A Novorosszijszk csatahajó - Rejtélyes robbanás (1. rész)

A gróf, a festő és a hadvezér

Annak ellenére, hogy Vittorio Cuniberti olasz mérnök - tábornok vetette fel először az úgynevezett csupa nagyágyús csatahajó ötletét, amely végül a HMS Dreadnought formájában, Nagy – Britanniában valósult meg, Olaszország csak évekkel később szállt be a minél nagyobb és erősebb hadihajók építéséért folyó versengésbe. Ezt elsősorban az olasz ipar korlátozott fejlettsége és a folyamatos pénzügyi nehézségek okozták.

Az első igazán modern, a dreadnought típusba tartozó olasz csatahajó, az Edoardo Masdea altengernagy által tervezett, 21900 tonnás vízkiszorítású Dante Alighieri volt, amely a főtüzérségként beépített tizenkét darab 305 mm – es nehézlövegével egy ideig kategóriájában az egyik legerősebbnek és 22 csomós ( 41 km/óra ) sebességével a leggyorsabbnak számított az egész világon. ( újdonság volt, hogy ennél a hadihajónál alkalmaztak először három löveggel felszerelt páncéltornyokat ) A nagy sebességnek viszont a vékonyabb páncélzattal fizették meg az árát, amely miatt sokan bírálták a konstrukciót. A Dante Alighieri egyedi darab maradt és nem épültek testvérhajói, Masdea admirális pedig hamarosan elkezdte a munkát, az időközben felszínre került hiányosságok figyelembevételével megszerkesztett új típus, a Conte di Cavour osztály három egységének tervein.

Az új csatahajók, az Itália újraegyesítésében kulcsszerepet játszó politikusról, Camillo Benso di Cavour grófról, a Conte di Cavour, a zseniális reneszánsz festő és feltalálóról a Leonardo da Vinci és az ókori politikus – hadvezér, Julius Caesar után, a Giulio Cesare neveket kapták.

Képgaléria megtekintése (6 db kép)

A Conte di Cavour osztály három hajója közül az osztály névadója La Speziában, a La Spezia Arsenal hajógyárban, míg testvérhajói Genovában, a Leonardo da Vinci a Sestri Ponente üzemében a Giulio Cesare az Ansaldo & Co. – nál épült. Az első világháborút megelőző években korszerű és erős egységeknek számítottak, amelyekkel az akkori olasz haditengerészeti doktrina szerint az új, francia, Courbet osztályú csatahajókat kívánták ellensúlyozni.

A hosszúságuk 176 méter, legnagyobb szélességük 28 méter volt, vízkiszorításuk teljes terheléssel elérte a 25489 tonnát. A beépített meghajtórendszer nem volt teljesen egyforma, mivel a három ( a középső, egyszerre két csavartengelyt hajtott meg ), összesen 31000 lóerő teljesítményű Parsons gőzturbinához, a nagynyomású gőzt a Cavour és a da Vinci esetében húsz darab Blechynden típusú vízcsöves kazán termelte, amelyek közül tizenkettő vegyes, olaj és szén, míg a többi nyolc csak olajtüzelésű volt. A Giulio Cesare ezzel szemben huszonnégy, Babcock & Wilcox gyártmányú kazánt kapott, amelyek közül tizenkettő volt olaj és ugyanennyi vegyestüzelésű. A négy propellerrel a hajók névleges sebessége 22,5 csomó volt ( 41,7 Km/óra ), de ezt sohasem sikerült elérni velük, viszont a leggazdaságosabb, 10 csomós sebességgel a hatótávolságuk elérte a 8900 kilométert.

A védettség terén nem történt lényegi előrelépés a Dante Alighieri - hez képest, mivel 250 – 130 mm – es vastagságú övpáncél és a veszélyeztetettségtől függően felszerelt 40 és 24 mm közötti vastagságú fedélzeti páncélzat alig volt erősebb az elődtípusénál.

Az új csatahajók fő fegyverzetét tizenhárom 305 mm – es nehézlöveg alkotta, amelyeket öt, a hajók középvonalába telepített páncéltoronyba osztottak szét. Az elülső és a hátsó két torony egymás fölé kerültek, az alsókba három löveget, a felsőkbe kettőt építettek be, egy háromlöveges tornyot pedig a két kémény között, a hajók középső szekciójában helyeztek el bár ennek kilövési zónája korlátozott volt, mert csak jobbra és balra kifordulva tudott tüzelni. Az eredeti elképzelésben erősebb főtüzérség beépítése szerepelt, de az olasz ipar ebben az időben még képtelen volt a 305 mm - nél nagyobb hajóágyúk előállítására, ezért számuk növelésével próbálták a tűzerőt növelni.

Közelharcra, másodlagos fegyverzetként a fedélzet alatti kazamatákba telepített, oldalanként kilenc – kilenc, 120 mm – es ágyú szolgált, amelyekkel az ellenséges torpedónaszádokat kívánták távoltartani. A kiegészítő fegyverzetet a lövegtornyok tetejére szerelt tizenhárom 76,2 mm – es gyorstüzelő löveg és a kor gyakorlata szerint a vízvonal alá beépített három 450 mm – es torpedóvető cső alkotta ( az egyiket az orr irányába és egyet – egyet kétoldalt ), bár ezeket szinte sohasem használták.

A Conte di Cavour osztályú csatahajók rendkívül vontatottan, csaknem négy év alatt készültek el. Elsősorban azért, mert az övpáncélhoz szükséges, megfelelő minőségű nikkelacélt csak brit és amerikai importból tudták beszerezni, ennek további feldolgozása és a szükséges hőkezelés, az olasz nehézipar gyengébb fejlettségi szintje miatt az átlagosnál hosszabb időt vett igénybe. Ugyancsak lassította az építést a képzett munkaerő hiánya és az 1911 – 12 között vívott olasz – török háború, amely egy ideig teljesen lekötötte Olaszország hajóépítési és karbantartási kapacitását.

Először a Conte di Cavour készült el 1914 áprilisában, majd testvérhajói másfél hónappal később. A három új csatahajót a próbafutások után, az Adriai – tenger déli részének védelmére kirendelt flottakötelékbe osztották be, amelynek a Giulio Cesare lett a zászlóshajója. Azonban az 1. világháború alatt egyik sem mutathatta meg harci erényeit, mert szinte állandóan kénytelenek voltak a kikötőben rostokolni, ugyanis az Olasz Királyi Haditengerészet vezérkari főnöke Paolo Thaon di Revel admirális túlságosan értékesnek tartotta őket ahhoz, hogy esetleg egy portyázó osztrák – magyar tengeralattjáró elbánjon velük. Eseménytelen szolgálatuk ellenére az osztály hajói közül, a Leonardo da Vinci alig több mint egy évvel szolgálatba állása után, máris veszteséglistára került, anélkül hogy hosszabb időre elhagyta volna támaszpontját.

Képgaléria megtekintése (6 db kép)

1916. augusztus 2 – án, 23 óra 30 körül, miközben a taranto – i kikötőben horgonyon állt, a lőszer berakodása közben hatalmas robbanás történt, amely azonnal végzett 248 emberrel ( 21 tiszt és 227 tengerész ) és hatalmas léket ütött a hajótesten. A Leonardo da Vinci perceken belül felborult és elsüllyedt. A robbanást az osztrák – magyar hírszerzés ügynökeinek számlájára írták, de valószínűleg a helytelenül tárolt, kordit robbanóanyag okozta a hajó elvesztését. Az olaszok által is használt, úgynevezett B típusú, hírhedten instabil, nitrocellulóz alapú robbanóanyag, főleg a melegebb éghajlatú területeken hajlamos volt az öngyulladásra és a robbanásra. A korábbi években több nagy hadihajó is felrobbant látszólag minden látható ok nélkül, például a japán Mikasa 1905 – ben, vagy a francia Iéna 1907 – ben. ( a lőszerrobbanásnak ellentmondani látszik, hogy az újabb kutatások szerint, az 1915 szeptemberében a kikötőben felrobbant Benedetto Brin csatahajó, valószínűleg mégis szabotőröknek esett áldozatul )

A Leonardo da Vinci felborult roncsát, 1919 – ben kiemelték és tervbe vették újjáépítését, ezért később „talpra állították”, de végül 1923 – ban mégis szétbontották ócskavasnak.

A háború utáni években a Giulio Cesare és a Conte di Cavour többnyire ismét csak a la spezia – i támaszponton vesztegelt, mert a leszerelési hullám miatt jó darabig nem volt elegendő képzett tengerész a működtetésükhöz. A kényszerű semmittevés hónapjait kihasználva módosították fegyverzetüket, ezért eltávolították a páncéltornyok tetejére telepített tizenhárom gyorstüzelő löveget és mindössze hat, de modernebb fegyverrel helyettesítették őket, amelyeket az orr és a tatfedélzeten helyeztek el. Amikor nagy ritkán mégis kimozdultak La Spezia – ból, hosszú diplomáciai körutakra küldték őket külföldi kikötőkbe, demonstrálni az olasz flotta erejét. ( a Conte di Cavour az Egyesült Államokban és Kanadában, a Giulio Cesare a Földközi – tenger keleti partvidékén járt )

Első tényleges, harci bevetésükre öt évvel az 1. világháború után, 1923 – ban került sor, amikor egy görög – albán határvita brutális gyilkosságba torkollott. Az események előzménye Enrico Tellini olasz tábornok és két segédtisztje, valamint albán tolmácsuk meggyilkolása volt Kakavia határátkelőnél, a görög – albán határon, még görög területen. A tábornok egy a Népszövetség ( az ENSZ elődje ) által felállított bizottságot vezetett, a határvita rendezésére, azonban a görögök azzal vádolták, hogy elfogultan viselkedik az albánok javára. ( Mussolini céljai között valóban szerepelt, hogy a meglehetősen elmaradott Albánia, minél erősebb olasz befolyás alá kerüljön, ami aztán az ország tizenhat évvel későbbi megszállásába torkollott ) 1923. augusztus 27 – én, ismeretlenek végeztek Tellinivel és kísérőivel. Az olaszok szerint görög nacionalisták, a görög kormány és a román konzul szerint viszont albán banditák voltak az elkövetők. A merénylet miatt Mussolini kormánya ultimátumot adott a görögöknek és miután azok nem voltak hajlandóak teljesíteni a követeléseket, az olasz flotta, soraiban a Giulio Cesare és a Conte di Cavour csatahajókkal, felvonult Korfu szigete előtt és bombázni kezdte a fővárost Korfu – t, majd a partra szálló olasz csapatok kivonásáig ott is maradtak. Az incidens jelentős olasz diplomáciai győzelemmel zárult, mert a görög kormány minden követelésüket kénytelen volt teljesíteni és egyben nyilvánvalóvá vált a Népszövetség gyengesége is.

A hadműveletek lezárulta után nem sokkal, a Conte di Cavour osztály megmaradt két hajója felett, sötét fellegek kezdtek gyülekezni, mert az időközben életbe lépett fegyverzetkorlátozási egyezmények miatt, világszerte számos, velük közel egyidőben épült hadihajó selejtezésre került. Ennek ellenére, 1925 – 26 folyamán mégis korszerűsítésen estek át, amelynek során a két háromlábú árboc közül az elől lévőt, erősebb négylábúra cserélték és áthelyezték az elülső kémény elé, jelentősen javítva a tűzvezetést végző tisztek munkakörülményeit. Ez jelentős előrelépés volt, mert a korai dreadnought típusú hadihajókon jellemző tervezési hibaként, az árbocokat gyakran a kémény mögé építették, amivel pokollá tették a magasban lévő tűzvezető állásban dolgozók életét, akiknek nemcsak a mérgező kazánfüstöt kellett szívniuk, de az áttüzesedett falú fémárbocról néha napokig nem tudtak lejöni … Ezzel egyidőben a hajókat egy - egy Macchi M.18 típusú felderítő hidroplánnal is ellátták, amelyet a fedélzetre telepített katapulttal indítottak. Az elvégzett korszerűsítések ellenére a Conte di Cavour hamarosan tartalékba került, a Giulio Cesare pedig tüzérségi oktatóhajó lett.

Újjászületés

A harmincas évek elejére Benito Mussolini kormánya és a haditengerészet vezérkara számára nyilvánvalóvá vált, hogy a flotta hajóállománya elavult és szerkezetileg elöregedőben van. Azonban kezüket megkötötték az érvényben lévő fegyverzetkorlátozási egyezmények ( 1922 Washington, 1930 London ), amelyek jelentősen behatárolták a hadrendben tartható hadihajók méretét, számát és fegyverzetét. A Duce viszont semmiképpen sem akart lemondani arról az álmáról, hogy a Földközi - tenger a Római Birodalom beltengere után, olasz beltengerré váljon, ehhez azonban erős és korszerű flottára volt szükség.

Végül sikerült egy kiskaput találni a nemzetközi szerződések szigorú korlátozó rendelkezései között, mivel azok csak az új hajók építésére vonatkoztak, de nem fordítottak figyelmet a meglévő régiek felújítására, korszerűsítésére. Ennek nyomán vette kezdetét a világ egyik legambíciózusabb tengerészeti modernizációs és fejlesztési programja.

1933 októberében a Conte di Cavour a CRDA Triest, a Giulio Cesare pedig a genova – i Cantieri del Tirreno hajógyárba érkezett, majd négy évre mindkettő eltűnt szem elől, hogy újjászülessenek. Az átalakítással összekötött modernizációs program két részből állt, amelynek első szakaszában a két csatahajót, nagyrészt teljesen lecsupaszították és szétszedték. Lebontották jellegzetes kéményeiket, árbocaikat és a teljes felépítményt, kiszerelték a fegyverzetet és a meghajtórendszert. A folyamat végére, csak a teljesen kiürített hajótestek maradtak.

Képgaléria megtekintése (6 db kép)

A következő szakaszban, a hajótestek elülső részét leválasztották és új darabot toldottak hozzájuk, elegáns vonalvezetésű orr résszel, így a hosszuk 10,2 méterrel megnövekedett. A hajótestek átalakításánál elsősorban a fedélzet páncélzatát erősítették meg, veszélyeztetettségi foktól függően 160 - 135 mm – re növelve, a torpedók ellen az új, olasz fejlesztésű, Pugliese rendszer került beépítésre. Az Umberto Pugliese mérnök által szabadalmaztatott torpedóvédelmi rendszer, egy a páncélöv alatt, a hajótestbe illeszkedő, folyadékkal ( vízzel vagy fűtőolajjal ) töltött, rekeszekre osztott hengeres tartályból és annak közepén végignyúló, nyomás alatt tartott üres acélhengerből állt. A tervek szerint torpedótalálat esetén, az összepréselődő belső henger alaposan letompította volna egy akár 350 kg - os robbanófej energiáját is. Az elgondolás jónak tűnt és az elvégzett kísérletek is ezt igazolták, így részben ezért és részben jóval kisebb tömege miatt, minden olasz hadihajót felszereltek vele, annak ellenére, hogy sokkal költségesebb megoldás volt a hagyományos, jól bevált torpedóvédő pufferkamráknál. Később aztán a gyakorlatban, a rendszer tökéletesen csődöt mondott a korszerűbb torpedótípusokkal szemben, mert a hagyományos módon, szegecseléssel rögzített külső tartály, a torpedó robbanásának hatására egyszerűen leszakadt ( a szegecsek elnyíródtak ), a belső henger pedig a vártnál jóval kevesebbet nyelt el a robbanás energiájából, sőt a belső hajótest felé vezetve a lökéshullámot még nagyobb kárt okozott. ( A Pugliese rendszert más olasz tervekkel együtt, csak a szovjetek vették át és próbálták alkalmazni a végül befejezetlenül maradt és a háború után hamarosan szétszedett, Szovjetszkij Szojuz osztályú csatahajóikon. )

Az új meghajtást két olasz gyártmányú Beluzzo típusú fogaskerékáttételes gőzturbina biztosította, amelyeket nyolc korszerű, olajtüzelésű Yarrow kazán látott el gőzzel. Annak ellenére, hogy az átépítés után a csatahajók vízkiszorítása 4000 tonnával megnőtt, köszönhetően az összesen 75000 lóerős teljesítményű hajtóműveknek ( ha a kazánok huzatát elektromos ventillátorokkal felerősítették, a teljesítményt 93000 lóerőre is feltornászhatták, de ilyenkor megnőtt a fogyasztás és csökkent a hatótávolság ) sebességük 21,5 - ről ( kb. 39,8 km/óra ), 27 csomóra ( kb. 50 km/óra) növekedett. Gazdaságos, 13 csomós sebességgel ( 23,4 km/óra ) 11900 km – es hatótávolságot érhettek el, ami 3000 kilométerrel több volt a korábbinál.

A két hajó régimódi, magas felépítményét, elegáns vonalvezetésű, kerek formájú, parancsnoki toronyra és a korábbiaknál alacsonyabb, szorosan egymás mellé telepített kéményekre, valamint egyetlen háromlábú főárbocra cserélték.

Képgaléria megtekintése (6 db kép)

A fegyverzet is alapos modernizáción esett át. A tornyok régi, 305 mm – es lövegeinek csöveit 320 mm – re fúrták fel és új huzagolással látták el őket, az eredetileg a hajóközépre telepített három ágyúval felszerelt páncéltornyot nem szerelték vissza. A lövegtalpak módosítása révén, a csövek emelési szöge 20 – ról, 27 fokra növekedett, így nagyobb lett a lőtávolságuk. A fedélzet alatti kazamatákat megszüntették és a tizenkét új, 120 mm – es löveget, a fedélzet két oldalára telepített, kisebb, kétcsövű lövegtornyokba építették be. A csatahajók légvédelmi fegyverzetként nyolc darab, 100 – mm – es ikerlöveget, tizenkét darab 37 mm - es gépágyút és tizenkét 13,2 mm - es géppuskát kaptak, de utóbbiakat később 20 mm - es gépágyúkra cserélték. A hajótest vízvonal alatti részén lévő három torpedóvető csövet nem szerelték vissza.

Az 1937 októberére a Conte di Cavour és Giulio Cesare szinte a felismerhetetlenségig megváltozott és teljesen új, félelmetes hadihajó lett ( mindössze kb. 40 % - uk maradt eredeti ), amelyek nem is emlékezettek átépítés előtti mivoltukra.

Szűken mért háborús dicsőség

A sikeres program folytatásaként, ugyanilyen modernizáción esett át a két másik, nagyon hasonló, régi csatahajó, az Andrea Doria és a Caio Duilio is. Miközben zajlott a régi hadihajók átalakítása, 1934 - ben Umberto Pugliese tervei alapján megkezdődött a korszerű és jóval nagyobb, a több mint 40000 tonnás, rendkívül elegáns megjelenésű, Vittorio Veneto osztály egységeinek építése is. ( ezeknél már meg sem próbálták betartani a nemzetközi egyezményeket )

A nagyközönség az újjászületett csatahajókat és az olasz flotta újonnan épült egységeit 1938 májusában csodálhatta meg, a Nápolyi – öbölben tartott flottaszemlén, ahol a díszvendég Adolf Hitler volt, akinek a Duce mindenáron el akart dicsekedni a félelmetes olasz hadiflottával. A bemutató kétségtelenül rendkívül impozáns volt és mély benyomást tett a közönségre. A következő év májusában, a közeledő világháború előjátékaként az olasz hadsereg lerohanta Albániát és villámháborúval, rövid idő alatt el is foglalta. A megszálló csapatok tengeri fedezetét a Giulio Cesare és a Conte di Cavour látta el, számos kisebb egységgel.

Amikor 1939. szeptember 1 – én kitört a 2. világháború, az olasz haditengerészet a negyedik legerősebbnek számított a világon, de kidolgozott haditervekkel nem rendelkezett, ezért aztán parancsnokai, többnyire az adott helyzethez próbáltak alkalmazkodni. A fő ellenfél a francia, valamint a britek Málta szigetén és Gibraltárban állomásozó flottája volt. Franciaország 1940 májusában katonailag villámgyorsan összeomlott, így csak a britek maradtak, akikkel viszont az olasz flotta vezetése nem törekedett a mindenáron való konfrontációra, mivel ennél sokkal fontosabb volt, az Észak – Afrikában harcoló olasz csapatok és a Rommel tábornok vezette Afrika Korps számára is létfontosságú utánpótlást szállító konvojok védelme. A Giulio Ceare és testvérhajója, rendszeresen részt vett a konvojkísérőként a hdműveletekben, de csak egyetlen alkalommal kerültek ténylegesen harcérintkezésbe az ellenséggel. Erre 1940. július 19 – én Calabria partjai mellett került sor.

Az Andrew Cunningham admirális parancsnoksága alatt álló brit flottakötelék, Máltáról egy konvojt kísért Alexandriába, amikor észrevették a líbiai Bengáziból hazafelé, Taranto - ba tartó olasz hadihajókat. Az olaszok is észrevették az ellenséget és csaknem 30 kilométer távolságból tüzet nyitottak, amelyet a britek viszonoztak. A távolról vívott, rövid tűzpárbaj során, a HMS Warspite csatahajó egyik 380 mm – es gránátja eltalálta a Giulio Ceasare hátsó kéményét. A sérülés ugyan nem volt végzetes, de a hajó erősen lelassult, mert a nyolc kazánból négyet ki kellett oltani, hogy a gépház személyzete meg ne fulladjon a sérült csövekből ömlő vastag, olajos füsttől. Mivel nem tudták megállapítani a károk pontos mértékét, menet közben képtelenség volt kijavítani őket, ezért Inigo Campioni tengernagy az olasz kötelék parancsnoka elrendelte a visszavonulást. Az összecsapás során brit oldalról, mindössze két romboló sérült meg a Giulio Cesare gránátjainak szilánkjaitól. A Giulio Cesare augusztus elejéig állt javítás alatt, majd visszatért az aktív szolgálatba és konvojokat biztosított testvérhajójával együtt.

1940 november 11 – ről, 12 -re virradó éjjel, a HMS Illustrious brit repülőgép – hordozó fedélzetéről huszonegy kétfedelű, Swordfish torpedóvető repülőgép szállt fel és rajtaütött a taranto – i kikötőben horgonyzó olasz flottán. A három hullámban támadó, lassú gépeknek látszólag kevés esélye volt a sikerre, de közülük mégis csak kettőt tudott lelőni a felriasztott légvédelem ( az egyik gép kétfős személyzete fogságba esett, a másiké hősi halált halt ) A támadóknak sikerült megrongálniuk a vadonatúj Littorio és a felújított Caio Duilio csatahajót valamint két nehézcirkálót. ( Yamamoto tengernagy a Taranto elleni brit támadást használta mintaként, a Pearl Harbor elleni rajtaütéshez. ) A Giulio Cesare sértetlenül átvészelte a támadást, de a Conte di Cavour egyetlen torpedó találatától súlyosan megsérült és megfeneklett. Később kiemelték és Triesztbe vontatták javításra, de Olaszország 1943 szeptemberi kapitulációja után, a személyzete elsüllyesztette, hogy a németek ne tudják hasznát venni. Ezután a németek is kiemelték, de végül egy brit bombatámadás megpecsételte a sorsát, mert újra megsérült és felborult. Roncsát a háború után bontották szét.

Képgaléria megtekintése (6 db kép)

A Giulio Cesare 1942 őszéig, immár osztályának egyetlen túlélőjeként konvojokat kísért és több összecsapásnál is jelen volt, de egyszer sem került harcérintkezésbe az ellenséggel, később kisebb károkat szenvedett egy bombatámadás során, de hamar kijavították. Végül 1942 októberében oktatóhajóvá minősítették át és Taranto kikötőjében maradt, mivel a flottát sújtó üzemanyaghiány ekkorra krónikussá vált és csak a flotta legmodernebb egységeit tudták üzemben tartani.

Amikor 1943. szeptember 9 – én Olaszország kapitulált, a Giulio Cesare, több más olasz egységgel együtt, a szövetségesekhez menekült, annak ellenére, hogy a legénység egy része tovább akart harcolni, ezért kishíján lázadás tört ki a fedélzeten. A németek megpróbálták az olasz hajók szökését meggátolni és visszafordulásra bírni őket, de bombázóik, csak az egyik kötelék élén haladó, modern, Roma csatahajót tudták elsüllyeszteni és testvérhajóját az Italia – t megrongálni az új „csodafegyverrel”, a Fritz X típusú rádióirányítású siklóbombákkal.

A Giulio Cesare sikeresen eljutott Málta szigetére, ahol 1944 júniusáig internálták, majd brit utasításra hazatért Taranto – ba, mivel addigra a front már biztonságos távolságra került a kikötővárostól. Az elkövetkező négy évben fedélzetén a felügyeletet és az őrzést ellátó minimális számú tengerésszel, a kikötőben vesztegelt és várta sorsa beteljesülését.

Szovjet lobogó alatt

Valójában a Giulio Cesare sorsa már jóval korábban, 1943 – ban, a szövetségesek teheráni konferenciáján eldőlt, amikor sok egyéb mellett, az akkor még, félelmetes olasz hadiflotta felosztásáról is döntés született. Valójában korszerű hadihajókra csak a szovjeteknek volt igazán szükségük, hiszen Nagy – Britannia és az USA hatalmas, modern haditengerészettel rendelkezett, a szovjet flotta viszont, nehéz egységeinek többségét lényegében még a cári időkből örökölte és modernizálták ugyan őket, de ennek ellenére rendkívül elavultnak számítottak. A leváltásukra tervezett modernebb hadihajókat pedig, vagy el sem kezdték építeni, vagy a háború kitörése miatt befejezetlenül maradtak.

Nem véletlen, hogy alig egy hónappal az olasz fegyverszünet után, Molotov szovjet külügyi népbiztos máris benyújtotta a Szovjetunió igényét az olasz hadihajókra, különös tekintettel legalább egy csatahajóra és cirkálóra, valamint több kisebb egységre. ( A háború utáni osztozkodás során, a megmaradt öt olasz csatahajó közül a legmodernebbek brit és amerikai kézbe kerültek, akik hamarosan visszaadták őket Olaszországnak, ahol lebontották őket. ) A Szovjetunió végül megkapta a Giulio Cesare csatahajót, az Emanuele Filiberto Duca D’Aosta cirkálót az Artigliere és a Fuciliere rombolókat, az Animosos, Ardimentoso és a Fortunale torpedónaszádokat, valamint a Marea és Nichelio tengeralattjárókat.

A szovjetek eleinte mereven ragaszkodtak ahhoz, hogy Olaszország az átadás előtt saját költségén teljesen újítsa fel a Giulio Cesare – t, majd juttassa Szevasztopolba. Az olasz kormány erről természetesen hallani sem akart, végül hosszas alkudozás után, abba belegyeztek, hogy a hajót rendbehozzák annyira, hogy biztonságosan új tulajdonosához jusson, de az olasz személyzet csak az addigra már masszívan kommunista állammá vált Albániába, Vlora kikötőjéig vinné. Az olaszok attól tartottak, hogy mivel a Szovjetunióban még mindig rengeteg különböző nemzetiségű hadifoglyot tartottak táborokban és dolgoztatták őket, esetleg a Giulio Cesare legénységét, akik nem különösebben szimpatizáltak a kommunizmussal ott tartják néhány évre, egy kis átnevelésre …..

A csatahajó 1948. december 9 – én indult el az úgy – ahogy elvégzett felújítás után Taranto - ból és már az első éjszaka majdnem nagy baj történt. Az út első szakaszában a szicíliai Augusta városáig hajóztak és ott kellett kivárniuk a még folyamatban lévő tárgyalások végeredményét. December 9 – én éjszaka, néhány tengerész megpróbálta tönkretenni, vagy legalábbis megrongálni a hajógépeket, de nem jártak sikerrel és elkapták őket. A rendkívül kínos ügyet gondosan eltitkolták, nehogy a szovjetek erre hivatkozva esetleg hajócserét próbáljanak kicsikarni.

Az átadásra nemsokkal a Vlora kikötőjébe történt megérkezés után, 1949. február 9 – én került sor, minden ceremónia nélkül, eléggé kurtán - furcsán, ugyanis a szovjet tengerészek akiket az egész szovjet flotta állományából válogattak össze azok közül, akik már szolgáltak csatahajón, egyszerűen felmentek a fedélzetre és birtokba vették a hajót, elfoglalva a szolgálati helyeket ellenőrzés címén és az eredeti legénységet a körleteikbe tessékelték. Tilos volt velük bármiféle barátkozás és tőlük esetleges ajándékok, emléktárgyak elfogadása, mert a szovjet elhárítás szabotázstól tartott, amit könnyen véletlen balesetnek lehetett volna beállítani. Az elkeseredett és dühös olaszok a szállásukon várták ki amíg végleg búcsúzniuk kellett szeretett hajójuktól, az addig hátralévő időt pedig ivászattal töltötték el.

A csatahajó csak február 20 - án indult tovább, mert az új személyzetnek meg kellett ismernie a számukra idegen, nyugati technikát és valamennyire ki kellett ismerniük magukat a fedélzeten. Az erre az útra kinevezett parancsnok, Gordej Ivanovics Levcsenko admirális volt, aki pályafutását még a bolsevikok hatalomátvétele előtt kezdte. Azon kevesek közé tartozott, aki képességei révén jutott előre, nem politikai hátszéllel. Óriási szerencsével kerülte el a kivégzőosztagot, amikor 1941 - ben az egyik politikai tisztogatás során végül „csak” tíz évre ítélték, de akkora szükség volt a tudására és a tapasztalatára, hogy 1942 elején kiengedték a börtönből, bár rangjától megfosztották. Szívós munkával érte el újra az altengernagyi címet és lett a Balti Flotta parancsnoka. Nem véletlenül őt választották ki a Giulio Cesare kapitányának, mert szükség volt a csatahajók terén szerzett tapasztalatára. ( a Giulio Cesare Boszporuszon való áthaladását, a török kormány igyekezett minden eszközzel hátráltatni, de csak azért, hogy kellemetlenkedjenek ) A Giulio Cesare 1949. március 5 – én, hatalmas ünnepség során lett hivatalosan a Fekete – tengeri Flotta új zászlóshajója és kapta meg a Novorosszijszk nevet, majd felvonták rá a szovjet flotta zászlaját.

Képgaléria megtekintése (6 db kép)

A tényleges szolgálatba állítással azonban még várni kellett, mert amikor a flotta mérnökei átvizsgálták, számukra is nyilvánvalóvá vált, hogy bár a csatahajó kora ellenére ( ekkor már közel negyven éves volt ) nincs olyan rossz állapotban mint várták és legfontosabb rendszerei működőképesek, de az olaszok csak minimális felújítást végeztek rajta. A friss festék alatt vastagon állt a rozsda és a korrózió miatt a ritkábban használt, eldugottabb helyeken lévő helyiségek ajtaját képtelenség volt kinyitni, rengeteg volt a penész és a felhalmozódott hulladék, amit mind ki kellett takarítani. A csővezetékek és az elektromos kábelek, a belső kommunikációs hálózattal együtt javításra és részben cserére szorultak. A rádióberendezés teljesen elavult és nem volt radar, amely ekkorra már nélkülözhetetlen felszerelésnek számított egy hadihajón.

Az ágyúk jó állapotban voltak, de a hajó raktáraiban lévő, valamint az Olaszországból a Szovjetunióba szállított, 320 mm - es eredeti lőszereket sürgősen a partra szállították, mert kiderült, hogy jelentős részüket legalább húsz éve gyártották és valószínűleg életveszélyes lenne a lövegekbe tölteni őket. Helyettük a szovjet ipar által előállított, gyengébb minőségű, de biztonságos lőszert használták a továbbiakban. Kisebb de bosszantó problémát jelentett a szükséges kézikönyvek hiánya, a műszerek, kapcsolók, tárcsák cirill betűsre cserélése és egyes alkatrészek, az eredeti darab utáni legyártatása, a dokumentációk hiányos volta miatt. A legénységi körletek szűkösek voltak, mivel a tengerészek az olasz flottánál amíg hajójuk a kikötőben tartózkodott, a parton, laktanyákban voltak elszállásolva, a szovjeteknél viszont, a hajók fedélzeti körleteiben laktak. Ennek megfelelően a hajókonyha is kicsi volt, alkalmatlan több mint ezer főnyi legénység napi háromszori étkezésének biztosítására, ezért tábori konyhákat kellett felállítani a fedélzeten …. ( az olasz hadihajókon csak a tiszteknek járt többfogásos menü, a legénység rendszerint valamilyen tésztafélét kapott olivaolajjal nyakon öntve, erre a viszonylag kisméretű konyha tökéletesen megfelelt )

1949 és 1955 között a Novorosszijszk nyolcszor került javítódokkba hosszabb – rövidebb időre, az éppen aktuális átépítések és a javítások miatt. A hónapokig tartó munkálatok elképesztő összegekbe kerültek, de Sztálin mindenáron ragaszkodott a hajó harcképességének megőrzéséhez, kerül amibe kerül. Az egyik ilyen, parancsára végrehajtott, méregdrága, ugyanakkor a hajó kora miatt értelmetlen munka, az elöregedőben lévő és emiatt csökkenő teljesítményű Beluzzo turbinák, Harkov típusúakra cserélése volt, amit más flottánál valószínűleg már nem hajtottak volna végre, hanem egyszerűen kiselejtezik a hajót. Teljesen lecserélték a kommunikációs rendszert és az olasz gyártmányú légvédelmi fegyverzetet, hasonló kaliberű, modernebb, szovjet típusokra, beépítették az eddig hiányzó, de elengedhetetlenül szükséges radart is. Az új berendezések jelentősen megnövelték az áramfogyasztást, ezért a meglévő generátorok mellé, kisegítő dízelgenerátorokat is be kellett építeni. A sok toldozgatás, átalakítás nyomán, a Novorosszijszk mintegy 130 tonnával nehezebb lett és a súlypontja is veszélyesen magasra került és instabillá vált. Tervbe vették, hogy a főtüzérséget, a Sztálin 1953 – ban bekövetkezett halála után félbehagyott, Sztálingrád osztályú csatacirkálók számára kifejlesztett SM – 33 típusú, ugyancsak 320 mm – es lövegekre cserélik le, de erre végül már nem került sor.

Összességében, bár a Novorosszijszk a Fekete – tenger legerősebb hadihajója volt az ötvenes években, de minden korszerűsítés ellenére, tökéletesen elavultnak számított a repülőgép – hordozók korában és valódi harci helyzetben esélytelen lett volna egy tömeges légitámadással szemben.

(folytatjuk...)