2024. 03. 29. péntek
Auguszta
: 396 Ft   : 367 Ft Benzin: 625 Ft/l   Dízel: 687 Ft/l   Írjon nekünk HADITECHNIKA

Az elveszett cirkáló II.

Art of WAR  |  2006. 01. 30., 12:46

1945 decemberében az amerikai hadbíróság ítéletével egy olyan, felettébb kínos ügy végére szeretett volna pontot tenni, ami még ma is a US Navy históriájának egyik legfelkavaróbb epizódja. A történetre először a nálunk vagy 25 évvel ezelőtt bemutatott \"A cápa\" (eredetileg Jaws = állkapcsok) című amerikai film egyik jelenete hívta fel a figyelmemet. Ebben a Quint nevű cápavadászt alakító Robert Shaw egy hadihajóról mesélt, melyet titkos küldetését követően elsüllyesztettek a japánok. A tengerbe került túlélők százai aztán napokig a vízben sodródtak, kitéve a cápák egyre hevesebb támadásainak. \"Ilyen rémségek csak egy regényíró képzeletének szüleményei lehetnek!\" - legyintettem akkor. Az amerikai \"World War II\" magazin cikke azonban a sztorit, mint valóságos eseményt tárgyalta. Ennek nyomán olvasóink is megismerkedhetnek a csendes-óceáni háború utolsó napjaiban történtekkel, melynek fő bűnöse - a torpedókat és a cápákat messze megelőzve - az emberi nemtörődömség volt.

Egy hadihajó, ami nem hiányzott senkinek

Az Indianapolis fedélzetén a torpedótámadás pillanatában összesen 1196 tiszt és matróz tartózkodott. A jelentések többsége 900-ra teszi azok számát, akik túlélték a robbanást és a hajó elsüllyedését. Balszerencséjükre egyetlen egy mentőcsónak sem maradt épségben. Nagyon sokan szenvedtek különböző fokú égési sérüléseket. Aligha fog valaha is kiderülni, hányan haltak bele ezekbe a sebekbe és hányan a következő napok szörnyüségeibe. Hajnalra, az egymásba, néhány gumicsónakba és különböző roncsokba kapaszkodó túlélők két különálló csoportba verődtek. Az egyikben ott volt az Indianapolis parancsnoka, Charles B. McVay sorhajókapitány is. Először megkísérelte a két csapat egyesítését, ám hiába tempózgattak egymás felé, képtelenek voltak összekapaszkodni. Ezt követően arra biztatta a magányosan úszókat, hogy csatlakozzanak a két kompánia valamelyikéhez. A hangulat, a körülményekhez képest jó volt. McVay megnyugtatta az embereket, hogy még azelőtt leadták az SOS jeleket és a hajó koordinátáit, mielőtt az energiaellátó-rendszer tönkrement volna. Mint mondogatta: A mentés órákon belül várható. Nem megállapítható az sem, hogy tényleg leadták-e a vészjeleket. Az viszont tény, hogy ilyen üzenetet egyetlen amerikai hajó vagy támaszpont sem vett. Nem is kereste senki az elsüllyesztett hajót vagy annak legénységét. Ráadásul, a támadást követő első napon az Indianapolist jelképező zászlócskát egyszerüen levették a Mariana-szigeteki parancsnokság tervtáblájáról. Ott arra számítottak, hogy az majd haladéktalanul felkerül a Filippínó-tengeri parancsnokságon lévőre, amint McVay - átlépve a körzethatárt - jelenti nekik hajója pozícióját. Valójában a nehézcirkáló sosem hagyta el a Mariana-szigeteki parancsnokság felségvizeit.

Három gyötrelmes nap

A gumicsónakokban sem víz, sem élelem nem volt, de a szanaszét úszkáló roncsok között "kincseket" találtak. Sikerült kimenteniük néhány láda húskonzervet és pár kanna ivóvizet. A tisztek felmérték a készleteket és kiszabták a fejadagokat. Közben a két csoport lassacskán eltávolodott egymástól. Az első nap végére az áramlatok hallótávolságon kívülre sodorták őket. Alkonyatkor egy amerikai gép húzott át felettük, de túl magasan ahhoz, hogy észrevegye a két fellőtt jelzőrakétát. A hangulat ennek ellenére még mindig bizakodó volt. Főleg, mert a tisztek azt terjesztették, hogyha az Indianapolis nem érkezik meg a tervezett időre, másnap reggelre a célkikötőbe, a Leyte-öbölbeli támaszpontra, akkor az ottaniak egyből beindítják a kutatást. A második nap hajnalára a szél és az áramlatok a túlélőket három különálló kompániára szakították. A legnagyobb 400 főt, a következő csaknem ugyanennyit számlált. A legkisebb, néhány tucat emberből álló társaság, melyben McVay is volt, hamarosan látótávolságon kívülre került. A hajótöröttek hősiességére és önfeláldozására számtalan példa akadt. Az egészségesek átadták helyüket a sebesülteknek. Amint közülük valamelyik meghalt, annak helyére egy másik sérültet emeltek a tutajok szélére, viszonylagos kényelembe és biztonságba.

Az I-58, még a torony elötti hidroplán-hangárral

Az I-58, még a torony elötti hidroplán-hangárral

A hajóorvos, Haynes fregattkapitány a legnagyobb társulat hajótöröttjei között volt. A tiszt kilátástalan helyzetben igyekezett enyhíteni a sebesültek kínjain. Gyógyszer és kötszer nélkül azonban eleve "vesztes csatában" szállt harcba. A második nap késő délutánjára már valamenynyien felfigyeltek rá, hogy hatalmas cápák kerülgetik őket. Közben Gibson sorhajóhadnagy - a Leyte-öbölbeli kikötő-parancsnokság ügyeletes tisztje - ahelyett, hogy jelentette volna az Indianapolis megmagyarázhatatlan késését, szimplán áthelyezte azt a következő napra várható hajók listájára. Semmi egyebet nem tett.

A harmadik nap pirkadatkor ismét amerikai gép repült el a fejük felett, ám ezúttal is eredménytelenül lődözték a jelzőrakétákat. A fegyelem kezdett lazulni. A matrózok már a fülük botját sem mozgatták arra a parancsra, hogy a maradék vizet és élelmet juttassák el a parancsnoki tutajokra. Délre már mind a három csoport látótávolságon kívülre sodródott egymástól. A túlélők között egyre több olyan akadt, aki félrebeszélt, hallucinált. Mások egyszerüen feladták a további küzdelmet és alámerültek. A rend végső felbomlásának megnyilvánulásaként az erősebbek lelökték a gyengébbeket a tutajokról.

A Filippínó-tengeri főparancsnokságon Henslee fregatthadnagy a tervtáblára nézve észrevette ugyan, hogy az Indianapolis nem érkezett meg a kitüzött időre, de feltételezve, hogy azt közben máshová vezényleték, annyiban hagyta a dolgot. A túlélőkre a legszörnyübb megpróbáltatások ideje a következő napfelkeltével virradt. Második legnépesebb csapatuk reggelre teljesen szétsodródott. Több négyzetkilométeres területen, kisebb-nagyobb csoportokra szakadva úsztak. A cápák, megunva a haszontalan körözgetést, támadásba lendültek. Először a szétszóródottak közül a nagyobb társaságokat vették célba. Alájuk merülve megkezdték a mészárlást. A nap folyamán, hol innen, hol onnan hallatszott a széttépett emberek halálsikolya.

A túlélők közül sokak fülében mindmáig ott visszhangzanak a szívszaggató segélykiáltások. Az átélt borzalmakba jó páran bele is őrültek. A menekülés szerencsére már nem volt messze, bár azt hozzá kell tenni, hogy az eltünt hajó a parancsnokságokon senkinek sem hiányzott, így annak felkutatására utasítást sosem adtak.

"Végre megérkezett a segítség!"

Augusztus 2-án, csütörtökön Wilbur C. Gwinn fregatthadnagy Lockheed Ventura típusú gépével Peleliu-szigetéről szállt fel tengeralattjáró-vadász feladattal. Amint a számára kijelölt szektort elérte, megkezdte a dögunalmas járőrözést. Kicsivel több, mint két órával később, 900 m magasan repülve vékony olajcsíkot vett észre a vízen. Azt gondolván, hogy egy sérült japán tengeralattjáró húzza, gyorsan északnak fordult és követte az egyre szélesebb olajszennyeződést. 300 m-re ereszkedett, nehogy a vélt ellenség idő előtt felfedezze és vadul fente a fogát reménybeli első áldozatára. Az olajfolt közben akkorává vált, hogy Gwinn ráébredt, itt csak valami sokkalta nagyobb vízi jármü kerülhetett bajba. Ám ilyesmit az eligazításon nem említett senki. Még alacsonyabbra ereszkedett és alig 100 m-en repülve végül észrevette a hevesen integető túlélőket. A mentőakciót haladéktalanul megindították. Az Indianapolis hajótöröttjei 82 órát töltöttek olajban és tengervízben ázva. A Hasimotó támadását átvészelt, mintegy 900 főből végül 316-an kerültek élve a mentőhajókra.

Akiből bünöst fabrikáltak

A sztori a mentéssel akár véget is érhetne, de az korántsem fejeződött be vele. A US Navy történetében egyetlen hajó katasztrófája sem követelt még ilyen sok halálos áldozatot. Éppen ezért parancsnoksága nem hagyhatta, hogy az ügy kivizsgálatlanul, felelősei pedig megbüntetetlenül maradjanak. Nimitz tengernagy, a Csendes-óceáni Flotta első embere nem is vesztegette az időt. Augusztus 9-én utasította a Mariana-szigeteki parancsnokságot, hogy állítson fel vizsgálóbizottságot. Ez nemcsak a hajó elsüllyesztésének körülményeit, hanem az Indianapolis eltünéséről a jelentéstételt elmulasztók felelőségét is tisztázta volna. A sietve összetákolt bizottság pártatlansága viszont enyhén szólva megkérdőjelezhető volt, hiszen annak egyik tagja, Murray altengernagy - a Mariana-szigeteki tengerészeti körzet parancsnokaként - nagymértékben érintettnek számított. Beosztottjai és az ő lelkén száradt ugyanis, hogy McVay az indulás előtt nem kapott kielégítő jelentést a tervezett útvonal mentén észlelt ellenséges tengeralattjáró-tevékenységről. ők indították kísérők nélkül útnak, és az ő körzetükben süllyesztették el a japánok a hajót.

Az Indianapolis a nagyjavítást követően Californiában vetett horgonyt

Az Indianapolis a nagyjavítást követően Californiában vetett horgonyt

A US Navy "nagykutyái", hogy mérsékeljék a közvélemény várható felháborodást, az Indianapolis tragédiájáról csak augusztus 14-én adtak ki sajtóközleményt, ugyanaznap, amikor Truman elnök bejelentette Japán kapitulációját. A vizsgálóbizottság jelentését - mely 1981-ben (!) került nyilvánosságra - 1945 szeptemberének első napjaiban kapta kézhez Nimitz. Az iromány minden kérdésben ködösített, csupán egy valami vált rögtön világossá a tengernagy előtt: Felháborító módon az egész ügyet McVay nyakába akarták varrni. Javaslatuk szerint a kapitányt hadbíróság elé kell állítani szolgálat közbeni vétkes hanyagság és halált okozó, szándékos veszélyeztetés címen. Nimitz ezt elutasította, mert észrevette a kilógó "lólábakat", az elfogultságot és a felelősség alóli kibúvást. Mivel nem csak McVay-t látta "sárosnak" az ügyben, úgy döntött, hogy elég büntetés lesz neki egy feddés. King tengernagy, a flotta főparancsnoka azonban nem hagyta annyiban. Neki gyorsan és egyetlen bünösre volt szüksége, ezért Nimitz feje felett átnyúlva elrendelte a pert. Sőt, parancsnoksága már a hadbírósági tárgyalást megelőzően olyan kommünikét adott ki, ami McVayt bünösnek bélyegezte. Az eljárás az amerikai, de talán a világ joggyakorlatában is példátlannak bizonyult. Első ízben állítottak hadbíróság elé olyan kapitányt, akinek hajója ellenséges támadás következtében pusztult el. Szintén ez volt az első eset, hogy tanúként beidéztek egy ellenséges hajóparancsnokot (Hasimotót) egy olyan parancsnok (McVay) ellen, akinek hajóját az harcban megsemmisítette. A két vádpont egy tényen alapult: McVay nem manőverezett cikkcakkban a támadás perceiben. De miért kellett ehhez nagydobra vert hadbírósági eljárás, mikor ezt a kapitány kimentése napján beismerte? Egyértelmüen azért, mert Kingnek egy bünöst kellett produkálnia, nehogy kiderüljön, a flotta egész parancsnoki struktúrája az, ami a katasztrófát okozta. Hogy McVay miért nem cikkcakkolt? Leginkább azért, mert az őt a Leyte-öbölbe vezénylő parancsban erre így utasították: Haladjon cikkcakkban belátása szerint!

A szupertitkos akció

Túlzás nélkül állítható, hogy a nehézcirkáló sorsa már korábban, július 16-án San Franciscóban megpecsételődött. Akkor, amikor Pearl Harbor felé tartva átsiklott a Golden Gate-híd alatt. Titkos, sürgős és felettébb értékes rakománya a két atombomba részegységeiből állt. A feltünést elkerülendő, egymagában és a lehető legnagyobb sebességgel haladt. Gyorsan Pearlbe ért, ahol üzemanyagot vett fel és máris továbbrobogott a célkikötő, Tinian felé. Rekordidő alatt tette meg a távot. Végig egyenes vonalban hajózott, hiszen a nagy sebesség jobban védte, mint a lassúbb, cikkcakkolva manőverezgetés. A rakomány partrakerülése után McVay Guamon feltankolt, hogy útrakelhessen Leytére. A helyi kikötő-parancsnokságtól azt a felvilágosítást kapta, hogy semmiféle ellenséges tevékenységre utaló jel nincs a tervezett útvonal környékén. Ezzel szemben - éppen az előző napon - pont abban a térségben süllyesztette el egy, az I-53-ról indított Kaiten az Underhill rombolót. A körzet járőröző rombolóit értesítették is a tengeralattjáró-veszélyről, viszont a nagyobb hadihajókat nem. McVay tehát téves jelentésben megbízva húzatta fel a horgonyt. Nappal cikkcakkolt, éjjel egyenes vonalban haladt. A parancs ilyetén helytelen értelmezése egy dorgálást ért volna, nem pedig hadbírósági tárgyalást. Mindezek tetejébe Hasimotó tanúvallomásában kijelentette, hogy abból a pozícióból, ahonnan az Indianapolist megpillantotta, akkor is el tudta volna a nehézcirkálót süllyeszteni, ha az történetesen az előírásos módon manőverezik. Ezt persze gyorsan törölték a jegyzőkönyvből. 1945. december 19-én a hadbíróság McVayt mindkét vádpontban bünösnek találta és lefokozásra ítélte.

Akik megúszták, és aki nem

A történet még ezzel sem fejeződött be. A hadbíróság tagjai az ítélethozatalt követően kegyelmi kérvényt írtak alá, melyben McVay felmentését kérték. Bár ez a későbbiekben megtörtént, a per a kapitány karrierjét derékba törte. Néhány írásbeli feddés ugyan kijutott azoknak, akik azt a bizonyos, téves jelentést kiadták a japán tengeralattjáró-tevékenységről, de személyi lapjaikon nem sokáig éktelenkedett az elmarasztalás, hamarosan törölték valamennyit. Még ennél is különösebb az, hogy soha, semmilyen eljárás nem indult sem azok ellen, akik McVay hajóját egyes-egyedül a hadiövezetbe küldték, sem azok ellen, akik elmulasztották jelenteni a nehézcirkáló eltünését. A flottánál a háború idején szokásos eljárás szerint, veszélyes vizekre nehéz hadihajót csak rombolókísérettel engedtek. Elsősorban azért, mert a legtöbb csatahajó vagy cirkáló - akárcsak a veterán Indianapolis - nem volt sem radarral, sem más tengeralattjárók elleni eszközökkel felszerelve. Az óriások mindenképp rá voltak utalva az ilyesmikkel bőven ellátott, sokoldalú rombolók gondoskodására. Az még érthető, hogy az atombomba részegységeinek titkos és sürgős célbajuttatása érdekében a US Navy vállalta a kockázatot. A hajó Guamról Leytére való útja viszont már rutineljárást követelt volna. Egyszerüen azért küldték egyedül, mert Guam a Nimitz vezette Mariana-szigeteki parancsnokság felségterülete volt, Leyte viszont már a MacArthur tábornok fennhatósága alá eső Filippínó-tengeri parancsnokságé. A guami kikötőparancsnok pedig, még a gondolatától is irtózott annak, hogy akár egyetlen rombolóját is MacArthurék felségvizeire küldje. A tábornok és törzse ugyanis hírhedtek voltak arról, hogy a területükre tévedt hajókat nem engedték viszsza, hanem ott találtak számukra feladatokat.

A kapitány tragédiája

A McVay családról köztudott volt, hogy férfitagjai nemzedékekre visszamenően a hadiflottánál szolgáltak. A kapitány apja, a híres tengernagy egyszer, nagy nyilvánosság előtt a sárgaföldig lehordott egy fiatal korvetthadnagyot, bizonyos Ernest King nevüt. A megszégyenített tiszt nem felejtett. Nagyhatalmú admirálisként nem mulasztotta el a törlesztést régi sérelméért. McVay 1949-ben szerelt le a flottától. Életének hátralévő, gyötrelmes 19 esztendejét Litchfileldben, Connecticut államban töltötte. Soha, még csak eszébe sem jutott, hogy saját igazát bizonygatva "kipakoljon" a sajtónak. Mindvégig lojális maradt a flottához. Egyetlen egy szóval sem bírálta annak parancsnokságát és módszereiket. Pedig ők hajtották őt és embereit az ellenség "állkapcsai" közé. Miattuk voltak arra kárhoztatva, hogy hajótöröttekként tehetetlenül végignézzék, amint a cápák egyik bajtársukat a másik után szétmarcangolják. McVay szomszédjai azt beszélték, hogy esténként órákig térdelt a házioltár előtt és az elpusztultakért imádkozott. Ismert volt az is, hogy évente karácsonyi üdvözlőlapok garmadáját kapta egykori legénységétől. Köztük egy sem akadt, aki őt okolta volna a történtekért. A kapitány 1968. november 6-án - az Indianapolis utolsó áldozataként - egy pisztolylövéssel vetett véget önmarcangoló életének.

Ha tetszett a cikk, kövesse a
Háború Művészetét a Facebookon!
Ha lemaradt volna erről:

Még több friss hír

2024. 03. 22., 13:32
Az Olasz Légierő a közelmúltban búcsúzott a HH-212A helikoptertől, amely több mint 40 év intenzív olaszországi és külföldi szolgálat után vonult nyugdíjba. A HH-212A típus hadrendbe állítása óta több mint 180 000 órát repült, és több száz életet mentett meg.
2024. 03. 11., 11:50
Az MH Klapka György 1. Páncélosdandár katonái többhetes elméleti és gyakorlati képzés keretében sajátították el a Spike LR2 típusú páncéltörő rakéta használatát és karbantartását, a tatai laktanyában, illetve a Magyar Honvédség Központi Gyakorlóterén, a Bakonyban.
2024. 03. 18., 15:07
2024-ben az EUFOR parancsnoki teendőit ellátó nemzet, így magyar csoport biztosítja a misszió MEDEVAC (Medical Evacuation), azaz egészségügyi kiürítési képességét. Beszélgetés a misszióra való felkészülés részleteiről és a külföldi szolgálat körülményeiről Dajka Attila alezredessel, az EUFOR Helikopter Alegység parancsnokával és dr. Forgács Levente hadnaggyal, az alegység egyik orvosával.
2024. 03. 07., 11:04
Semmi, mert egy hasonló méretű, ARV vontatókocsi siet segítségére, hogy biztonságos helyre szállítsa. A pótolhatatlan eszköz kezelését öthetes kiképzés alatt sajátították el a hódmezővásárhelyi és tatai honvédek, tudásukról pedig a március első hetében rendezett táborfalvai vizsganapokon adtak számot.
   MÁSOK ÍRTÁK
2024. 03. 27., 10:10
„Több évtized után indul újra a fegyvertervező és -gyártó mérnökképzés hazánkban” – többek közt erről állapodott meg dr. Czermann János a Neumann János Egyetem képviselőivel.
2024. 03. 19., 12:55
Március elején több magas szintű delegáció látogatott a nápolyi Szövetséges Összhaderőnemi Parancsnokságra. A látogatások célja az volt, hogy megtárgyalják és kidolgozzák a NATO déli szomszédságával (Közel-Kelet, Észak-Afrika és a Száhel régiók) kapcsolatos partnerségi terveket.
2024. 03. 11., 10:30
A hatvanas években három komolyabb, halálos áldozatokat követelő tűzeset történt az amerikai haditengerészet repülőgép-hordozóin.
2024. 03. 07., 11:37
A római katolikus temetőben a csata emlékére állított obeliszknél a város és a honvédség képviselői koszorúztak.

  JETfly Magazin

Mint ahogy arról korábban már lapunkon is beszámoltunk, Dánia - az F-35-ösök érkezésével - folyamatosan vonja ki a hadrendből F-16-os vadászbombázóit, melyek értékesítését már korábban meghirdették. A lehetséges vásárló kilétét a napokban hozták nyilvánosságra.