2024. 07. 23. kedd
Lenke
: 390 Ft   : 359 Ft Benzin: 625 Ft/l   Dízel: 687 Ft/l   Írjon nekünk HADITECHNIKA

Az Alaska osztály – Az US Navy fehér elefántjai

Az Alaska osztály – Az US Navy fehér elefántjai
Nemes Ferenc  |  2019. 01. 29., 15:22

Fehér elefántnak általában a nagy, felesleges és drága dolgokat szokták nevezni. Számos vélemény szerint az Alaska osztályú cirkálók is ebbe a kategóriába tartoztak, mert nagyok voltak, drágák és mire a II. világháború végső szakaszában hadrendbe állították őket, potenciális ellenfelek nélkül maradtak.

Az USS Alaska (CB-1) nagy cirkáló 1944 júliusában, Philadelphiában

A távoli rokonok

A versailles – i békeszereződés által sújtott Németországban a húszas évek második felében új típusú hadihajók fejlesztésébe kezdtek. A később zsebcsatahajóként ismertté vált Deutschland osztály (Deutschland, Admiral Scheer, Admiral Graf Spee), amelyet a németek Panzerschiffe, vagyis páncéloshajó néven soroltak be, a kényszerű politikai és műszaki kompromisszumok eredménye volt. A tervezők igyekeztek a fegyverzettel, páncélzattal és a német hadihajókra vonatkozó 10000 tonnás korlátozással úgy bűvészkedni, hogy egy gyors, viszonylag kisméretű, de nagy tűzerejű és hatótávolságú típust hozzanak létre.

A nehezen besorolható, leginkább a kortársaiknál erősebb fegyverzetű nehézcirkálónak tekinthető hajók (később a megmaradt egységeket valóban átminősítették nehézcirkálóvá), 10600 tonnás vízkiszorításukkal éppen belefértek a vonatkozó előírásokba, viszont 6 darab 280 mm – es és 8 darab 150 mm – es lövegükkel egy ideig a korszak legütőképesebb hadihajóinak számítottak. Megjelenésük aggodalmat váltott ki nemzetközi szinten, mert egy háború esetén komolyan veszélyeztethették a tengeri útvonalakat és a kereskedelmi flottát. Jókora lövegeikkel könnyedén elbánhattak az elpusztításukra küldött cirkálókkal, a nehezebb egységek elől pedig megléphettek.

Hitler hatalomra jutása után Németország intenzíven fegyverkezni kezdett és ebből a hadiflotta bővítése sem maradhatott ki. Miután 1935 – ben a britekkel sikerült a haditengerészetet érintő kérdésekben kétoldalú megállapodást kötni (a két ország flottájának arányát 35:100 – ban határozták meg Nagy – Britannia javára), a németek belekezdhettek nehezebb hadihajók építésébe is. Így születhettek meg a zsebcsatahajók továbbfejlesztésével, a félelmetes ikrek, a Scharnhorst és a Gneisenau, amelyek újabb riadalmat váltottak ki, de egyben mintaként is szolgáltak mások számára.

A félelmetes ikrek egyike, a Scharnhorst csatacirkáló

Mintegy 32000 tonnás vízkiszorításukkal, 9 darab 280 mm – es, 12 darab 150 mm – es és 14 darab 105 mm – es lövegükkel, valamint 31 csomós (kb. 57 km/óra) sebességükkel, gyors és veszedelmes tengeri ragadozók voltak, mint ahogy ezt a 2. világháború első felében többszörösen be is bizonyították, amikor együtt portyázva ritkították a szövetségesek szállítóhajóit, álmatlan éjszakákat okozva a brit Admiralitás vezetőinek.

A zsebcsatahajókat is idegesen figyelő franciák a kihívásra a 27000 tonnás, Dunkerqe osztályú, gyors csatahajókkal válaszoltak, amelyek a britek Nelson osztályán (Nelson és a Rodney) alapultak. Ezek az 1922 - es Washingtoni Flottaszerződés miatt törölt, eléggé szokatlan külsejű G3 típusú csatacirkáló csökkenetett méretű, módosított leszármazottai voltak. Ahogy a világpolitika egyre feszültebbé vált, a harmincas évek végére a többször megújított nemzetközi fegyverzetkorlátozási szerződések értelmüket vesztették és a nagy hadihajók visszatértek.

Hogy ez mennyire így volt azt jelzi, hogy bár a hollandok is gyanakvással figyelték veszélyes szomszédjukat Németországot, de legalább ennyire nyugtalanította őket távol-keleti gyarmataik sorsa is, amelyekre viszont a terjeszkedni kívánó Japán vetett szemet és megvédésük érdekében ők is gyors és erős fegyverzetű csatacirkálókat akartak, amelyeket ha kell átdobhatnak a Csendes-óceánra és ott szükség esetén együttműködhetnek a brit és az amerikai flottával. Bár Hollandia híres volt tengerészeti hagyományairól, a hajógyáraknak nem volt tapasztalatuk csatacirkálók építésében, ezért jobb megoldás híján Németországhoz kellett fordulniuk megtervezésükhöz, miután a franciák nem voltak hajlandóak a Dunkerqe dokumentációit megosztani velük. Elképzeléseikhez a Scharnhorst szolgált mintául, ezért a tervezett három, csak Projekt 1047 munkanevet viselő csatacirkálók mind paramétereik, mind konfigurációjuk tekintetében is nagyon hasonlóak lettek volna hozzá. A németek rafinált tárgyalópartnerek voltak és a műszaki segítségért cserébe kemény feltételeket szabtak. Csatacirkálóik dokumentációit eleve nem kívánták teljes egészében Hollandia rendelkezésére bocsátani, de az átadandó tervekért kialkudták a jelentős gazdasági ellentételezést, valamint a hajógépeknek, fegyvereknek, segédberendezéseknek az ő cégeiktől való megrendelését. Hogy a Projekt 1047 típusú csatacirkálók aztán mégsem épültek meg, sőt végül a tervezésük sem fejeződött be, az főleg a németek időhúzó taktikájának és Hollandia megszállásának volt köszönhető.

A Scharnhorst unokatestvére, a holland Projekt 1047 csatacirkáló, amely nem valósult meg

Hollandia nem ok nélkül aggódott távol-keleti gyarmatai miatt, mivel azok sok egyéb mellett, valóban a japánok vágyaink tárgyát képezték. Japán a harmincas évek közepén kilépett a flottaegyezményekből és immár kötöttségek nélküli intenzív fejlesztési programba kezdett. A repülőgép-hordozók, szupercsatahajók és nehézcirkálók mellett megjelent egy speciális, általuk csak szupercirkálónak - valójában csatacirkáló – nevezett típus is.

A B-65, vagy Ishikari osztályú japán csatacirkáló

Japánnak voltak már csatacirkálói, bár nem túl sok és mind eléggé régi. A Vickersnél épült, új korában félelmetes Kongo és már Japánban legyártott testvérhajói (Haruna, Kirishima, Hiei) a harmincas évekre már közel húszévesek voltak és többszöri modernizációjuk ellenére meglehetősen elavultnak számítottak. Később átminősítették őket gyors csatahajókká és ebben a minőségben harcoltak a 2. világháborúban, amelyet aztán egyik sem élt túl. Részben ezek kiváltására, de sokkal inkább az Amerikából érkező, új típusú cirkálókról szóló hírszerzői jelentések nyomán kezdtek el dolgozni a japán szakemberek 1939 – ben a B-65, másnéven Ishikari osztályú csatacirkálókon, vagyis ahogy ők nevezték, a szupercirkálókon.

Csuzima óta Japán haditengerészeti doktrinájának alapját a mindent eldöntő csata elve képezte. Ennek során előbb egy elsöprő erejű, éjszakai torpedótámadással meggyengítenék a potenciális ellenség – a harmincas évektől egyértelműen az USA - fő erejét, majd ezt követően kihasználva annak zavarát, egy nagy ütközetben megsemmisítenék azt, ahogy tették az oroszokéval a század elején. A szupercirkálóknak kellett volna kivégezni az amerikai flotta csatacirkálóit.

A B-65 osztály egységei a fennmaradt dokumentációk alapján, megjelenésükben erősen hasonlítottak a Yamato osztályú csatahajókhoz, így azok egyfajta könnyített változatának is tekinthetők. Vízkiszorításuk a szuperhajókénak kevesebb mint a fele, törzsük keskenyebb, fegyverzetük pedig könnyebb lett volna. Az így is hatalmas, 240 méter hosszú, 32000 tonnás hajókat kilenc darab 310 mm – es és további 16 darab 100 mm – es löveggel, valamint jelentős számú légvédelmi gépágyúval kívánták felszerelni. A négy Kampon típusú gőzturbina 33 csomós (kb. 61 km/óra) sebességet tett volna lehetővé, ennek érdekében a 125 mm – es fedélzeti és a 210 mm – es övpáncélzatot, valamint a fegyverzetet szükség esetén csak korlátozott mértékben erősíthették volna tovább, sőt éppen a súlycsökkentés miatt elhagyták az oldalsó torpedóvédő puffertartályokat is. Az Ishikari osztály hat egységéből az első kettőt 1942 vége felé kívánták szolgálatba állítani, az utolsót pedig 1946 – ban. Azonban, miután a Midway-szigeteknél vívott csatában a japán repülőgép-hordozó erők súlyos veszteségeket szenvedtek, a szupercirkáló program másodlagos jelentőségűvé vált. Egyelőre nem törölték ugyan és tovább dolgoztak rajta, de az egyre szűkösebb erőforrásokat elsősorban az elvesztett hordozók pótlására csoportosították át. 1944 folyamán felvetődött, hogy legalább két hajót mégis megépítenek, hat 356 mm – es löveggel, mint főtüzérséggel, azonban ez a módosítás jelentős tömegnövekedést okozott volna, a várható sebesség rovására, ezzel tönkretéve a hajók egyik fő erősségét, a gyorsaságukat. Végül az egész tervet ejtették még a háború vége előtt, mert értelmetlenné vált a folytatása.

Bár egyetlen B-65 típusú hadihajó sem épült meg, amerikai riválisaik mégis színre léptek, bár ezek is alaposan megkésve.

A „cirkálógyilkosok”

A német zsebcsatahajók felkeltették az amerikai haditengerészet figyelmét is, de a harmincas évek elején még nem tartották őket igazi fenyegetésnek, sőt egyesek az időközben tető alá hozott újabb fegyverzetkorlátozási egyezmények nyomán úgy vélték, hogy alaposan túlbecsülik a jelentőségüket. Ezidőalatt az US Navy is számos új cirkálótípust állított hadrendbe, de ugyancsak számos ígéretes tervezet maradt papíron. Mindegyik esetében gondosan ügyeltek a nemzetközi szerződések előírásainak betartására, de akadt közöttük olyan amelyik később jó alapot szolgáltatott a további fejlesztésekhez, így születtek meg a 2. világháború idején, az amerikai cirkálóerők gerincét alkotó 12000 tonnás, 12 darab, 150 mm – es löveggel felszerelt Cleveland osztályú könnyű és a hasonló, de nagyobb, 17000 tonnás 9 darab, 203 mm – es löveggel ellátott Baltimore osztályú nehézcirkálók. Ezeknek a nagy számban gyártott típusoknak természetesen megvoltak a maguk hibái, de annyira beváltak a gyakorlatban, hogy jónéhány közülük alaposan átépítve és modernizálva, egészen a hetvenes évekig szolgálatban maradt. Az US Navy vezetése a Scharnhorst és a Gneisenau színrelépése, majd a Japánból, a B-65 - ről érkező jelentések után döntött úgy, hogy szükség lenne valamire, ami eredményesen szembeszállhatna velük, már csak azért is, mert magát az elnököt, Franklin Delano Rooseveltet is élénken fogalakoztatta a kérdés és a politikai nyomásgyakorlástól sem riadt vissza, a különleges hajók megvalósítása érdekében.

A haditengerészetnél természetesen korántsem volt mindenki meggyőződve hasznosságukról, de végül a döntéshozók még ha vonakodva is, de beadták derekukat és elfogadták a „cirkálógyilkos”cirkáló koncepcióját. A mérnökök azonban sokáig nem igazán tudták, hogyan is valósítsák meg, ezért a tervezés alaposan elhúzódott és ennek során legalább kilencféle vázlatot tettek le a haditengerészet asztalára. Ezek között volt mindössze 6000 tonnás, de nehézfegyverzetű, leginkább a zsebcsatahajókra emlékeztető típus, de alaposan „felhízlalt” nehézcirkáló és 38000 tonnás „könnyű” csatahajó is. Végül a viták és a huzavona eredményeként, megszületett a hatalmas, elegáns külsejű Alaska osztály. A pénzügyi alapot az 1940 júliusában, Franciaország katonai összeomlása után egy hónappal elfogadott úgynevezett Vinson-Walsh Törvény teremtette meg, amely az US Navy nagyszabású bővítési programját határozta el. A törvény új repülőgép-hordozókat, modern csatahajókat, cirkálókat, rombolókat, tengeralattjárókat, haditengerészeti repülőgépeket, stb. taglaló tételei között ott volt a hat Alaska osztályú cirkáló is.

Az US Navy nem rendelkezett csatacirkálókkal, mert az ebbe a kategóriába tartozó Lexingtont és Saratogát, a Washingtoni Flottaszerződés aláírása után repülőgép-hordozóként fejezték be, négy további testvérhajójuk megrendelését pedig törölték. Ilyen előzmények után az új típus különleges voltát azzal kívánták hangsúlyozni, hogy egyedi besorolást kreáltak számára és nem csatacirkálóként, hanem „Large Cruiser” – ként került rendszeresítésre, amit leginkább nagy, vagy nagy méretű cirkálónak lehet lefordítani, CB hadrendi jelzéssel. De ez még nem volt elég. Az US Navy - nél hagyomány volt, hogy míg csatahajói az USA tagállamairól, a cirkálók általában nagyvárosokról kapták nevüket. A nagy cirkálókat ezzel szemben, az Egyesült Államok nagy területi egységeiről, az osztály névadójának kivételével szigetekről, szigetcsoportokról keresztelték el, így lett Alaska (CB-1), Guam (CB-2), Hawaii (CB-3), Philippine-Islands (CB-4), Puerto Rico (CB-5), Samoa (CB-6) a nevük.

Az új típus alapjaként a Baltimore osztályt használták, azt alaposan átdolgozva és arányosan felnagyítva, így később megjelenésükben leginkább az ekkoriban még építés alatt álló, North Carolina osztályú, gyors csatahajókhoz hasonlítottak. (a legszembetűnőbb különbség első pillantásra, a kémények eltérő száma és alakja volt) Baltimore osztályú „kistestvéreikhez” képest 40 méterrel hosszabb, 246 méteres törzset kaptak elegánsan döntött orr résszel és hagyományos, ívelt tattal, mellőzve az azokra jellemző egyenes fartükröt, teljes vízkiszorításuk pedig több mint a kétszeres, tejes harci terheléssel mintegy 35000 tonna lett. Hogy a tömegnövekedést kordában tartsák, a japán B-65 - höz hasonlóan itt sem alkalmaztak a vízvonal alatt kétoldalt kidudorodó, torpedóvédő puffertartályokat. Ezt a nyilvánvaló hiányosságot a belső válaszfalak megerősítésével igyekeztek kompenzálni. A 102 mm – es fedélzeti és a 230 mm - es oldalpáncélzatot úgy tervezték, hogy ellenálljanak a japán nehézcirkálók gránátjainak. A csatahajókénál karcsúbb hajótestre csak egyetlen, mint később a gyakorlatban kiderült, alulméretezett kormánylapátot szereltek és ez nem bizonyult túl szerencsésnek, mert sikerült vele ugyan súlyt megtakarítani, de erősen lerontotta a hajók manőverező képességét és fordulókörük is jóval nagyobb lett, mint a hasonló méretű, de a hatékonyabb, két párhuzamos kormánylapáttal felszerelt, Iowa osztályú csatahajóké.

Az Alaskákat nagy sebesség elérésére tervezték, hogy utolérhessék a mozgékony japán cirkálókat. 31 – 33 csomós (kb. 57-61 km/óra) sebességüket viszonylag karcsú törzsüknek és a nyolc Babcock-Wilcox olajtüzelésű kazánnal összekapcsolt négy, összesen 150000 lóerős General Electric gőzturbinájuknak köszönhették. A hajtóműrendszer megegyezett az új, Essex osztályú hordozókéval, mivel ez logisztikai és műszaki szempontból is előnyös volt.

A masszív kétrészes felépítmény elfoglalta a hosszú, egyenes fedélzet középső szekcióját. A hatalmas, felfelé elkeskenyedő, erősen páncélozott parancsnoki híd és a magas, széles kémény között lévő jókora térközben, a fedélzet két szélén biztosítottak helyet, a Kingfisher hidroplánok emelvényeken álló, oldalra kifordítható katapultjainak és mellettük méretes emelődaruiknak. Ezt a huszas években épült amerikai cirkálókra jellemző elrendezést komoly bírálatok érték, mivel ide további légvédelmi fegyvereket lehetett volna telepíteni, a repülőgépeket pedig más a hadihajókhoz hasonlóan a tatfedélzetről indíthatták volna. Ráadásul az elavult elrendezés miatt hajóközépen kialakult egy holttér, amit a légvédelmi tüzérség nem tudott lefogni, anélkül, hogy szét ne lőtte volna a kéményt és a parancsnoki hidat…

A nagy cirkálók igazi különlegességét fő fegyverzetük, a külön számukra tervezett, Mark 8 típusú 305 mm – es löveg jelentette, amelyből három páncéltoronyban összesen kilencet hordoztak. Ez az űrméret, a századforduló csatahajóin még általánosnak számított, de az 1. világháború idejére már elavultnak számított. A Washington Navy Yard mérnökei viszont visszanyúltak ehhez az űrmérethez, mert úgy gondolták, hogy ez a legmegfelelőbb a potenciális ellenfelek elpusztítására és ki tudja tölteni a hézagot a nehézcirkálók 203 és az amerikai csatahajók 356, illetve 406 mm – es lövegei között.

A Mark 8 lőtávolsága meghaladta a 35200 métert, tűzgyorsasága pedig a három lövést percenként. A tesztek során kiderült, hogy 520 kg – os páncéltörő gránátjainak átütőereje nagyobb, mint a 356 mm – esek lövedékeié. A Mark 8 a korszak legkiválóbb, de egyben a legdrágább haditengerészeti fegyvere is volt, mert egyedi tulajdonságai miatt teljesen új lövegtornyot kellett tervezni, amelybe beépíthették. Az új torony is jól sikerült, mert gyorsabban fordult és a lőszerfelvonó is biztonságosabb volt mint kortársaié.

A másodlagos fegyverzetet 12 darab 127 mm - es többcélú löveg jelentette, amelyeket a felépítmények sarkainál telepítettek háromszög alakzatban, kétcsövű tornyokba beépítve. A repülőgépek ellen a 2. világháború leghatékonyabb légvédelmi gépágyújának tartott, 14 darab négycsövű, 40 mm - es Bofors és ezek kiegészítésére 34 darab 20 mm – es Oerlikon gépágyúval védekezhettek. A lövegeket a rendelkezésre álló legmodernebb elektronikával, a Ford hatalmas, Mark 7 típusú elektromechanikus számítógépével irányították, a két Mk. 8 tűzvezető és a két SG-1 felszíni kereső lokátor adatai alapján. A légteret az SK és a két Mk. 12/22 radarral figyelték, amelyek hatalmas rácsantennáit a parancsnoki tornyon és a kéményen helyezték el.

Az osztály névadójának építését tíz nappal Pearl Harbor után, 1941. december 17 - én kezdték el, a New York Shipbuilding Company camdeni gyárában New Jersey - ben, testvérhajója a Guam gerincét pedig ugyanitt, 1942. február 2 – án fektették le. Az építési munkálatok elindultak, azonban a hajók sorsa rövidesen csaknem más irányba fordult.

Az Alaska vízrebocsátása 1943. augusztus 15-én

1942 végére a japánokkal szemben elért jelentős sikerek ellenére az amerikaiaknak alig maradt bevethető hordozójuk, a korszerű Essex osztály első egységei pedig, az akkori állás szerint csak késéssel, a következő év tavaszán kerülhettek szolgálatba. Addig is valamilyen áthidaló megoldásra volt szükség, ezért fontolóra vették más, építés alatt álló hajók hordozóvá alakítását. Mivel hajtóműveik révén, műszakilag rokonságban álltak az Essex osztállyal, az Alaskák kiválasztása eleinte teljesen ésszerűnek tűnt. Azonban a tüzetesebb összehasonlítás során kiderült, hogy átépítésük túl sokáig tartana és kétséges, hogy egyáltalán megérné - e a ráfordítást. A hajók már eleve nem rendelkeztek megfelelő torpedóvédelemmel és kisebb merülésük miatt, erősen instabilak lettek volna a rájuk ültetett hangárral és a repülőfedélzettel, ami egy hordozó esetében nem túl előnyös. Ráadásul méretük csak 80 – 90 repülőgép üzemeltetését tette volna lehetővé és hatótávolságuk is „csak” 22000 kilométer volt, 15000 – rel kevesebb az Essex osztályénál. Ezek után a terv hamar lekerült a napirendről és a flotta igényeit végül sok kicsi sokra megy alapon, rövid távon, a később sikeresnek bizonyuló Independence osztályú könnyűhordozókkal elégítették ki, amelyeket Roosevelt elnök személyes utasításra, kilenc éppen szerelés alatt álló Cleveland osztályú könnyűcirkáló gyors átalakításával hoztak létre.

Az Alaska és a Guam felfüggesztett építési munkálatait 1943 elején újraindították, bár komolyan felmerült, hogy egyáltalán van – e még értelme, mert ekkorra a japán flotta már olyan súlyos veszteségeket szenvedett el, hogy kérdésessé vált, mire bevethetőek lesznek, marad - e még ami ellen harcolhatnak. Végül mivel már amúgyis túl sok pénzt öltek beléjük, a munka mégis folytatódott, de a harmadik egység a Hawaii gerincfektetését egy időre elhalasztották és arra csak az év végén, december 20 – án került sor. A többi három hajó megrendelését viszont véglegesen törölték (az öt, több mint 70000 tonnásra tervezett Montana osztályú szupercsatahajóéval együtt) és az előkészített több ezer tonna acélt más hajók (főleg újabb hordozók és rombolók), valamint tengeralattjárók építéséhez használták fel.

A vadonatúj USS Missouri csatahajó (felül) és az ugyancsak nemrég elkészült USS Alaska a virginiai Norfolkban 1944-ben

Az első vonalban

Az Alaskát 1944. június 17 – én helyezték üzembe. A Karib-tengeren lezajlott futási próbák és az ezek nyomán végrehajtott módosítások után, december 4 – én haladt át a Panama csatornán és 1945. január 13 – án érkezett meg Pearl Harborba, ahonnan rövid gyakorlatozás után a 12.2 harccsoporttal az Ulithi Atollon lévő bázisra távozott, ahol beosztották az 58.5 jelzésű harccsoportba, hogy erős légvédelmi fegyverzetével a két veterán hordozót, a Saratogát és az Enterprise – t védelmezze a japán bombázóktól, miközben azok repülőgépei Tokiót és a környékét támadták. Az Alaska tüzéreinek ekkor még nem sok feladata volt, mert a japán légierő passzív maradt az akció ideje alatt. Nemsokkal később átirányították az 58.4 – es harccsoportba és részt vett az Iwo Jima elleni hadműveletekben ismét a hordozók légvédelmét ellátva, illetve a parti objektumokat bombázva.

A Guam március elején csatlakozott testvéréhez, amikor Ulithin éppen üzemanyagot vett fel és ettől kezdve a háború hátralévő részében nagyrészt közösen vettek részt a hadműveletekben. Okinawánál a Yorktown és az Intrepid hordozókat biztosították. A szigetet a végsőkig elszántan és elkeseredetten védő japánok heves légitámadásokkal és a kamikazék bevetésével vágtak vissza. Amikor az egyik robbanóanyaggal megrakott Yokosuka P1Y Ginga kétmotoros sikeresen megközelítette az Intrepidet, csak az Alaska tüzéreinek ügyességén múlott, hogy a japán pilóta nem járt sikerrel. Kisvártatva azonban egy újabb ismeretlen repülőgépet észleltek a radarkezelők és a cirkáló légvédelme lövedékzáport zúdított rá. A gép füstölve és égve a tengerbe csapódott. A dolog szépséghibája annyi volt, hogy az egyik amerikai F6F-3 Hellcat vadászgépet sikerült leszedniük. Szerencsére a sérült pilótát sikerül élve kimenteni az óceánból. A kínos baki után, aznap sikerült még egy lecsapni készülő, Yokosuka D4Y Judy bombázót is megsemmisíteniük.

A USS Guam ellenséges tűzben, 1945-ben

Három nappal később ismét lecsapott az „isteni szél”, ezúttal sikeresen. Az USS Franklin hordozó március 19 – én egymás után legalább két, de lehet hogy több bombatalálatot kapott, a hangárfedélzeten hatalmas tűzvészt és robbanásokat okozva. A mozgásképtelenné vált, súlyosan sérült hordozót az USS Pittsburgh cirkáló vontatókötélre vette, majd az Alaska, a Guam és több romboló kíséretében előbb Ulithire, majd Pearl Harborba vontatták. A Franklin biztonságba helyezése után a két Alaska visszatért Okinawához és a sziget ostroma alatt, nagyrészt parti célpontokat ágyúztak, majd a tengerészgyalogosok partraszállását fedezték, eközben lelőttek egy Ohka típusú öngyilkos rakétarepülőgépet is. 1945 nyaráig a két cirkáló további légvédelmi és tűztámogató bevetéseket hajtott végre, majd a Francis S. Low admirális parancsnokság alatt álló Task Force 95 különítmény részeként - amelynek a Guam lett a zászlóshajója -, a Sárga – tengerre vezényelték őket, hogy ott japán hadihajókra vadásszanak, azonban már nem volt mire, így hamarosan visszatértek korábbi egységükhöz.

Az Alaska osztályú cirkálók még részt vettek a koreai Inchonnál végrehajtott partraszállás biztosításában, majd egy ideig a mandzsúriai partok mentén járőröztek. Utolsó feladatukként az amerikai csapatok hazaszállításában vettek részt, a Magic Carpet (Varázsszőnyeg) Hadművelet során. A háborúval együtt, bár ez akkor még nem látszott biztosnak, az Alaska és a Guam pályafutása is befejeződött. A Pentagon költségvetését alaposan megnyirbálták és viharos gyorsasággal elkezdték leszerelni a felduzzasztott amerikai haderőt, így a flottát is. A kormányzat a folyamatban lévő katonai megrendeléseket azonnal visszavonta és a rengeteg feleslegessé vált hadianyagtól igyekezett minél hamarabb megszabadulni. Amit lehetett eladtak, de sokminden úgy került a kohóba, hogy sohasem látott harcteret. Így például a háború végén hadrendbe állított B-32 Dominator bombázók többsége a gyártósorról egyenesen a zúzdába került

A Guam 1945. december 3 – án érkezett haza a Távol-Keletről, két nappal később a new jersey – i Bayonne – ba vezényelték és az úgynevezett Tartalék Flotta ottani lerakatába került, ahol két héttel később az Alaska is csatlakozott hozzá. A két hajó gyakorlatilag vadonatúj volt - az Alaska mindössze 32, a Guam pedig 29 hónapig állt szolgálatban - és a harcokat szinte sértetlenül vészelték át. Bár jól beváltak a jobb híján rájuk osztott tűztámogató, kísérő és légvédelmi feladatkörben, de ezeket kisebb testvéreikkel is probléma nélkül meg tudták oldani, ráadásul sokkal olcsóbban, kisebb személyzettel és kevesebb üzemanyag felhasználásával. Többé nem is hagyták el saját erejükből a bayonne – i tárolóhelyet, a koreai háború kitörése után sem reaktiválták egyiküket sem.

A Tartalék Flotta bayonne-i lerakata. A legelöl látható két nagy hajó az Alaska és a Guam, a hozzájuk kötött USS Santa Fe, vagy talán az USS Reno könnyűcirkálóval

Lassan szinte megfeledkeztek róluk és csak a valaha a fedélzetükön szolgált veteránok emlékeztek rájuk nosztalgiával. Az ötvenes évek közepén aztán felvetődött, hogy mindkettőt a Talos rakétarendszerrel felszerelve, rakétás cirkálóvá alakítják, csakhogy teljes átfegyverzésük, de még az A és a B torony megtartásával járó részleges átépítésük is túlságosan költséges lett volna (hajónkét 160, illetve 82 millió dollár), ezért nem valósult meg. Csaknem tizenöt évig rozsdásodtak egymás mellé kikötve, tartalékban. Végül az Alaskát 1960. június 1 – én törölték a flotta nyilvántartásából és eladták a Luria Brothers fémfeldolgozó vállalatnak, majd hamarosan szétbontották. A Guamot nemsokkal később szintén kiselejtezték és miután megvásárolta a Metals Company Baltimore, 1961. július 12 – én vontatták el utolsó útjára.

A harmadik

A Hawaii – t az Alaska osztály harmadik egységét csak 1943. december 20 – án kezdték el építeni és 1945 novemberében bocsátották vízre, két hónappal a háború befejezése után. Bár ekkor már nyilvánvalóan nem volt rá semmi szükség, de ennek ellenére tovább folytatták rajta a munkát, egészen 1947. február 17 – ig, amikor a flotta közölte a hajógyárral, hogy véglegesen törlik a rendelést. A Hawaii ekkorra már kb. 82 % - ban elkészült, gépei és felépítményei csaknem készen álltak, lövegtornyait pedig a helyükre emelték.

A lövegtornyaitól megfosztott USS Hawaii (CB-3) Philadelphiában (a dokk jobb szélén) a Tartalék Flotta részeként 1955 májusában

Valójában nem igazán tudták mihez kezdjenek a befejezetlenül maradt cirkálóval, ezért a philadelphiai kikötő, tartalékba helyezett hajóknak elkülönített részébe került várva, hogy mi lesz a további sorsa.

A hidegháború sztárjai a nukleáris fegyverek és a rakéták lettek. Utóbbiak hatótávolsága kezdetben még meglehetősen csekély volt, ezért indításuk előtt minél közelebb kellett juttatni őket a célpontokhoz. A német V-2 alapjain létrehozott, korai ballisztikus rakéták nagy hordozóeszközöket igényeltek volna. Maguk is igencsak méretesek voltak és folyékony hajtóanyagukat csak indítás előtt tölthették be veszélyes, nehezen kezelhető voltuk miatt, komponenseinek biztonságos tárolásáról pedig külön gondoskodni kellett. (a rakétahordozó tengeralattjárók és a szilárd hajtóanyagú „nagy rakéták” ekkor még csak a mérnökök képzeletében léteztek) Ekkor került képbe a tartalékba helyezett, USS Hawaii, valamint az Iowa osztály egyik befejezetlenül hagyott tagja az USS Kentucky, mint lehetséges felszíni hordozóeszközök. A Kentucky mivel csak egy felépítmény nélküli, vontatást igénylő hajótest volt, hamar kiesett mint lehetőség, a csaknem kész, mozgásképes Hawaii viszont sokkal ígéretesebbnek tűnt.

1946 – ban kijelölték tesztplatformnak, új típusú rakétafegyverek számára. Az új feladathoz páncélzata felesleges lett volna, így annak eltávolítása és tüzérségi fegyverzetének 16 darab 76 mm – es lövegre történő lecserélése után, a hosszú előfedélzeten legalább nyolc, hátul pedig további két rakétaindító aknát kívántak kialakítani. Az ambíciózus tervekből nem lett semmi, mert a programot idő előtt lefújták. Két évvel később azonban megjelent egy másik hasonló, SCB 26A jelű tervezet, amely szerint, a Hawaii – t ballisztikus rakétákat hordozó hadihajóvá építették volna át (Ballistic Guided Missille Ship). Ennek értelmében is eltávolították volna lövegtornyait és hosszú előfedélzetébe 12 függőleges indítót telepítettek volna, ahonnan a V-2 átdolgozott, amerikai verzióját az RTV-A-2 Hiroc – ot lőtték volna ki és kapott volna további hat SSM-N-2 Triton típusú, nagy hatótávolságú, szuperszonikus robotrepülőgépet is. A gyors technikai fejlődés azonban gyorsan a süllyesztőbe küldte mind a Hiroc - ot, mind a Tritont és végül egyik fegyver sem került soha rendszeresítésre, így ezt a programot is törölték, anélkül, hogy megkezdődött volna a Hawaii átalakítása. (a Hiroc – ból mindössze csak három tesztpéldány készült, a Tritont pedig feleslegessé tette a Polaris rakéta kifejlesztése)

Még javában zajlott az SCB 26A program, amikor komolyan fontolóra vették, hogy a Hawaii – t az előfedélzetre telepített, a Graf Zeppelin német hordozón alkalmazotthoz hasonló, hidraulikus katapulttal alkalmassá tegyék, a V-1 amerikai verziójának a Republic- Ford JB-2 Loon robotrepülőgép hordozására és indítására. A hajó hadrendi jelzését meg is változtatták CBG-3 – ra, de 1949 – ben törölték a programot, hasonlóan a hajófedélzeti ballisztikus rakéta projectekhez, mivel még mindig nem tudták megnyugtatóan megoldani az erősen tűz és robbanásveszélyes hajtóanyagok megfelelő kezelését és tárolását, valamint az irányítórendszerek műszaki problémáit. A Hawaii ezután visszakapta régi jelzését és tovább rozsdásodott a philadelphiai dokkban.

1951 augusztusában a Hawaii váratlanul újabb lehetőséget kapott, hogy mégse ócskavasként végezze. A flotta szakértői felvetették, hogy a Hawaii – ból, a háború végén félbehagyott, Oregon City osztályú (a Baltimore osztály módosított verziója) nehézcirkálóból átalakított USS Northampton (CLC-1) mintájára, egy hasonló, de annál jóval nagyobb méretű és teljesítményű, korszerűbb elektronikával és távközlési rendszerekkel felszerelt, egyszerre több, haditengerészeti harccsoport tevékenységének koordinálására is alkalmas parancsnoki hajót építsenek. Eredeti nehéztüzérsége helyett, 16 darab 127 mm – es löveggel látták volna el, a magas felépítmény tetejére egy AN/SPS-2 nagy hatótávolságú felszíni kereső és egy AN-SPS-8 légvédelmi kereső és magasságmérő és egy SC-2 lokátor került volna. A lövegek tűzvezetését két MK.37/25 típusú, radarberendezéssel kombinált számítógépes rendszerrel kívánták megoldani. A cirkáló hadrendi jelzését 1952. február 26 – án CBC-1 – re változtatták és a költségvetési forrásokat is elkülönítették az átalakítási munkálatok finanszírozására, majd hamarosan leszerelték a három lövegtornyot is. Ezután azonban a munkálatokat váratlanul felfüggesztették, arra hivatkozva, hogy még további elemzést igényelnek a Northamptonnal szerzett tapasztalatok. A valóságban arról volt szó, hogy az ugyancsak tartalékban lévő Saipan osztályú USS Wright könnyűhordozó lényegesen kisebb költséggel volt átalakítható parancsnoki egységgé (ez később meg is történt), mert az akkoriban még igencsak terjedelmes elektronikai, kommunikációs és távközlési berendezések, kiválóan elfértek annak üres hangárfedélzetén, ezért a Hawaii projectet 1953 – ban törölték.

Az immár ágyúitól megfosztott USS Hawaii négy év múlva mégegyszer a mérnökök látókörébe került, amikor 1957 februárjában ismét előkerült, a ballisztikus rakéták felszíni egységekről indításának ötlete. A hajóra új radarokat és kommunikációs rendszereket, valamint a tatfedélzetre helikopter leszállóhelyet telepítettek volna. A hátsó lövegtornyot a tíz nukleáris töltetű, Polaris interkontinentális-ballisztikus rakétát befogadó indítóállás, az elülső két tornyot pedig hosszan előrenyúló, alacsony felépítmény váltotta volna fel, rajta további antennarendszerekkel, érzékelőkkel és egy ASROC típusú, nyolc tengeralattjáró-elhárító rakétát tartalmazó indítókonténerrel. A felépítmény két oldalára egy-egy kettős, RIM-24A Tartar légvédelmi rakétaindítót, az előfedélzetre és a hátsó felépítményre pedig egy - egy szintén kétindítós RIM-8 Talos rakétakomplexumot telepítettek volna. Ez a nagyszabású átalakítás is csak tervezet maradt és végrehajtása érdekében nem tettek lépéseket, mert hamarosan megjelentek az első, George Washington osztályú rakétahordozó tengeralattjárók.

Az utolsó, 1957-es tervezet a Hawaii teljes átalakítására és modernizációjára

A hányatott sorsú USS Hawaii – t 1958. június 9 – én törölték a flotta nyilvántartásából és eladták a Boston Metals Companynak. 1960. január 6 – án érkezett meg a bontócég baltimore – i telephelyére, ahol hamarosan szétdarabolták ócskavasnak.

A kiselejtezett USS Hawaii 1959 júniusában fél évvel szétbontása előtt

Ha tetszett a cikk, kövesse a
Háború Művészetét a Facebookon!
Ha lemaradt volna erről:

Még több friss hír

2024. 06. 14., 15:43
Egy új harcjármű rendszerbe állításakor az első lépések egyik legfontosabbika a kezelők vezetési rutinjának megszerzése. A június 11-ei héten az MH Klapka György 1. Páncélosdandár egyik legkorszerűbb eszközével, a Leopard 2A7HU típusú harckocsival gyakorolják a harcjárművezetők többek között a közúton való közlekedést.
2024. 06. 11., 14:36
Június 11-én és 12-én összesen 13 Gidrán harcjármű érkezik az MH Klapka György 1. Páncélosdandárhoz Tatára – jelentette be a honvédelmi miniszter.
   MÁSOK ÍRTÁK
2024. 07. 11., 10:52
A Honvéd Vezérkar és a zalaegerszegi MouldTech Systems Kft. között létrejött együttműködés keretében drónos meteorológiai mérések segítik a 46. Katonai Ejtőernyős Világbajnokság szervezőit.
2024. 07. 04., 09:57
A magyar kormány korábbi döntései alapján az állam 2024. szeptember 1-jétől térítésmentesen biztosítja a végzős középiskolások részére a „B” kategóriás vezetői engedély megszerzését, ami a KRESZ és az egészségügyi oktatást tartalmazza.
2024. 07. 03., 11:26
Különleges, római kori szarmata telep feltárásakor kerültek elő veszélyes robbanóeszközök a földből.
2024. 07. 02., 11:49
A Magyar Védelmi Exportügynökség (VEX) saját nemzeti standot állított június 17-21. között a párizsi Eurosatory védelmi ipari kiállításon, amely az egyik legnevesebb európai védelmi kiállítás.

  JETfly Magazin

1998. július 23-án, délután 3 óra előtt nem sokkal a 17-es oldalszámú MiG-29B repülőgéppel katasztrófát szenvedett Rácz Zsolt alezredes, aranykoszorús első osztályú repülőgép-vezető. 

  NÉPSZERŰ HÍREK