2024. 04. 25. csütörtök
Márk
: 394 Ft   : 368 Ft Benzin: 625 Ft/l   Dízel: 687 Ft/l   Írjon nekünk HADITECHNIKA

Az USS Laffey – Ostrom alatt

Az USS Laffey – Ostrom alatt
Nemes Ferenc  |  2019. 03. 01., 14:27

1945. április 16-án ugyanúgy indult a nap az USS Laffey romboló legénységének, mint máskor. A hajó előretolt radarállomásként, napok óta figyelőszolgálatot látott el Okinawától északra, az inváziós erőket fedező, tizenhat rombolóból álló védőgyűrű egyik legfontosabb tagjaként.

Az elkeseredetten védekező, mindenre elszánt japánok egy ideje feltűnően csendben voltak, de a Laffey fedélzetén mindenki sejtette, hogy ez a gyanús nyugalom már nem tarthat sokáig.

Az USS Laffey legnehezebb pillanatai

Javított verzió

A II. világháború kitörésének idején, az US Navy 171 torpedórombolójának több mint a egyharmada, még az I. világháború alatt épült, ezért már igencsak öregnek és elavultnak számítottak. Ennek oka az volt, hogy a Kongresszus 1932 – ig nem volt hajlandó pénzt biztosítani modernebb típusokra. Miután a gazdaság kezdett talpra állni, végre megtört a jég és egymás után számos, de viszonylag kevés (8- 12) egységből álló osztály épült (Porter, Mahan, Grydley, Bagley, Somers, Benham, Benson, Sims, Gleaves ), amelyek többnyire az őket megelőző típus továbbfejlesztései voltak, illetve új műszaki megoldások tesztelésére szolgáltak. A harmincas évek végére nyilvánvalóvá vált, hogy az egyre leplezetlenebb terjeszkedési politikát folytató Japán Császársággal, hamarosan meggyűlik az Egyesült Államok baja és az elkerülhetetlennek látszó összecsapás várható színhelye a Csendes-óceán hatalmas vízfelülete lesz, ezért az US Navy - nek az eredményes visszavágáshoz a korábbiaknál nagyobb hatótávolságú és minden tekintetben erősebb hadihajókra lesz szüksége. A flotta nagyrészt öregecske és erősen vegyes harcértékű könnyű hadihajóinak hiányosságai szükségessé tették egy minden korábbinál erősebb és nagyobb tűzerővel rendelkező típus kialakítását. Ez lett az 1939 – ben tervezett, legendás Fletcher osztály, amely az amerikai haditengerészet valaha épített egyik legsikeresebb hadihajótípusává vált.

Az USS Fletcher (DD-445) a híres előd

A mintegy 115 méter hosszú és több mint 2000 tonnás hajókból 1941 - től 1944 – ig, a tizenegy erre kijelölt üzemben 175 példány készült, amelyekből 19 veszett oda harcok során, 6 pedig súlyos sérülései miatt került selejtezésre, de számos példány még évtizedekkel a II. világháború után is aktív volt az USA és a világ más haditengerészeteinek kötelékében. A Fletcherek négy nagynyomású Babcock & Willcox típusú olajtüzelésű kazánjukkal és két, összesen 60000 lóerős General Electric gőzturbinájukkal 36,5 csomós sebességre (67,6 km/óra) voltak képesek, hatótávolságuk pedig meghaladta a 10000 kilométert, amelyre a Cscsendes-óceáni hadszíntéren különösen nagy szükség volt. Masszív felépítésű, strapabíró hajók voltak, amelyek jobban bírták a harci sérüléseket elődeiknél és jó alapot biztosítottak a folyamatos korszerűsítésekhez. Jellegzetességük volt az úgynevezett flushecker (egyszintű fedélzetes) elrendezés, ami a korábbi típusokon gyakori, megemelt orrfedélzet elhagyását jelentette. Így elvileg nagyobb hely jutott a fegyverzetnek, de annak elrendezése miatt mégis nagy volt a zsúfoltság.

A fő problémát az 5 darab, külön tornyokba épített 127 mm – es Mk. 32 típusú többcélú, löveg jelentette. Maga az ágyú jó konstrukció volt, de az elől kettő, hátul pedig további három torony sok helyet foglalt és alaposan megterhelte a hajó hossztengelyét, ami nem tett jót a stabilitásnak. A korai példányokra további 6 darab 40 mm – es Bofors, valamint 7 darab 20 mm – es Oerlikon gépágyút, valamint két darab, öt indítócsővel felszerelt, 533 mm – es torpedóvetőt telepítettek és a tatra két gurítósínt is a vízibombáknak, azonban a háború előrehaladtával mindez már nem volt elegendő és a gépágyúk számát folyamatosan növelni kellett, de ez a helyhiány miatt nem volt egyszerű. (voltak olyan egységek, amelyekről két lövegtornyot eltávolítottak és a helyükre további Boforsok és Oerlikonok kerültek)

A Fletcher osztályú rombolók jól beváltak a gyakorlatban és a fedélzetükön szolgáló tengerészek, szerették őket sérülésállóságuk és gyorsaságuk miatt, de a flotta nem volt velük maradéktalanul elégedett, főleg miután nyilvánvalóvá vált, hogy a csendes-óceáni hadszíntéren a repülőgépek jelentik a fő veszélyt. A harcok során szerzett tapasztalatok nyomán kezdődött meg a Feltcherek javított verziójának tervezése, majd 1943 – tól az elődtípussal párhuzamos gyártása.

Az átdolgozott, javított verzió az Allen M. Sumner osztály nevet kapta. Az új típus megörökölte elődjétől, annak hajótestét, amit minimálisan, 38 centiméterrel kiszélesítettek. Változatlan maradt a 4 darab olajtüzelésű kazán, amelyek az adott hajó gyártójától függően Babcock & Willcox, vagy Foster Wheeler típusúak voltak, ugyanez volt a helyzet a General Electric, vagy esetenként Westinghouse gyártmányú gőzturbinákkal is. A hajók vízkiszorítása az egyéb, kisebb – nagyobb változtatások miatt, mintegy 150 tonnával növekedett, emiatt sebességük kissé csökkent, 34 csomóra (kb. 63 km/óra) és hatótávolságuk is kisebb lett.

Az Allen M. Sumner osztályú hajókat a flottakötelékek tengeralattjárók és repülőgépek elleni védelmére optimalizálták. A tengeralattjárók elleni eredményesebb harc érdekében javítottak fordulékonyságukon, ezért megkettőzték a kormánylapátot és a taton lévő két gurítósínt kiegészítették, oldalanként 3 - 3 vízibombavetővel. (K-gun) A nagy, nehéz és meglehetősen bonyolult felépítmény lényegében változatlan maradt, de a 127 mm – es lövegek számát hatra növelték, három kétcsövű toronyba beépítve. Ezzel a megoldással nemcsak a tűzerő növekedett, de sikerült helyet biztosítani újabb gépágyúknak is, így az osztály egységein a már jól bevált 40 mm – es Boforsból 12 darab (két négyes és két kettes ütegben a felépítmény középső és hátsó részén), a 20 mm – es Oerlikonból pedig 11 darab lett szétosztva a tatfedélzetre, a hajóközépre és a parancsnoki híd elé. Amikor a közvetlen, felszíni hajók közötti összecsapások a japán flotta veszteségei miatt megritkultak, a hátsó torpedóvetőt több egységről is eltávolították és további gépágyúkat telepítettek helyükre. Ezután a környező légteret szinte teljesen le tudták fogni, de a már amúgyis fejnehéz hajók erős dülöngélési hajlama tovább nőtt.

Az osztály huszonegyedik legyártott egysége a DD-724-es hadrendi számot kapta és a neve USS Laffey lett, a második hajó, amely ezt a nevet viselte.

Az USS Laffey (DD-724) 1944 augusztusában

Az USS Laffey

Bartlett Laffey ír tengerész volt, aki alig húszévesen lépett be az Unió flottájához és az USS Marmora tatkerekes folyami ágyúnaszádon szolgált a polgárháború alatt. Amikor 1864 márciusában a déliek megkísérelték visszafoglalni a Mississippi államban, a Red River mellett fekvő Yazoo City – t, ahol egy hajógyár is működött, a Marmorát más folyami ágyúnaszádokkal a helyszínre küldték. A déliek támadása igen heves volt, ezért a tengerészeket, köztük Laffey – t is a partra vezényelték, hogy segítsenek az erősen szorongatott szárazföldi erőknek. Laffey két társával William J. Franks – el és James Stoddard – al jelentős szerepet játszottak a déliek előrenyomulásának megtörésében, annak ellenére, hogy 12 fontos tarackjuk megsérült az ellenséges tűzben. Bátorságukért mindhárman megkapták az Unió legmagasabb kitüntetését, a Kongresszusi Becsületérmet.

Laffey – t és két bajtársát évtizedekkel elhunytuk után az a megtiszteltetés érte, hogy hadihajókat neveztek el róluk. (mindhármukról egy - egy rombolót) Az első USS Laffey egy Benson osztályú romboló (DD-459) volt, amely a japán Hiei csatahajóval folytatott tűzpárbaj után 1942. november 13 – án süllyedt el Guadalcanalnál. Alig kilenc hónappal pusztulása után, 1943. június 28 - án a Bath Iron Works maine – i üzemében egy új Allen M. Sumner osztályú romboló gerincét fektették le, amely ismét a bátor ír legény nevét kapta. Az új hajót négy hónappal később, november 21 - én bocsátották vízre, felavatását Beatrice asszony, Bartlett Laffey 73 éves lánya végezte el. A szerelési munkálatok és a futási próbák végeztével, az új rombolót 1944 februárjában állították szolgálatba Frederic Julian Becton fregattkapitány parancsnoksága alatt.

Frederick Julian Becton fregattkapitány (1908 – 1995) az USS Laffey parancsnoka

A 36 éves Fred Becton tapasztalt és kitüntetett csendes-óceáni veteránnak számított. 1931– ben végzett az annapolisi Haditengerészeti Akadémián, majd fiatal tisztként főleg csatahajókon, később rombolókon szolgált beosztott tisztként. Az USA hadbalépésének idején a viszonylag új, Gleaves osztályú USS Aaron Ward (DD-483) romboló első tisztje volt, majd 1942 – től miután előléptették korvettkapitánnyá, a hajó parancsnoka. 1943. április 7 – én a guadalcanali hadműveletek során, miután sikeresen a Savo szigetre kísért egy főleg LST harckocsiszállító bárkákból álló kisebb flotillát (az LST-449 fedélzetén tartózkodott egy John Fitzgerald Kennedy nevű fiatal hadnagy is), japán zuhanóbombázók csaptak le az Aaron Wardra és annyira megrongálták, hogy a kapitány és a legénység minden erőfeszítése ellenére estére elsüllyedt. A személyzetből huszan veszetek oda, heten eltűntek és ötvenkilencen megsebesültek. Bectont a hadműveletek során tanúsított bátorságáért kitüntették és előléptették, majd 1944 februárjában kinevezték a vadonatúj, második USS Laffey kapitányává.

A Laffey – t első harci küldetéseként az Atlanti-óceánra vezényelték. Amikor 1944. június 6 – án kezdetét vette a normandiai partraszállás, a romboló az Utah partszakasz előtt cirkált társaival. Feladata az volt, hogy 127 mm – es lövegeivel a németek parti állásait bombázza és tartsa távol az inváziós flottától a német torpedónaszádokat. Június végén a pearl harbori veterán Nevada csatahajóhoz csatlakozva, a 2. Tűztámogató Csoport tagjaként a cherbourgi partszakaszon kiépített német tüzérségi bunkereket támadta. Az akció során eltalálta egy 203 mm – es gránát, de szerencsére nem robbant fel és csak kisebb károkat okozott. Becton a franciáktól megkapta a Croix de Guerre (Hadikereszt) kitüntetést. A Laffey-t megjavították és hazarendelték az Egyesült Államokba, ahol Norfolkban egyhónapos felújításon és korszerűsítésen esett át, majd munkálatok végeztével, áthaladva a Panama-csatornán a csendes-óceáni hadszíntérre hajózott, ahol csatlakozott Halsey admirális 7. Flottájához és annak 38-as harccsoportjával (TF 38) a Fülöp-szigetek térségében a repülőgép-hordozók mellett tengeralattjáró és légelhárító egységként harcolt. Részt a Leyte–öbölben és az Iwo Jimánál vívott ütközetekben is, ahol a legénységnek szembesülnie kellett a félelmetes kamikazékkal.

1945 márciusában a Task Force 54 részeként Okinawa szigetéhez vezényelték és ismét a parti állások bombázása volt a fő feladata, egészen április 12 – ig, amikor Becton értesítést kapott, hogy radarokkal felszerelt hajóját légtérfigyelő, előrejelző szolgálatra osztották be. Sem a kapitány, sem a legénység nem örült a hírnek, mivel tudták, hogy küldetésük felettébb veszélyes. Előretolt radarállomásként (amolyan vízi AWACS – ként) kellett védelmezniük az inváziós flottát a japánok váratlan légi rajtaütéseitől, főképpen a korábban soha nem látott számban bevetett kamikázéktól. A tizenhat hasonló célból kiküldött hajó közül a Laffey – nek éppen a legveszélyesebb, egyes számú pozíciót kellett átvennie féltestvérétől az USS J. William Ditter nevű aknaszedő rombolótól. (a Ditter és 11 testvérhajója, a Sumner osztály torpedóvetők nélküli, módosított verziója volt)

Isteni szél

A II. világháború minden valószínűség szerint egyik leghírhedtebb különleges alakulata a japán Tokubetsu Kogekitai vagyis Speciális Támadóegység volt, vagy ahogy általában mindenki ismeri őket, a kamikazék. A Kamikaze azaz Isteni szél elnevezés, az 1247 – ben Japán meghódítására induló hatalmas mongol flottát elpusztító szupertájfunra utal, amely megmentette az országot az inváziótól.

Az egység létrehozását az egyre romló hadihelyzet miatti kétségbeesés és az emiatt érzett szégyen diktálta mivel a sorozatos vereségek nyomán 1944 - re a japán flottának és a légierőnek alig maradtak harcedzett, tapasztalt pilótái, akik eséllyel szállhattak volna szembe az egyre nyomasztóbb fölénybe kerülő ellenséggel. A bombázókba és vadászgépekbe ekkorra kénytelenek voltak sebtében kiképzett újoncokat ültetni, akiknek elszántsága és , bátorsága nem pótolta az elmaradt alapos felkészítést és a harci tapasztalatot. A különleges egység ötletét általában Arima Maszafumi kapitány és Onishi Takidzsiro altengernagy nevéhez kötik, de valójában már korábban is voltak spontán akciók, amikor a japán pilóták sérült gépeikkel, vagy lőszerük kifogytával inkább nekirepültek a célpontnak, mert nem akarták futni hagyni. A főparancsnokság végül csak úgy engedélyezte egy kísérleti alakulat felállítását, hogy az csak önkéntesekből állhatott. A kamikazék valóban nagy többségükben önkéntesek voltak, de a háború utolsó hónapjaiban már vezényeltek is közéjük pilótákat, más egységektől. Ők is teljesítették kötelességüket, de inkább a szamuráj hagyomány, a hazaszeretet és családjuk becsületének megőrzése motiválta őket, kevésbé a császár isteni személye.

Az öngyilkos pilóták kiképzése szándékosan brutális volt, mindennapos testi fenyítéssel, durva büntetésekkel. Például rendszeresen verték őket krikettütőkkel, Kuvahara Jaszuo egykori kamikaze bevetésre kiválasztott vadászpilóta, Kamikaze című, magyarul is megjelent visszaemlékezése szerint. Így akarták megacélozni a szinte az iskolapadból a frontra kikerült fiatalemberek (sok volt köztük az egyetemista) harci szellemét, testileg és lelkileg felkészíteni őket a halálra. Természetesen kaptak elméleti és taktikai képzést is. Ennek során arra oktatták őket, hogy hol tudják a legnagyobb kárt okozni, így a fő célpontjaik közé tartozott a hadihajók parancsnoki hídja, a kémények, az amerikai hordozók páncélozatlan, faborítású repülőfedélzete és az emelőliftek. (a brit hordozókat nehezebb volt megrongálni, mert fedélzetüket páncélozták és a becsapódó repülőgépek nem tudták átütni, sőt szó szerint lepattantak róluk) A pilótákat kioktatták, hogy csak biztosra menjenek és ne pazarolják feleslegesen a fogyatkozó erőforrásokat (előfordult, hogy az egyik pilótát gyávaságért kivégezték, mert kilencedik bevetéséről is visszatért…) és becsapódás előtt ne hunyják be a szemüket, mert az rontja a találati pontosságot. Sokféle trükköt alkamaztak, hogy sikeresen elpusztíthassák célpontjukat. Egyik leggyakoribb támadási módszerük az volt, hogy kb. 6000 méter magasan közelítették meg a célpontot, lehetőleg a Nap irányából, hogy nehezebben vegyék őket észre a fedélzeti őrök, majd előbb laposszögű, az utolsó 1500 méteren pedig függőleges zuhanásba vitték gépüket. Egy másik gyakori taktikájuk szerint alacsonyan repülve, a radarok szintje alatt próbáltak a célponthoz férkőzni, majd a végső megközelítési szakaszban felkapták a gépet és kb. 150 méterről vitték a végső halálos zuhanásba.

Arról megoszlanak a vélemények, hogy a kamikazék mennyire voltak hatékonyak. A dokumentumok szerint a háború végéig 33 ellenséges hadihajót süllyesztettek el (ezek főleg rombolók és más kisebb egységek voltak) és 14 - et kellett selejtezni. További 119 – et rongáltak meg kisebb – nagyobb mértékben, voltak köztük olyanok, amelyek hónapokra kiestek a szolgálatból. Mindezt 1465 repülőgép és csaknem 4000 pilóta élete árán. Az amerikaiakat megdöbbentette a számukra érthetetlen harcmodor és igyekeztek eltitkolni a kamikazék valós eredményeit, mind az ellenség, mind a saját közvéleményük előtt. Védekezésként bevezették a BBB, vagyis Big Blue Blanket, vagyis Nagy Kék Takaró nevű módszert, amely a veszélyeztetett hajók állandó légi fedezetét és a kamikaze egységek felderített támaszpontjainak rendszeres bombázását jelentette, hogy még lehetőleg a földön végezzenek velük.

Az első hivatalos kamikazetámadást, a 201. vadászezreden belül 1944 őszén létrehozott, Yukio Seki hadnagy által vezetett 33 főből álló kísérleti egység hajtotta végre azon év október 25 – én Zero vadászgépekkel. A mindössze 23 éves Seki hadnagy egysége a Fülöp-szigetek inváziója idején, Samar partjainál csapott le az amerikai kísérő-hordozókra. Csoportjából négy gépet szinte azonnal lelőttek, de egy másiknak sikerült eltalálnia és megrongálnia az USS White Plains emelőliftjét. Az akció során ugyancsak megsérült az USS Kitkun Bay és az USS Kalinin Bay hordozó is. A legnagyobb sikert maga a parancsnok érte el, aki valóban kiváló pilóta volt és mesterien manőverezve Zerojával sikeresen átverekedte magát a légvédelmi zárótűzön, majd belecsapódott az USS Saint Lo kísérő-hordozó fedélzetébe. Az ennek nyomán kitört tüzvészt a legénység képtelen volt megfékezni, a továbbterjedő lángok pedig felrobbantották a lőszert, elsüllyesztve a hajót. A Saint Lo volt a legnagyobb hadihajó, amit bizonyítottan kamikaze süllyesztett el. A kétségtelenül sikeres támadás után a japán főparancsnokság szabad utat engedett a további öngyilkos bevetéseknek és hasonló alakulatok létrehozásának. Mivel a pilóták kiképzettsége gyenge volt, ezért a kisebb kötelékek bevetéséről egy idő után áttértek a Kikusui fedőnevű tömegtámadásokra, amelyekben akár kétszáz gép is részt vehett részt egyszerre, de ezeknek csak egy része volt halálrepülő, a többi a kíséretüket adó vadászgép. (a japánok különféle, gyakran többmotoros repülőgépeket is használtak öngyilkos bevetésre) A legnagyobb tömegtámadásokat Okinawánál hajtották végre és a Laffey legénysége balszerencséjére éppen a Kikusui 3 kellős közepébe került április 16 – án délelőtt.

Derült égből kamikaze

A Laffey kijelölt pozíciója Okinawától 50 kilométernyire, északra volt. Két „testőrt” is beosztottak mellé, az LCS-51 - et és a LCS-116 – ot. Ezek (LCS - Landing Craft Support – Partraszállást Támogató Egységek) mindössze 250 tonnás, laposfenekű, csúnya kis hajók voltak, amelyeket közepes méretű partraszállító bárkákból fejlesztettek ki. Feleakkorák voltak, mint a Laffey és fedélzetük közepén, egy otromba, henger alakú parancsnoki híd meredezett. Két hajócsavarjukkal és az azokat meghajtó négy-négy összekapcsolt dízelmotorral kb. 30 km/órás sebességre voltak képesek, viszont alaposan felfegyverezték őket egy 127 mm – es löveggel, valamint két 40 mm - es Oerlikon ikergépágyúval és négy 20 mm – es Boforssal, de ezek mellett, tíz Mk. 7 típusú rakétavetővel is büszkélkedhettek. Alapvető feladatuk a partraszállási műveletek tüzérségi támogatása volt, de ezúttal a különösen veszélyes helyen tartózkodó Laffey légvédelmét kellett erősíteniük.

Az LCS-116

Mielőtt a Laffey és kísérői elindultak volna veszélyes, új állomáshelyükre, az Okinawától alig 30 kilométerre, nyugatra található apró, de stratégiai jelentőségű Kerama Retto szigetcsoporthoz kellett hajózniuk, hogy ott lőszert és üzemanyagot, valamint az addig a Cassin Young romboló fedélzetén dolgozó ötfős vadászirányító csoportot felvegyék. Miközben folyt a berakodás a Laffey személyzete elborzadva nézte, a közelükben horgonyzó, súlyosan sérült hajókat és hallgatta legénységük hajmeresztő beszámolóit az átélt heves kamikazetámadásokról. Bajtársaik hajóik állapota alapján egyáltalán nem túloztak és a legfontosabb tanács amit Becton egyik kollégájától kapott az volt, hogy ha jönnek a halálrepülők, haladjon teljes gőzzel és tüzeljen minden lövegével, ahogy a csöveken csak kifér.

Amikor a Laffey két kísérőjével elérte az egyes számú megfigyelőpontot, távozása előtt a J. William Ditter kapitánya, Sampson parancsnok beszámolt Bectonnak, az aktuális helyzetről. Szolgálatuk ideje alatt nemhogy kamikazékat, de még japán repülőgépeket sem láttak, sőt még a radarjukon sem tűntek fel. Becton sejtette, hogy nekik valószínűleg korántsem lesz ilyen szerencséjük, ezért amikor tájékoztatta embereit a hallottakról, tudtukra adta, hogy minden korábbinál hevesebb japán támadásokra számít és fel kell készülniük a legrosszabbra. Igaza lett, mert a japánokra valóban nem kellett sokat várniuk. Nemsokkal a Ditter távozása után, máris három közeledő gép jele tűnt fel a radaron, majd hamarosan további nyolc. Ezúttal még megúszták, ezek nem jutottak el hozzájuk, mert az ugyancsak figyelőszolgálatban lévő USS Bryant romboló légvédelme és a járőröző amerikai vadászok leszedték őket, de a Laffey személyzete előtt világossá vált, hogy kezdődik a tánc. Másnap április 15 – én vasárnap, mégis feltűnő csend volt, az unalmas szolgálatot csak az tette változatosabbá, hogy fel kellett kutatniuk egy a közelükben lezuhant japán vadászgépet, amelyet az egyik légi járőr fedezett fel. Könnyen megtalálták a felszínen lebegő Zerot, amelyben még benne ült halott pilótája is. Miután átkutatták a fülkét és kivették belőle a kódkönyvet az összes egyéb dokumentummal, térképpel együtt, elsüllyesztették a roncsot.

Április 16 – a hétfő, ugyanúgy indult mint az előző, nagyrészt eseménytelen nap, de a nyugalom nem tartott sokáig, mert aznap az ellenség is korán kelt és 8 óra 25 körül máris jókora céljel tűnt fel a radarernyőn. Több mint 300 japán gép volt a levegőben, mert megkezdődött a Kikusui 3 hadművelet. Az utólagos adatok szerint a kötelékből legalább 165 gép volt a kamikaze, a többi a kíséretüket adó védővadász. Becton rádión azonnal segítséget kért a Shamrock Bay kísérő hordozótól, de azt a válasz kapta, hogy nem tudnak azonnal küldeni, mert a levegőben lévő gépeik már harcban álltak a támadókötelék egyik csoportjával és időbe telt az újabb vadászok előkészítése és indítása. Ezek után a Laffey egyelőre csak magára és két kísérőjére számíthatott.

Alig öt perccel az első észlelés után a támadók egyik több mint harminc gépből álló csoportja feléjük fordult és egyszerre máris négy Aichi D3A Val zuhanóbombázó rontott rájuk. A jellegzetes külsejű, merevfutós, csillagmotoros típus a háború elején még félelmetes és kivételesen hatékony fegyvernek számított, azonban 1945 – re már teljesen elavult. Arra mindenesetre tökéletesen megfelelt, hogy 250 kilogrammos bombájával nekirepüljön egy hadihajónak.

A félelmetes Aichi D3A Val zuhanóbombázó

Becton parancsot adott a kormányosnak a cikkcakk manőverre, hogy megnehezítse a támadók dolgát és egyben utasította a gépházat, hogy a turbinákat helyezzék teljes gőz alá. A romboló megugrott és heves manőverezésbe kezdett, miközben minden fegyverével tüzet nyitott a támadókra. A japán pilóták szinte az összes trükköt bevetettek, amit a kiképzésen szó szerint beléjük vertek. Többnyire alacsonyan közelítettek és nem zavarták őket a körülöttük süvítő lövedékek és az általuk felvert vízoszlopok tömege. Mindig egyszerre többen rohamoztak, hogy megosszák a légvédelem zárótüzét. A szemtanúk beszámolói szerint, mialatt az egyik csoport támadott, a többi gép távolabb, a magasban körözött, várva, mikor kerülnek sorra. Két Val jobbról elölről, másik kettő jobbról és hátulról érkezett, de nem jutottak el a hajóig, mert a Laffey és az LCS-51 fegyverei még időben leszedték őket. Azonban pillanatokkal később a Val utódjaként hadrendbe állított, jóval mozgékonyabb Yokosuka D4Y Judy típusú bombázókból álló géppár jelent meg és kétoldalról, a tat felől közelítettek. Az egyik mielőtt szétrobbant a levegőben, fedélzeti géppuskáival megsorozta a fedélzetet és több tüzért megsebesített. A másik Judy pedig mielőtt a vízbe csapódott volna, sikeresen kioldotta 250 kg – os a bombáját, ami a fedélzet szélén robbant és repeszei további sebesüléseket okoztak, de ami mégrosszabb, átlyuggatták és tönkretették a légtérfigyelő SG radar antennáját, így a kapitány már csak a fedélzeti őrszemek éberségére támaszkodhatott.

A Yokosuka D4Y Judy zuhanóbombázó soros és csillagmotorral épített változata

A Laffey – n még felocsúdni sem tudtak, amikor egy hátulról, de túl magasan érkező Val végigszántotta a hátsó lövegtorony tetejét és lekaszabolva egy útjába kerülő tüzért, a vízbe csapódott. A nyomában száguldó Judyt sikerült időben kilőni. A harc ekkor még csak 12 perce tartott, de szinte percenként jöttek az újabb és újabb halálrepülők és nem akartak elfogyni. Pedig ez csak a kezdet volt.

A következő, a hajó bal oldala felé szinte a hullámokat súrolva érkező Valt annak ellenére, hogy csaknem 500 km/órás sebességgel közeledett, a fedélzeten állók szürreálisan lassúnak érzékelték. Egyre csak nyelte a belécsapódó gépágyúlövedékeket, törzséről szárnyairól lemezek szakadtak le és felszakadt szárnytartályaiból tűzcsóvát húzott maga után, de ennek ellenére úgy jött, mintha dróton húzták volna. Nem tudták megállítani és alig elkerülve az egyenesen rá tüzelő baloldali 20 és 40 mm – es ütegeket, átzúgva felettük a túloldalon lévő lőállást tarolta le és mindent beterítve égő üzemanyaggal felrobbant, majd maradványainak nagyrésze átbukott a fedélzet szélén és elnyelte az óceán. Három tüzér azonnal szörnyethalt a fellobbanó tűzgolyóban és a lövegállásokban felhalmozott rengeteg muníció is azonnal tüzet fogott. A sorozatos, gépfegyverropogáshoz hasonló robbanások és szerteszéjjel süvítő repeszek átlyuggatták a felépítményt, a fedélzetet és mindent ami csak a közelben volt. A lyukakon az égő benzin mindenhova, így a lőállások fedélzet alatti muníciós raktáraiba is befolyt és újabb, immár belső tüzeket okozott. Amíg a kárelhárító csapatok egy része tűzoltó fecskendőkkel azonnal oltani kezdte a lángokat, addig társaik rongyokba bugyolált kézzel, a vízbe hajigálták a lőszeres rakaszokat, dobozokat, dacolva a tűzzel és az újabb robbanásokkal.

A támadás intenzitása pedig nem csökkent. A japánok látva a fekete füstöt okádó, szerintük a végét járó hajót, méginkább megvadultak és mindenáron végezni akartak vele. Az újabb két Val ismét a tat felől érkezett, ügyesen kihasználva a gomolygó fekete füst takarását és a megritkult lövéseket. Az egyiket eltalálták ugyan, de égő motorral is elérte a hajót, majd végigszántva a tatfedélzetet és az ott lévő gépágyúállásokat egyenesen belerohant a hátsó lövegtoronyba, majd bombájával együtt felrobbant. Larry Delewski hadnagy, az ütegparancsnok, aki az elfordított torony nyitott oldalajtajában állt, csodával határos módon horzsolásokkal túlélte a becsapódást, miután annak ereje, vagy 15 métert repítette. Barátja Chester C. Flint, nem volt ilyen szerencsés, mert a kiszakadt Kinsei csillagmotor szó szerint egy falhoz szegezte. Amikor Delewski rátalált még élt és segítséget kért, de pillanatok múlva vége volt. Azok akik életben maradtak a becsapódás után, csak rövidke haladékot kaptak a sorstól, mert a következő pillanatban a másik Aichi D3A szinte ugyanoda vágódott, mint az előző, szinte leborotválva a sérült torony felét és megölt szinte mindenkit. A tűzoltók folyamatosan zúdították a vizet fecskendőikből, de az égő repülőbenzin újabb tárolóhelyiségeket borított lángba, ezért a fenyegető lőszerrobbanást, csak a raktárak elárasztásával sikerült elkerülni.

A Laffey szétroncsolódott hátsó lövegtornya

A tizenkettedik támadó csak ledobta a bombáját, majd elrepült és nem tért vissza, hogy a hajóra zuhanjon, de a 250 kilós bomba így is súlyos kárt okozott, mert a baloldali hajócsavar felett robbanva a csavartengelyt ugyan sértetlenül hagyta, de szétszakította a hidraulikarendszer vezetékeit és az éppen fordulást végző hajó kormánylapátjai 26 fokos szögben mozdíthatatlanul beszorultak. Hiába próbáltak meg mindent Theodore Runk hadnagy és emberei, a romboló ettől kezdve bár hajtóművei sértetlenek maradtak, csak körözni tudott, mint egy sérült, vagy beteg hal ahogy a tengerészek mondták. Becton ezután csak annyit tudott tenni, hogy a sebesség változtatásával próbálta megzavarni a támadókat, de ezt is csak addig, amíg a fedélzeti telefonrendszer el nem némult. Ezután a gépterem személyzete a saját belátása és a lövések hangja alapján növelte, vagy csökkentette a sebességet. Minél szaporábbá vált a lövöldözés, annál jobban gyorsítottak, miközben időnként majdnem megfulladtak a szellőzőkön át beáramló füsttől. Kihasználva, hogy a hátsó fegyverek többsége elhallgatott, alig fél perc különbséggel két újabb Val vágódott a hátsó felépítménybe, kiömlő üzemanyaguk felélesztette a már csaknem eloltott korábbi tüzeket és a Laffey hátsó harmada égő benzinnel, roncsokkal, törmelékkel és összeégett holttestekkel borított pokollá változott.

Közben négy FM-2 Wildcat vadászgép érkezett a Shamrock Bay hordozóról, ami némiképp megzavarta a japánokat. Carl Rieman hadnagy rövid idő alatt egymaga három ellenséges gépet lőtt ki és társai is leszedtek néhányat, mielőtt vissza kellett térniük hordozójukra üzemanyagért. Felváltásukra tizenkét hatalmas, F4U Corsair érkezett, megjelenésükkel pár percnyi pihenőt hozva a Laffey legénységének.

Azonban a halálrepülők továbbra sem adták fel és szemből ezúttal egy Nakajima Ki-43 Hayabusa (vándorsólyom), vagy ahogy az amerikaiak nevezték Oscar típusú vadászgép támadott, egyenesen a parancsnoki hídnak tartva, nyomában egy Corsair – rel, amely folyamatosan lőtte. A japán az utolsó pillanatban irányt változtatott és leszakítva az árboc baloldali rúdját, megperdülve a vízbe zuhant, de az őt üldöző amerikai is túl alacsonyra jött és nem tudta kilkerülni az árboc tetején lévő SC-2 radar jókora rácsantennáját, így elsodorta azt. Az összegörbült antenna lebucskázott, a sérült szárnyú vadászgép pedig felhúzott, éppen annyira, hogy pilótája még ki tudjon ugrani. (később az LCS-51 kimentette) A lezuhanó roncstömeg magával rántotta a hajó zászlaját, ezt látva Tom McCarthy jelzőmatróz azonnal előhúzott egy másik amerikai lobogót a zászlószekrényből és felerősítette a sérült árbocról lelógó kábelek egyikére.

A tizenhatodik Val balról jött, nyomában öt vadászgéppel, amelyek darabokra lőtték, de pusztulása előtt még ez is le tudta dobni a bombáját ami újabb károkat okozott. A működőképes elülső lövegtornyok áramellátása megszűnt és végleg elvesztették a kapcsolatot a hajó tűzvezető központjával, ezért Jim Townsley zászlós a kormányház tetejére felmászva egy hosszú vezetékre kapcsolt mikrofonnal a kezében, a még működő fedélzeti hangosbeszélőn át irányította a tüzéreket, akiknek ráadásul áram híján kézzel kellett mozgatni lövegeiket és elforgatni tornyokat. Így is sikerült egy Judyt és az orr felől érkező két újabb Oscart ártalmatlanná tenniük.

A körbe – körbe száguldó Laffey lángoló hátsó fedélzete az elárasztott rekeszek miatt egyre mélyebbre merült, ezt látva a jelenteni érkező Frank Manson hadnagy hiradós tiszt, kissé félve megkérdezte a kapitányt nem lenne – e jobb elhagyni a hajót. Erre Becton dühösen ráförmedt: ”Nem, a pokolba is! Nem hagyom el a hajót, amíg egyetlen ágyúval is tüzelni tudunk.” Az egyik közelükben álló őrszolgálatos tengerész, úgy hogy lehetőleg a kapitány ne hallja, csak annyit morgott maga elé: „Meg ha talál még valakit, aki azokkal az ágyúkkal tüzelni tud…”

A huszadik kamikaze a tat felől támadott, a gomolygó füst leplébe burkolózva. Ledobta a bombáját és miközben megpróbált elmenekülni a nyomában lévő Corsair elől, lenyeste a megmaradt ábocrudat, majd a vízbe zuhant. Bombája a taton egy újabb, csaknem 3 méter átmérőjű lyukat ütött és a fedélzet alatt robbant. A detonáció átszakított több válaszfalat és az étkezdében kialakított kötözőhelyen megölt legalább tíz embert, másokat pedig megsebesített, köztük Matthew Darnell hadnagyot a hajóorvost. A doktor szorosan átkötötte megcsonkított kezét és folytatta a sebesültek ellátását. A huszonegyedik gép, egy újabb Val rárepült a hídra és 7,7 mm - es fedélzeti géppuskáival tüzet nyitott. Becton kapitány annak köszönhette életét, hogy a mellette álló Feline Salcido matróz „Hasra kapitány! Hasra!” kiáltással a padlóra rántotta, megmentve a golyózáportól. A Val ledobta a bombáját és megpróbált elmenekülni, de nem jutott messze, mert az egyik amerikai vadászgép lelőtte. A bomba megrongálta az egyik Boforst, szilánkjai pedig megölték, vagy megsebesítették az üteg személyzetének több tagját. A huszonkettedik, mint kiderült utolsó kamikaze egy Judy volt, ez a gépágyútűz ellenére szinte megállíthatatlanul nyomult előre és úgy tűnt el is éri a hajót, de egy Corsair lecsapott rá és még időben végzett vele.

A mintegy 80 perces szinte szünet nélküli ostrom után, a támadás váratlanul megszakadt, nem jött több ellenséges repülőgép, de még nem lélegezhettek fel, mert a romboló állapota miatt még korántsem volt biztos, hogy eljutnak - e valahogy a legközelebbi saját kikötőig. A legénység 32 tagja halt hősi halált, többségükben légvédelmi tüzérek és 71 – en szenvedtek különböző sérüléseket, sokan súlyosan összeégtek.

Elpusztult a hátsó lövegtorony, a 12 – ből 8 darab 40 mm – es és a 11 – ből 7 darab 20 mm – es gépágyú. Bár a japánok elsősorban a Laffey – re koncentráltak, az LCS-51 is kapott egy kamikazét, amelynek csillagmotorja beékelődött az oldalába, viszont a fedélzeten csak hárman sebesültek meg. Az LCS-116 rosszabbul járt, mert egy 250 kilós bomba telibetalálta, megölve 17 és megsebesítve 12 embert.

Az LCS-51 az oldalába ékelődött repülőgépmotorral

A Laffey fedélzetén tomboló tüzet végül az LCS-51 fecskendőinek segítségével sikerült megfékezni. A sérült hajót először az USS McComb romboló próbálta elvontatni, de a beszorult kormánymű miatt ez korántsem volt egyszerű és a kötelek, majd a láncok többször is elszakadtak, végül csak a Kerama Rettoból kiküldött Pakan és Tawakani haditengerészeti vontatók segítségével jutott biztonságos vizekre kínos lassúsággal, másnap kora reggelre. Az elesetteket még aznap katonai tiszteletadással eltemették. A Laffey és legénysége Harry Truman – től (Roosevelt elnök a csata előtt négy nappal hunyt el) elnöki dicséretben részesült. Ketten, köztük a kapitány Haditengerészeti Keresztet, hatan Ezüst Csillagot, tizennyolcan Bronz Csillag kitüntetést kaptak helytállásukért.

Frederick Becton kapitány számos magas kitüntetés birtokosaként, a háború végéig a Laffey parancsnoka maradt, majd egy időre íróasztalhoz ültették, de hamarosan újra a tengereket járta és 1951 – től már sorhajókapitányként több nagy egységet is irányított, amelyek közül az utolsó 1956 és 58 között az Iowa csatahajó volt. Ezután hamarosan előléptették ellentengernaggyá és 1966 – os nyugállományba vonulásáig a flotta vezérkaránál szolgált különböző beosztásokban. 1980 – ban jelent meg Joseph Morschauserrel közösen írt könyve (The ship that would not die - A hajó ami nem hal meg), amelyben részletesen leírja az 1945. április 16 – án történteket. 1995 – ben hunyt el a pennsylvaniai Wynnewoodban.

Hosszú, hűséges szolgálat

A Laffey és személyzete igazi szenzációvá váltak, hiszen még egyetlen hajót sem ért ilyen méretű kamikaze támadás, az pedig már magában valóságos csoda volt, hogy egyáltalán túlélte, hiszen nagyobb hajók is pusztultak el ennél jóval kevesebbtől. Az ideiglenes javítások után, 1945. május 25 – én érkezett meg Seattle - be, ahol mielőtt a Todd Hajógyár szárazdokkjába vitték volna, néhány napra megnyitották a nagyközönség előtt. Tudatosítani akarták a polgárokban az összeégett, golyóktól és repeszektől szaggatott fedélzet és felépítmény látványával, hogy még korántsincs vége a háborúnak.

A Laffey befut Seattle – be

A javítások 1945. szeptember 4 – én értek véget, két nappal a japán fegyverletétel után, így a romboló már nem tért vissza a harctérre, de hamarosan ismét javítani kellett, egy véletlen baleset miatt. Nemsokkal a san diego - i támaszpontra való megérkezése után, 1945. szeptember 9 – én kora reggel, a vastag ködben összeütközött az alig 300 tonnás PC-815 járőrhajóval, ami kigyulladt és öt perc alatt elsüllyedt. Legénységéből egy fő eltűnt. A PC-815 érdekessége, hogy egy rövid ideig bizonyos L. Ron Hubbard hadnagy volt a parancsnoka. (A scientológia atyját alkalmatlanság miatt váltották le posztjáról felettesei, sőt később a flottától is elbocsátották…)

Az újabb javítást követően a Laffey részt vett a Bikini Atollnál végzett atomkísérletekben, mint megfigyelőhajó. A Crossroads Hadművelet befejezése után teljes és alapos sugármenetesítésen esett át, majd 1947 júniusában tartalékba került. 1951 januárjában reaktiválták a koreai háború kitörése miatt és Henry J. Conger kapitány parancsnoksága alatt több hadműveletben is részt vett, így Wonsan blokádjában és az észak-koreai parti állások lövetésében. A hidegháború évtizedei alatt többször modernizálták és a 6. Flotta tagjaként elsősorban az Atlanti-óceánon és a Földközi-tengeren végzett rendszeres járőrszolgálatot, készen a szovjet tengeralattjárók elpusztítására egy háború esetén. 1975-ben, három évtizedes szolgálat után szerelték le, 57 testvére közül utolsóként, egyben az Allen M. Sumner osztály egyetlen megmaradt példányaként. Tartalékba került, de szerencsére megmenekült a szétbontástól, mert hírneve nyomán 1986 – ban történelmi emlékké nyilvánították és a dél-karolinai Mount Pleasentben a Patriots Point kikötőjében két másik II. világháborús veteránnal, az Essex osztályú USS Yorktown (CV-10) repülőgép-hordozóval és a Balao osztályú USS Clamagore (SS-343) tengeralattjáróval horgonyoz együtt. 2009 - re a korrózió miatt törzsének vízvonal alatti része kritikus állapotba került és félő volt, hogy elsüllyed, ezért a charlestowni Detenys Hajógyárban széleskörű javításon esett át. 2012 – ben újra megnyitották a látogatók előtt.

A Patriots Point kikötőben, mint múzeumhajó

Ha tetszett a cikk, kövesse a
Háború Művészetét a Facebookon!

Még több friss hír

2024. 04. 03., 10:37
A Taiho vagyis Nagy Főnix (más fordítás szerint Óriás Főnix) 1944 nyarán a japán flotta legújabb, legmodernebb és egyben legerősebb repülőgép-hordozójának számított.
2024. 03. 18., 13:56
Az Oroszország és Ukrajna közötti háborúban mindkét fél, de elsősorban az ukránok több ízben bevettettek különböző típusú és méretű (pl. Sea Baby, Magura, stb.), robbanóanyaggal megrakott drónhajókat, hogy ezekkel mérjenek csapást az ellenfél tengeri és kikötői célpontjaira.
2024. 03. 11., 11:50
Az MH Klapka György 1. Páncélosdandár katonái többhetes elméleti és gyakorlati képzés keretében sajátították el a Spike LR2 típusú páncéltörő rakéta használatát és karbantartását, a tatai laktanyában, illetve a Magyar Honvédség Központi Gyakorlóterén, a Bakonyban.
2024-04-04 12:53:29
„Európa legmodernebb tüzérségi lövedékeket gyártó fegyvergyártóműve épül Várpalota keleti városrészén – húzta alá prof. dr. Palkovics László, az N7 Holding Nemzeti Védelmi Ipari Innovációs Zrt. vezérigazgatója a Várpalotai Védelmiipari Komplexum 155 milliméteres tüzérségi lőszereket gyártó épületének alapkőletételén, április 3-án, szerdán.
2024-03-25 13:49:47
„Az ejtőernyős állomány képességének fenntartása kihívás, felkészítésük nehéz, ám az alkalmazásuk pillanatában rendkívül fontos, nélkülözhetetlen szerepet kapnak” – nyitotta meg kötetlen hangnemben a 2024-es ejtőernyős napot Sánta Gábor dandártábornok, az MH vitéz Bertalan Árpád 1. Különleges Műveleti Dandár parancsnoka.
   MÁSOK ÍRTÁK
2024. 04. 23., 11:30
Katonai és védelmi ipari együttműködési lehetőségekről tárgyalt Szalay-Bobrovniczky Kristóf honvédelmi miniszter az Egyesült Arab Emírségekben Mohammad Fadhel Al Mazrouei-vel, az Öböl-menti állam védelmi ügyekért felelős államminiszterével.
2024. 04. 22., 10:34

Tata, ahol most jó katonának lenni!

Fokozott Hanghatás podcast: beszélgetés Tóth István ezredessel, az MH Klapka György 1. Páncélosdandár parancsnokával.
2024. 04. 19., 10:08
A NATO a világ legnagyobb, legsikeresebb és valóban működő katonai védelmi szövetsége, de nincs NATO a nemzeti haderők nélkül – jelentette ki a honvédelmi miniszter április 18-án, csütörtökön Nyíregyházán.
2024. 04. 17., 13:42
Fodor László számtalan alkalommal és szerepkörben bizonyította, hogy a hazai lövészet központi alakja, hiszen többek között lövészetvezető, bíró, edző, fegyvermester és szerszámkészítő. Nem mellesleg, közelgő nyugdíjba vonulása előtt több, mint négy évtizeden át vezette a szentendrei laktanya lőterét.

  JETfly Magazin

Májusi programajánlónkban sok repülős programot találhatnak Olvasóink, hiszen repülőnapok, családi napok, nyílt napok és egyéb rendezvények is várják a látogatókat!