2024. 07. 23. kedd
Lenke
: 390 Ft   : 359 Ft Benzin: 625 Ft/l   Dízel: 687 Ft/l   Írjon nekünk HADITECHNIKA

Az USS Franklin – Úszó pokol

Az USS Franklin – Úszó pokol
Nemes Ferenc  |  2019. 04. 02., 13:20

1945. március 19-én kora reggel, Ralph Davison admirális zászlóshajója, az USS Franklin és kísérői alig 100 kilométerre jártak Japán fő szigeteitől. Ilyen közel addig még egyetlen amerikai repülőgép-hordozó sem merészkedett az ellenség anyaországához, hogy repülőgépeivel közvetlenül támadja annak szárazföldi célpontjait. 7 óra után néhány perccel, egyetlen japán repülőgép bukkant elő az alacsony felhőzetből és ledobott két bombát, majd gyorsan eltűnt a távolban. A Franklin legénységének nem maradt ideje reagálni és a nagy hajót pillanatokon belül heves robbanások és lángtenger borította el. Úgy tűnt menthetetlen.

A lángoló USS Franklin és Santa Fe könnyűcirkáló

Big Ben

Az Egyesült Államok korát és harci értékét tekintve meglehetősen vegyes repülőgép-hordozó flottával vágott bele a 2. világháborúba. (Langley, Lexington, Saratoga, Ranger, Yorktown, Enterprise, Wasp, Hornet) A legrégebbi hajók már több mint két évtizede szolgáltak és erősen elavulófélben voltak, az újak viszont még számos műszaki problémával küszködtek.

A két világháború közötti fegyverzetkorlátozási szerződések az USA számára 135000 tonnában maximálták a megépíthető hordozók maximális tonnatartalmát, amit az amerikai kormányzat igyekezett kínos pontossággal betartani, de sokáig még az engedélyezett keretet sem használták ki, mivel a kongresszus nem szavazta meg újabb egységek építésének fedezetét. Természetesen a lehetőségeket behatárolta a gazdasági világválság okozta pénzhiány is.

Az US Navy első, még csak kísérletinek tekinthető hordozója, az USS Langley volt, amely eredetileg Jupiter néven, haditengerészeti szénszállítónak épült. Ezt a későbbiekhez képest kicsi és kezdetleges egységet jól tudták ugyan hasznosítani a repülőgépek hajófedélzeti üzemeltetésének kísérleteihez és tapasztalatszerzésre, de sok hiányossága miatt nem képviselt igazi harci értéket. (ennek ellenére a 2. világháborúban is szolgált hidroplán anyahajóként, amíg 1942 – ben meg nem torpedózták) Az első igazi, már komoly csapásmérő erőt jelentő repülőgép-hordozók a hatalmas Lexington és testvérhajója a Saratoga voltak az amerikai haditengerészet kötelékében, mivel azonban eredetileg csatacirkálók lettek volna, messze voltak az ideálistól. Törzsük az átalakítások ellenére korlátozta a hangár befogadóképességét és repülőfedélzetük méretét, így legfeljebb 70 – 80 harci gép üzemelhetett róluk, ami a 2. világháborúban már korántsem volt elegendő. A lényegesen fejlettebb Yorktown osztály egységei viszont már eleve hordozónak épültek, de kazánjaik eleinte sok problémát okoztak. Ennek ellenére jól beváltak a harcban, később pedig igazi legendává váltak, számos csata résztvevőjeként (az osztály egységei közül egyedül az USS Enterprise élte túl a háborút, de hírneve és a megmentésére tett erőfeszítések ellenére végül mégis bontóba került)

A Csendes-óceánon vívott háború aztán már a legelején, alaposan megritkította a szembenálló felek hordozóállományát és ezért égetően szükség volt az elvesztett egységek pótlására. Az amerikaiaknak hatalmas ipari potenciáljuk révén könnyebb dolguk volt, ráadásul már kész tervekkel rendelkeztek, amelyek kidolgozása még az 1938 – ban indított flottabővítési program keretében kezdődött. Az Essex osztály a mai napig a legnagyobb számban épült, nehéz repülőgép-hordozó típusnak számít. Az US Navy eredetileg összesen 32 egységre adott le rendelést, de 1941– től a háború végéig - amelynek során több is súlyos károkat szenvedett, de egyik sem süllyedt el - 24 készült el és néhány egészen a vietnami háború befejezéséig szolgálatban maradt.

Az Essex típusú hajók a Yorktown osztály alapján, annak módosított változataként kerültek kifejlesztésre, így külsőre és szerkezetileg hasonlóak, de nagyobbak voltak. Vízkiszorításuk 31000 tonna, hosszuk 265, az 1943 márciusa után gyártott, döntött, klipperorrú példányoké pedig már 270 m volt. (az úgynevezett „hosszútörzsűeket” Ticonderoga osztálynak is nevezték, de valójában nem számították őket külön típusnak) Meghajtásukról 8 darab nagynyomású Babcock & Wilcox olajtüzelésű kazán és 4 darab, összesen 150000 lóerős Westinghouse gőzturbina gondoskodott, amelyek négy hajócsavart forgattak. Maximális sebességük a 32,7 csomó (60 km/óra) volt, a leggazdaságosabb, 15 csomós sebességgel hatótávolságuk elérte a 37000 kilométert.

Az osztály egységeinek erős, legvastagabb részén 101 mm – es övpáncélzata volt, de a repülőfedélzet az amerikai tervezési elveknek megfelelően – ellentétben a brit hordozókéval – lényegében védtelen maradt. Az acélvázat vékony acéllemezzel és 152 mm vastag, kemény, tengervizet jól bíró teakfa gerendákkal borították. Ez ugyan nem védett a bombáktól, de sokkal könnyebben lehetett javítani. A 38 mm – es páncélfedélzet a törzs teljes hosszán végignyúlt, erre ültették rá a tágas hangárt, így az nem képezte a hajótest szerves részét. Oldalait amelyek hagyományos acéllemezekből készültek, redőnyökkel is ellátták, hogy a szellőzés minél hatékonyabb legyen, így odabent is elvégezhették a repülőgépek motorpróbáit és indítás előtti bemelegítésüket. A hangárfedélzetet fejlett tűzoltórendszerekkel (víz és hab), fecskendőkkel szerelték fel és ide tartozott a harci gépek tankolására szolgáló csővezetékek szén-dioxiddal való feltöltése, harci riadó esetén, a tűzveszély csökkentésére. Ezeket a megoldásokat a régebbi amerikai hordozókon kísérletezték ki, az Essex osztályon már továbbfejlesztett változatukat alkalmazták. Bevezettek egy további fontos, előremutató konstrukciós újítást is, nevezetesen, a már hagyományosnak tekinthető, fedélzetbe épített két emelőlift mellett, beépítettek egy harmadikat is, amely a „szigettel” átellenben, a hajótest oldalán került elhelyezésre. Ez előnyös volt, mert a platform leeresztése esetén, nem tátongott újabb hatalmas nyílás a repülőfedélzet közepén, felemelt állapotban pedig növelte a repülőgépek tárolására alkalmas helyet. Az elrendezés olyan jól bevált a gyakorlatban, hogy a mai napig ezt alkalmazzák a modern hordozókon.

Az Essex osztály kommunikációs és radarrendszerei az elérhető legmodernebbek voltak és a háború végéig folyamatosan korszerűsítették őket. A gyakori fejlesztések és változtatások nyomán tulajdonképpen nem is maradt két teljesen egyforma hajó. Az alapfelszerelést egy SK és egy SC légvédelmi, két SG felszíni kereső, valamint két Mk.22 magasságmérő lokátor jelentette. A légvédelmi fegyverek tűzvezetését előbb két Mk.4 radarral végezték, majd ezt később a fejlettebb Mk.12 váltotta fel.

A légvédelmi fegyverzetet is folyamatosan erősítették a harctéren szerzett tapasztalatok alapján. A fő tüzérséget, a 12 darab közepes méretű, 127 mm – es többcélú löveg alkotta, amelyekből nyolcat a felépítmény előtt és mögött két – két páncéltoronyban, a többi négyet, párban, a fedélzet túloldalán, az orrban és a taton kialakított platformon helyezték el. A jól bevált 40 mm – es Bofors gépágyúkból, a fedélzet mentén és a felépítményen egyre több, a háború végére már legalább 72 sorakozott, 18 négycsövű ütegben, az amerikai hadihajók másik alapfegyverének számító egycsövű, 20 mm – es Oerlikon gépágyúból pedig 76 darab, hogy teljesen lefogják a hajók körüli térséget.

Az Essex osztály 90 – 100 harci gépe közül 36 volt a vadász, általában a robusztus Grumman F6F Hellcat, 36 Curtiss SB2C Helldiver a zuhanóbombázó és a jókora Grumman TBF Avenger a torpedóvető-bombázó. A háború vége felé fedélzetükön megjelentek a jellegzetes sirályszárnyú F4U Corsair – ek is, amelyek vadászként és vadászbombázóként egyaránt jól beváltak. Mivel ezek a repülőgépek nagyok és felfegyverezve különösen nehezek voltak, indításukhoz gőzkatapultot alkalmaztak, amelyből kettő volt beépítve. Egyik a repülőfedélzet jobboldalán, közvetlenül az elülső emelőlift mellett, a másik egy szinttel alatta, a hangárfedélzeten. Utóbbi azonban a gyakorlatban használhatatlannak bizonyult és emiatt sohasem használták, így a legtöbb egységről idővel eltávolították.

A vadonatúj Franklin, röviddel elkészülte után

A CV-13 - as jelzésű USS Franklin az utolsó rövidtörzsűek egyike volt, amelynek 1942. december 7 – én, éppen a Pearl Harbort ért támadás első évfordulóján fektették le a gerincét a newport news – i hajógyárban. 1943. október 14 - én bocsátották vízre és 1944. január 31 – én állt szolgálatba James H. Shoemaker kapitány parancsnoksága alatt.

Hadrendbe állítása után, a Franklin, vagy ahogy legénysége híres névadója, a 18. századi politikus-feltaláló Benjamin Franklin után becézte a Big Ben, rögtön a harcok sűrűjébe került, „Bull” Halsey admirális 7. Flottájának egyik fontos egységeként. 1944 nyarától állandó résztvevője volt a csendes-óceánon vívott ütközeteknek. Ott volt a Bonin-sziget és a Marianna-szigetek visszafoglalására indított hadjáratban, amelyek során repülőgépei eredményesen támadták a japán állásokat és hadihajókat. 1944 októberében a 38.4-es harccsoport zászlóshajójaként részt vette a Leyte-öbölben tervezett partraszállás biztosításában a Fülöp-szigeteknél. Ekkor legyintette meg először a végzet szele. Október 13 – án este, négy japán torpedóvető támadt rá. A torpedókat sikerült szerencsésen elkerülni, de az egyik elszánt japán pilóta, bár nem kamikaze bevetésre küldték, nekirepült a Franklin – nek. Gépe a repülőfedélzetre zuhant, végigszánkázott rajta, majd a tengerbe csúszott és csak kisebb károkat okozott.

Az október 20 - án kezdődő partraszállás megakadályozására a japánok összeszedve minden erejüket, nagyszabású hadműveletbe kezdtek, amelynek fontos része volt egy elterelő manőver, hogy északra csalják Halsey admirálist hordozóival, majd megmaradt nehéz egységeikkel lecsaphassanak a komoly biztosítás nélkül hagyott inváziós erőkre. Az előcsatározások során, a Franklin repülőgépei 24 – én rész vettek a Sibuyan – tengeren a 72000 tonnás Musashi szupercsatahajó elsüllyesztésében. A japán csel végül bevált, mert Halsey amint hírt kapott a japán hordozókról, azonnal rájuk vetette magát, nem tudván, hogy azok csupán a csali szerepét játsszák és Ozava admirálisnak valójában már alig voltak repülőgépei. Az október 25 – 26 – án kibontakozó engano-foki csatában, a Franklin gépei megrongálták a Chiyoda hordozót (később egy amerikai cirkáló adta meg neki a kegyelemdöfést torpedókkal) és a Zuiho hordozót.

Halseynek ez a viszonylag könnyű győzelem, kishíján a karrierjébe került. A Big Ben, miután visszatért készletfeltöltésre a Leyte-öbölbe, október 30 – án Samar partjai közelében, váratlanul három kamikaze támadta meg. Az első a hajó jobb oldalába vágódott, de felfogta az övpáncél és nem okozott számottevő kárt, ugyanakkor a második Zero a hátsó emelőlift mellett a repülőfedélzetre zuhant és áttörve azt megölt 56 tengerészt, 60 — at pedig megsebesített. A harmadik támadó éppencsak elkerülte a Franklint és az USS Belleau Wood (CVL-24) könnyűhordozó fedélzetére zuhant, súlyosan megrongálva azt.

A Big Ben sérüléseit nem lehetett Ulithin kijavítani, ezért haza kellett térnie az Egyesült Államokba, ahol a bremertoni Puget Sound Hajógyárban 1944 novemberének végétől, 1945 februárjáig tartott az újjáépítése. A történtek után a legénység kezdte úgy érezni, hogy a Big Ben nyomában ott lohol a balszerencse és csak idő kérdése, mikor éri utol. Valószínűleg részben ezért, a javítási munkálatok ideje alatt nem kevesebb, mint 300 tengerész kérte áthelyezését más hajókra. Azonban volt ennek egy sokkal kézzelfoghatóbb magyarázata is, mégpedig az, hogy Shoemaker kapitányt leváltották és utódja a hírhedten keménykezű, volt haditengerészeti pilóta, Leslie Edward Gehres commodore (flottakötelék irányítására jogosított sorhajókapitány) lett, akit híre már messze megelőzött.

A törtető

Leslie Edward Gehres (1898 – 1975)

Leslie Gehres impozáns jelenség volt, csaknem 190 centi magas, széles vállú, közvetlen modorú, nagyhangú férfi. 1898 – ban született Newarkban, tehetős középosztálybeli családban. Már fiatalon elkötelezte magát a hajózás és a haditengerészet felé, mert az Union High School elvégzése után, 1914 – ben, 16 évesen édesanyja közbenjárására, felvették New York Állam Haditengerészeti Milíciájának tagjai közé (ez a Nemzeti Gárda haditengrészeti megfelelője), ahol magkapta alapkiképzését. Miután az USA 1917 – ben belépett az 1. világháborúba, Gehres egységét is mozgósították és előbb a Salem cirkálón, majd a Massachusetts és az Indiana csatahajókon szolgált. Tartalékos tiszti tanfolyamra vezényelték és ennek sikeres befejezése után nemsokkal, átvették hivatásos állományba. 1918 szeptemberétől az USS North Dakota csatahajó tisztje volt és ezalatt, több konvojkísérő küldetésben is részt vett.

A huszas évek elején rombolókon szolgált, majd 1926 – 27 folyamán pilótakiképzést kapott. Tehetséges repülős volt, így a flotta egyik legjobb berepülőpilótájaként részt vett az USS Langley hordozón végzett kísérletekben, majd megszervezője és parancsnoka lett a haditengerészet High Nine Hats nevű, kilenctagú bemutatókötelékének, amely színpompásra festett Boeing F2B típusú vadászgépekkel repült és a 2. világháború után megalapított, híres Blue Angels elődje volt. A harmincas évek végéig az US Navy szinte összes hordozóján megfordult előbb beosztott pilótaként, majd vadászrepülő századparancsnokként. Alig egy hónappal a Pearl Harbor elleni támadás előtt nevezték ki a 4. Air Patrol Wings parancsnokává, amely PBY Catalina és Lockheed Ventura gépekkel Észak-Amerika teljes nyugati partvidékének és a zord éghajlatú Alaszkának, az Aleut–szigetek térségének védelmét látta el, de később a Kuril-szigeteknél is hajtott végre bevetéseket. Gyorsan emelkedett a ranglétrán, 1942 májusában léptették elő sorhajókapitánnyá, majd 1943 júliusában már commodre volt és megkapta eredményes parancsnoki tevékenysége nyomán a Legion of Merit kitüntetést.

Gehres bátor ember volt, aki maga is rendszeresen részt vett a hosszú bevetéseken. Felettesei, nagyrabecsülték hatékonysága és céltudatossága miatt, amivel embereiből mindig kihozta a maximumot. Hírhedten szigorú volt és a legkisebb vétséget is keményen megtorolta. Parancsnokaival ellentétben beosztottai kifejezetten utálták, sőt némelyek egyenesen gyűlölték, mert úgy érezték, hogy rendkívül egoista, aki csupán a saját minél gyorsabb előmenetele érdekében hajszolja őket. Maguk között csak Custernek nevezték, az igencsak hasonló jellemű George Armstrong Custer tábornok (valójában alezredes) a 7. lovasezred híres – hírhedt parancsnoka után, akit katonáival együtt 1876 – ban lemészároltak a sziúk Little Bighornnál.

Amikor kinevezték a Franklin élére, élete álma vált valóra, az pedig különösen büszkévé tette, hogy elsőként nyerte el a hajóparancsnoki tisztséget volt haditengerészeti pilótaként. Igencsak erős egója korántsem volt véletlen, mert a hozzá hasonló, tengerészből, vagy közkatonából felemelkedett magasrangú tiszteket, akiket az amerikai katonai szleng még ma is „mustang” névvel illet, gyakran jellemezte az erős megfelelési kényszer, mérhetetlen becsvággyal és sokan igazi törtetővé váltak, nem válogatva az eszközökben, ha előbbre akartak jutni.

Az új parancsnok nem hazudtolva meg hírnevét, már rögtön bemutatkozásakor kimutatta a foga fehérjét. Amikor a fogadására felsorakoztatott tengerészeknek megtartotta bemutatkozó beszédét, nem rejtette véka alá szándékait és harsányan kinyilatkoztatta, hogy ő majd úgymond gatyába rázza a nagyszámú, teljesen tapasztalatlan újonccal feltöltött legénységet, majd mindenki legnagyobb döbbenetére, szózuhataga végén elődjét Shoemaker kapitányt is durván megalázta. A személyesen elődjének címzett dörgedelmeiben, őt tette felelőssé azért, hogy október 30 – án a kamikaze sikerrel járhatott és alkalmatlannak, inkompetensnek, sőt hanyagnak nevezte. Ezek után nem véletlen, hogy a Franklin fedélzetén sem tett szert túl nagy népszerűségre.

Két pontos találat

1945 márciusában a Franklin a japán partoktól alig 100 kilométernyire, délnyugatra hajózott a Ralph Davison ellentengernagy parancsnoksága alatt lévő Task Group 58.2 zászlóshajójaként. A harccsoport repülőgépeinek az volt a feladata, hogy Kyushu szárazföldi célpontjait, főleg a kamikazék repülőtereit, valamint kikötőket és hajókat támadjanak.

Március 18 - án a flottakötelék egész nap támadás alatt állt, a dühödten védekező japánok mindent bevetettek, ami csak volt. A Franklin aznap megúszta sértetlenül, de a Yorktown, az Intrepid és az Enterprise is találatokat kapott. A tengerészek már csaknem két napja talpon voltak és sokan alig álltak a lábukon. A 19 - re virradó éjjel, hat óra alatt tizenkét riasztás volt, de mindegyik vaklármának bizonyult. Miután 6 óra körül felszállt a több mint negyven repülőgépből álló első támadóhullám, egy időre minden elcsendesedett, ezért Gehres csökkentette a készültségi szintet, hogy a szabályzat szerint a legénység hatoda váltásban - a szolgálatban lévő tüzérek és műszakiak kivételével - elmehessen pihenni és végre meleg ételhez jusson.

A második hullám 31 vadászbombázója, még felhajtott szárnyakkal, de már járó motorokkal várta, hogy útnak indulhasson, Kobe kikötője ellen. A Helldiver zuhanóbombázók, a Tiny Tim elnevezésű rakétákkal voltak felszerelve, amelyek képesek voltak akár egy nagy hadihajó oldalán is lyukat robbantani, de földi célpontok ellen is jól beváltak. Lent a hangárfedélzeten, 22 további gépet éppen üzemanyaggal töltöttek és átfegyvereztek páncéltörő bombákra, mert észlelték a Yamato szupercsatahajót és ebben az óriásban csak ezekkel lehetett kárt tenni. Mialatt a második hullám az indításra várt, nem messze tőlük egy alkoholmérgezésben elhunyt tengerészt temettek. Jól indult nap...

7 óra 03 – kor az USS Hancock a szárazföld felől gyorsan közeledő, magányos repülőgépet jelentett. Az információ vétele után Gehres rákérdezett saját radarosainál is, de ők nem észleltek semmit, ezért nem rendelt el általános harci riadót. Annyit tett, hogy utasította hídon álló ügyeletes őrtisztet, hogy embereivel fokozottan figyeljék az orr előtti térséget. Pár perccel később, a Hancock újabb figyelmeztetést küldött, de ekkor már késő volt, mert a repülőgép előbukkant az alacsonyan lógó felhők közül és miközben áthúzott a hordozó felett, ledobott két kb. 250 kilogrammos bombát. Az egyik 40 mm – es üteg tüzet nyitott ugyan a támadóra, de annak sikerült sértetlenül elmenekülnie. (másik verzió szerint egy járőröző Corsair lelőtte) A gépet egy Yokosuka D4Y Judy zuhanóbombázóként azonosították, bár a típus elvileg csak egy 250 és két 30 kilogrammos bombát tudott hordozni, azonban elképzelhető, hogy ez a példány az együlésessé átalakítottak egyike volt, amelynek így jóval nagyobb lett a teherbírása.

Az első bomba, a sziget közelében, nem messze a személyfelvonó ajtajától csapódott be, a második, a hátsó emelőlift mellett, az indításra váró gépek között törte át a repülőfedélzetet. A két detonáció szinte egyszerre következett be és megemelte az egész hajót. A fedélzeti páncélt nem tudta ugyan áttörni, viszont a tűzcsóva és a légnyomás két ember kivételével mindenkit megölt a hangárban. A felső galérián lévő eligazítóhelyiségben tartózkodó 28 pilóta közül, pedig csak négyen maradtak életben, akik törött végtagokkal vonszolták át magukat a törmeléken, majd ugrottak a tengerbe a hátuk mögött tomboló tűz elől. A robbanástól összezúzott repülőgépek papírként lángrakapó alumínium burkolata és szétömlő üzemanyaga kemencévé változtatta a hangárfedélzetet. A benzintöltő rendszerek közül a hangár elülső részén lévő zárva volt, csövei szén-dioxiddal feltöltve, a másik azonban éppen használatban volt és a szivattyú teljes erővel nyomta a repülőbenzint a széthasadt vezetékbe, amelyből egyenesen a lángoló roncstömegre és a lőszerre fröcskölt. Nem volt aki elzárja, mert a kárelhárítók többsége meghalt, vagy súlyosan megsebesült. A heves lőszerrobbanások egymást követték és hatalmas réseket téptek a fa fedélzetbe. A két emelőlift kiszakadt a helyéből, platformjaik meggörbültek és beroskadtak az aknáikba, ahonnan, mint valami hatalmas kéményekből, vastag fekete füst gomolygott. Közben az égő benzin tűzfolyóként ömlött ki oldalt a hangárfedélzetről az acélredőnyök helyén.

Lángoló benzin ömlik a Franklin hangárfedélzetéről

A helyzet a fedélzeten is pokoli volt. A hajótesten nem keletkezett ugyan lék, de a Franklin elkezdett jobbra dőlni. A repülőgépek egymásba csúsztak, forgó légcsavarjaik szétkaszaboltak mindent és mindenkit. A repülőbenzin itt is elöntött mindent és szinte azonnal lángrakapott, égő fáklyává változtatva a Corsaireket és az embereket. A nagyerejű robbanások repülőgépmotorokat, sőt egész repülőgépeket, embereket és emberi testrészeket dobtak a levegőbe. A géppuskalőszerek pokoli tüzijátékként ropogva semmisültek meg, a szárnyakra függesztett Tiny Tim rakéták pedig beindultak és a szemtanúk beszámolói szerint összevissza repkedtek minden irányba, tovább fokozva a káoszt.

Gehrest és a hídon tartózkodókat a padlóra lökte a hatalmas lökés. A kapitány miután szitkozódva feltápászkodott, azonnal kárjelentést kért. Az nem is késett, mert váratlanul megjelent Joe Taylor parancsnok az első tiszt, aki mindent közelről látott. Túl közelről, annyira, hogy az egyik robbanás több métert repítette. Arca fekete volt a koromtól, egyenruhája pedig rongyos és alaposan megperzselődött. Rossz híreket hozott, a hajó pillanatnyilag menthetetlennek látszott. Gehres elrendelte a lőszerraktárak elárasztását – ezt ő akkor még nem tudta - de hiába nyitották meg azonnal a szelepeket, a sérült csövekből egy csepp víz sem jött. A bajt tetézte, a liftaknákból gomolygó, mindent beborító füst, ezért Gehres jobbfordulót rendelt el, hogy a szél megtisztítsa a látóteret. A hirtelen manőver, majdnem katasztrófát okozott, mert majdnem beleütköztek az USS Bataan könnyűhordozóba, de az szerencsére még időben ki tudott térni az útjukból.

Miután a Big Ben hadműveleti központja, az áramellátás, a lokátorok és a rádiók kiesése miatt használhatatlanná vált és Davison admirális ezek hiányában képtelen volt átlátni az aktuális hadihelyzetet, közölte a kapitánnyal, hogy átviszi zászlaját a Hancock hordozóra, egyben azt tanácsolta neki, hogy rendelje el a teljes evakuálást. A kapitány csak biccentett és nem mondott semmit, nem olyan fából faragták, aki ilyen könnyen feladja. Sikerült odahívni a Miller rombolót és Davison vezetési törzsével hamarosan távozott. Gehres azonban nem akarta elhagyni a hajóját. Később ezt azzal magyarázta, hogy mivel tudta, milyen sokan vannak a géptermekben és a kazánoknál, ezért nem akarta sorsukra hagyni őket. A menthetetlennek ítélt, sérült hajókat általában elsüllyesztették, hogy ne juthassanak az ellenség kezére - így járt a sérült Yorktown (CV-5) a Midway-szigeteknél -, ez pedig az alsó szinteken dolgozók halálos ítéletét jelenthette, ha nem tudtak időben felijutni a fedélzetre. Bírálói szerint azonban Gehrest nem annyira a gépészek és fűtők sorsa feletti aggodalom, hanem sokkal inkább az motiválta, hogy az US Navy gyakorlata szerint azok a kapitányok, akik elvesztették az általuk irányított hordozót, általában nem kaptak többé másikat. Nemsokkal az admirális távozása után, a még működő fedélzeti hangszórókon át kiadott egy finoman szólva kétértelmű parancsot, miszerint akire nincs szükség a hajó megmentéséhez azok hagyják el a fedélzetet. A recsegő hangszórókból érkező, alig érthető eleve kétértelmű utasítást, sokan kiürítési parancsként értelmezték és látva, amint zajlik a sebesültek evakuálása a melléjük álló Santa Fe cirkálóra, vagy átmásztak annak fedélzetére, vagy vízbe vetették magukat. Ficz parancsnok, a Santa Fe kapitánya három órán keresztül szorosan a Franklin mellett tartotta hajóját, amíg az összes sebesültet át nem szállították, közben a tűzoltó fecskendőkből a legénység folyamatosan zúdította a vizet a megdőlt hordozóra.

A sebesültek evakuálása a Santa Fe fedélzetére

Az égő 127 mm – es lövegtorony

A nap egyik hőse, Joseph T. O'Callahan parancsnok, a hajó katolikus káplánja, szinte mindenütt ott volt. Jól felismerhető volt, a sisakjára festett keresztről. Joe atya - ahogy a tengerészek nevezték - népszerű ember és nemcsak a tengerészek lelki gondozója, hanem kiképzett tengerésztiszt is volt. Ha kellett sebesülteket cipelt és ápolt, ha kellett feladta az utolsó kenetet a haldoklóknak, de amikor a hátsó 127 mm - es tornyokat elérte a tatfedélzeten tomboló tűz, gondolkodás nélkül, néhány embert maga mellé véve elindult a fecskendőkkel oltani a lövegtornyokat és lehűteni a lőszert, majd az óceánba dobálni amennyit csak lehetett a lehető leggyorsabban. Ezzel valószínűleg megmentette a hajót, mert ha az összes 127 mm – es lövedék berobbant volna, mindenestül leszakadt volna a felépítmény.

Joe atya az egyik sebesülttel

Dr. Jim Fueling hajóorvos és Donald J. Gary hadnagy gépésztiszt mintegy 300 emberrel csapdába estek az egyik nagy étkezőben. A forróság és a terjengő füst egyre fullasztóbb volt, szellőzés pedig szinte semmi. Az emberek kezdtek pánikba esni, de Gary aki hajómérnökként jól ismerte a hajó labirintusszerű folyosóit, elindult kiutat keresni és végül talált is egy épen maradt szellőzőaknát, ami a fedélzetre vezetett, ezen át juttatta ki az egymás övébe kapaszkodó embereket. Háromszor kellett fordulnia, de mind a 300 – an életben maradtak. Később nagy szerepe volt a hajón tomboló tűz megfékezésében és a hajógépek újbóli üzembehelyezésében is. Gehres vontatókat kért a Task Force 58. parancsnokától Mitscher admirálistól, aki miután értesült róla, hogy a Big Ben talán mégis megmenthető, a Santa Fe mellé odaküldött öt rombolót, hogy akit csak lehet mentsenek ki a vízből és a Pittsburgh nehézcirkálót, ami kötélre vette a sérült hordozót, hogy Ulithira vontassa. A kötelékről a leválasztotta az Alaska és a Guam nehézcirkálókat, hogy védőkíséretet adjanak.

Donald Arthur Gary (1901 – 1977)

Dezertőrök

A tüzek megfékezése hosszú órákon át tartott, de estére csodák csodájára sikerült. A repülőfedélzetet hatalmas szakadékszerű lyukak borították, az elégett repülőgépekből mindössze összegörbült törmlékhalmok maradtak, amelyekből legfeljebb a szétégett csillagmotorok és az acél futószárak voltak felismerhetők. Később az oltás során felmerült hiányosságok miatt jelentősen módosították a többi hordozó tűzvédelmi rendszerét. (több fali csatlakozó a fecskendőkhöz, hosszabb tömlők, hatékonyabb haboltó berendezés, több dízelmotoros, hordozható fecskendő, stb.) Mivel a robbanások és a tűzvész a hangárban és a repülőfedélzeten pusztított, a hajó mélyén lévő kazántér és a géptermek sértetlenek maradtak. Ahogy a hőmérséklet lassan elviselhetővé vált és a füsttől is sikerült nagyrészt megszabadulni, a gépészek visszatérhettek munkahelyükre (még valamikor 10 óra körül menekültek ki, amikor a körülmények elviselhetetlenné váltak odalent és ettől kezdve a Franklin tehetetlenül sodródott) és sikerült egymás után a nyolcból négy kazánt üzembe helyezniük, így lassan 15, majd 20 csomóra gyorsultak és 20 – án reggel a Franklin leválhatott a Pittsburgh - ről. A legénységnek útközben nemcsak a megmaradt kisebb tűzfészkekkel kellett elbánnia, hanem egy borzalmas, lélekölő feladatot is végre kellett hajtania: össze kellett gyűjteniük több mint 700 elesett bajtársuk maradványait, mert többnyire nem holttestekről, csak felismerhetetlen maradványokról volt szó. Utólagos számítások szerint közvetlenül a támadás és az annak nyomán kitört tűzvész miatt a 2600 fős legénységből 724 – en haltak hősi halált és később még 64 – en haltak bele sérüléseikbe a 487 sebesültből. (de egyesek szerint valójában 900 – nál is több volt az áldozatok száma, mert sokan eltűntek) Ehhez hasonló nagyságrendű veszteséget csak egyetlen hajó, az USS Arizona szenvedett el, a Pearl Harbort ért támadás során az US Navy története során. Mialatt elérték Ulithit, Joe atya és a hajó protestáns lelkésze szinte folyamatosan temettek, gyakran csak felismerhetetlen szénné égett testrészeket. Nem volt sem idő, sem mód arra, hogy az elesetteket, a tengerészhagyománynak megfelelően zsákba varrják és nehezékkel az óceánba vessék, ezért a maradványokat csak a lehető legegyszerűbben, egy rövid ima elhangzása után a hajó tépett, megperzselődött amerikai lobogója alól, egy deszkáról a vízbe csúsztatták.

A Big Ben úton hazafelé. A fedélzeten jól láthatóak a tűz pusztításának nyomai

A gyászos munkát többször is japán bombázók zavarták meg amelyeket odacsalt a hajóból gomolygó fekete füstoszlop és be akarták fejezni, amit az első gép elkezdett. Az egyik ledobott egy bombát is, de az több mint 100 méternyire az óceán vizébe hullott. Végül a támadók közül ötöt a kísérőhajók légvédelme és a járőröző vadászgépek leszedtek, a többi elmenekült. A Big Ben végül saját erejéből érkezett meg Ulithibe, ahol döbbenten nézték a kikötőbe befutó, félig kiégett, úszó roncsot. Valószínűleg rögtön elkönyvelték, hogy a hajó javíthatatlan, mert hamarosan teherautók érkeztek, majd megkezdték a használható felszerelések leszerelését és elszállítását, amit csak a kapitány erőteljes tiltakozására hagytak abba. Ellenben amikor Gehres lángvágókat és egyéb vágószerszámokat kért a kikötőparancsnoktól, az kereken megtagadta, arra hivatkozva, hogy a bázison nincs elegendő ilyen eszköz és ami van, az nekik is kell. Csakhogy megfeledkezett egy a Franklin közelében kikötött uszályról, amelyen történetesen éppen ilyen felszerelések is voltak és az éj leple alatt a szemfüles Red Morgan altiszt néhány társával szép csendben mindet áthordta a Big Benre, így mire hazatértek New Yorkba a hajó gyakorlatilag ki volt takarítva, a roncsokat és törmeléket szinte teljesen eltüntették, igaz ennek érdekében a legénység látástól vakulásig dolgozott.

Azonban más is történt Ulithiben. Még úton voltak a támaszpont felé, amikor a Santa Fe és a többi hajó, amelyeken a Franklin legénységének vízből kimentett tagjai voltak, megdöbbentő üzenetet kaptak Gehrestől. A keménykezű kapitány azt követelte, hogy ezeket az embereket tekintsék fogolynak és kezeljék is úgy őket, mert véleménye szerint dezertáltak amikor elhagyták az égő hordozót. Természetesen követelését nem teljesítették, így amikor a tengerészek szolgálatra jelentkeztek a Franklinen, a több mint száz embert összeterelték és a komor Taylor parancsnok Gehres levelét osztotta ki közöttük, amelyben a kapitány hadbíróságot helyezett kilátásba, ha nem indokolják meg írásban, miért hagyták el engedély nélkül a hajót. A dolog mindenkit felháborított, hiszen a legtöbben azért vetették magukat az óceánba, mert minden lángolt körülöttük, vagy éppenséggel a robbanások repítették le őket a fedélzetről. A kapitány az USA felé vezető hosszú úton megalapította a Big Ben 704 klubot azok számára, akik tudomása szerint végig a fedélzeten maradtak, ezzel is megalázva a többieket. (még tagsági kártyákat is készíttetett...) 

A hírhedt Big Ben 704 Club tagsági kártyája

Amikor aztán a Franklin megérkezett a new yorki Brooklyn Navy Yard – ba, Gehres a lehető leggyorsabban megpróbált vádat emeltetni 215 tengerész ellen, de minden igyekezete ellenére, egy rövid vizsgálat után az egészből nem lett semmi és arra intették barátai is, hogy felejtse el az egészet és ne erőltesse.

Valószínűleg azért állították le a vizsgálatot, mert az amerikai flottának cseppet sem hiányzott egy botrányosnak ígérkező tömegper, főleg amikor még a levegőben lógott a várhatóan szörnyű áldozatokkal járó partraszállás Japánban. Egy pletyka szerint, az is hozzájárult az ügy ejtéséhez, hogy az egyik megvádolt tengerész felvetette, hogy Gehres logikája alapján, Davison admirális ellen is vádat kellene emelni, hiszen ő hagyta el először a hajót és erre senkitől sem kért engedélyt...

O'Callahan atya és Gary hadnagy Kongresszusi Becsületérmet kapott, 18 – an, köztük a kapitány és Joe Taylor első tiszt Haditengerészeti Keresztet, 22 - en Ezüst, 115 - en Bronzcsillagot 234 - en dícséretet és 1110 – en a sebesülésért járó Bíbor Szívet. A dezertálással megvádolt tengerészek még egy kézfogást sem kaptak, szolgálatukért, örülhettek, hogy megúszták a hadbíróságot. Ezek után a Franklin büszkélkedhetett ugyan a legtöbb kitüntetett tengerésszel, de Gehres eljárása súlyosan beárnyékolta a történteket. (a katonai ügyészség egyébként megállapította, hogy valójában nem 704, hanem kb. 400 ember maradt végig a Big Ben fedélzetén...) Gehres legnagyobb bánatára nem irányíthatott többé hadihajót, ellenben 1947 - ben előléptették ellentengernaggyá, majd 1949 – es nyugállományba vonulása után egy ideig nagy repülőgépgyártó cégeknél volt vezető beosztásban, később pedig egy jólmenő, tonhalhalászattal foglalkozó céget irányított. Belekóstolt a nagypolitikába is mint a republikánusok képviselőjelöltje, de nem jutott be a Kongresszusba. 1975 - ben hunyt el.

A Franklin gyakorlatilag félig ronccsá vált, de súlyos sérülései ellenére kijavították, azonban többet már nem térhetett vissza a harctérre, mert időközben véget ért a háború. Régóta rebesgették róla, hogy balszerencsés hajó és ezen nem javított, hogy rövid időn belül több baleset is történt a fedélzeten. Előbb a kazánházban tűz ütött ki. Ekkor még nem voltak áldozatok, de később ketten életüket vesztették egy szén-dioxid szivárgás miatt. Végül 1947 – ben tartalékba került, a new jersey – i Bayonne – ba, többek között egykori védelmezői, a Santa Fe, a Guam és az Alaska mellé.

Az évek folyamán többször is felmerült reaktiválása. 1952 októberében támadó repülőgép-hordozóvá, 1953 augusztusában tengeralattjáró-elhárító hordozóvá, végül 1959 májusában egyszerű repülőgép-szállítóvá minősítették át, de egyikből sem lett semmi és sohasem állt többé szolgálatba. 1964. október 1 – én törölték a flotta nyilvántartásából és a portsmouthi - i Peck Iron and Metal Companynak adták el bontásra, de a flotta hamarosan meggondolta magát és visszavásárolta, mert bizonyos részeire szükség volt még aktív testvéreinek üzemben tartásához. Fegyverzete cirkálókra és rombolókra, hajtóműveinek erőátviteli rendszere a Hornetre, turbinái a Rooseveltre, az orrszekció egy része pedig a Valley Forge – ra került, miután az egy ütközés során megsérült. Leszerelt páncéllemezeit kísérleti atomreaktorok árnyékolására használták fel, a szigetet Norfolk városának adományozták, ahol múzeumba került. A hajó maradékát a Portsmouth Salvage Company mindössze 228000 dollárért vette meg (a hajó valaha több mint 57 millió dollárba került)

A Big Ben élete végén tartogatott még néhány nem túl kellemes meglepetést. A bontás során, egy szellőzőaknában emberi maradványokat találtak, amelyek 1945 márciusa óta hevertek ott. De a munkások még ennél is bizarrabb dolgokról számoltak be. A munkálatok szinte egész időtartama alatt, többen is állították, hogy a teljesen kiürített hajóban, rendszeresen fiatal férfiak beszélgetését, nevetését hallották, de a hangok forrása sohasem derült ki.

A bayonne-i kikötőben 1961 augusztusában. Elől a New Jersey csatahajó, mellette az USS Leyte és a harmadik az USS Franklin

Ha tetszett a cikk, kövesse a
Háború Művészetét a Facebookon!
Ha lemaradt volna erről:

Még több friss hír

2024. 06. 14., 15:43
Egy új harcjármű rendszerbe állításakor az első lépések egyik legfontosabbika a kezelők vezetési rutinjának megszerzése. A június 11-ei héten az MH Klapka György 1. Páncélosdandár egyik legkorszerűbb eszközével, a Leopard 2A7HU típusú harckocsival gyakorolják a harcjárművezetők többek között a közúton való közlekedést.
2024. 06. 11., 14:36
Június 11-én és 12-én összesen 13 Gidrán harcjármű érkezik az MH Klapka György 1. Páncélosdandárhoz Tatára – jelentette be a honvédelmi miniszter.
   MÁSOK ÍRTÁK
2024. 07. 11., 10:52
A Honvéd Vezérkar és a zalaegerszegi MouldTech Systems Kft. között létrejött együttműködés keretében drónos meteorológiai mérések segítik a 46. Katonai Ejtőernyős Világbajnokság szervezőit.
2024. 07. 04., 09:57
A magyar kormány korábbi döntései alapján az állam 2024. szeptember 1-jétől térítésmentesen biztosítja a végzős középiskolások részére a „B” kategóriás vezetői engedély megszerzését, ami a KRESZ és az egészségügyi oktatást tartalmazza.
2024. 07. 03., 11:26
Különleges, római kori szarmata telep feltárásakor kerültek elő veszélyes robbanóeszközök a földből.
2024. 07. 02., 11:49
A Magyar Védelmi Exportügynökség (VEX) saját nemzeti standot állított június 17-21. között a párizsi Eurosatory védelmi ipari kiállításon, amely az egyik legnevesebb európai védelmi kiállítás.

  JETfly Magazin

1998. július 23-án, délután 3 óra előtt nem sokkal a 17-es oldalszámú MiG-29B repülőgéppel katasztrófát szenvedett Rácz Zsolt alezredes, aranykoszorús első osztályú repülőgép-vezető. 

  NÉPSZERŰ HÍREK