2024. 07. 22. hétfő
Magdolna
: 391 Ft   : 360 Ft Benzin: 625 Ft/l   Dízel: 687 Ft/l   Írjon nekünk HADITECHNIKA

A Kronstadt és a Sztálingrád osztály – A Nagy Vezér nagy hajói

A Kronstadt és a Sztálingrád osztály – A Nagy Vezér nagy hajói
Nemes Ferenc  |  2020. 03. 09., 15:25

A Kronstadt és a Sztálingrád osztályú csatacirkálók mindössze alig ismert, apró lábjegyzetként szerepelnek a hajózás történetében, mert pályafutásuk még jóval azelőtt véget ért, mielőtt egyáltalán elkezdődhetett volna.

A Nagy Vezér nagy flottát akar

A szovjet haditengerészet a polgárháború utáni években felettébb vegyes és igencsak siralmas képet mutatott. Hajói a cár idejéből megörökölt, jobb – rosszabb állapotban lévő, elavult egységek voltak, amelyeket részben még az I. világháborút közvetlenül megelőző flottaprogram keretében, vagy azelőtt építettek. Akadtak olyanok, amelyeket a háború kitörésekor félbehagytak és ezek többnyire lebontásra kerültek (mint a Borogyino osztályú csatacirkálók), de néhányat, mint például a Krasznyij Kavkaz (a volt Admiral Lazarev) és a Krasznyij Krim (az egykori Szvetlana) cirkálókat befejeztek és szolgálatba állítottak. A flotta hajói a később elvégzett kisebb – nagyobb korszerűsítések ellenére is messze elmaradtak a kor műszaki színvonalától, így nem véletlen, hogy a Szovjetuniót nyugaton, nem tekintették komolyan vehető tengeri hatalomnak. A hatalmas, de politikailag elszigetelt birodalmat sem az 1922 – es washingtoni, sem az 1930 – as londoni tengerészeti konferenciára nem hívták meg, bár az utóbbin megkötött egyezményekhez később csatlakozott. (ennek azonban akkor már minimális jelentősége volt, hiszen addigra a világ és a katonapolitikai helyzet gyökeresen megváltozott)

A Vörös Flottát (ahogy akkoriban nevezeték) minél jobban lesajnálták, a teljhatalmat magához ragadó Sztálin ambíciói annál nagyobbra nőttek ezen a téren is. Olyan hatalmas és modern haditengerészetet akart, amely jelen van az óceánokon és nem csak növeli a Szovjetunió nemzetközi tekintélyét, de egyben félelmet is kelt a kommunizmus ellenségeiben. Ennek nyomán, a harmincas évek közepén, nagyszabású haditengerészeti fejlesztési program került meghirdetésre, amelyet 1936 és 45 között kellett volna lebonyolítani. A tervezet sokkal inkább megalomán volt, mint grandiózus. Nem kevesebb, mint 4 darab Szovjetszkij Szojuz osztályú csatahajó, 3 darab Kronstadt osztályú csatacirkáló, 6 darab Kirov és 5 darab Csapajev osztályú cirkáló, 60 romboló, 10 partvédő hajó, 150 tengeralattjáró, és további 70 segédhajó szerepelt benne, gyakorlatilag egy komplett új hadiflotta. Az egészet Sztálin ambícióin kívül főleg a növekvő német és japán veszély, valamint a spanyol polgárháború indukálta. Ebben az időszakban zajlott a Szovjetunióban tűzzel – vassal végrehajtott iparosítás, ami milliók életébe került, de hiába nőttek ki a földből az új üzemek, hiába bővítették és modernizálták a cári időkből megörökölt hajógyárakat, erősen kétséges volt, hogy mindez megvalósítható a gyakorlatban. A problémát nemcsak a pénzügyi fedezet bizonytalansága és a gyártókapacitás korlátozott volta jelentette, hanem az is, hogy még nem sikerült kinevelni elegendő új, műszakilag (és persze ideológiailag) megfelelően képzett szakembert. (a megmaradt régiek pedig eleve gyanúsak voltak…)

A szovjet felső vezetés és maga Sztálin is kénytelen volt belátni, hogy a nagy tervek végrehajtása és a saját dolguk megkönnyítése érdekében kénytelenek lesznek a kapitalistákhoz fordulni és nyugati terveket, sőt kész, vagy félkész hajókat vásárolni.

Nem volt könnyű dolguk, mert bár a külpolitikai elszigeteltség lassan enyhült, a nyugati cégek még ezután sem szívesen üzleteltek a kommunistákkal, ha pedig mégis rászánták magukat, annak alaposan megkérték az árát és nem rubelben, hanem nyugati valutában, aminek a Szovjetunió erősen szűkében volt. A francia cégekkel, amelyeknek a cári időkben kiemelkedően jó kapcsolatuk volt az orosz haditengerészettel, nem is tudtak megállapodni magas áraik miatt, ugyanakkor az amerikai Gibbson & Cox - szal azért sikerült megterveztetni egy 45,7 mm – es óriáslövegekkel felszerelt, 62 000 tonnás szupercsatahajót, ami aztán sohasem valósult meg. (a cég további háromféle csatahajó - hordozó hibrid terveivel is előállt, de ezeket a szovjetek elvetették) A tervezőcég egyébként az US Navy heves tiltakozása ellenére adta el a kidolgozott dokumentációkat.

Sokkal gyümölcsözőben alakult a kapcsolat az olaszokkal. A livornói OTO (Otero-Terni-Orlando) megépítette a később híressé vált Taskent rombolót, de a hajó egyedi darab maradt és nem került sorozatgyártásra, viszont az Ansaldo Művek által gyártott, Raimondo Montecuccoli osztályú könnyűcirkálónak megszületett a Projekt 26 - Kirov, majd a tervek átdolgozása után, a szovjet igényeknek jobban megfelelő, masszívabb felépítésű Projekt 26bis – Maxim Gorkij típusú, szovjet változata.

Kétségtelenül az egyik legnagyobb fogásnak az bizonyult, hogy az Ansaldo - persze jópénzért -, eladta az akkor rendkívül korszerűnek számító, Littorio osztályú csatahajók terveit. A Projekt 23, vagy Szovjetszkij Szojuz osztály egészen közel jutott ahhoz, hogy valóban hadrendbe álljon. A típus feltűnően hasonlított ugyan az olasz eredetihez, de korántsem volt annak a másolata. Nemcsak, hogy robusztusabb, szögletesebb kialakításával nélkülözte a Littorio - k legendás eleganciáját, hanem mintegy 67000 tonnás maximális vízkiszorításával, 20000 tonnával nehezebb, egyben hosszabb és lényegesen erősebb fegyverzetű is lett volna azoknál. 420 mm vastag oldalpáncéljával, kilenc 406 mm – es, tizenkét 150 és ugyancsak tizenkét 100 mm – es lövegével, valamint negyvenöt 37 mm – es légvédelmi gépágyújával igazi úszó erődök lettek volna az osztály egységei, amelyek kategóriájukban az amerikai Montana osztályhoz álltak legközelebb, amelyet az US Navy törölt és nem valósult meg.

Szovjet módra, eredetileg nem kevesebb, mint tizenhat ilyen monstrumot kívántak hadrendbe állítani, hogy mindegyik regionális szovjet flottának legalább négy jusson belőlük, ezt a teljesen irreális tervet redukálták le végül négyre, főleg az anyagi fedezet hiánya miatt. A gyártás az ipar leterheltsége, a kevés tapasztalat, valamint a technológiai hiányosságok miatt így is nehézkesen folyt és a források eléggé ellentmondásosak abban a tekintetben, hogy meddig is jutottak velük. Az osztály névadója, a leningrádi Ordzsonikidze Hajógyárban épülő Szovjetszkij Szojuz, állítólag a város blokádja és ostroma ellenére csaknem teljesen elkészült, de a háború befejezése után hamarosan ez is lényegesen alacsonyabb készültségi fokon álló testvérhajói (Szovjetszakaja Ukrajna, Szovjetszkaja Rosszija, Szovjetszkaja Belorusszija ) sorsára jutott és szétdarabolták arra hivatkozva, hogy elavult, ezzel rubelmilliárdokat kidobva az ablakon… Azonban nem ez volt az egyetlen balul elsült program és akadtak más nagy szovjet hadihajók is, amelyek hasonló sorsra jutottak.

A Szovjetszkij Szojuz csatahajó

Az épülő Szovjetszkij Szojuz

Kronstadt – A hajógyárból a kohóba

A nagy flottafejlesztési program részét képezte csatacirkálók kifejlesztése is. Elnevezésük a szovjet terminológia szerint azonban nem csatacirkáló, hanem „Tяжёлые крейсера проекта 69”, vagyis 69 – es típusú nehézcirkáló volt.

A Vörös Flotta olyan erős hadihajókat akart, amelyek sebességüknél és tűzerejüknél fogva, eredményesen üldözhetik és leküzdhetik az 1930 – as londoni szereződés kikötései alapján 152, illetve 203 mm – es lövegekkel felszerelt könnyű és nehézcirkálókat, nem beszélve a németek félelmetes zsebcsatahajóiról. A szovjet haditengerészet kikötései között szerepelt az is, hogy vízkiszorításuk ne haladja meg a 23000 tonnát és legalább 34 csomós sebességre legyenek képesek, ugyanakkor legalább kilenc 254 mm – es löveget is hordozzanak és képesek legyenek ellenállni a 203 mm – es páncéltörő gránátoknak. Csakhogy megismerve a legújabb német, francia és japán hadihajók paramétereit, hamar felül kellett vizsgálni ezt a követelményrendszert. Ez leginkább a tüzérséget érintette és a módosított specifikációban már jóval nagyobb, 305 mm – es lövegek szerepeltek fő tüzérségként, viszont ez azt is jelentette, hogy a vízkiszorítás minimum 31000 tonnára fog nőni.

A Szovjetunió Védelmi Tanácsának benyújtott javaslatban végül egy 35000 tonnás, 305 mm – es lövegekkel felszerelt, nagyméretű cirkáló szerepelt, ami minden tekintetben feltűnően hasonlított a német Scharnhorst osztályra, de eleget téve a Kreml támasztotta elvárásoknak, annál erősebbnek és valamivel gyorsabbnak ígérkezett.

A híres Scharnhorst csatacirkáló

A Projekt 69, vagyis Kronstadt osztály vízkiszorítása 35240 tonna, hossza 242 méter lett. a tizenkét 7u-bis vízcsöves kazánnal és a három, olasz licenc alapján gyártandó Brown-Boveri gőzturbinával 32 csomós sebességre kellett képesnek lennie. Az elektromos rendszert négy 1200kW – os turbógenerátor és két további 650kW – os dízelgenerátor működtette volna. Az oldalpáncél vastagságát 230 mm – re növelték a korábbi tervekhez képest és 6 fokkal kifelé döntötték, így javítva ballisztikai védelmét.

A fegyverzet kilenc B-50 típusú 305 mm – es, három páncéltoronyba szétosztott (elől kettő, hátul egy), nyolc a felépítmény elülső része mentén elhelyezett négy kisebb páncéltoronyba beépített 152 mm – es B-38 többcélú és hasonló elrendezésben, de a felépítmény hátsó része mentén, ugyancsak négy toronyban a 100 mm – es B-34 ikerlövegek. Kifejezetten légvédelemre kétoldalt, a kémények körül elhelyezett, kétszer három, 37 mm - es 70K ikergépágyú szolgált. A hajóközépre telepített forgatható katapultról, két a nagyobb szovjet hadihajókon általánosan használt, KOR-2 (Berijev Be-4) felderítő repülőcsónakot indíthattak, amelyeket közvetlenül mellette, a fedélzeten tároltak behajtott szárnyakkal.

A Kronstadt osztályba is eredetileg legalább tizenkét egységet terveztek, de miután a szovjet vezetés nagy nehezen belátta ennek irreális voltát, 1940 júliusában levitték ezt a számot előbb hatra, majd négyre, de utóbb aztán csak kettőt kezdtek el ténylegesen építeni. A Kronstadt gerincét 1939 júliusában a leningrádi 194 – es, testvérhajójáét, amely a Szevasztopol nevet kapta novemberben a nyikolajevi (ma az ukrajnai Mikolaiv) 200 – as számú hajógyárban fektették le.

A Kronstadt az eredeti konfigurációban

A gyártás persze messze nem úgy haladt, ahogy Moszkvában elvárták volna, mert a mérnökök között bőven akadt ugyan a tehetséges fiatalokból, de a tapasztaltabb szakemberek közül akikre most a legnagyobb szükség lett volna, sokan áldozatul estek az 1937 – es nagy tisztogatásnak és gulagra hurcolták, vagy kivégezték őket. A bajokat tetézte, hogy a szovjet nehézipar egyszerűen nem volt képes az egymással párhuzamosan, erőltetett tempóban folyó programokat lebonyolítani, mint a csatahajó és a csatacirkálók megépítése. A munkálatokat már eleve késleltette, hogy megkezdésük előtt új szárazdokkok és sólyaterek építésére volt szükség, a meglévőket pedig bővíteni kellett, de például a Kronstadt még így sem fért el, ezért a tatja külön készült és csak a vízrebocsátás előtt akarták a két törzsszekciót egyesíteni. Problémák voltak az alapanyaggal is, ezért számos leszállított tétel csapnivaló minősége miatt azonnal ment is vissza a gyártónak. A kiesést az Egyesült Államokból dollárért beszerzett, sokkal jobb minőségű acéllal kellett pótolni. A tengerentúli beszerzés a költségek növekedése mellett újabb időveszteséget okozott. (ráadásul a szovjet acélipar nehezen boldogult az elvárt minőségű páncéllemezekkel is)

Súlyos elmaradásban voltak a kazánokkal és a turbinákkal is, nem beszélve a 305 mm – es lövegekkel, amelyekből 1940 – ben még prototípus sem létezett. Ez volt az oka a balsorsú Kronstadt osztály történetében bekövetkezet furcsa csavarnak. Ugyanis az 1939 augusztusában megkötött Molotov - Ribbentrop paktum megkötése és Lengyelország hamarosan bekövetkező közös kivégzése után, a két később halálos ellenséggé vált birodalom között egy időre feltűnően szívélyessé vált a viszony. Ennek nyomán katonai és kereskedelmi, valamint pénzügyi megállapodások sora követte egymást. A németek számos fegyver, így a soha meg nem valósult H osztályú csatahajók 406 mm – es lövegeinek terveit is átadták, abban a szent meggyőződésben, hogy a szovjetek még évekig képtelenek lesznek előállítani őket.

Amikor 1940. február 8 – án Sztálin személyesen tárgyalt a német delegációval, felvetődött, hogy a Krupp Műveknél rendelkezésre áll hat, befejezetlen Drh LC/34 típusú páncéltorony, amelyekbe két 380 mm – es SKC/34 löveget lehet beépíteni. Ezeket eredetileg a Scharnhorst és a Gneisenau átfegyverzésére szánták, hogy tűzerejük megközelítse a Bismarck csatahajóét. Átalakításukra végül azonban nem került sor és a félkész tornyok a Krupp nyakán maradtak, most viszont a szovjeteknek éppen kapóra jöttek. Nem sokkal később szovjet küldöttség utazott Németországba és miután ellátogattak az üzembe, szemrevételezésük után előzetes egyezményt kötöttek a készre szerelt, tornyok, valamint a modern tűzvezető rendszer, távmérők, irányzó berendezések stb. megvásárlásáról. Amint Sztálin is rábólintott az ügyletre, 1940. április 17 – én véglegesítették a szerződést 1943. március 28 – i teljesítési határidővel. Mindezt anélkül tették, hogy tudták volna, lehetséges – e a szovjet és a német technika összeházasítása.

Mint utóbb kiderült lehetséges volt, de nem egykönnyen. A hajótesteket csaknem tíz méterrel meg kellett toldani, hogy a megemelt lövegállások (barbetták) és a toronygyűrűk méretét a német tornyokhoz igazíthassák. Át kellett tervezni a teljes felépítményt, a nagyobb és nehezebb német távmérők, valamint az új reflektorok hordozásához, de a beépítendő generátorok teljesítményét és számát is növelni kellett, a Krupp féle berendezések jelentősebb áramszükséglete miatt. Az ilyen módon átalakított hajók a Védelmi Tanács 1941. április 10 – i döntése nyomán, a Projekt 69I (Importnyij) típusjelzést kapták, így az eredeti tervek alapján, később megépítendő két példány lett volna a Projekt 69 a továbbiakban.

Mindebből azonban nem lett semmi, mert 1941. június 22 – én Németország megtámadta a Szovjetuniót, így aztán a megrendelt fegyverek nem túl meglepő módon nem kerültek leszállításra, de persze a szovjetek sem fizettek értük. A Kronstadt a német támadás idején nagyjából 10,6 % - ban volt kész és mire elkezdődött Leningrád blokádja, az építési munkálatok már leálltak rajta. A sorozatos bombatámadások során csak kisebb károkat szenvedett, de a hajótest lemezeiből sokat leszereltek, hogy felhasználják őket más hajók javításához és a város körül kiépített védelmi rendszerhez. A Szevasztopol még ennél is kevésbé volt szerencsés, mert a nyikolajevi hajógyár az előrenyomuló németek kezére került. A megszállóknak az alig 11 % - os állapotú hajótestet eszükbe sem jutott befejezni, ellenben kiváló nyersanyagforrásnak tekintették, ezért az acél egy részét rögtön elszállították, de a saját védelmi vonalaik megerősítéséhez is használtak fel belőle. Visszavonuláskor megpróbálták felrobbantani, de a Szevasztopol törzse nem borult fel, mindössze csak kisebb károsodást szenvedett, viszont a sólya olyan erősen megrongálódott, hogy hosszú hónapokba telt a kijavítása.

A Kronstadt 1942 júniusában egy felderítőgép fényképén

A háború befejezése után, mindkét félbehagyott hajótestet kiselejtezték a szupercsatahajókhoz hasonlóan, arra hivatkozva, hogy elavultak. A Kronstadt esetében felmerült ugyan, hogy repülőgép-hordozóként, vagy esetleg bálnavadász bázishajóként mégis be kellene fejezni, de végül a lángvágók martaléka lett, testvérhajójával és a Szovjetszkij Szojuz osztály egységeivel együtt.

Így nézett volna ki a Kronstadt repülőgép-hordóvá átépítve

Sztálin kedvencei

A II. világháború után a szovjet atombomba kifejlesztése vált prioritássá, így a flotta a továbbiakban jóval kevesebb pénzt kapott a korábbinál. A Sztálin által 1945 - ben meghirdetett újabb flottafejlesztési irányelvek persze semmivel sem voltak kevésbé nagyszabásúak az előzőnél, de már nem szerepelt benne sem csatahajó, sem repülőgép-hordozó, noha utóbbiakból a háborús tapasztalatokból okulva, nemsokkal korábban még, több hadrendbe állítása is napirenden volt. (négy nehéz és hét könnyűhordozó) Nyikolaj Geraszimovics Kuznyecov admirális, haditengerészeti népbiztos, egyben a flotta főparancsnoka a régi iskola híve volt ugyan, de felismerte, hogy bármily fájdalmas is, de a nagyméretű lövegekkel felszerelt nehéz hadihajók napja leáldozott és a szovjet haditengerészetnek mindenképpen szüksége lenne repülőgép-hordozókra. Sztálin azonban másképp gondolta. Kuznyecov nem tartozott az íróasztali tengerészek közé és magas rangja, valamint kormányzati pozíciója ellenére a háború folyamán gyakran megjelent a fronton. Éppen ezért nehezen viselte, amikor a többnyire teljesen inkompetens, ugyanakkor annál nagyobb hangú komisszárok – rajtuk keresztül pedig a Párt - beleszóltak a katonai ügyekbe. A Sztálinnal a flotta jövője kapcsán kialakult nézeteltérésén kívül ez is belejátszott abba, amikor 1947 – ben előbb félreállították, majd három másik admirálissal együtt megvádolták, hogy katonai titkokat szolgáltattak ki. Ő világháborús érdemeire való tekintettel megúszta lefokozással és azzal, hogy évekre a Távol-Keletre „száműzték”, társai viszont börtönbe kerültek.

A háború befejezése után, a kiöregedett vagy túlságosan sérült egységeket kiselejtezték, a félbemaradt programokat pedig könyörtelenül törölték. Eközben gondosan begyűjtötték a zsákmányolt, vagy jóvátételként kapott német, olasz és japán hajókat, amelyeket aztán vagy használatba vettek, vagy megsemmisítettek. (alkalmuk nyílott alaposan tanulmányozni a Gdyniában rozsdásodó, egykor félelmetes Gneisenau csatacirkáló kiégett és kibelezett roncsát is) A közepes kategóriába tartozó, a háború kitörése miatt félbehagyott négy Csapajev osztályú (Projekt 68) cirkálót 1949 és 51 között befejezték, majd hamarosan gyártásba került ezek továbbfejlesztett verziója, a Szverdlov osztály (Projekt 68bis) huszonnégy cirkálója is, amelyeknek harcászati értéke eléggé kétséges volt. 210 méteres hosszukkal és 17000 tonnás vízkiszorításukkal ugyan egy nehézcirkáló benyomását keltették, de vékony, alig 100 mm – es övpáncélzatuk és tizenkét 152 mm – es lövegük egy könnyűcirkálóhoz illett. A típusból végül tizennyolc állt szolgálatba, a többit félkész állapotban szétszedték, vagy már el sem kezdték. (mindezek ellenére a típus a kilencvenes évekig, többször modernizálva rendszerben maradt) A program legfőbb haszonélvezője kétségtelenül a tengeralattjárós fegyvernem volt, mert Sztálin az 50 régebbi típusú M.V. bis mellett, 300 darab modern, a híres német XXI – es leszármazottjának tekinthető Projekt 613 (Whiskey osztály) és további 13 Projekt 615 (Quebec osztály) dízel-elektromos tengeralattjárót követelt.

Külön a Nagy Vezér utasítására került bele a flottaprogramba a Sztálingrád csatacirkáló osztály, amely aztán amolyan dédelgetett kedvenccé vált a számára. Előzményei, nem közvetlenül a Kronstadt típusra, hanem még a nagy szovjet - német összeborulás idején 1940 – ben megvásárolt a Lützow nevű, akkor nagyjából 65 % - os készültségi fokon álló Admiral Hipper osztályú nehézcirkálóra vezethetők vissza, amely leszállítása után a Projekt 83 jelzést és a Petropavlovszk nevet kapta. (nevét később Tallinra változtatták) A hajó rendelkezett már hajtóművekkel, felépítményének egy része is a helyére került és nyolc 203 mm – es lövegéből négyet már beépítettek az A és a D tornyokba. (a másik két páncéltoronyban nem voltak fegyverek) A németekkel megállapodtak a szükséges, még hiányzó részegységek leszállításáról és szakemberek delegálásáról is, de ez kútba esett a német invázió miatt. A hajót tovább építették még egy ideig, teljesen azonban sohasem készült el, ennek ellenére mégis bevetésre került a harcokban, majd a háború után oktatóhajó lett és csak 1960 körül bontották szét. Bár sohasem vált teljes harcértékű egységgé, arra mindenképpen jó volt, hogy a szovjet mérnökök tanulmányozhassák rajta a korabeli csúcstechnológiát és az akkori legkorszerűbb gyártási eljárásokat. Az egykori Lützow lett a minta a Sztálingrád osztály első verziójához.

Az egykori Lützow, már Tallin néven, 1943 – as állapotában

Az akkor érvényben lévő hadászati irányelvek szerint a Projekt 82 típusú egységeknek a Szverdlov osztályú cirkálókkal együttműködve az ellenséges hordozókat kellett volna becserkészni, megtámadni és megsemmisíteni tüzérségükkel, illetve a jövendőbeli szovjet hordozókötelékeket biztosítani, elsősorban akkor amikor azok repülőgépei nem tudnak felszállni a rossz időjárás miatt. Csakhogy a hordozók rendszeresítése lekerült a napirendről és a Sztálingrád osztály új feladatául immár az ellenség tengeri utánpótlási vonalainak elvágását, nehéz és könnyűcirkálóinak elpusztítását, aknatelepítést, a saját könnyű egységek védelmét, partraszállási műveletek biztosítását, valamint a parti tüzérség kiiktatását szabták.

Mindez egy kb. 20000 tonnás, nyolc 203 mm - es és további tizenkét 100 mm – es löveggel valamint, tizenkét 37 mm – es gépágyúval és három torpedóvetővel felszerelt hajót feltételezett, amely összességében nagyon hasonló lett volna az Admiral Hipper osztályhoz. Miután a német ágyúk leszállítása meghiúsult, azokat jobb híján, 220 mm – es, saját tervezésű fegyverekkel kívánták helyettesíteni és egyben meg akarták erősíteni a légvédelmi tüzérséget is, de ezek a változtatások máris plusz 2500 tonnát jelentettek volna. A hajó elkezdett hízni. A programot 1941 nyarán a német invázió megakasztotta és csak 1943 – ban vették elő újból. Az elkövetkező hónapokban számos, nagy vitákkal terhelt értekezlet és találkozó zajlott a flotta modernizálásával kapcsolatban. A haditengerészet mindenképpen új hajókat akart, de a Hajógyártási Bizottság képviselői hevesen tiltakoztak ez ellen, az ipari kapacitás és a pénz hiányára hivatkozva. Az üléseken maga Sztálin is részt vett és ő tett a viták végére pontot. Ennek nyomán a haditengerészet kapott új hajókat, ám nem egészen úgy ahogy az admirálisok képzelték, mert a „csomagba” belekerült a Sztálingrád osztály is.

Sztálin eleve túl gyengének találta az új hajók tervezett 220 mm – es fő tüzérségét, ezért utasítást adott nagyobb, 305 mm – es lövegek beépítésére. A megbízott TskB-17 tervezőiroda K. I. Throskov főkonstruktőr és V. Dikovics főmérnök vezetésével, végül három lehetséges változatot dolgozott ki, majd tett le a diktátor asztalára, amelyek eléggé hasonlóak voltak egymáshoz. Közülük kettő 305, a harmadik pedig az eredeti 220 mm – es lövegekkel lett volna felszerelve, ezen kívül a páncélzat vastagsága volt eltérő, 180 vagy 150 mm – es. Sztálin végül, a várakozásoknak megfelelően a legerősebb verziót választotta ki, 180 mm – es övpáncéllal és 305 mm – es ágyúkkal. Megindulhatott a részletes dokumentáció kidolgozása, de 1949 szeptemberében, egy a témában tartott értekezleten Sztálin váratlanul nekiszegezte a kérdést Dikovicsnak, hogy meg lehet – e emelni a hajó sebességét 33 – ról, legalább 35 csomóra. Természetesen a válasz az volt, hogy igen, hiszen nyilvánvaló volt, hogy a kérdés valójában parancs volt, amit teljesíteni kellett, még ha az addig elvégzett munka egy részét ki is dobhatták. Ennek ellenére az év végére, meglepő gyorsasággal elkészültek a Sztálin által elvárt módosításokkal, amit úgy oldottak meg, hogy az eredeti dokumentáció lehető legnagyobb részét igyekeztek megtartani, de a hátsó két 130 mm – es ikerlövegekkel szerelt lövegtornyot a hozzájuk tartozó lőszerraktárakkal elhagyták és a többi lőszertároló, valamint az üzemanyagtartályok méretét is csökkentették, amivel sikerült még négy kazán és egy további gőzturbina plusz az újabb hajócsavar számára helyet szorítani. Ezzel megnőtt ugyan a hajó sebessége, de kisebb lett a hatótávolsága, gyengült a tat felőli légvédelme és jelentősen csökkent a hordozható lőszer mennyisége.

A haditengerészet képviselőinek ellenvetéseit Sztálin - aki diktátor kollégáihoz hasonlóan mindenhez (is) értett -, azzal ideologizálta meg és söpörte le az asztalról, hogy a nyugati haditengerészetekkel szemben a szovjet flotta nem imperialista célokat szolgál, hanem elsősorban a saját partjaikat védi, így egységei nem távolodnak el túlzottan az otthoni támaszpontoktól. Következésképpen kevesebb lőszerrel és üzemanyaggal is beérik, hiszen könnyebben ki tudják egészíteni készleteiket, mint mondjuk az amerikaiak, vagy a britek hadihajói, amelyek az óceánokat járják. A légvédelmi képességek csökkenésével kapcsolatos aggodalmakat pedig azzal hárította el, hogy az ilyen hajók amúgysem járnak egyedül és kísérőikkel kölcsönösen megvédik egymást, arról nem is beszélve, hogy mivel a repülőgépek többnyire 1500 méter alatti magasságból támadnak, nincs szükség annyi nehéz légvédelmi ágyúra, amelyek hatótávolsága több mint 16000 méter.

Az admirálisok nem voltak elragadtatva az okfejtéstől és a vele járó túl sok műszaki kompromisszumtól, de Sztálinnal nem volt tanácsos vitatkozni.

A Sztálingrád csatacirkáló

A Vezér elvárásainak immár megfelelő Sztálingrád osztályú csatacirkáló, impozáns, sőt kifejezetten elegáns külsejű hadihajó volt. Végleges hossza 273 méter lett (az eredetileg tervezettnél tíz méterrel hosszabb), miután módosították az elülső részt és erősebben döntött, hidrodinamikailag kedvezőbb kialakítású klipperorrot kapott. A törzset, ellátták oldalsó torpedóvédő pufferkamrákkal és belül huszonhárom vízzáró rekeszre osztották. A szokásos dupla helyett, az aknák elleni hatékonyabb védelem érdekében tripla hajófenékkel látták el. Vízkiszorítása teljes harci terheléssel a legelső változathoz képest több mint a duplájára, 42300 tonnára nőtt. A végleges verzióba tizenkét nagynyomású, 460 fokos túlhevített gőz előállításra alkalmas, olajtüzelésű kazán került volna beépítésre, amelyet újonnan fejlesztettek ki Harkovban. Ugyancsak vadonatúj volt a TV4 típusú, mintegy 70000 lóerős gőzturbina, amelyből összesen négy került volna beépítésre, hogy 35,5 csomós maximális sebességre gyorsítsa a monstrumot, ami még több is volt a vártnál. Ezek a hajtóművek a hatvanas évek elejéig a legerősebbeknek számítottak a világon, a Westinghouse hasonló teljesítményű gőzturbináinak megjelenéséig, amelyekkel a Kitty Hawk osztályú hordozókat látták el. A 18 csomóval elérhető kb. 9300 kilométeres maximális hatótávolság ellenben nem volt valami falrengető, összehasonlítva a kategóriáját tekintve leginkább hasonló, egyébként rövid pályafutású, amerikai Alaska osztályú „nagy cirkálók” 12000 kilométeréhez viszonyítva.

A Sztálingrád keresztmetszete a gépháznál

A kazánterek és a gépházak, a háborús tapasztalatokból okulva, felváltva kerültek elhelyezésre, hogy egyetlen jólirányzott találattal ne lehessen megbénítani a hajót. A fedélzeti rendszerek hatalmas áramigényét nyolc 750 kW os - turbógenerátor és további négy kisegítő dízelgenerátor elégítette ki.

Az övpáncél az egykori Kronstadt 230 mm – éhez képest vékonyabb, mindössze 180 mm vastag volt, bár 15 fokban megdöntve, ami ellenállóbbá tette a találatokkal szemben. Elvileg elegendő volt az akkor rendszerben álló amerikai nehézcirkálók 203 mm – es páncéltörő gránátjai ellen, de az már más kérdés, hogy például az Iowa csatahajó 406 mm – es lövedékeit aligha tudta volna felfogni.

A fő fegyverzet a kilenc, hármas tornyokba épített SM-33 típusú hajóágyú volt. Elvileg felhasználhatták volna a Kronstadthoz tervezett B-50 típusú lövegeket is, ehelyett mégis inkább teljesen újakat konstruáltak, talán azért, mert ezeket már eleve radarral kombinált, modern tűzvezető rendszerrel kívánták felszerelni. Az ágyúk hatótávolsága több mint 53 kilométer volt, kb. 32,6 lövés/perces tűzgyorsasággal. (minden löveghez egyenként 80 gránátot készleteztek) A szintén új, tizenkét 130 mm – es többcélú löveget, kettős páncéltornyokba építették, amelyek közül kettőt az A és B fő tornyok mögé - fölé telepítettek, a többi négy a felépítmény két oldala mentén került elhelyezésre. A hat négycsövű 45 mm – es, valamint a tíz négycsövű, 25 mm – es gépágyú a felépítményre került, hogy minden irányból lefoghassák a hajó körüli légteret

A fő lövegek és a légvédelmi fegyverzet irányításához, az elérhető legkorszerűbb radarberendezéseket (Fut-B tűzvezető lokátor, Rif-A felszíni keresőradar, Grot és Stag-B távolságmérő radar, stb.) kívánták alkalmazni, de az elektronikai felszerelésben helyet kapott a Szolnyce -1P infravörös detektor és a Herkules típusú szonár, valamit a Korall zavaróberendezés is.

A hajók személyzete 1712, zászlóshajóként 1742 főből állt volna. A mindenkori hajóparancsnok ellentengernagy, az első tiszt, a politikai tiszt és a különböző részlegek parancsnokai pedig mind első osztályú kapitányi (ez a sorhajókapitányi rendfokozatnak felel meg más országok haditengerészeteinél) rangban lettek volna.

Nyikolaj Kuznyecov tengernagy 1951 júliusában visszatérhetett távol-keleti száműzetéséből (elítélését követően, más beosztások betöltése után, 1950 februárja óta az 5. Flotta parancsnoka volt) és ismét haditengerészeti miniszter lett. Rögtön a nyakába szakadt az egész Sztálin által erőltetett flottaprogram, amellyel ebben a formában eleve nem értett egyet. Miután áttekintette egyebek mellett a Sztálingrád osztállyal kapcsolatos jelentéseket, aktákat, a rövid életű Kronstadt jócskán modernizált verziója tárult a szeme elé. Amikor felmerült a hajók hasznosságának kérdése, beosztottai a Sztálin által mondottakat szajkózták, ezért csak zárt körben fejthette ki azon véleményét, hogy ilyen nagy, bonyolult és drága hajókra a flottának egyszerűen nincs szüksége, csak azért, hogy cirkálókat hajkurásszon a tengeren. Ha megépültek volna az általa preferált hordozók, azok kíséretére és biztosítására viszont remekül megfeleltek volna. Mivel azonban tapasztalatból tudta, hogy mivel jár, ha valaki tengelyt akaszt Sztálinnal ellenvetéseit megtartotta magának és miniszterként ellenjegyezte az építés megkezdéséről szóló dokumentumokat. A munkálatok műszaki felügyeletét az újonnan létrehozott TskB-16 iroda végezte, amelyet a TskB-17 leterheltsége miatt, kifejezetten erre hoztak létre. (részben annak munkatársaiból…)

A Sztálingrádon hivatalosan 1951. december 31 – én kezdődtek el a munkálatok, de valójában gerincfektetése már novemberben megtörtént a nyikolajevi hajógyárban. A Moszkva nevű egységet Leningrádban 1952 szeptemberében, míg a hivatalosan csak 0-401 jelzésű hajótestként említett harmadikat (a neve valószínűleg Kronstadt, vagy talán Szevasztopol lett volna) egy hónappal később Molotovszkban (ma Szeverodvinszk) kezdték el gyártani. Az a mai napig sem teljesen világos, hogy tulajdonképpen hány egységet is terveztek hadrendbe állítani, mert állítólag egy negyedik egységre is leadták a rendelést, de ha így is volt ennek építését sohasem kezdték el. (Az biztos, hogy Sztálin a Fekete-tengerre legalább kettőt szánt, hogy szükség esetén blokád alá vonhassák a Fekete-tenger bejáratát.)

Úgy próbálták ütemezni a munkálatokat, hogy a hajók 1954 – 55 – re szolgálatba állhassanak, de ez csak elmélet volt, mert a gyakorlat egészen másként alakult. Sok tekintetben ugyanaz ismétlődött meg ami a Kronstadt osztály esetében. Mivel még javában zajlott az újjáépítés, ráadásul készültek a Szverdlov osztály egységei (a Sztálingrád azzal a Mihail Kutuzov nevű cirkálóval osztozott a sólyán, amely napjainkban múzeumhajó Novorosszijszkban) és az új típusú tengeralattjárók is. Hiány volt szakmunkásokból és az acélgyárak most sem bírták kielégíteni a megnövekedett igényeket, emiatt akadozott az alapanyag utánpótlás, de ismét baj volt annak minőségével is. Az már csak hab volt a tortán, hogy a legfontosabb részegységek, így a kazánok, turbinák, generátorok, nem beszélve az új típusú 305 mm – es lövegekről, legjobb esetben prototípusfázisban, vagy még kipróbálás alatt álltak, temérdek kiküszöbölendő gyermekbetegséggel. Nemhogy három, de egyetlen hajóhoz elegendő sem állt belőlük rendelkezésre. Sztálin árgus szemekkel figyelte a munkát és folyamatosan kapta a jelentéseket azok állásáról, de azokat hallván – olvasván, egyre bosszúsabb lett, főleg miután kiderült, hogy 1953 januárjában a többinél gyorsabban épülő Sztálingrád is a tervezett 42,9 helyett még csak 18,8, a Moszkva 11,5 helyett 7,5, a 0-401 pedig 5,2 helyett mindössze 2,5 % - os készültségi fokon állt. Aztán 1953. március 5 – én egycsapásra minden megváltozott, mert a Szovjetunió mindenható urával végzett egy agyvérzés és vele együtt sírba szálltak a Sztálingrád osztályú csatacirkálók is.

A dicstelen vég

Nemsokkal a diktátor halála után a Minisztertanács április 18 – án kelt rendeletében, április 23 - i hatállyal leállította a csatacirkálók építési munkálatait, ezzel csaknem 4 milliárd rubelt kidobva az ablakon. (egyenként kb. 1,2 milliárd rubelbe kerültek, amely összegből négy Szverdlov osztályú cirkálót lehetett volna építeni) Nosenko nehézipari miniszter utasította a hajók részegységeit gyártó üzemeket, hogy az elkészült berendezéseket konzerválják és raktározzák el, további felhasználás céljából. A négy legyártott SM-33 löveget vasúti alvázakra szerelt, mobil partvédő ütegekben kívánták felhasználni, de ezt a programot egy évvel később Hruscsov lefújta.

De mi legyen a hajókkal? A Moszkva és a 0-401 esetében eléggé egyszerű volt a helyzet, mivel még alig kezdték el őket, így a sólyán szétdarabolhatták mindegyiket. A Sztálingrád törzse viszont már csaknem 70% - ban elkészült, bár a gépeit és kazánjait még nem építették be és az orrszekció is hiányzott róla. A kormányzati döntés értelmében tüzérségi céltárggyá kellett átalakítani. Ennek levezénylését Dikovicsra és Throskovra bízták, akiknek nem valószínű, hogy könnyű volt, hiszen egész addigi munkájukat kellett semmivé tenniük. (1950 – ben a fejlesztőmunkájukért még magas kitüntetésben részesültek)

A hajótest tatját eltávolították és a büszke csatacirkálóból, csak egy otromba, bár igencsak méretes (kb. 150 méter hosszú) torzó maradt, a felépítmény alsó szintjével. Miután úszóképessé tették, vízrebocsátása után 1955. május 19 – én három vontatóhajó Nyikolajevből Szevasztopolba vitte, majd a Szevasztopoli-öböl déli bejáratának közelében lehorgonyozták a nyílt tengeren.

A Sztálingrád, mint tüzérségi céltárgy

Azonban kihelyezése után nemsokkal, céltárgy pályafutása csaknem véget is ért, mert 1955. május 23 – án egy heves vihar leszakította a horgonyokról, majd a sekélyesbe sodorta, ahol alig 50 méterre a parttól megfeneklett. Az időjárás jobbra fordultával, egyszerűen vissza akarták vinni korábbi helyére, de a vontatóhajók meg sem tudták mozdítani, ezért drasztikusabb eszközökhöz folyamodtak és a Molotov, valamint a Kercs (az egykori olasz Emanuele Filiberto Duca d’Aosta) cirkálókat kötötték hozzá. A két hadihajó hajtóműveinek brutális ereje sem volt azonban elég. Mivel a hajótest lényegében üres volt, nem lehetett semmit eltávolítani belőle, hogy könnyebbé tegyék és a tengerfenék kotrása sem volt lehetséges, lévén az erősen sziklás azon a szakaszon. Más ötlet híján megpróbálták robbantásokkal kimozdítani, de ezzel csak azt érték el, hogy sikerült a Sztálingrádot több helyen is meglékelni és még a víz is elöntötte…

A hajótest egészen 1956 júliusáig feküdt a part menti sekélyesben, mert közben a mentési munkálatokat hónapokra fel kellett függeszteni az 1955. október 29 – én a szevasztopoli kikötőben felrobbant Novorosszijszk csatahajó (az egykori Giulio Cesare) roncsának bontási munkálatai miatt. Az áttörést az hozta meg, amikor alaposabban megvizsgálva a hajófeneket mintegy 259, abból kiálló 4 - 17 cm hosszúságú „fémtüskét” találtak, azoknak a tartóvasaknak a csonkjait, amelyekkel egykor a sólyához volt rögzítve. Ezeket csak elvágták a vízrebocsátás előtt és nem törődtek velük a továbbiakban, de miután az elsodródott hajótest megfeneklett, beszorulva sziklák közé, valósággal odaszegezték azt a tengerfenékhez. Amint eltávolították őket, befoltozták a lékeket és kiszivattyúzták a vizet, a Sztálingrádot már viszonylag könnyen ki tudták húzni a nyílt tengerre, majd Szevasztopolba javításra.

Az egykori Sztálingrád csatacirkáló maradványa az elkövetkező években számos fegyverteszt alanya volt. 1962 – es selejtezéséig légibombák, új típusú tüzérségi lőszerek, aknák és hajó elleni rakéták sorát próbálták ki rajta. A találatokat meglepően jól bírta, így feltételezhető, hogy amennyiben valaha hadrendbe áll, mégsem lett volna olyan könnyű elbánni vele éles helyzetben.

A Sztálingrád program törlése után, a szovjet flotta felhagyott a nagyméretű, hagyományos nehéztüzérséggel felszerelt hadihajók rendszeresítésével. Hruscsovot, a Kreml új urát a haditengerészet annyiban érdekelte, hogy a szovjetuniónak minél hamarabb, minél több rakétahordozó tengeralattjárója legyen. Az igazán modern szovjet flotta atyja Nyikolaj Kuznyecov utódja és egyben esküdt ellensége, Szergej Gorskov tengernagy lett.

 

Ha tetszett a cikk, kövesse a
Háború Művészetét a Facebookon!
Ha lemaradt volna erről:

Még több friss hír

2024. 06. 14., 15:43
Egy új harcjármű rendszerbe állításakor az első lépések egyik legfontosabbika a kezelők vezetési rutinjának megszerzése. A június 11-ei héten az MH Klapka György 1. Páncélosdandár egyik legkorszerűbb eszközével, a Leopard 2A7HU típusú harckocsival gyakorolják a harcjárművezetők többek között a közúton való közlekedést.
2024. 06. 11., 14:36
Június 11-én és 12-én összesen 13 Gidrán harcjármű érkezik az MH Klapka György 1. Páncélosdandárhoz Tatára – jelentette be a honvédelmi miniszter.
   MÁSOK ÍRTÁK
2024. 07. 11., 10:52
A Honvéd Vezérkar és a zalaegerszegi MouldTech Systems Kft. között létrejött együttműködés keretében drónos meteorológiai mérések segítik a 46. Katonai Ejtőernyős Világbajnokság szervezőit.
2024. 07. 04., 09:57
A magyar kormány korábbi döntései alapján az állam 2024. szeptember 1-jétől térítésmentesen biztosítja a végzős középiskolások részére a „B” kategóriás vezetői engedély megszerzését, ami a KRESZ és az egészségügyi oktatást tartalmazza.
2024. 07. 03., 11:26
Különleges, római kori szarmata telep feltárásakor kerültek elő veszélyes robbanóeszközök a földből.
2024. 07. 02., 11:49
A Magyar Védelmi Exportügynökség (VEX) saját nemzeti standot állított június 17-21. között a párizsi Eurosatory védelmi ipari kiállításon, amely az egyik legnevesebb európai védelmi kiállítás.

  JETfly Magazin

Portugália védelmi minisztere, João Nuno Lacerda Teixeira de Melo, június végén jelentette be, hogy a légierő modernizációjának következő lépéseként az Embraer Super Tucano kiképző és könnyű harci repülőgép új változatát vásárolnák meg.

  NÉPSZERŰ HÍREK