2024. 03. 19. kedd
Bánk, József
: 394 Ft   : 362 Ft Benzin: 625 Ft/l   Dízel: 687 Ft/l   Írjon nekünk HADITECHNIKA

A Bayern-osztály – A Kaiser szuperhajói

A Bayern-osztály – A Kaiser szuperhajói
Nemes Ferenc  |  2023. 01. 20., 13:31

Az I. világháborút megelőző évtizedekben az egyre erősödő Németország hatalmas erőfeszítéseket tett, hogy egyenrangú világhatalommá váljon a fénykorát élő Brit Birodalommal. Versengésük egyik legfőbb színtere a haditengerészet volt, így a német mérnökök tudásuk legjavát beleadva, kiváló hadihajók sorát alkották meg. Ezek csúcsát a Bayern-osztályú csatahajók jelentették, amelyek azonban túlságosan későn álltak szolgálatba így csak lábjegyzetként szerepelnek a haditechnika történetében.

Német haditengerészet a széttagoltság évszázadai idején nem létezett és később is jóformán csak Poroszország rendelkezett néhány nagyobb hadihajóval ami aztán az 1866 -ban létrejövő Északnémet Szövetség, majd a nemsokkal később, Franciaország legyőzése után megszülető Német Császárság flottájának magjává vált. Mivel a német vezetés számára ekkoriban még a szárazföldi haderő volt az elsődleges, a haditengerészet szinte kizárólag partvédelemre szolgált és a rendelkezésre álló hajóállomány nagyrésze is ennek megfelelő volt. A helyzet II. Vilmos 1888 – es trónralépése után kezdett változni és egyre potensebb, erősebb egységek épültek, de a katonai célokra fordítható pénz nagyrészét még sokáig ezután is a hadsereg kapta.

II. Vilmos császár (1859 - 1941)

Vilmos 1890 – ben menesztette Otto von Bismarckot, a Vaskancellárt, aki addig nemcsak a német, hanem az európai politikai élet egyik legmeghatározóbb alakjának számított és saját kezébe vette hazája külpolitikájának alakítását. Nem kellett volna… Az ifjú Kaiser nem volt ugyan sem ostoba, sem tehetségtelen, de végtelen becsvágya miatt (ebben nagy szerepe volt születésekor megnyomorított bal karjának és magabiztos, harsány viselkedésével igyekezett ezen fogyatékosságát kompenzálni) alaposan túlértékelte saját magát, de túlbecsülte egyébként valóban dinamikusan fejlődő hazája lehetőségeit is. Mivel diplomáciai érzéke eléggé sok kívánnivalót hagyott maga után (gyakran elhamarkodott és felelőtlen megnyilvánulásaival rengeteg fejfájást okozott diplomatáinak), sikeresen romba döntötte Bismarck bonyolult nemzetközi szerződések, szövetségek hálózatán alapuló külpolitikáját és a konfrontatív útra lépve lassan hazája ellen fordította és egymás felé terelte az egyébként hevesen rivalizáló európai nagyhatalmak többségét.

Vilmos nagyanyja, Viktória királynő révén jól ismerte a hatalma csúcsán lévő Brit Birodalmat és egyszerre csodálta, ugyanakkor irigyelte is. Miután elolvasta az amerikai Alfred Thayer Mahan sorhajókapitány a Tengeri hatalom hatása a történelemre 1660 – 1783 című könyvét, az annyira elnyerte a tetszését, hogy rögtön utasításba adta lefordítását és a német tengerésztiszteknek nemcsak kötelező olvasmánnyá tette, hanem a Császári Haditengerészet (Kaiserliche Marine) minden hadihajóján is legalább egy példányt tartani kellett belőle. A mű alapvetése az volt, hogy egy ország nagysága, befolyása és gazdasági ereje szorosan összefügg flottája nagyságával és erejével, következésképpen a nagy és erős flotta az igazi nagyhatalmi státusz záloga. Vilmos, aki addig sokakhoz hasonlóan a cirkálókra és torpedónaszádokra alapozó Jeune Ecole hívének számított, Mahan könyvének olvasása után a csatahajók megszállottja lett, mert többek között ebben vélte felfedezni Németország világhatalommá válásának kulcsát. Ábrándjainak megvalósításában jobbkeze személyes jóbarátja, a hozzá hasonló szemléletváltáson átesett Alfred Tirpitz ellentengernagy (a polgári származású tengerésztiszt érdemei elismeréseként kap majd nemesi címet a Kaisertől és lesz von Tirpitz). 1897 – től ő lett a flotta a beszerzéseiért és fejlesztéséért felelős kormányszerv, a Haditengerészeti Hivatal államtitkára és ennek révén, az elkövetkező években lényegében szabadkezet kapott a nagyszabású tervek megvalósítására.

Alfred von Tirpitz nagyadmirális (1849 – 1930) a modern német haditengerészet atyja

A közhiedelemmel ellentétben Tirpitz realista volt és nem akarta túlszárnyalni méreteiben a brit flottát, mivel tudta, hogy arra a német ipar és gazdaság teljesítőképessége, még rendkívül dinamikus fejlődése ellenére sem lenne képes. Koncepciójában az úgynevezett „kockázati flotta” szerepelt, amely nem tudná ugyan egy nagy ütközetben (kisebb lokális összecsapásokban igen) megverni a Royal Navy – t, de ahhoz eléggé erős és korszerű, hogy egy esetleges háborúközeli helyzetben a várható súlyos anyagi, személyi veszteségek és a várható világpolitikai pozícióvesztés elgondolkodtassák a brit kormányt, így inkább a tárgyalóasztalnál oldják fel a felmerült nemzetközi konfliktushelyzetet.

A nagyszabású német flottafejlesztési tervek megvalósításához 1897 és 1914 között négy haditengerészeti törvényt (1898, 1900, 1906, 1908) - pontosabban mindig a korábbi módosítását bővítését -, sikerült keresztülpréselni a Reichstagon. Újabb és újabb márkamilliókat megszavaztatva, ügyesen felhasználva a világpolitika eseményeit (mint például az első és a második marokkói válság, vagy a HMS Dreadnought hadrendbe állítása stb.) és a sajtó nyomását, így még a szárazföldi haderők képviselőinek heves tiltakozása sem ért célt. Az egyre újabb és modernebb hadihajók építésének az lett az ára, hogy létrejött ugyan Európa második legerősebb tengeri hadereje (még így is sem érte el a Royal Navy méreteit), de a német állam nemcsak súlyosan eladósodott, hanem az adókat is meg kellett emelni a növekvő költségek fedezésére. Ami azonban még ennél is súlyosabb követekezmény, hogy Németország külpolitikailag erősen elszigetelődött. Nagy-Britannia és Franciaország 1904 áprilisában szövetséget kötött (Entente cordiale), amelyhez később csatlakozott Oroszország is (külön a britekkel kötött szerződés révén 1907 – ben), így a németeknek csak az Osztrák-Magyar Monarchia, a felettébb megbízhatatlan olaszok és az ugyancsak bizonytalan értékű szövetségesnek számító Törökország maradt. A józanabb politikusok látták, hogy baj lesz…

A Kaiser nagy hajói

A századfordulót követően a csatahajók építésében forradalmi változások következtek be. Megjelent és gyorsan tért hódított az esseni Krupp Művek által szabadalmaztatott, nagyobb krómtartalmú cementált és felületkeményített páncélzat, és a Parsons féle gőzturbina. Fokozatosan elkezdték átállítani a hadihajókat széntüzelésről kőolajra, ami jelentősen felértékelte a közel–keleti olajmezőket, de a korábban világszerte leginkább elterjedt 305 mm – es hajóágyúkat is nagyobbakkal kezdték leváltani. A híres HMS Dreadnought, amely elavulttá tette az összes korábban épült csatahajót, maga is 305 mm – es lövegeket hordozott, de a továbbfejlesztett utódain már megjelentek a nagyobb fegyverek.

A németek is haladtak a korral és új hadihajóik megtervezését tudományos alapossággal, a rájuk jellemző precizitással végezték. Hullámmedencés kísérleteket és robbantási teszteket is végeztek, hogy minél gyorsabb és minél ellenállóbb típusokkal erősítsék a Kaiser hajóhadát. Általánosságban a német csatahajók valamivel kisebbek voltak brit ellenfeleiknél, de köszönhetően az időben kibővített hajógyári dokkoknak és a kimélyített Kieli-csatornának törzsüket szélesebbre építhették és emiatt némileg lassúbbak, de ugyanakkor lövegplatformként lényegesen stabilabbak lettek. Erősebb, robusztusabb szerkezetüknek és átgondolt kárelhárító rendszereiknek köszönhetően megdöbbentően sok találatot elviselve, akár félig elárasztva is képesek voltak hazavinni legénységüket. Az első német dreadnought – ok a Nassau-osztály egységei voltak (Nassau, Rheinland, Posen, Westfalen), amelyek csak 280 mm – es ágyúkkal voltak felszerelve - viszont tizenkettő volt belőlük hat lövegtoronyban -, de az utánuk következő, továbbfejleszetett Helgoland-osztály (Helgoland, Oldenburg, Thüringen, Ostfriesland) fegyverzete már egy tucat 305 mm – esből állt.

Az SMS Rheinland, az első német dreadnought csatahajók egyike

1910 körül, a német katonai hírszerzés a brit flotta egy új, a korábbiaknál nagyobb szuper-dreadnought, a Queen Elizabeth-osztály tervezéséről szerzett információkat, ezért megkezdték egy ezzel minden tekintetben egyenrangú típus kifejlesztését. Az új, modernebb és persze sokkal drágább hajók születését megkönnyítette, hogy a tengerészeti törvény nem kötötte külön parlamenti jóváhagyáshoz azon új egységek finanszírozását, amelyeket az elavult, régi egységek pótlására szántak. Ennek köszönhetően megkerülhetővé vált a politikai huzavona.

Az első egység után a továbbiakban Bayern-osztálynak nevezett csatahajók 180 méter hosszúak voltak, vízkiszorításuk pedig teljes terheléssel elérte a 32200 tonnát. A tervezés során hasznosították a korábbi Kaiser és König – osztállyal szerzett tapasztalatokat is és az azoknál bevált technikai megoldásokat is, így az utóbbi továbbfejlesztett, jelentősen módosított verziójának is tekinthetők. A hajótest alakját áramlástani szempontból, az akkori ismeretek szerint a lehető legkedvezőbbre alakították és a jól bevált gyakorlat szerint, 17 vízmentes rekeszre osztották a vízvonal alatti részt, valamint csaknem teljes hosszában kettős hajófeneket is kapott. A védelmet a német flottánál szabványosított, cementált Krupp acélból készült páncélöv biztosította, amely az orr és tat kivételével az egész hajótest hosszában végighúzódott. Vastagsága a védendő terület fontosságának megfelelően (kazán és géptermek, lőszerraktárak) 350 és 120 mm között, a belső páncélfedélzet pedig 60 -100 mm között volt. A törzs mindkét oldalát ellátták egy belső, 40 mm vastag, hosszanti torpedóvédő fallal is. A páncélozott parancsnoki híd 400 mm – es, a lövegtornyok pedig elől 350, oldalt pedig 100 mm - es védelmet kaptak. A Bayern-osztály egységei lettek a legerősebb páncélzattal ellátott német hadihajók.

A több mint 32000 tonnás monstrumokat eredetileg szokatlan meghajtó rendszerrel kívánták mozgásba hozni. A nagy német hadihajók sajátossága szemben a britekkel és a franciákkal a háromcsavaros meghajtás volt. Hogy ez mennyire volt jó, megoldás, arról megoszlanak a vélemények, de annyi bizonyos, hogy később, a 2. világháború legtöbb legendás német hadihajója is ilyen hajtómű elrendezéssel készült. Legfőbb előnyeinek a jobb helykihasználás és súlymegtakarítás tekinthető, mert utóbbi révén növelhető volt a páncélzat. Mivel a középső csavar által keltett örvények rontották a manőverező képességet, két egymás melletti, párhuzamos kormánylapátot kezdtek alkalmazni.  (kísérleteztek korábban egymás mögötti, tandem elrendezésű kormányokkal is, a kisebb fordulási sugár érdekében, de ez a megoldás végül nem vált be és csak néhány egységet építettek így) Mivel a német ipar volt a dízelmotorok fejlesztésének úttörője, kézenfekvőnek tűnt, hogy a középső hajócsavart egy ilyen, 11836 lóerős MAN hajtómű forgassa, míg a két másikat egy - egy Parsons gőzturbina. Az innovatív megoldást már a Kaiser-osztálynál alkalmazni akarták, de  végül minden erőfeszítés ellenére, a nagyteljesítményű dízelmotor nem készült el időben és kénytelenek voltak visszatérni a bevált gőzturbinákhoz, amelyek összesen 35000 lóerő teljesítményt produkáltak. A kilenc kazánházban összesen tizennégy Yarrow rendszerű,  Schultz-Thornycroft kazánt helyeztek el, amelyek többsége - tizenegy - hagyományos széntüzelésű volt, míg a maradék hármat olajjal fűtötték. (ezek égésgázait vezette el a keskenyebb, hátsó kémény. A német flotta a nemzetközi tendenciák ellenére azért tartotta meg a széntüzelést, mert Németország jelentős kőszénlelőhelyekkel rendelkezett, ugyanakkor a kőolaj beszerzése veszélybe kerülhetett háború esetén. A Bayern-osztály szénnel fűtött kazánjai már eleve úgy készültek, hogy rendelkeztek égésgyorsító olajbefecskendező rendszerrel, de ezt utólag a korábbi típusokon is felszerelték az elérhető gyengébb minőségű szén miatt.  A menetkész hajókra 900 tonna szenet és 220 tonna fűtőolajat raktározhattak be, ami 22 csomós (kb. 41 km/óra) maximális sebességet és a leggazdaságosabbnak tartott, 12 csomóval, nagyjából 5000 tengeri mérföldes (kb. 9300 km) hatótávolságot tett lehetővé. 

A német csatahajók és csatacirkálók egyik fő hibájaként róják fel, 305 mm – es lövegeiket. Azonban érdemes tudni, hogy ezek a maguk idejében nagyon is hatékony fegyvereknek számítottak és lövedékeik átütőképessége jobb volt várható ellenfeleik többnyire nagyobb kaliberű ágyúinál. Ennek ellenére, figyelembe véve a nemzetközi trendeket Tirpitz és a flotta vezérkara az új típusra nagyobb ágyúkat akart, de annak kiválasztása nem volt könnyű. A külföldi példák alapján szóba került 320, 340, sőt még 400 mm - es löveg is, de a döntést erősen befolyásolták a pénzügyi megfontolások is, így végül a 380 mm – es SK L/45 nehézlöveg került rendszeresítésre. Hatótávolsága 20250 méter volt, de miután módosították a lövegtalpat és a maximális csőemelési szöget +16 fokról +20 fokra növelték, elérte a 23200 – at is. A lőszerjavadalmazás 90 darab volt csövenként (ebből 60 páncéltörő és 30 nagy robbanóerejű), amelyeket 38 másodpercenként lőhettek ki elméletileg. A német hajókon használt lőszer sokkal biztonságosabb volt a britnél, mivel ha tűz ütött ki a tárolóban, inkább égett mint robbant, ráadásul a kivetőtölteteket nem textilzsákokban, hanem többször is felhasználható, igen tartós rézhüvelyekben tárolták. (ez volt az úgynevezett Clarkson-hüvely)

Szóba került a pilseni Skoda Műveknél a Monarchia flottájának legkorszerűbb Tegetthoff-osztályú csatahajóihoz gyártott háromlöveges torony licencének megvásárlása, de erre végül nem került sor, mert a német szakértők nem találták még eléggé kiforrottnak a konstrukciót, túl nagynak tartották a lőszerigényt és a sortűz leadásakor a hajótestet érő erőhatást, ráadásul úgy vélték, hogy egy telitalálat esetén egyszerre kieső három löveg túlságosan lecsökkentené a hajó tűzerejét. Így a nyolc 380 mm – es fő löveget négy, Drh LC/1913 típusú páncéltoronyba telepítették párosával.

A másodlagos fegyverzet a korabeli szokásoknak megfelelően a felépítmény alatti szinten lévő kazamatába beépített, összesen 16 darab 150 mm – es SK L/45 gyorstüzelő lövegből állt. Elvileg a támadó torpedónaszádok elleni védekezésre szánták, de a gyakorlatban erre nem nagyon használták őket. Hasonló lövegekkel minden korabeli csatahajót elláttak, de miután rájöttek felesleges voltukra a két háború közötti modernizációk során, a fegyverzetkorlátozást túlélt egységekről általában eltávolították mindet, a lövegállásokat pedig megszüntették. A Bayern-osztály két 88 mm – es légvédelmi ágyút is kapott, mindegyikhez 800 lövedék munícióval. Ez a háború előtt és annak korai szakaszában még bőven elégnek látszott, mivel a katonai repülés még gyerekcipőben járt, de tekintettel annak gyors fejlődésére és a légiveszély növekedésére, 1917 – ben további hatot telepítettek a felépítményre.

Kiegészítő fegyverzetként, ugyancsak a kor szokása szerint 5 darab, vízvonal alá beépített 60 cm – es torpedócsövet is kaptak (egyet előre az orr alá, a gerinc vonalában, egy – egy párat pedig az orr és a tat kétoldalára) összesen húsz torpedó javadalmazással. Ezeket azonban a hadgyakorlatokon kívül lényegében sohasem használták.

Harcban

A Vadonatúj Bayern, utólag színezett fotón

A Bayern-osztályba négy egységet szántak, de ezekből csak kettő lépett ténylegesen szolgálatba. A Sachsen (névlegesen Ersatz Wilhelm Kaiser II.) és a Württemberg (mint Ersatz Kaiser Friedrich III.) amelyeket némileg hosszabb törzsük, kb. 300 tonnával nagyobb vízkiszorításuk, valamint az esetükben újra elővett, kombinált gőzturbina - dízelmotor meghajtás miatt (ezért lettek kissé nagyobbak testvéreiknél) néha külön típusba sorolják. Előbbit a kiel – i Germaniawerft, utóbbit a hamburgi AG Vulcan hajógyár építette.

Balra a befejezetlen Prinz Eitel Friedrich csatacirkáló, mellette a Würtemberg 1920 – ban Hamburgban

Még nagyjából egy esztendőre lett volna szükség teljes befejezésükhöz, amikor a háborús helyzet romlása és a tengeralattjárók előtérbe kerülése miatt, hogy ne foglalják el a sólyákat, mindkettőt idő előtt vízrebocsátották, majd félreállították. Hatalmas ágyúik nem veszetek kárba, mert vasúti alvázakra szerelve, messzehordó tüzérségként vetették be őket a nyugati fronton.

Az osztály névadóját, az eredetileg csak „T” csatahajó elnevezéssel megrenelt Bayernt 1915 februárjában bocsátották vízre a kiel – i Howaldtswerke hajógyárban, majd 1916 júliusában állt szolgálatba, testvére a Baden (eredetileg Ersatz Wörth néven, mert papíron a Wörth nevű kiöregedett egység pótlására épült) pedig, 1917 márciusában hagyta el a Schichau-Werke – t Danzigban. Bár a német flotta legütőképesebb és legmodernebb csatahajói voltak, a háború menetére csak csekély, mondhatni szinte semmiféle befolyásuk sem lett. A Bayern éppen csak lekéste a jütlandi csatát, ahol összemérhette volna erejét a brit Nagy Flottával. A hatalmas tengeri ütközet után, amely a németek taktikai győzelmét hozta, de tulajdonképpen döntetlenre végződött, a Kaiser nyílttengeri flottája, már alig mozdult ki támaszpontjairól és akkor is legfeljebb tűztámogató szerepkört töltött be.

Ilyen volt a Bayern legnagyobb, lényegében egyetlen igazi harci küldetése, az 1917 szeptemberében lezajlott Albion hadművelet. Ennek során a németek teljesen kisöpörték az elfoglalt Rigai-öbölből az orosz erőket. A Bayern négy König és öt Kaiser-osztályú csatahajóval számos kisebb - nagyobb egység kíséretében, léghajók és repülőgépek fedezete mellett hatolt be az öbölbe, ahol orosz részről csak az öreg Slava és  Cezarevics csatahajók a Bayan, a Makarov és Diana páncéloscirkálók, valamint huszonhat régi romboló és három kisméretű, C-osztályú brit tengeralattjáró állt velük szemben. A Bayern sikerrel bombázta a parti ütegeket és fedezte a partraszálló német csapatokat, de amikor új tüzelési pozíciót foglalt el a Grosser Kurfürst – tel együtt aknára futott. A Kurfürst sérülése nem volt súlyos és végig részt tudott venni a teljes német győzelemmel záruló hadműveletben, de a Bayern erősen megrongálódott. A robbanás miatt egy altiszt meghalt, az A jelzésű páncéltorony csaknem 2 méterrel megsüllyedt és több mint 1000 tonna víz zúdult a hajótestbe. A hajó ideiglenes javításokkal egy ideig tovább lőtte a Hiiumaa sziget déli csücskénél lévő parti állásokat, de végül ki kellett vonni a harcból és hazaküldeni javításra. A sérült óriás tizenkilenc nap alatt tudott csak hazavánszorogni. Helyreállítása során megszüntették az amúgyis felesleges elülső torpedókamrákat és vízzáró rekeszekké alakították őket, valamint megerősítették a légvédelmi fegyverzetét. A háború utolsó hónapjait az északi vizeken töltötte Hugo Kaft tengernagy zászlóshajójaként, hogy antant konvojokat támadjon a norvég vizeken, de ehelyett szinte végig a kikötőben rostokolt.

A Baden szolgálatba állítása után gyakorlatilag sohasem került bevetésre, hanem Franz von Hipper admirális zászlóshajója lett. Egyetlen küldetése sem igazi harci bevetés volt, hanem a Helgoland szigetén lévő flottabázisra látogató Kaisert szállította oda, majd vissza Wilhelmshavenbe. Hazatérése után aztán a Bayernhez hasonlóan nagyrészt a wilhelmshaveni kikötőben állt. Amikor a német hírszerzés 1918 tavaszán információt szerzett egy nagy, a norvég vizeken áthaladó antant konvojról 1918. április 23 – án a riadóztatták a nyílttengeri flottát és a két testvér először és egyben utoljára együtt, kifutott, hogy elfogja és megsemmisítse azt, de az akciónak keserű csalódás lett a vége, mert hiába keresték az ellenség szállítóhajóit nem találtak semmit, mert mint utóbb kiderült azok csak egy nappal utánuk indultak… A hírszerzés alaposan melléfogott…

A 21. Bekezdés

Amikor 1918 őszén már nyilvánvalóvá vált a német vereség, a Kaiserliche Marine vezérkara, élén Reinhardt Scheer és Hipper admirálisokkal, egy végső nagy összecsapással akarta megmenteni a flotta becsületét és egyben annyi kárt okozni ezzel az antantnak, hogy kedvezőbb minél kedvezőbb feltételeket harcoljanak ki a béketárgyalásokon. Kerül, amibe kerül. 1918. október 24 – én parancsot adtak a kazánok felfűtésére és a nyílt tengeri flotta kifutására, hogy a La Manche csatornára lehajózva, felkutassák és ott megütközzenek a brit Nagy Flottával. Erre a kétségtelenül hősies, de akkor már értelmetlen csatára azért nem került sor, mert az ekkorra teljesen demoralizálódott és a háborúba belefáradt tengerészek nemcsak egyszerűen megtagadták, hanem egyenesen elszaboltálták a kapott parancsokat. Már 1917 óta voltak kisebb – nagyobb lázongások köreikben és azokat a parancsnokság keményen meg is torolta, mostanra viszont a várható vereség okozta elkeseredés és az azt kihasználó szocialista – kommunista agitátorok handabandázása annyira felkorbácsolta kedélyeket, hogy Wilhelmshavenben és Kielben nyílt zendülésekre került sor, amelyeket már nem lehetett elfojtani. A hajók főárbocára felvonták a vörös zászlót (ezt egyébként eredetileg akkor használták, amikor lőszert rakodtak be, jelezve a veszélyt…), oroszországi mintára matróztanácsok alakultak és idővel a zűrzavar átterjedt a vesztes ország egészére is, tovább nehezítve a magára maradt német kormány helyzetét. (II. Vilmos két nappal a fegyverszünet előtt, november 9 – én Hollandiába távozott és ott élt 1941 – ben bekövetkezett haláláig)

Miután 1918. november 11 – én megkötötték Compiegne – ben a fegyverszünetet és ezzel gyakorlatilag véget ért a Nagy Háború, a győzteseket komoly dilemma elé állította, hogy mi legyen Európa második legnagyobb tengeri haderejével. A britek – főleg Sir David Beatty tengernagy a Nagy Flotta parancsnoka - azt akarták, hogy semmisítsék meg az egészet, hiszen nekik nem volt szükségük a hajókra – volt nekik elég - , ellenben jól tudták, hogy mind a franciák, mind az olaszok szívesen rátennék a kezüket a korszerű páncélosok legalább egy részére. Végül belementek az amerikaiak amolyan kompromisszumként felfogható javaslatába, hogy amíg megszületik a végső döntés, küldjék egy kijelölt tartózkodási helyre, internálják egy semleges ország Norvégia, vagy Spanyolország kikötőibe a német hadiflottát. Mivel ebbe egyik említett ország sem egyezett bele, végül úgy határoztak, hogy a német tengeralattjárók (mintegy 176 egység) Harwich – ba, Reginald Tyrwhitt ellentengernagy ott állomásozó erőinek a Harwich Force - nak, a legkorszerűbb felszíni egységek pedig (a korai német dreadnought – ok, így a négy Nassau és négy Helgoland osztályú, valamint a már elavult csatahajók német vizeken maradhattak, szigorú antant felügyelet mellett) a Royal Navy Orkney-szigeteken lévő, scapa flow – i bázisánál a Nagy Flotta felügyelete alatt várják ki sorsuk beteljesedését. Az erről szóló határozatot, november 15 – én adták át Hugo Meurer ellentengernagynak Hipper admirális megbízottjának, aki késő éjszaka, Beatty zászlóshajója, a HMS Queen Elizabeth fedélzetén írta azt alá.

A hajók átadásának megalázó procedúráját Hipper egy másik beosztottjára, Ludwig von Reuter ellentengernagyra testálta, aki a zászlóshajójával, a Friedrich der Grosse csatahajóval vezette fel a 70 német hajót, amelyeket a Nagy Flotta és a szövetséges antant tengeri erők több mint 370 hadihajója két oszlopban haladva kísért, tüzelésre kész, betöltött lövegekkel arra az esetre, ha a németek próbálkoznának valamivel. Persze eszük ágában sem volt, hiszen elég volt a maguk baja… Útközben a V30 jelű romboló aknára futott és elsüllyedt, a König csatahajó és a Dresden könnyűcirkáló pedig géphiba miatt lemaradt, így csak december 6 – án érkeztek meg a V30 pótlására érkezett V129 kíséretében. A tíz csatahajó közül a Baden futott be utoljára, 1919. január 9 – én. (ezt megpróbálták kivonni az átadandó hajók közül, de az antant képviselői hamar rájöttek, hogy a helyette felajánlott, hatalmas Mackensen csatacirkáló valójában még félig sincs készen…)

A Bayern úton Scapa Flow-ba

A rombolók Gutter Sound, a csatahajók, csatcirkálók és cirkálók Cava szigetétől északra és nyugatra horgonyoztak le, őrzésüket a Royal Navy csatacirkálói végezték, William Pakenham, Henry Oliver, Sir Arthur Leveson, majd végül 1919 májusától Sir Sydney Fremantle tengernagyok parancsnoksága alatt.

Az internált német flotta

Beatty rögtön Scapa Flow – ba való megérkezés után kijelentette, hogy aznap este be kell vonni az öszes német lobogót és engedély nélkül többet nem húzhatják fel őket. De ez még csak a kezdet volt, mert a britek egyértelműen minél jobban meg akarták alázni a volt ellenséget és emiatt a lehető legmostohábban bántak velük. A német tengerészek nem léphettek partra, minimális ki és bejövő postájukat gondosan cenzúrázták, így híreket alig kaptak otthonról, családjuk pedig róluk. Mivel jogilag nem voltak hadifoglyok, élelmezésükről a német kormánynak kellett gondoskodnia, a havonta kétszer, hajón küldött ellátmány pedig igencsak szegényes volt. Az egyhangú kosztot az unaloműzésként is felfogható horgászás során kifogott halakkal és egy – egy elkapott sirállyal egészítették ki, noha azok húsa büdös és kemény volt akármit is csináltak vele… Általános orvosi ellátás volt ugyan, de a britek például a fogászati kezelést kereken megtagadták. Időről – időre ellenőrzéseket tartottak, ami inkább a kellemetlenkedő piszkálódás, kötekedés volt. Ezek után talán mondani sem kell, hogy a hangulat a mélyponton volt, fegyelmet pedig alig lehetett tartani. A veszteglő hajók legtöbbjén elképesztő állapotok és mocsok uralkodott, a matrózok nem törődtek a karbantartással, takarítással, elvégre tudták, hogy hamarosan úgyis át kell őket adni az ellenségnek, akkor pedig minek törjék magukat. Még a kényszerű száműzetés legelején, Beatty – nél megjelent egy magát az Északi - tengeri Tengerész és Munkásbizottság képviselőjének nevező illető és különböző követelésekkel állt elő, de az admirális a rá jellemző módon egyszerűen elküldte a pokolba. Von Reuternek erre nem volt módja és nem sokat tehetett a magukat vörös gárdistáknak nevező bajkeverők ellen sem, akik nemcsak folyamatosan lázadásra próbálták rávenni társaikat, hanem inzultálták a tiszteket, de még őt magát is. Egy idő után a helyzet annyira eldurvult, hogy kénytelen volt átköltözni az Emden könnyűcirkálóra. A kedélyek akkor kezdtek csillapodni amikor elkezdték a kezdetben több mint 20000 fős legénységi állomány fokozatos hazaszállítását, így lassan a felforgató elemek is megfogyatkoztak. 1919 nyarára csak kevesebb mint 2000 fő maradt, csupa válogatott, megbízható ember.

A német főparancsnoknak eléggé hézagos információi voltak a békekonferencia állásáról, mert csak az otthonról szállingózó kétes hitelességű híresztelések és a Times jókora késéssel átadott lapszámaiban olvasottak álltak rendelkezésére. Mindenesetre egyik sem sok jóval kecsegtetett. Attól tartott, hogy ha a német kormány esetleg nem hajlandó aláírni a békeszerződést, vagy ha a tárgyalások túlságosan elhúzódnak, a britek jogtalanul rá akarják majd tenni kezüket a hajóira. Jól gondolta, mert valóban ilyesmire készültek, sőt már a az akció időpontját is kitűzték (1919. június 23. este 19 óra), amit persze ő nem tudhatott. A britek ugyanis erősen tartottak tőle, hogy a németek valamit forgatnak a fejükben. Ők sem jártak messze a valóságtól, mivel Reuter június 18 – án titokban utasítást küldött minden parancsnoknak, hogy készüljenek fel hajóik elsüllyesztésére. A dologra kiváló alkalomnak ígérkezett 21 – e, amikor az északon nem túl gyakori jó időt kihasználva, Fremantle tengernagy nyílttengeri gyakorlatra vitte hajóraját. (a lefoglalást visszatérése után azonnal végre akarta hajtani) Az őrzést csak néhány géppuskákkal felfegyverzett vonóhálós halászhajó és romboló végezte, ez utóbbiak közül az egyik ráadásul javítás alatt állt.

Június 21 – é n, 10 óra körül aztán villogni kezdett a Friedrich der Grosse morzelámpája: „21. bekezdés. Visszaigazolást kérek!” A kívülállóknak semmitmondó üzenet nagyjából egy óra alatt futott végig az összes hajón és utána látszólag nem történt semmi. Valójában a német tengerészek azonnal munkához láttak és megnyitották az elmúlt napokban gondosan megolajozott szelepeket, az előkészített kalapácsokkal és egyéb szerszámokkal leverték a csapokat, szétverték a vízvezetékeket és kitárták minden rekesz ajtaját, majd miután meggyőződtek arról, hogy a víz elkezdett beáradni, szépen, fegyelmezetten mentőcsónakokba szálltak és a part felé kezdtek evezni. A britek csak dél körül vették észre, hogy valami nincs rendben, de csak azután kaptak észbe, amikor meglátták, hogy a német hajók egymás után elkezdenek lassan megdőlni, legénységük pedig sorra elhagyja őket. Tehetetlen dühükben több őrhajóról géppuskatüzet zúdítottak a csónakokra, ami kilenc embert megölt, legalább tizenhatot pedig megsebesített. Ők voltak az 1. világháború utolsó német halottai és sebesültjei.

Persze azonnal sürgős rádióüzenet ment Fremantle admirálisnak, aki lóhalálában vissza is fordult hajórajával. Mire nagyjából délután fél három körül elérték Scapa Flow – t, még éppen láthatták, a lassan felboruló, majd fenékkel felfelé elmerülő Bayernt, és a hatalmas Hindenburg csatacirkálót amint az méltóságteljesen  a felszín alá süllyed és megül fenéken, úgy, hogy csak a kéményei és az árbocai látszanak ki.

A süllyedő Bayern 1919. június 21-én

Az azonnali, sietős kármentés ellenére, összesen ötvenkét német hadihajó - a Baden kivételével, amit rombolókkal sikerült egy zátonyra vontatni -, az összes csatahajó és csatacirkáló elsüllyedt, vagy felborult, további öt könnyűcirkálóval és harminckét rombolóval együtt. Reutert és tisztjeit a Revenge fedélzetére vitték, ahol kifejezéstelen arccal hallgatták végig Fremantle tolmács által fordított dühkitörését, majd őket is az Invergordonban lévő táborba vitték 1774 emberük mellé, immár hadifogolyként

A történtek után a brit kormány természetesen felháborodottan tiltakozott a németeknél, akik szomorúan, de büszkén elkönyvelhették, hogy megmentették a Kaiserliche Marine becsületét. A brit kormány és az Admiralitás illetékesei a nyilvánosságnak mutatott felháborodásuk ellenére, valójában titokban örültek a történteknek, hiszen a német hadiflotta jelentette gond megszűnt létezni. A békeszerződés értelmében a Császári Haditengerészet maradványaiból, Németország hat elavult csatahajót, hat könnyűcirkálót és tizenkét rombolót megtarthatott saját partjai védelmére, a többit, beleértve az önsüllyesztést túlélt egységeket a győztesek szétosztották egymás között.

A Zátonyra vontatott Baden, mögötte az ugyancsak megfeneklett Frankfurt könnyűcirkáló

A Scapa Flow – nál elsüllyedt hajókat az elkövetkező két évtizedben Ernest Cox vállalkozó hét kivételével kiemelte, majd a gerinccel felfelé felúsztatott roncsokat Rosythba vontatták és ott feldarabolták ócskavasnak. A Bayern 1934 szeptemberében került a hajóbontóba, de hatalmas lövegtornyai ma is a tengerfenéken fekszenek, ott ahova kiestek a hajótest kiemelésekor.

A befejezetlenül maradt Sachsen és Würtemberg 1922 - ben lett a lángvágók martaléka. A Badent miután kiszivattyúzták a Royal Navy szakértői tüzetesen átvizsgálták, meglehetősen jó szakvéleményt adva róla, majd ezután a célhajóként használták, az új páncéltörő lövedékek és légibombák teszteléséhez. 1921 áprilisában Guernsey szigetétől északnyugatra, a La Manche csatorna legmélyebb pontjánál a Hurd Deep – nél süllyedt el és napjainkban 180 méteres mélységben fekszik.

Amikor Hitler hatalomra jutását követően megkezdődött a német felszíni flotta újjáépítése, a Bismarck és a Tirpitz tervezése során a Bayern-osztályt vették alapul.

Ha tetszett a cikk, kövesse a
Háború Művészetét a Facebookon!
Ha lemaradt volna erről:

Még több friss hír

   MÁSOK ÍRTÁK
2024. 03. 11., 10:30
A hatvanas években három komolyabb, halálos áldozatokat követelő tűzeset történt az amerikai haditengerészet repülőgép-hordozóin.
2024. 03. 07., 11:37
A római katolikus temetőben a csata emlékére állított obeliszknél a város és a honvédség képviselői koszorúztak.
2024. 03. 06., 10:44
Dr. Porkoláb Imre dandártábornok reméli, hogy a jövőben az eddigieknél több és tőkeerősebb magyar vállalat indul majd az Európai Védelmi Alap (EDF) idei pályázatain.
2024. 03. 04., 10:14
Az ország bármelyik toborzó irodájában vagy az iranyasereg.hu oldalon március 5-ig tudnak jelentkezni Önkéntes Katonai Szolgálatra azok, akik plusz pontokkal szeretnék erősíteni a jövő évi felsőoktatási felvételijüket. Módszertől függően akár 16, 32 vagy 64 többlet pont is szerezhető!

  JETfly Magazin

Az elmúlt napokban több friss hírt is olvashattunk az MH Kiss József 86. Helikopterdandárról, többek között arról is, hogy először ugrottak ejtőernyősök a H225M típusú közepes, többcélú forgószárnyasból.