhez közel kialakítható egy 1500×23 méteres, leszállásra alkalmas pálya, akkor az MQ–1B képes az előretolt repülőtéren, a helyszínre szállított kisméretű, mobil irányítóegység segítségével leszállni. Így a gép üzemanyag- és fegyverutánpótlásával lerövidíthető a bevetések közötti idő.

Előttem az utódom…

Az utolsó MQ–1B-1-et 2011. március 3-án vette át az amerikai légierő. Ekkor már több mint egymillió repült óra volt az RQ–1/MQ–1 Predatorok mögött, 90 százalék feletti hadrafoghatósággal. Bármennyire is úttörőnek számított az MQ–1B a maga nemében, a korlátozott repülési magasság (7600 méter), illetve a kis fegyverterhelés miatt (két AGM–114 Hellfire II, illetve később hat AGM–176 Griffin irányított rakéta) továbbfejlesztésre volt szükség. Az MQ–1C Gray Eagle egy jóval erősebb és takarékosabb Thielert Centurion 1.7 dízelhajtóművel, négy fegyverzetfelfüggesztő ponttal, másfélszer akkora maximális felszállótömeggel és a rossz időben is használható AN/ZPY–1 STARLite radarrendszerrel felszerelve állt hadrendbe 2009-ben.

Érdemes megemlíteni, hogy az igen érzékeny, stratégiai fontosságú fegyverrendszernek minősülő MQ–1-es családot csak az Egyesült Arab Emirátusok, Olaszország, Marokkó és Törökország kapta meg. Az Egyesült Államokban pedig „határőr” Predatorok is repülnek, az Amerikai Vám- és Határvédelmi Szolgálat kötelékében.

Magyar Honvéd 2017. szeptember/Trautmann Balázs

Forrás: honvedelem.hu