Az Olasz Királyi Haditengerészet a II. világháború kitörésének idején a negyedik legnagyobbnak számított a világon, amely rombolók, nehéz és könnyűcirkálók mellett, modernizált és rendkívül korszerű, vadonatúj csatahajókat is arzenáljában tudhatott.
A tengeri hadviselésben azonban gyors átalakulás zajlott és a flották fő csapásmérő erejévé egyre inkább a repülőgép-hordozók váltak, lassan háttérbe szorítva a tengerek addigi urait, a csatahajókat. Az olasz hadvezetés túlságosa későn ébredt rá erre, ezért a rohammunkában megtervezett és megépített Aquila repülőgép-hordozó fedélzetéről végül sohasem szállhatott fel egyetlen harci repülőgép sem.
Egy elhibázott stratégia
Benito Mussolini 1922 – es hatalomra jutásától kezdve, arra törekedett, hogy az I. világháború a győztesei közé tartozó, de teljesen elszegényedett Olaszországot nagyhatalommá tegye. Szemei előtt Augustus császár ókori birodalma lebegett, amikor a rómaiak a Földközi-tengert jogosan csak Mare Nostrumnak, azaz a „Mi Tengerünknek” nevezték, hiszen az a teljes mediterrán térséggel együtt a Római Birodalom részét képezte.
A nagyratörő célok valóra váltása érdekében, Olaszország gazdasági erejéhez mérten, de néha azon felül is mindent megtett egy modern haderő kiépítésére. Gépesítették a szárazföldi hadsereget és fejlesztették a páncélos erőket, de az már más lapra tartozik, hogy minden igyekezetük ellenére, az olasz harckocsik meglehetősen gyengén szerepeltek a 2. világháború során, amikor komolyabb ellenfelekkel kerültek szembe.
A legnagyobb figyelmet azonban az 1922 – ben önállóvá vált Regia Aeronautica ( Királyi Légierő ) kapta, elsősorban annak köszönhetően, hogy 1926 – tól Italo Balbo, a háborús veterán katonatiszt, egyben lelkes pilóta és a Duce jó barátja, előbb légügyi államtitkár, két évvel később már a légierő marsallja, majd újabb egy év múlva légügyi miniszter lett.
Balbo agilis, meglehetősen extravagáns ember volt, kiváló érdekérvényesítő képességgel, amellyel sok ellenséget szerzett magának, de felhasználva jelentős politikai befolyását, sokat tett a légierő megerősítéséért, új típusok hadrendbe állításáért a nem túl bőséges fejlesztési pénzeket megszerezve, gyakran más haderőnemek rovására. Nem véletlen, hogy hamarosan nyílt rivalizálás alakult ki a légierő és a flotta között, mivel utóbbi vezetői – jogosan - , erősen háttérbe szorítva érezték magukat, mert Balbo pedig nem akart osztozni a pénzügyi forrásokon.
A Regia Marina ( Királyi Haditengerészet ) , jelentősége a harmincas évektől kezdett növekedni, egyrészt a tengeri fegyverkezésnek gátat szabó 1922 – es Washingtoni Flottaegyezmény, majd 1930 – as meghosszabbításának lejárta miatt, másrészt azért, mert a térségben elsőszámú potenciális ellenfélnek tekintett Franciaország, - szintén kihasználva a korlátozások megszűnését - nagyszabású flottafejlesztési programba kezdett. ( a Flottaszerződés értelmében a két ország elvileg azonos nagyságú tengeri haderővel rendelkezhetett ) A franciák erősen elöregedett hajóparkjuk leváltására, egymás után kezdték szolgálatba állítani az új típusú, gyors rombolókat, cirkálókat, valamint a Dunkerque osztály csatacirkálóit és már tervezési szakaszban voltak a modern, Richelieu osztályú csatahajók is, ez pedig minél gyorsabb választ követelt Olaszországtól. Az ennek nyomán újjászülető Regia Marina a harmincas évek végére a világ negyedik legnagyobb hadiflottája lett, de félelmetes arzenáljából hiányoztak a repülőgép-hordozók, pedig a többi tengeri hatalom már mind rendelkezett velük, még az árgus szemekkel figyelt franciák is, – igaz csak egyel - miután az egyik még az 1. világháború kitörése miatt félbehagyott, Normandie osztályú csatahajót, Bearn néven mint repülőgép-hordozót fejezték be.
A repülőgép-hordozók mellőzésének a szinte mindig szűkösen rendelkezésre álló pénzügyi kereten kívül, a másik oka az volt, hogy az olasz hadvezetés és a Duce szerint is egyszerűen nem volt rájuk semmi szükség, annak ellenére, hogy Romeo Bernotti ellentengernagy 1927 szeptemberében megjelent, a flotta fejlesztésének irányvonalát taglaló, nagy figyelmet keltő tanulmányában egyértelműen kiállt a tengerészeti légierő és a repülőgép-hordozók fontossága mellett. A folyamatos viták ellenére, a kérdésben nem történt előrelépés, mivel a döntéshozók az olasz flotta 1. világháborús tapasztalataira és az ország földrajzi elhelyezkedésére, valamint a politikusok stratégiai céljaira alapoztak. Az Olasz Királyság ugyanis a Földközi-tengert és annak tágabb térségét tekintette a saját érdekszférájának ahol terjeszkedni kívánt, háború esetén pedig az elsődleges fontosságú hadszíntérnek, de ez egy jól behatárolt terület, relatíve kis távolságokkal. A Földközi-tenger medencéjébe mélyen benyúlik az Appennini-félsziget, szinte kettéválasztva azt, környezetében olyan nagy szigetekkel, mint Szicília és Szardínia, valamint több jóval kisebbel, mint Pantelleria, Pianosa és a Pelagie-szigetek ( Lampedusa, Linosa, Lampione ) , de meg kell említeni az ebben az időben olasz fennhatóság alatt lévő égei-tengeri Dodekanészosz szigetcsoportot is, amelyeken szintén repülőtereket építettek ki, így az olasz stratégák szerint ezek a földdarabok mind természetes anyahajókká váltak, ahonnan a rendelkezésre álló repülőgépekkel ellenőrzésük alatt tarthatták szinte az egész Földközi-tengert és ha kellett szinte bárhol támogathatták a flotta manővereit. Legalábbis elvileg.
Az elgondolás földrajzi szempontból valóban ésszerűnek tűnt, azonban volt néhány gyenge pontja. Az egyik, hogy a szárazföldön és a kisebb-nagyobb szigeteken szétszórtan elhelyezkedő repterekről indított repülőgépeknek a hadihajókkal való közös bevetése szoros együttműködést kívánt mind a légierőtől, mind a flottától. A baj az volt, hogy nem létezett a légi és vízi hadműveleteket koordináló, összehangoló közös parancsnokság, annak ellenére, hogy ennek szükségessége nem volt kérdéses és tanulmányok sora készült a témában. Ennek meg is lett az eredménye.
Jellemző a viszonyokra, hogy miután 1937 – ben egy új törvénnyel minden merevszárnyú repülőeszközt a Regia Aeronautica – és így Italo Balbo marsall – alárendeltségébe vontak, megszűnt a flotta 1913 óta létező légiereje és így például a cirkálók, csatahajók fedélzetén rendszeresített IMAM Ro. 43 típusú felderítő hidroplánok kétfős személyzetéből a pilóta a légierő, viszont a megfigyelő-navigátor a flotta alárendeltségébe tartozott. A bajt tetézte, hogy a két rivalizáló fegyvernem között jó esetben csak nehézkes volt, rosszabb esetben viszont egyáltalán nem működött a kommunikáció. Ha sürgősen a légierő beavatkozására volt szükség, akkor is minden alkalommal, akárcsak békeidőben, be kellett tartani a teljes szolgálati utat a parancsnoki láncban ( természetesen gondosan adminisztrálva ) , így a segítség gyakran elkésett és előfordult, hogy amikor végre megérkeztek a bombázók, a saját erőkre zúdították halálos terhüket, nem ismerve az aktuális hadihelyzetet, ráadásul a pilótákat nem képezték ki típusismeretből és a magasból egyik hajó olyan volt nekik, mint a másik....
Füstbe ment tervek
A csatahajópárti tengernagyok és a hasonló nézeteket valló Duce idegenkedése ellenére, természetesen nem mindenki zárkózott el a repülőgép-hordozók szolgálatba állításától és komoly viták folytak a huszas – harmincas években rendszeresítésük szükségességéről. A haditengerészet modernizációját támogató, újító szellemű szakemberek azonban állandóan falakba ütköztek, mert a politikusok elsőssorban a felettébb kényes pénzügyi szempontokat tartották szem előtt főleg azután, hogy Olaszországnak költséges rendcsinálásba kellett kezdenie az általa birtokolt, észak-afrikai területeken ( elsősorban a mai Líbiában ) a huszas években. Ezért annak ellenére, hogy több érdekes terv is született, ezek sajnos mind a süllyesztőbe kerültek és nem valósulhattak meg.
Az első olasz próbálkozás egy teljes értékű, csapásmérésre alkalmas repülőgép-hordozó hadrendbe állítására, közvetlenül az 1. világháborút követő évtizedben történt, de előzményei még 1912 – ig nyúlnak vissza, amikor Paolo Thaon di Revel admirális, a Regia Marina akkori vezérkari főnöke mivel hazája ebben az időben még a Központi Hatalmak szövetségese volt, nagy flottafejlesztési programot hirdetett és válaszul a Royal Navy új Queen Elizabeth osztályú csatahajóira, megrendelte Olaszország első szuper-dreadnought típusú csatahajóit, a Francesco Caracciolo osztály négy egységét. ( Francesco Caracciolo, Cristoforo Colombo, Francesco Morosini, Marcantonio Colonna ) A 212 méter hosszú, több mint 34000 tonnás óriások a már építés alatt álló, Andrea Doria osztály nagyobb méretű változatai lettek volna, új fejlesztésű, 381 mm – es lövegekkel. A Caracciolo építése 1914 októberében, három testvérhajóé pedig 1915 folyamán kezdődött el, azonban a tomboló világháború előbb csak lelassította, majd 1916 - ra teljesen megakasztotta a munkálatokat. A négy hajó közül azt a hármat, amelyek építését éppencsak elkezdték, lebontották még 1916 folyamán, hogy anyagukat más hajókhoz használják fel. A Caracciolo – t viszont, amelynek 9000 tonnás törzse már csaknem teljesen elkészült, 1919 októberében tovább folytatták és 1920. május 12 – én vízre is bocsátották, de további sorsa bizonytalan volt. A prioritások változása és a pénzhiány miatt, csatahajóként már nem kívánták befejezni, ezért felvetődött, hogy a kész hajótest egy repülőgép-hordozó alapját képezhetné, de a kidolgozott terv megvalósítását a flotta túl drágának találta, mint ahogy az olcsóbb megoldásnak tűnő, hidroplán-anyahajót is.
A program sorsát Olaszország katasztrofális pénzügyi helyzetén kívül, az 1922 – es Washingtoni Flottaszerződés pecsételte meg, mivel a Caracciolo nem fért bele az olaszok számára a repülőgép-hordozók terén engedélyezett összesen 60000 tonnás keretbe. ( bár végül ezt egyáltalán nem is használták ki... ) A hajótestet félreállították egy Nápoly melletti öbölben, majd eladták a Navigazione Generale Italiana hajózási társaságnak, amely nagyméretű kereskedelmi hajót kívánt belőle építtetni. Végül ismét közbeszólt a pénzhiány és a Caracciolo törzsét 1926 – ban eladták ócskavasnak.
Még zajlott a jobb sorsra érdemes Francesco Caracciolo végső sorsa körüli huzavona, amikor 1925 – ben a modern olasz hadihajótervezés atyjának tekintett Giuseppe Rota mérnök-tábornok egy szokatlan repülőgép-hordozó - cirkáló hibrid tervezetével állt elő. Rota évekig a Castellammare di Stabia haditengerészeti hajógyár igazgatója, majd a flotta mérnök hadtestének főfelügyelője volt. Ő dolgozta ki a Caracciolo átépítésére vonatkozó terveket és igazi legendának számított a hajómérnökök között.
Az általa megálmodott hadihajó meglehetősen szokatlan volt, mert egyaránt rendelkezett egy cirkáló és egy repülőgép-hordozó, de egy hidroplán- anyahajó jellegzetességeivel is. A mintegy 12500 tonnás vízkiszorításúra tervezett hajó 8 darab 203 mm – es és 6 darab 102 mm – es löveget kapott, előbbieket két négycsövű, utóbbiakat két kisebb háromcsövű lövegtoronyba beépítve és az oldalsó páncélerkélyeken ( sponson ) 40 mm – es légvédelmi ágyúkat is kapott volna. Ezek a fegyverek egy nehézcirkáló tűzerejét biztosították volna számára és elvileg alkalmassá tették a nyílt tengeren való önálló portyázásra is. Rota hajójának viszonylag keskeny, cirkálószerű törzsének tatján egy hatalmas hangárkapu nyílt, a tengerrel egy szinten lévő, rövid rámpával. Ez a sajátos megoldás lehetővé tette, hogy hidroplánokat indíthassanak és fogadhassanak visszatérésük után. Rota tábornok hordozó- cirkálója teljes repülőfedélzettel is rendelkezett, erről üzemelt volna a 40 hagyományos harci repülőgép, amelyeket egy emelőlift juttatott volna fel a hangárszintről. Azonban a repülőfedélzet két végén két árboc ( tetejükön a lövegtornyok tűzvezető állásaival ) és közepén három, rövid, széles kémény meredezett. Mindez repülőgép-hordozó üzemmódban, hidraulikus rendszerek segítségével lesüllyeszthető volt. Ilyenkor a kazánok füstje, egy oldalsó, lefelé hajló kéményen át távozott. Giuseppe Rota hiába volt tekintélyes mérnök, számos sikeres hadihajó megalkotásával a háta mögött, a haditengerészet túlságosan bizarrnak és költségesnek találta tervezetét, így nemet mondott rá azután is, hogy 1928 – ban újra benyújtotta jelentősen átdolgozva. A változtatások az alapkoncepciót nem érintették és lényegében csak a fegyverzetre és a páncélzatra korlátozódtak. A 203 mm - es lövegeket 152 mm – re cserélte és számukat nyolcról hatra csökkentette, három tornyba elosztva, míg a 102 mm – ek számát nyolcra emelte, négy kettős toronyba beépítve. A repülőfedélzetet 70 mm – es páncélzattal látta volna el.
Csaknem egy időben Giuseppe Rotával, a Regia Aeronautica tisztje, Alessandro Guidoni tábornok, a kiváló pilóta, tengerészetimérnök és feltaláló, egy ugyancsak szokatlan tervezettel állt elő, amely Guidoni Katamarán néven vált ismertté.
A tábornok terveiben egy 140 méter hosszú, kb. 5000 tonnás hajó szerepelt, amely két Navigatori osztályú, úgynevezett felderítő cirkáló ( az osztály 11 egységét 1938 – tól átsorolták rombolónak ) törzsének és gépeinek felhasználásával készült volna. A két keskeny, némileg meghosszabbított hajótestre keresztben, egy kb. 90 X 30 méteres repülőgéphangárt helyeztek volna, tetején egy emelőlifttel ellátott nagyobb, előterében pedig a két hajótestet orr részeiknél összekötő, kisebb repülőfedélzettel. Utóbbiról, a nagyméretű hangárkapun át, szállhattak volna fel a repülőgépek. A meglehetősen csúnya, esetlennek tűnő hajó Guidoni elképzelései szerint 20 - 25 harci repülőgépet szállíthatott, önvédelemere pedig 4 darab 120 mm – es löveggel szerelték volna fel, amelyeket cirkáló „őseitől2 örökölt volna. Guidoni meglehetősen optimista becslése szerint, a négy 50000 lóerős, fogaskerék-áttételes gőzturbinával a katamarán csanem 33 csomós sebességgel haladhatott, de ez a gyakorlatban sohasem bizonyosodhatott be, mert végül sohasem épült meg, így nem derülhett ki az sem, mennyire lett volna használható a gyakorlatban. A tervezet kudarcát a szokásos pénzhiány mellett, valószínűleg az okozta, hogy a flotta szakértői akárcsak Rota hajóját, ezt is túlságosan szokatlannak tartották, de nem nyerte el Italo Balbo tetszését sem, mert a nagyhatalmú légimarsall nem akarta, hogy a haditengerészet ekkor még nem az ő parancsnoksága alá tartozó repülőegységei túlságosan megerősödjenek.
A csalódott Guidoni kénytelen volt feladni a katamarán-hordozó megvalósítására vonatkozó terveit és a továbbiakban a légierő modernizációján dolgozott. Azonban a sors már csak rövid időt engedélyezett számára, mert két évvel később, mindössze 47 évesen meghalt egy új típusú ejtőernyő tesztelése során bekövetkezett balesetben.
Filippo ( Pippo ) Bonfiglietti tábornok, ugyancsak az olasz tengerészeti mérnökök legjobbjai közé tartozott. Fiatalemberként építésznek tanult, de nem csatlakozott apja, a jómódú építési vállalkozó üzletéhez, hanem a hadsereg kötelékébe lépett és a lovasságnál szolgált. Azt nem tudni hogyan, de megismerkedett Benedetto Brin mérnök-tábornokkal, a modern hadihajótervezés egyik atyjával, egyben haditengerészeti miniszterrel és ez aza ismeretség akkoara hatásssal volt rá, hogy hamarosan visszaült az iskolapadba és az építészi mellé, hajómérnöki diplomát is szerzett. Fiatal mérnök-tisztként, első komoly megbízatása a Regina Elena csatahajó építésének felügyelete volt. Sikeres életpályája csúcsaként 1924 – től, tábornoki rangban az új hadihajók terveit elbíráló szakértői bizottság vezetője lett. Az ő nevéhez fűződött a Trento osztályú könnyű és a Zara osztályú nehézcirkálók megalkotása, amelyek még a Flottaszerződés kikötéseinek megfelelően kerültek megtervezésre. Bonfiglietti azon tengerészeti szakemberek közé tartozott, akik támogatták a repülőgép-hordozók hadrendbe állítását és ennek érdekében, 1929 - ben egy tervezetet nyújtott be személyesen Mussolininek, akivel személyes, jó viszonyt ápolt.
A Bonfoglietti által megálmodott hordozó, mind Rota, mind Guidoni tervéhez képest lkifejezetten konvencionális volt és nagyságrendileg leginkább a brit HMS Hermes hordozóhoz volt hasonló.
A kb. 17540 tonnás vízkiszorítású, 220 méter hosszú hajó, több mint 170 méter hosszú, három emelőlifttel ellátott hangárral és teljes repülőfedélzettel rendelkezett volna, amelynek jobboldalára került a sziget-felépítmény a kéménnyel. Az úgynevezett „sziget” nemcsak a parancsnoki hidat foglalta magába, hanem ide koncentrálódott a fegyverzet nagyrésze is, 8 darab 152 mm – es ágyú, kétcsövű páncéltornyokba telepítve és további 2 darab 102 mm-es ikerlöveg, amelyekből további hatot telepítettek a tatra és az orr jobboldalára. A fedélzet és a lőszer, valamint az üzemanyagraktárak kb. 70 mm – es páncélvédelmet kaptak volna. Bonfiglietti tervei szerint hajója 18 darab Fiat Cr. 20 vadászgépet, 12 BR. 1 felderítőt és a 6-12 I.M.A.M. Ro.1 bombázót hordozhatott volna.
A hordozó a kor követelményeinek megfelelő, korszerű konstrukció volt ( a repülőgépek már kevésbe ) , de a Duce – t nem nyűgözte le különösebben és hezitálás nélkül elutasította. Döntését ő is a terv költséges voltával indokolta és hozzátette, hogy szerinte amúgyis Itália a legjobb repülőgép-hordozó. Bonfiglietti nem adta fel és további négy módosított tervváltozatot nyújtott be, csökkentve a méreteket és a költségeket, azonban ezeket is mind elutasították és örökre elnyelte őket a Haditengerészeti Minisztérium irattára, ezért nem is tudnánk róluk, ha az egyik változat másolatát nem találja meg véletlenül nagyapja iratai között Filippo Bonfiglietti mérnök-üzletember, a tábornok unokája. Ezt a példányt „nagylelkűen” , a csalódott és kiábrándult mérnöknek adták, amikor 1931- ben, 71 évesen nyugállományba vonult.
Egy repülőgép-hordozó hadrendbe állítása ezután évekre lekerült a napirendről és valószínűleg fel sem vetődik újra, ha nem tör ki 1935 októberében az abesszíniai ( ma Etiópia ) háború. Mussolini az elmaradott, szegény országot, amely határos volt az olasz gyarmat Eritreával és Olasz – Szomálifölddel, könnyű zsákmánynak tartotta annak ellenére, hogy az olaszok egyszer már kudarcot vallottak elfoglalásával 1895 – ben. Mivel azonban Hailé Szelasszié császár hadserege majdhogynem középkori fegyverekkel rendelkezet csak, hozzájuk képest a hódítók hadereje ultramodern volt. Ennek ellenére az olaszoknak nem volt könnyű dolga, mert az etiópok gerillaháborúba kezdtek és a háború, kezdett aggasztóan elhúzódni. Ezért 1936 elején a flotta sürgősségi repülőgép-hordozó programot hirdetett, hogy a légierőt a tenger felől is megerősítsék.
Mivel az idő sürgetett, fel sem merülhetett egy teljesen új hajó tervezése, hanem ehelyett csak egy már meglévő átalakítása. Erre a célra az Italian Line hajózási társaság ( a Navigazione Generale Italiana, a Lloyd Sabaudo és a Cosulich Line 1932 – es egyesülése után létrejött nagy cég ) , Roma nevű, 30000 tonnás, öregedő óceánjáróját választották ki. A terv szerint, az átalakítás során az eredeti hajógépek megtartása mellett, a felépítményt eltávolították volna, hogy helyére emelőliftekkel felszerelt hangárt és repülőfedélzetet építsenek, de sziget-felépítmény nélkül. Az így kialakított hordozó kb. 30 repülőgép üzemeltetésére lett volna alkalmas és jellegében leginkább a brit HMS Argushoz hasonlított volna, amely eredetileg szintén óceánjárónak készült. Az abesszíniai háború azonban 1936 májusában véget ért, ezért az átalakítás gyorsan lekerült a napirendről és a Roma egyelőre tovább szállíthatta az utasokat az Atlanti-ócánon túlra.
Amikor 1940 júniusában Olaszország belépett a háborúba, a mediterrán térség legerősebb tengeri hatalmának számított, de szemben a Franciaország gyors katonai összeomlása után legfőbb ellenfelévé előlépett Nagy-Britanniával, egyetlen repülőgép-hordozóval sem rendelkezett. Ez eleinte nem tűnt nagy problémának de, a helyzet hamarosan megváltozott.
Ragadozó madarak
1940. november 11 - ről 12 - re virradó éjszaka a Royal Navy HMS Illustrious nevű repülőgép-hordozójának 21 Swordfish típusú torpedóvető repülőgépe rajtaütött az olaszok tarantoi ftámaszpontján és két gép elvesztése árán harcképtelenné tettek három csatahajót ( a Conte di Cavour – t, mint utóbb kiderült véglegesen ) , megrongáltak egy nehézcirkálót és két rombolót. A támadás súlyos csapás volt a Regia Marina számára és a döntéshozókat is elgondolkoztatta a repülőgép-hordozók hasznos voltáról. Nemsokkal később, 1941. január 7- én a tengerészeti államtitkár Mussolini asztalára tette az indítványt a Roma óceánjáró átalakításáról, a már 1936 – ban kidolgozott tervek szerint. A Duce aláírta az előterjesztést, azonban csakhamar fordulat következett be az ügyben, mert alig két héttel később megérkezett a flotta ellenvetésekkel teli beadványa, ezért január 27-én már le is fújták az egészet. A Regia Marina szokás szerint elsősorban az átalakítás költségeit sokallta, de hivatkoztak a szükséges áramlástani kutatások és technikai fejlesztések hosszadalmas voltára is. Ismét úgy tűnt, hogy az első olasz repülőgép-hordozó sohasem fog megépülni és a korábbi próbálkozások sorsára jut. Azonban 1941. március 27-29 között, a görögrországi Matapan-foknál Iachino admirális erős flottaköteléke súlyos vereséget szenvedett Andrew Cunningham altengernagy hajóitól. A kétnapos csata során a brit csatahajók ágyútüzétől elsüllyedt három nehézcirkáló és két romboló, a HMS Formidable torpedóvető gépei pedig megrongálták az olasz zászlóshajót, a Vittorio Veneto csatahajót. Hamar nyilvánvalóvá vált, hogy amennyiben Iachino flottájában egy gyors hordozó is jelen van és repülőgépeivel megfelelő légifedezetet biztosít, sőt ellentámadást indít, mindez elkerülhető lett volna. A vereség és a súlyos veszteségek ellenére Így is három hónapra volt szükség, amíg győzött a józan belátás és a légierő megállapodott a flottával egy teljes értékű, csapásmérő repülőgép-hordozó hadrendbe állításáról.
Egy teljesen új hajó konstruálása helyett, ismét a gyorsabb megoldás, egy már meglévő átalakítása mellett döntöttek. Ismét a Roma – ra esett a választás akárcsak 1936 - ban, mivel nagy mérete és újabb társaihoz képest kevésbé bonyolult belső elrendezése alkalmassá tette az átépítésre, ráadásul már amúgyis felújításra szorult.
A Roma addigi története szokványosnak mondható volt. A huszas évek közepén a Navigazione Generale Italiana két transzatlanti utakra alkalmas személyszállítóra adott le megrendelést, az Ansaldo Művek genovai hajógyárának. A Roma és az Augustus, 32650 tonnás vízkiszorítású, 215 méter hosszú óceánjárók voltak, összesen 1700 utas szállítására méretezve. Belső és külső kialakításukat tekintve lényegében teljesen egyformák voltak és az első és másodosztály igényesen kidolgozott, barokkos ihletésű, díszes faburkolatokkal, valamint kényelmes bútorokkal dicsekedhetett. A két testvérhajó csak a meghajtási rendszerében tért el egymástól, de abban alaposan, mivel a Roma négy hajócsavarját nyolc párosan összekapcsolt gőzturbina, míg az Augustust négy Savoya - MAN típusú dízelmotor hajtotta meg, amelyekkel egy ideig a világ legnagyobb dízelmeghajtású hajója volt. A különböző meghajtás ellenére, mindkettő kb. 20 csomós ( kb. 37,4 km/óra ) sebességre volt képes.
Míg az Augustus eleinte csak Dél-Amerikába szállított utasokat ( elsősorban kivándorlókat ) , majd később felváltva közlekedett a dél és az észak-atlanti útvonalon, addig a Roma általában csak Genova és New York között közlekedett. Pályafutása egyetlen nagyobb eseménye az volt, amikor 1932 – ben New Yorkban összeütközött a President Roosevelt nevű 21900 tonnás kereskedelmi hajóval és alaposan megrongálta. A 2. világháború kitörése után, mindkét testvérhajót lefoglalta a Regia Marina és szállítási feladatokra vette igénybe őket, egészen az 1941 júniusi döntésig, amely megváltoztatta mindkettő sorsát.
1941 novemberében a Roma visszakerült szülőhelyére az Ansaldo egyik genovai szárazdokkjába, hogy megkezdjék átalakítását. Hogy egy személyszállító hajóból repülőgép-hordozó legyen alapos átalakításra van szükség. Az elkövetkező hónapokban a Roma – t lényegében teljesen kibelezték. Lebontották kéményeit és felépítményét, eltávolították üzemanyagtartályait, 13 régi kazánját és elöregedett turbináit, a hajócsavarokkal együtt. Leválasztották orr részét és kivágták belső válaszfalainak többségét, így mire a bontás véget ért, gyakorlatilag csak a kiürített hajótest maradt a Roma óceánjáróból, amely repülőgép-hordozóként az Aquila , vagyis Sas nevet kapta, mivel már építés alatt állt az ugyancsak Roma nevű, 47000 tonnás, korszerű Vittorio Veneto osztályú csatahajó.
Az olaszoknak nem volt tapasztalatuk a repülőgép-hordozó építésben, ezért a németektől kértek támogatást, akik átadták a befejezetlenül maradt Graf Zeppelin dokumentációit és a fejlesztése során szerzett tapasztalatokat, valamint eladták nekik, az ugyancsak félbehagyott testvérhajójába, a Peter Strasserbe szánt gépek és berendezések, alkatrészek jelentős részét.
Az Aquila új, elegánsan döntött klipperorrot kapott, ami sokkal ideálisabb volt a tervezett kb. 30 csomós ( 55,5 km/óra ) sebességéhez, ezzel és a hátra kinyúló, ívelten lefelé hajló fedélzettel teljes hossza, 235,5 méterre nőtt. A hajótest mindkét oldalára egy-egy áramvonalas, több mint 130 méter hosszú, áramvonalas puffertartályt építettek, amelyeknek kettős funkciót szántak. Egyrészt korlátozott védelmet nyújtottak a becsapódó torpedók ellen, csökkentve robbanásuk erejét, másrészt stabilizátorokként ellensúlyozniuk kellett a dülöngélést erős hullámzás esetén, ennek érdekében részben betonnal töltötték ki őket. Az új, nagyobb üzemanyagtartályokat a britektől átvett módszer szerint szekciókra osztották, amelyeket vízzel teli kamrák választottak el egymástól, csökkentve a tűz és a robbanás veszélyét találat esetén. A nyolc új, olajtüzelésű, Yarrow kazán négy 50000 lóerős, fogaskerék-áttételes Belluzzo típusú turbinához biztosított nagynyomású gőzt. Ezek a turbinák eredetileg a Paolo Emilio és a Cornelio Silla nevű, Capitani Romani osztályú, rendkívül gyors könnyűcirkálókhoz készültek, amelyek építését 1941 folyamán leállították. ( a tervezett 12 hajóból csak 4 készült el, ezek közül is egy csak a háború után ) Teljesítményüket élettartamuk növelése érdekében kb. 37500 lóerőre fogták vissza és új tervezésű, négyszárnyú hajócsavarokat kapcsoltak hozzájuk.
A jelentősen módosított törzsre, az eredeti felépítmény helyére, csaknem a hajó egész hosszán végignyúló, tágas, két emelőlifttel ellátott hangárt és repülőfedélzetet építettek, amelynek jobboldalára került a parancsnoki hidat és a kéményt egyaránt magába foglaló, többszintes sziget-felépítmény. A tervek szerint a hajó legfontosabb részeit, így a fedélzetet, az üzemanyagtartályokat, valamint a lőszerraktárakat és a hidat 76 - 80 mm – es páncélzattal védték volna.
Az Aquila – t rendkívül erős légvédelemmel kívánták ellátni, de már az átépítés kezdetétől fogva gondok mutatkoztak a fegyverek egy részének előteremtése körül. A fő tüzérséget 8 darab 135 mm – es cirkálóágyú jelentette, amelyeket turbináihoz hasonlóan a Capitani Romani osztálytól örökölt. Ezeket egyenként, külön páncéltornyokba építve, a hajóteseten kétoldalt kialakított páncélerkélyekre, sponsonokra kívánták telepíteni. A 135 mm – es ágyúkat hajók ellen tervezték, ezért nem voltak a legideálisabbak légvédelmi célra, de korlátozottan repülőgépek ellen is bevethették őket, mivel csöveik 45 fokig emelhetőek voltak.
Másodlagos tüzérségi fegyverként, az oldalsó lövegállásokba összesen 12 darab automata lőszeradagolóval ellátott, 65 mm – es gyorstüzelő ágyút szántak. A probléma abból adódott, hogy ez a korszerű fegyver még prototípus stádiumban volt és nem indult el a gyártása.
A nehezebb fegyvereken túl a felépítményre és a további oldalsó ütegállásokba, összesen 21 hatcsövű, 20 mm – es gépágyú került volna. Ha mindez megvalósul, az Aquila légvédelme alaposan megnehezítette volna a rátámadó ellenséges repülőgépek dolgát.
Természetesen a legfontosabb az Aquila fedélzetére telepített csapásmérő erő, az általa szállított 51 harci repülőgép lett volna. ( ha sikerült volna felhajtható szárnyú gépeket rendszeresíteni, akkor 66 gép ) A tervek szerint ezek közül 30 – at a hangárban hagyományos módon, 11 – et annak mennyezete alá függesztve, további 10 - et pedig a fedélzeten a felépítmény mellett kialakított állóhelyen tároltak volna. Azonban a hajófedélzeti szolgálatra is alkalmas repülőgéptípus kiválasztása egyáltalán nem volt egyszerű, mivel Olaszországban nem gyártottak ilyet. Idő híján ezúttal sem jöhetett szóba egy teljesen új konstrukció kifejlesztése, hanem kizárólag valamelyik már korábban rendszeresített típus módosított változata. A megvizsgált lehetséges harci gépek közül végül a Fiat G.50 bis Freccia - ra és a Reggiane Re.2001 Falco II – re szűkült le a potenciális jelöltek listája.
A Fiat repülőgépe egy viszonylag régi konstrukció volt, de a Regia Aeronautica bevált típusának számított, azonban gyenge, 870 lóerős csillagmotorja és 470 km/ órás végsebessége, valamint két 12,7 mm – es és két 7,7 mm - es Breda-SAFAT géppuskából álló igencsak gyenge fegyverzete miatt 1941 – re már jócskán elavult. A vizsgálatok nyomán a G.50 bis hamar ki is esett a versenyből, azonban felderítő szerepkörben, fékhoroggal ellátva azért alkalmasnak találták a hordozón való üzemeltetésre.
Az 1942 és 1943 folyamán tovább zajló vizsgálatok eredményeként, az Aquila fedélzetére, fő csapásmérő típusnak végül a Reggiane Re.2001 Falco II került kiválasztásra. Ez a repülőgép, a Magyar Királyi Légierőnél is rendszeresített, rosszhírű Re.2000 Falco ( Héja ) továbbfejlesztett változata volt. A Re.2001 az alaptípustól 1175 lóerős Alfa-Romeo R.A. 1000 R.C.41-I Monsone típusú 12 hengeres, fordított V motorjában különbözött, amely a német Daimler-Benz DB 601 licenszváltozata volt. Ezt az erőforrást építették be az eredeti, nem túl üzembiztos, 986 lóerős Piaggio P.IX csillagmotor helyére, tekintve hogy Olaszországban nem gyártottak saját fejlesztésű, nagyteljesítményű soros motorokat, mivel a Regia Aeronautica harci gépei csaknem mind csillagmotorokkal üzemeltek. A Re.2001 új, erősebb hajtóművével és némileg áttervezett sárkányszerkezetével lényegesen jobban irányítható és gyorsabb lett elődjénél, ezért tökéltesen megfelelőnek tűnt a hajófedélzeti üzemelésre. Jó tulajdonságait még a németek is elismerték. Természetesen a Falco II – t módosítani kellett, mivel vadászgépként, vadászbombázóként és torpedóvetőként is be kívánták vetni, emiatt elsősorban szerkezeti megerősítésekre volt szükség, de meghosszabbították a farokfutó szárát is, a fékezőhorog miatt.
További átalakítást igényelt a törzs alsó részén, a katapultos indításhoz szükséges indítókocsi önkioldó rögzítési pontjainak kialakítása. Napjainkban a repülőgépeket a modern repülőgép-hordozók fedélzetéről katapult segítségével indítják, de a 2. világháború idején még döntően hagyományos módon, nekifutással startoltak el. Az Aquila fedélzetén alkalmazott sűrített levegős katapultrendszert még a németek fejlesztették ki a Graf Zeppelin hordozó és testvérhajója a Peter Strasser számára. Az olasz hajóba beépített két Demag gyártmányú indítóberendezést eredetileg az utóbbiba szánták, de miután mindkét német hordozó építése leállt, számos más alkatrészükkel együtt ezeket is eladták az olaszoknak.
A start előtt, a repülőgépet egy indítókocsira rögzítették majd futóműveit behúzták és az emelőlift platformjához csatlakozó sínrendszeren a két indító egyikéhez gördítették, majd hozzárögzítették. Ha a vadászgép motorja elérte optimális hőmérsékletét és fordulatszámát, egyszerűen kilőtték, majd a fedélzet végét elérve, levált az indítókocsiról és útjára indult. A kísérletekhez a németek egy Junkers Ju 87C Stuka típusú zuhanóbombázót ( A Stuka felhajtható szárnyakkal épült hordozófedélzeti változata ) és egy Arado Ar 96 típusú gyakorlógépet adtak át.
A bevetés után vissaztérő repülőgépek, a hordozókon általánosan alkalmazott négy kábeles fékezőrendszer segítségével álltak volna meg. Az Aquila fékezőrendszerét a Regia Aeronautica fejlesztési központjaként működő perugia – i Sant’Egidio katonai reptéren tesztelték, a leszállófedélzet ott felépített másolatán. A próbák eredménye azonban sokáig nem volt kielégítő, ezért komolyan fennállt a veszélye, hogy nem lesz működőképes, mire a hajó hadrendbe áll, ezért szükségmegoldásként felmerült, hogy más lehetőség híján, bevetés után a gépek a legközelebbi szárazföldi reptéren szálljanak le, vagy éppen a tengerre. Mivel enyhén szólva egyik sem volt igazán jó megoldás, feszített tempójú munkával módosították a kábeleket és használhatónak minősítették őket, majd így építették be a hajóba. A dolog szépséghibája, hogy az amerikaiak, akiknek nagy tapasztalatuk volt ezen a téren, a kísérleti központ elfoglalása után alaposan tanulmányozták a Perugia – ban felállított prototípust és megállapították róla, hogy az még átalakított formájában is balesetveszélyes volt és használata során egymást érték volna a balesetek.
Már javában folytak a munkálatok az Aquila – n, amikor döntés született arról, hogy mellé - mintegy kiegészítésként - , szükség van egy másik, kisegítő repülőgép-hordozóra is. Az átalakításra egykori testvérhajóját, az Augustus óceánjárót jelölték ki, amelyet 1939 óta Falco ( Héja ) néven a Regia Marina használt. A Falco átépítéséhez a régi, 1936 – os terveket vették elő, így az korántsem volt annyira átfogó, mint az Aquila esetében.
Az ismét, ezúttal Sparviero ( Karvaly ) névre átkeresztelt óceánjáró dízelmotorjait és egyéb gépészeti rendszereit nem kívánták megváltoztatni, azonban lebontott felépítménye helyére, két emelőlifttel ellátott, akár 34 repülőgép befogadására is alkalmas hangár került volna. A 27 méter széles repülőfedélzetre nem épült volna „sziget” és elülső, acéloszlopokon nyugvó, kb. 45 méter hosszú szakasza, mindössze 5 méter szélesre szűkült, hogy az alatta húzódó, eredeti orrfedélzetre telepített légvédelmi tüzérségnek szabad kilövése legyen.
A Sparviero felépítményét 1942 szeptemberében kezdték el lebontani a genovai hajógyárban, azonban 1943 nyarára csak a hajótest lecsupaszításáig jutottak el, mert az egyre gyakoribb bombázások, az anyag és szakemberhiány előbb csak lelassította, majd teljesen megakasztotta a munkálatokat.
Nem járt jobban az 1943 őszére több mint 90% - ban elkészült Aquila sem. Lényegében már csak a védőpáncélzat és a légvédelmi fegyverzet felszerelése volt hátra, de ezek nem érkeztek meg, mint ahogy a repülőgépei sem. ( a Re. 2001 OR jelzésű, hajófedélzeti változatából mindössze kb. 50 példány épült, de később csak szárazföldi repterekről vetették be őket ) Az Aquila turbináit sikeresen tesztelték és minden elő volt készítve a menetpróbák megkezdésére, azonban ezekre már nem került sor. Az 1943. szeptember – 8 – i fegyverszünet után a hordozón minden építési munkálatot felfüggesztettek és félreállították a kikötő egyik védettebb részére, így saját erejéből sohasem hagyta el a kikötőt.
A Pirítós Hadművelet
Ahogy a szövetségesek előrenyomulása nyomán romlott a katonai helyzet, az olasz haditengerészet németek oldalán harcoló része kétségbesett ötletelésbe kezdett. Felvetődött az 1942 augusztusa óta, egy torpedótalálattól harcképtelenné vált Bolzano nehézcirkáló cirkáló-hordozóvá alakítása. ( leszerelt elülső felépítményének és kéményénekhelyére repülőfedélzetet építettek volna ) Ez azonban hamar lekerült a napirendről, akárcsak az építés alatt álló és a légitámadások elől egyik kiktőből a másikba menekített, nagyjából 28% - os készültségi fokú, Impero csatahajó ( a Vittorio Veneto osztály utolsó egysége ) hordozóvá való átlakítása is. Ha a behemót Impero – t valóban hordozóként fejezik be, félelmetes hadihajó lett volna, mivel rendkívül erős légvédelmi fegyverzete mellett, 12 darab 152 mm – es löveget is terveztek rá, négy páncéltoronyba telepítve és legalább 60 darab Re.2001 OR repülőgépet. ( ha megvalósult volna a felhajtható szárnyú változata , akkor abból akár 80 – at is ) Ezeknek a terveknek a megvalósítására azonban már sem anyagi, sem munkaerő, sem pedig ipari kapacitása nem maradt Mussolini Észak-Olaszországba szorult államának.
1944. június 16 – án egy Genova elleni légitámadás során az Aquila megrongálódott, de nem súlyosan, a Sparviero – t viszont néhány hónap múlva elérte a végzete, igaz nem egy bombázás során. A német parancsnokság utasítására október 5 – én elvontatták a rakpart mellől, ahol addig vesztegelt és elsüllyesztve részben eltorlaszolták vele a kikötő bejáratát. Nyilvánvaló volt, hogy az Aquila is azonnal erre a sorsra jut, amint a megszállók így látják jónak. A szövetségesek a légi felderítés és a hírszerzés adatai nyomán természetesen tisztában voltak ezzel és mindenáron meg akarták akadályozni a fontos genovai kikötő használhatatlanná tételét. ( az Aquila – t, mint hadihajót nem tekintették fenyegetésnek) Ezért 1945. április 18 - án éjjel, kezdetét vette az Operation Toast, vagyis a Pirítós Hadművelet. Az akciót a Regia Marina híres X. Flottiglia MAS kommandóegységének Ernesto Forza fregattkapitány parancsnoksága alatt álló, a szövetségesek oldalán harcoló utóda, a Mariassalto hajtotta végre a brit SOE ( Special Operation Executive – Különleges Műveletek Parancsnoksága ) közreműködésvel. Az akciót személyesen Erensto Forza és az SOE helyettes területi parancsnoka, E.F. J. Chavasse korvettkapitány vezette. Mivel az egykori X. Flottiglia MAS jól bevált eszközei nem álltak rendelkezésre, brit felszerelést használak. Az olaszokból és britekből álló, négytagú osztag a Legionare romboló fedélzetén utazott a térségébe, de a genovai kikötőt két gyors, a rombolónál jóval kisebb és így kevésbé feltűnő motorcsónakkal közelítettek meg.
A behatoláskor a búvárok a csónakokon a felszerelésükkel együtt szállított Chariot ( harci szekér ) nevű, kétszemélyes, lassú futású torpedón, a híres olasz SLC, vagy ismertebb nevén Maiale ( disznó ) brit gyártmányú másolatán utaztak.
A terv szerint, az Aquila megsemmisítésére, az SOE kifejezetten hajók elleni szabotázsakciókra kifejlesztett plasztikbombáit használták, azonban legnagyobb bosszúságukra a mágnesekkel rögzíthető tölteteket képtelenek voltak a hajótestre tapasztani. Ugyanis nem számoltak a hónapok óta egyhelyben álló hajó fenéklemezeit teljesen elborító csigákkal, kagylókkal és egyéb tengeri lényekkel, amelyeket nem tisztítottak le. Végül más megoldás híján, a bombákat közvetlenül a hordozó alá, a sekély kikötőmedence aljzatára helyezték, bízva benne, hogy robbanásuk így is kárt tud tenni a hajóban, majd az időzítők beállítása után amilyen észrevétlenül érkeztek, olyan észrevétlenül távoztak.
A töltetek hajnalban robbantak és ha sikerült volna őket az Aquila törzsére rögzíteni, valószínűleg el is süllyesztik. Azonban csak a lökéshullámok érték a hajófeneket, amelyet alaposan be is horpasztottak és néhány helyen a lemezeket rögzítő szegecsek elnyíródása miatt sikerült felszakítaniuk, de az így keletkezett kisebb lékeken betörő több száz tonna víztől az Aquila csak mélyebbre süllyedt és a hajógépek váltak használhatalanná, arra nem volt elegendő, hogy elsüllyedjen. A támadás így csak félsiker volt, de azt elérték vele, hogy a németek már nem próbálkoztak meg a hajó elmozdításával és az ottmaradt álcahálókkal borítva a rakpart mellett, a háború végéig.
Negyven évvel később
Olaszországnak az 1947 – ben megkötött békeszerződésben megtiltották repülőgép-hordozók rendszerben tartását, így aztán az Aquila és a Sparviero sötét jövő elé nézett. A Sparviero esetében viszonylag egyszerű volt a helyzet, mivel gyakorlatilag csak egy szétszedett hajótorzó volt, amely ráadsául éveket töltött félig a víz alá merülve. A genovai kikötő helyreállítási munkálatai során felúsztatták, majd miután még évekig a kikötőben félreállítva rozsdásodott, 1951 – ben selejtezték és a következő évben szétbontották.
Az Aquila azonban komoly sérülései és elhanyagoltsága ellenére még mindig egy csaknem teljes repülőgép-hordozó volt, amely nagy értéket képviselt és ha sok hónapos munkával is, de elvileg szolgálatba állítható lett volna. Röviddel a háború után, 1946 – ban befoltozták rajta a lékeket, majd kiszivattyúzták belőle a vizet és La Speziába vontatták, hogy itt tárolják, amíg döntenek végső sorsáról. Valójában nem igazán tudtak mihez kezdeni vele, mert a királyság mint államforma 1946 – os eltörlése után Marina Militare néven működő olasz haditengerészet nem állíthatta szolgálatba és a hidegháború kitörése miatt mindenképpen el akarták kerülni, hogy esetleg jóvátételként át kelljen adni a szövetségeseknek - főleg a szovjeteknek - , számos modern hadihajójukhoz hasonlóan. Felvetődött újabb átalakítása, de konkrét döntés nem született róla milyen célra, ezért az Aquila még évekig rozsdásodott a la spezia - i támaszponton, amíg végül 1951 – ben a Sparviero - hoz hasonlóan kiselejtezték és a következő évben lebontották.
Az elkövetkező csaknem négy évtizedben a Marina Militare nem rendelkezett valódi repülőgép-hordozóval. A hatvanas években szolgálatba állított 6500 tonnás Andrea Doria osztályú cirkálók ( Andrea Doria, Caio Duilio, az Enrico Dandolo, nevű harmadik egységet törölték ) és a hozzájuk hasonló, 7500 tonnás Vittorio Veneto alapfeladatukat tekintve flottakötelékek légvédelmére voltak optimalizálva, de a tengeralattjárók elleni harcra is alkalmasak voltak, ezért tatjukon ASH-3D, vagy AB-212 típusú helikopterek indítására és fogadásra alkalmas lapos fedélzetet és tárolásukra hangárt alakítottak ki. A jóval nagyobb méretű Vittorio Veneto, már emelőlifttel ellátott hangárfedélzettel épült . Ezek a hajók azonban nem voltak igazi repülőgép-hordozók, besorolásuk szerint helikopterhordozó- cirkálók voltak.
Végül 1985 szeptemberében állt hadendbe Olaszország első, valódi repülőgép-hordozója a Giuseppe Garibaldi és lett a Marina Militare új zászlóshajója. A 14150 tonnás, 180 méter hosszú hadihajó pályafutása első tíz évében helikopterhordozóként és partraszállító hajóként működött. ( a 12 Agusta ASH-3D Sea King, majd a modern Agusta Westland AW 101 helikopter mellett, alkalmas 600 felfegyverzett katona és felszerelésük, valamint járműveik szállítására is)
A Garibaldit már eleve úgy tervezték, hogy később alkalmas legyen VSTOL repülőgépek üzemeltetésére is, de a kilencvenes évek közepéig Olaszország nem rendelkezett ilyenekkel és csak a Royal Navy Harrier - jei vendégeskedtek fedélzetén közös NATO hadgyakorlatok alkalmával. Olaszország 1994 - től 16 darab McDonnell Douglas AV-8B Harrier II típusú STOVL vadászbombázót rendszeresített, így ezután a Garibaldi végre valódi repülőgép-hordozóvá válhatott. Pályafutása során több éles katonai akcióban, így az afganisztáni, szomáliai és líbiai hadműveletekben is részt vett.
2009 – ben az új, 30100 tonnás Conte di Cavour repülőgép-hordozó vette át tőle a flotta zászlóshajójának megtisztelő címét, amely jelenleg a Marina Militare legnagyobb és legmodernebb egysége. A tervek szerint testvérhajója a Trieste 2022 – ben váltja le az addigra teljesen kiöregedő Giuseppe Garibaldit és fedélzetéről várhatóan az F-35B Lightning II STOVL vadászbombázók üzemelnek majd.
Cikk: Nemes Ferenc