General Belgrano – A veterán utolsó bevetése

A szerencsés hajó

A két világháború közötti időszakban az US Navy nagyszabású cirkálófejlesztési programot indított, kínosan ügyelve az érvényben lévő fegyverzetkorlátozási egyezmények betartására. Ennek nyomán számos átmenetinek tekinthető, eltérő minőségű és képességű típus született (Omaha, Portland, Wichita, New Orleans, stb. osztályok) amelyeknél a mérnökök próbálták elérni, hogy beleférjenek az 1930 – ban Londonban szerződésbe foglalt 10000 tonnás súlyhatárba, de ugyanakkor megfelelő védettséggel, tűzerővel, sebességgel és hatótávolsággal is rendelkezzenek, mivel ez utóbbira különösen nagy szükség volt a Csendes-óceáni térségre jellemző, hatalmas távolságok leküzdéséhez. A mérnököknek nem volt könnyű dolguk és ezt tovább nehezítették a hírszerzés nyugtalanító adatai a japánok új, Mogami osztályú cirkálóiról, ami szükségessé tette egy olyan új cirkálótípus kifejlesztését, amely egyenlő ellenfele lehet ezeknek.

A félelmetes Mogamit és három testvérhajóját (Mikuma, Kumano, Suzuya) eredetileg könnyűcirkálónak tervezték, ekkor még ügyelve a súlykorlátok betartására. (később aztán a japánok kiléptek a fegyverzetkorlátozási egyezményekből és attól kezdve szabadon növelhették hajóik méretét és tűzerejét) Jellegzetességük az volt, hogy öt darab, három 155 mm – es ágyúval felszerelt lövegtornyukból hármat, feltűnően hosszú előfedélzetükre telepítették. Gyors és ütőképes hadihajók lettek, de korántsem hibátlanok. Stabilitási problémáik voltak és túl sérülékenynek bizonyuló szerkezetük később jelentős megerősítésre szorult, főleg azután, hogy 1939 – ben új lövegtornyokat kaptak 203 mm – es ikerlövegekkel és egyben átsorolták őket nehézcirkálókká. Érdekesség, hogy leszerelt eredeti tornyaikból néhányat a Yamato osztályú szupercsatahajókra telepítettek, másodlagos fegyverzetnek.

A válaszként megszületett Brooklyn osztály többféle előzetes elképzelés elvetése után kialakult, végleges konfigurációja hasonló lett a japán hajókéhoz. Az elegáns külsejű típus 185 méteres hosszával és 9924 tonnás vízkiszorításával éppen megfelelt a korlátozásoknak. Karcsú törzsük az ekkoriban elterjedőben lévő egyenes fartükröt kapta, ami áramlástanilag kedvezőbb lévén, nagyobb sebességet eredményezett. Az oldalaira szerelt 127 mm – es páncélöv vastagsága az orr, illetve a tat felé 51 mm - re csökkent. 8 darab olajtüzelésű, Babcock & Wilcox kazánjukkal és 4 darab, összesen 100000 lóerős Parsons turbinájukkal 32,5 csomós (kb. 60,2 km/óra) sebesség elérésére voltak képesek.

A fő fegyverzetet, vagyis a 15 darab, hármas tornyokba beépített Mark 8 típusú, 152 mm – es löveget a Mogami osztály elrendezésének mintájára telepítették. A hosszú előfedélzetre került az elülső három torony (a japán hajókétól eltérően, közülük nem a harmadik, hanem a középső volt megemelve, így az probléma nélkül körbe tudott fordulni), a felépítmény mögött pedig hagyományosan volt elhelyezve a másik kettő. A Mark 8 - kat, a huszas évek közepén hadrendbe állított, Omaha osztályú cirkálókhoz tervezett, ugyancsak 152 – mm – es, de hosszabb csövű Mark 6 - ból fejlesztették ki. Tűzgyorsasága elérte a percenkénti tíz lövést, de hátránya volt, hogy a tornyok és a lövegtalp kialakítása miatt, a három csövet, csak együtt lehetett mozgatni és egyenként nem lehetett velük külön célokat támadni. A másodlagos fegyverzetet a 8 darab, lövegpajzzsal ellátott, 127 mm – es, ágyú jelentette, a fedélzet két szélén. Ezek közelharcra is alkalmasak voltak, mivel azonban csőemelési szögük nagy volt, elsősorban légvédelmi célra szánták őket. Ugyancsak a repülőgépek ellen kaptak még 8 darab 12,7 mm – es nehézgéppuskát is. Természetesen ez az arzenál a háború kitörése után, az akkor még elsöprő erejű japán légifölény miatt már édeskevés volt, így a Brooklyn osztály 4 darab, a felépítményre telepített, négycsövű, és további két darab kétcsövű 40 mm – es Bofors és 18 darab, 20 mm – es Oerlikon gépágyút is kapott. A fegyverzet fejlesztésével párhuzamosan, folyamatosan korszerűsítették a fedélzeti elektronikát is, így az osztály egységei az akkor elérhető, legkorszerűbb radarberendezésekkel és tűzvezető rendszerrel indulhattak a japánok ellen. Hadrendbe állításuk idején az állandó felszereléshez tartozott négy kétfedelű, Curtiss SOC Seagull felderítő és tüzérségi megfigyelő hidroplán is, majd ezeket később a modernebb, minden nagyobb amerikai hadihajón rendszeresített, Vought OS2U Kingfisherek váltották. A gépeket a tatfedélzet kétoldalán lévő, elfordítható katapultokkal indították és visszatérésük után, a tatdaruval emelték vissza a fedélzetre. A korábbi cirkálótípusokhoz képest jelentős változás volt, hogy a hidroplánokat használaton kívül már nem a hátsó felépítmény alsó részét csaknem teljesen elfoglaló, dobozszerű hangárban, hanem behajtott szárnyakkal, a tatfedélzet alatti, elhúzható fedéllel ellátott tárolóban tarthatták.

A Brooklyn osztály bár afféle átmeneti típusnak tekinthető, meglepően sikeres lett. A kilenc megépült egység végigharcolta a 2. világháborút és az 1943 júliusában elsüllyesztett USS Helena (CL-50) kivételével, kisebb – nagyobb sérülésekkel mindegyik túl is élte. A velük szerzett tapasztalatokat és hajótestüket felhasználva tervezték meg a rendkívül sikeres Cleveland osztályú könnyű és a Baltimore osztályú nehéz, valamint az Atlanta osztályú légvédelmi cirkálókat, amelyek a 2. világháború alatt a közepes méretű kategóriában, a hadihajóállomány gerincévé váltak.

Az osztály ötödik egysége Arizona állam fővárosa után, az USS Phoenix (CL-46) nevet kapta. Gerincét 1935. április 25 – én fektették le a New York Shipbuilding Corporation camdeni gyárában, New Jerseyben. 1938. március 19 – én bocsátották vízre, majd október 2 – án már szolgálatba is állt, John W. Rankin kapitány parancsnoksága alatt. Üzembehelyezése után, előbb a Karib-tengeren tett kiképzőkörutakat, majd 1939 márciusától az USA nyugati partján, a kaliforniai San Pedro lett az anyakikötője. Innen kiindulva végezte a járőrszolgálatát a partvidék mentén egészen 1940 márciusáig, amikor a Hawaii-szigetekre, Pearl Harborba vezényelték.

Amikor 1941. december 7 – én a japánok váratlanul rajtaütöttek a kikötőn, a Phoenix a Ford–szigettől északkeletre, az USS Solace kórházhajó mellett horgonyzott. Mivel a japánok a csatahajók és a hordozók (utóbbiak történetesen éppen nem voltak a bázison) elpusztítására koncentráltak, a Phoenix azon kevés hajó közé került, amely egyetlen találatot sem kapott. Amikor legénysége ráeszmélt, hogy ellenséges támadás alatt állnak, azonnal tüzet nyitottak minden fegyverükből a japán gépekre, de minden igyekezetük ellenére egyet sem sikerült leszedniük.

Az amerikai parancsnokság a támadás után, egy három cirkálóból – köztük a Phoenix – és néhány rombolóból álló különítményt indított a japán hordozók felkutatására, de a kötelék nem találta meg a japán hordozókat (valószínűleg szerencsére) és kénytelen volt dolgavégezetlenül hazatérni a még mindig lángokban álló kikötőbe.

Miután az USA hadat üzent Japánnak és belépett a háborúba, a Phoenix először az ausztrál vizeken, majd az Indiai-óceánon konvojkísérő küldetéseket teljesített, később a szigetcsaták idején immár Joseph R. Redman kapitány parancsnoksága alatt a partraszállási manőverek biztosításában és tűztámogatóként vett részt, amit az ellenség számos elhallgattatott parti ütege bánt.

A Fülöp-szigetek visszafoglalására indított hadjárat idején, Jesse Oldendorf admirális flottakötelékének részeként, több a pearl harbori támadás után újjáépített csatahajóval és számos cirkálóval, a Surigao-szorost védelmezte. Amikor 1944. október 24 – ről, 25 – re virradó éjszaka, Takeo Kurita altengernagy a Fuso és a Yamashiro csatahajóból, a Mogami nehézcirkálóból és három rombolóból álló kötelékével megpróbált áttörni, az éjszaka sötétjében vívott csatában, a Phoenix radarokkal irányított tüzérsége igencsak hatékonynak bizonyult és sortüzeivel súlyosan megrongálta a Yamashirot amely később a további találatok nyomán elsüllyedt. Az összecsapásból végül csak a súlyosan sérült Mogami tudott elmenekülni, de másnap az amerikai repülőgépek ezzel is végeztek.

A Surigao-szorosban vívott győztes csata után, a Phoenixet a Luzon szigetén kezdődő partraszállás biztosítására a Lingayen – öbölbe vezényelték, de útközben megtámadta egy törpe tengeralattjáró és beleeresztette két torpedóját. A japánnal végzett az USS Taylor romboló, de a Phoenix a sérülések miatt kénytelen volt visszatérni Pearl Harborba javításra, így a háború legvégső szakaszában már nem vett részt és Japán kapitulációjának idején is a javítódokkban volt még. A munkálatok végeztével az Atlanti Flottához vezényelték, de hamarosan kivonták az aktív szolgálatból. 1946. február 28 – án tartalékba került és Philadelphiában horgonyozták le számos társával együtt.

A Phoenix a háború legvégén oldalába kapott torpedókon kívül, szinte sérülés nélkül vészelte át a harcokat és szerencséje később is elkísérte, mivel nem került bontóba, hanem 1951. április 9 – én, testvérhajójához, az USS Boise – hoz (CL-47) hasonlóan eladták Argentínának. (testvérei közül a St. Louis és a Philadelphia a brazil, míg a Brooklyn, a Nashville – lel a chilei haditengerészethez került). Új tulajdonosai először a Diescisete de Octubre – Október 17 (C-4) nevet adták neki (az USS Boise pedig a Nuevo Julio, vagyis Július 9 nevet kapta), annak a nevezetes napnak az emlékére, amikor az 1951 – ben regnáló Juan Perón tábornok - elnököt felesége, a legendás Evita és hívei által szervezett tömegtüntetés után szabadon engedték a börtönből. Négy évvel később azonban, 1955 – ben Perónt puccsal elmozdították a hatalomból és a hajó akkori neve már úgymond nem volt időszerű, így átkeresztelték és annak a Manuel Belgrano tábornoknak a nevét kapta, aki Argentína függetlenségének kivívásában és az első tengerészeti iskola megalapításban szerzett elévülhetetlen érdemeket, a 19. század elején.

A Belgrano és testvére egészen a hatvanas évek második feléig lényegében a 2. világháborús állapotukban maradtak. A szükséges felújításoktól eltekintve, fegyverzetük és felszerelésük nem változott. Ezen csak az 1967 – 68 folyamán lezajlott, már igencsak esedékes nagyjavításuk és átfogó korszerűsítésük változtatott annyiban, hogy az elavult radarokat és elektronikájuk nagyrészét lecserélték korszerű, holland gyártmányú berendezésekre és két brit eredetű, Seacat rövid hatótávolságú, légvédelmi rakétaindítót kaptak, az ősrégi hidroplánokat pedig két francia gyártmányú, Alouette III típusú könnyűhelikopter váltotta. A Nueve de Julio – t 1978 – ban leszerelték és Japánban szétbontották, de testvére a Belgrano továbbra is szolgálatban maradt, mint az argentin flotta büszkesége és jelképe.

Háború a világ végén

Argentínát 1976 óta katonai kormányzat uralta, amelynek vezetői 1981 decemberétől, Leopoldo Galtieri tábornok, Basilio Lami Dozo dandártábornok és Jorge Anaya admirális voltak. A rendszer nem volt túl népszerű a hatóságok erőszakossága, a stagnáló gazdaság és az általános elszegényedés miatt. Galtieri végül Anaya admirális javaslatára, ahhoz az eszközhöz nyúlt, amivel már számos szorult helyzetben lévő kormányzat és politikus próbálkozott a történelem során, vagyis a belső problémákról és a gazdasági bajokról egy gyors és sikeres háborúval próbálta elterelni a lakosság figyelmét, felkorbácsolva nemzeti érzést és a büszkeséget. A legkézenfekvőbbnek az alig 500 kilométerre fekvő kietlen, gyér lakosságú (alig 3000 lakosú), Falkland – szigetek és néhány további kisebb, délebbre fekvő földdarab (a Dél-Georgia és a Dél-Sandwich szigetek) elfoglalása ígérkezett, amelyek már hosszú ideje a mindenkori argentin kormányok vágyainak tárgyát képezték.

Az Atlanti-óceán déli részén fekvő, zord éghajlatú, Isten háta mögötti szigetcsoportot, még a 17. században brit hajósok fedezték fel, de aztán többször is gazdát cserélt és birtokolták a franciák, majd a spanyolok is, mígnem a 19. század elején a Brit Birodalom része lett a délkeletre fekvő Dél-Georgia és a Dél-Sandwich szigetekkel együtt. Az ezidőtájt függetlenné vált Argentína természetesen szintén igényt tartott és a manapság is igényt tart rájuk, azonban a szigetek minimális számú, de többségében brit lakossága nem akart és ma sem akar a dél-amerikai ország fennhatósága alá kerülni, így a szigetek hovatartozása időről-időre fellobbanó feszültségforrás a két állam között. (különösen mióta kiderült, hogy valószínűleg jelentős kőolaj és földgázlelőhelyeket rejt az óceánfenék)

Az akció szellemi atyja, Anaya admirális nem számított komoly ellenállásra, mivel a Falkland-szigeteken, állomásozó brit haderő, mindössze egy századnyi tengerészgyalogosból állt. Úgy vélte, hogy a szintén gazdasági nehézségekkel küzdő, több mint 14000 kilométerre fekvő Nagy-Britannia heves tiltakozás és némi berzenkedés után, majd kénytelen lesz tudomásul venni a tényeket és lemond a szigetekről, mivel nem lesz képes megfelelő erőt biztosítani egy esetleges katonai válaszlépéshez. Úgy vélte, hogy biztosra mehetnek, mivel elmúltak már azok az idők, amikor a Royal Navy volt az óceánok ura és abban az időben mindössze egyetlen brit hadihajó, a HMS Endurance tartózkodott a térségben és ezt is haza akarták rendelni a közeljövőben. Az argentin tengernagy azonban alaposan elszámította magát, mert Nagy-Britannia miniszterelnöke ebben az időben Margaret Thatcher, a Vaslady volt.

Az első diplomáciai pengeváltások azt követően kezdődtek, hogy 1982. március 19 – én ötven, magát fémhulladék kereskedőnek kiadó argentin (valójában többségében civil ruhás tengerészgyalogosok) szállt partra Dél-Georgián, a Leith nevű egykori bálnavadász állomáson, majd hamarosan egy 32 fős kommandós alakulat is követte őket és kitűzték az argentin zászlót, ezzel hivatalosan is birtokba véve a szigetet.

A Thatcher kormányt meglepte a dolog, bár az Endurance kapitánya Nicholas Barker, már korábban felfigyelt az argentinok mozgolódására, de jelentéseit Londonban nem vették komolyan. A brit tiltakozás természetesen nem járt eredménnyel és a java még csak most jött, mert április 2 – án a Rosario Hadművelet keretében, 450 argentin tengerészgyalogos szállt partra a Falkland-szigeteken. A Mike Norman őrnagy és Sir Rex Hunt kormányzó vezette, mindössze egy századnyi tengerészgyalogosból álló helyőrség némi lövöldözés után megadta magát, de előbb telexen és rádión jelentették Londonba, hogy „argentin vendégek” érkeztek. A briteknek nem vesztettek embert, de a támadók közül egyet lelőttek és voltak sebesültek is.

Az invázió után, az ENSZ Biztonsági Tanácsa 502 – es számú határozatában felszólította a feleket a helyzet diplomáciai úton történő rendezésére, Argentínát pedig a csapatkivonásra, amit persze az nem tett meg. A dél-amerikai országok Chile kivételével testületileg Argentínát támogatták, míg az USA és az európai államok többsége Spanyolország kivételével Nagy-Britanniát.

A brit kormány az argentinok várakozásaival ellentétben nemhogy nem nyugodott bele a helyzetbe, hanem visszavágásra készült. A Corporate Hadművelet végrehajtásához megkezdték a tartalékosok behívását, riadóztatták a Királyi Légierő Vulcan stratégiai nehézbombázóit és a Royal Navy is elkezdte hadihajóinak összevonását. A Sir John Foster „Sandy” Woodward altengernagy parancsnoksága alatt álló flotta több tucatnyi egységből, köztük két repülőgép-hordozóból (Hermes és Invincible), összesen 28 Sea Harrier vadászbombázóval és 32 Sea King helikopterrel, 8 Type 42 típusú, modern rakétás rombolóból, 15 rakétás fregattból, 5 nukleáris és egy dízel – elektromos tengeralattjáróból, valamint a csapatok és felszerelés célba juttatására 62 katonai teher és partraszállítóból és bevonultatott kereskedelmi hajóból állt, köztük olyan óriásokkal, mint a Queen Elizabeth 2, vagy az SS Canberra óceánjárók.

A tengeralattjárók nagyobb sebességüknek köszönhetően, már a felszíni flottát megelőzve a térségbe érkeztek és mintegy előőrsöt alkotva ott járőröztek, jelentve az argentin tengeri és légi haderő mozgását. A Splendid, Spartan és a Superb, Swiftsure osztályú, a 4900 tonnás, Courgeous és a Conqeror (Hódító) pedig Churchill osztályú, korszerű, nukleáris meghajtású hajók voltak. Utóbbi április 4 - én futott ki a skóciai Faslane – ből, Chris Wreford-Brown fregattkapitány parancsnoksága alatt, fedélzetén 103 fős legénységén kívül egy 32 fős különleges egységgel.

A Hódító lecsap

Az 1982. április 6 – án Londonban megalakult úgynevezett háborús kabinet (a miniszterelnökből, az érintett minisztériumok vezetőiből és tanácsadókból álló különleges kormánybizottság), már másnap bejelentette, hogy a Falkland-szigetek körül egy 200 tengeri mérföldes (kb. 370 km) sugarú körben, április 12 – től hajózási tilalmat léptet életbe. Ez azt jelentette a gyakorlatban, hogy ekkortól a zónán belülre merészkedő minden argentin hajó, figyelmeztetés nélkül megtámadható és elsüllyeszthető lesz. A hajózási tilalmat később minden más nemzetiségű hajóra is kiterjesztették és a flotta megérkezéséig a tengeralattjárók ellenőrizték annak végrehajtását.

Galtieri kormánya értesülve a brit expedíciós erők közeledtéről, azonnal csapaterősítésekbe kezdett. A szigetekre vezényelt alakulatokat repülőgépeken szállították Port Stanley repülőterére és kifutottak az óceánra az argentin flotta legütőképesebb egységei, hogy a 200 mérföldes határon túl, számukra kijelölt zónákban foglaljanak állást. Az északi főerő az úgynevezett 79.1 – es harccsoport volt, amelynek zászlóshajója a Veinticinco de Mayo (Május 25) repülőgép-hordozó volt (fedélzetén 8 darab A-4P Skyhawk könnyűbombázóval, 6 darab S-2E Tracker tengeralattjáró elhárító – felderítő repülőgéppel és 5 helikopterrel), amelynek kíséretét a Comodoro Py, a Segui, a Hercules és a Santissima Trinidad rombolók adták. Ironikus, hogy ezek nagyrésze, beleértve a hordozót is, brit eredetű volt. A Veinticinco de Mayo (V-2), a Colossus osztályú HMS Venerable néven kezdte pályafutását a Royal Navy kötelékében még 1944 - ben, majd húsz évig Karel Doorman néven holland zászló alatt hajózott és innen került 1969 – ben az argentin haditengerészethez. A Type 42 osztályú Herculest a Vickers Művek építette, míg testvére a Santissima Trinidad, az eredeti brit tervek alapján már Argentínában készült. Ezek alig tértek el a brit flottakötelék legmodernebb rombolóitól. Északkeletre, a 79.4, három francia gyártmányú, korszerű, Drummond osztályú korvettből és két veterán Allen M. Sumner osztályú amerikai rombolóból, a Piedrabuenából (korábban (USS Mansfield) és a Hippolito Bouchardból (a volt USS Borie) állt. Előbbiek négy, utóbbiak két félelmetes, Exocet típusú hajó elleni rakétát is hordoztak.

Az ekkoriban Hector Bonzo kapitány parancsnoksága alatt álló General Belgrano elvileg már március vége óta riadókészültségben volt, mivel azonban még tartott az éves karbantartása, csak április 16 – án tudott kifutni Puerto Belgranoból. Személyzetét, amely békeidőben általában 750 – 770 fő volt, tekintettel a háborús helyzetre feltöltötték 1093 főre. A hajó a parancs szerint, a Horn-foktól nyugatra fekvő, Isla de los Estado sziget térségében járőrözött április 22 – ig, majd betért Ushuaia kikötőjébe üzemanyagot és lőszert vételezni, ahonnan két nappal később futott ki újra a nyílt óceánra.

Április 28 – án csatlakozott hozzá, a Piedrabuena és a Bouchard, valamint a civil Puerto Rosales tartályhajó, ezzel létrehozva a 79.3 harccsoportot. A kötelék a Falkland-szigetektől délre, a Burwood Bank – nek nevezett tengeralatti plató közelében járőrözött, ahol az óceán mélysége a mintegy 3000 – ről, 200 méterre csökkent. A parancs szerint a rombolók feladata a cirkáló védelme volt, illetve az esetlegesen felbukkanó brit hajók semlegesítése Exocet rakétáikkal. A Belgrano a tervek szerint, a sérült ellenséges hajókat süllyesztette volna el, erős tüzérségével, így befejezve amit kísérői elkezdtek.

Woodward admirális a légi és a rádiófelderítés jelentései alapján ismerte az ellenséges flottakötelékek elhelyezkedését és hamar rájött, hogy az argentinok harapófogóba akarják szorítani a brit tengeri erőket. Később azt nyilatkozta, hogy az argentin hordozó Skyhawk bombázóival még viszonylag könnyedén elbántak volna, de az egyszerre három, de akár négy irányból is érkező Exocet rakétákkal már nem tudtak volna mit kezdeni, ezért döntöttek úgy, hogy a legjobb megoldás az lesz, ha a „harapófogó” egyik szárát egyszerűen letörik. Ezt a feladatot a Conqerornak kellett végrehajtania.

A 317.9 harccsoport részeként, a Conqeror előzőleg április 21 – én partra tette a 32 kommandóst Dél-Georgián, amelyet április 25 – én számos nehézség (a rossz időjárás miatt lezuhant két szállítóhelikopter) ellenére, sikerült visszafoglalni.

A Conqeror ezután visszatért a Falkland-szigetek térségébe és ott járőrözött tovább. Nagy hatótávolságú szonárjával, április 30 – án egy összehangolt mozgást végző, négy egységből álló köteléket észlelt. Mivel távol jártak a kereskedelmi útvonalaktól, így nyilvánvaló volt, hogy csakis hadihajók lehetnek. Amikor később látótávolságba ért, Wreford-Brown kapitány a periszkópon át azonosította a Belgranot, amint a két rombolóval együtt, éppen üzemanyagot vesz fel a Puerto Rosalesről. Felfedezését azonnal jelentette a főparancsnokságnak, a tengeralattjárók ugyanis nem Woodward admirális alárendeltségébe tartoztak, hanem a tengeralattjáró erők főparancsnokságán át, egyenesen a háborús kabinettől kapták az utasításokat. Az üzemanyagfelvétel kellős közepén járó hajók igencsak sebezhetőek voltak és könnyű lett volna végezni akár az összessel is, de Wreford-Brown azt a parancsot kapta, hogy egyelőre ne támadjon, hanem kövesse és figyelje őket. A 79.3 – as kötelék május 1 - én váratlanul irányt változtatott és nyugat felé fordult. A brit rádiófelderítés nemsokkal korábban egy üzenetet vett, amelyben Juan Lombardo admirális, flottaparancsnok arra utasította az összes argentin hadihajót – köztük a Belgranot -, hogy kutassák fel a brit hadihajókat és a másnap indítsanak elsöprő erejű, összehangolt támadást ellenük. Valószínűleg ez az üzenet pecsételte meg a General Belgrano sorsát, mert potenciális veszélyforrásból, közvetlen veszélyforrássá vált. A britek már csak azért sem hagyhatták futni, mert ha elérte volna a Burwood Bank sekélyebb vizeit, a tengeralattjáró nem tudta volna észrevétlenül megközelíteni, sőt akár fel is fedezhették volna.

1982. május 2 – án délután, közel 30 órás üldözés után, Wreford-Brown rádión megkapta a támadási parancsot. Miközben a kapitány ideális pozícióba manőverezte a Conqerort, emberei megtöltötték a hat indítócsövet. Háromba, a kor csúcstechnológiájának számító Mark 24 Tigerfish típusú, huzalvezérlésű torpedó került, azonban ez a modern eszköz a kapitány szándékai szerint csak a tartalék volt, mivel a célpontot, a régi, de jól bevált Mark 8 mod 4 típussal kívánta megsemmisíteni. A Mark 8 elvileg igazi őskövületnek számított a fegyverek között, hiszen első verzióját még a huszas évek végén rendszeresítették a Királyi Haditengerészetnél. Az azóta eltelt évtizedek során többször is korszerűsítették és még mindig jól bevált, megbízható eszköznek számított. Az villanymotorral és akkumulátorral meghajtott „hal” hagyományos, csapódógyújtóval ellátott robbanófejében 364 kilogrammnyi, nagy feszítőerejű, Torpex robbanóanyag volt, amit éppen az olyan hadihajók ellen fejlesztettek ki, mint a Belgrano.

15 óra 57 perckor, miután a rossz látási viszonyok miatt a periszkópon át ötödször is leellenőrizte a célpont helyzetét, Wreford-Brown parancsára, az 1 –es, a 2 – es és a 6 – os csőből három másodperces időközzel elindultak a Mark 8 – ok, a kényelmes tempóban, nagyjából 11 csomóval haladó, veterán hadihajók felé. Az argentin kötelék láthatóan biztonságban érezte magát, mert ezúttal még a tengeralattjárók elleni védekezésre kitalált, klasszikus cikkcakk manővert sem alkalmazták és a rombolók szonárjai sem voltak bekapcsolva.

Az első „hal” elhúzott a cirkáló mellett és súrolta a Bouchard fenéklemezét. Nem robbant fel, viszont megrongálta a szonárberendezés burkolatát. A rombolón csak a hangos csattanást hallották és az erős lökést érezték. Úgy vélték, hogy vagy eltalálta őket egy torpedó, vagy alattuk robbant, de miután vízbetörés nem történt, a Piedrabuenával együtt a tengeralattjáró után vetették magukat és elkezdték szórni a vízibombákat, persze eredménytelenül. Közben alaposan eltávolodtak a Belgranotól és a rossz látási viszonyok miatt nem látták, hogy mekkora bajba került a zászlóshajó.

A második kilőtt torpedó, nagyjából, 10 - 12 méterre az orrtól, a horgonylánckamra vonalában csapódott be. A közelben lévő 40 mm – es gépágyúlőszerekkel telezsúfolt lőszerraktár ugyan nem robbant fel, de a hajógerinc így is eltört és az egész hajóorr, alig néhány méterre az 1 – es számú lövegtorony tövétől, előbb bizarr módon lehajlott, majd levált és elmerült. A sérülés nagyon súlyos volt, de a látszattal ellentétben, a megcsonkult hajó még így is haza tudott volna evickélni, mert a belső válaszfalak tartottak. A cirkáló végzetét a harmadik torpedó okozta, amely éppen elkerülve az oldalpáncélt, a gépháznál vágódott be és hatalmas léket szakított a törzsön. A bezúduló víz azonnal elöntötte a turbinatermet, megölve a gépészszemélyzet nagyrészét. Sajnos a detonáció hatókörébe beleesett a közeli szekcióban lévő legénységi étkezde is, amely a nemsokkal korábbi műszakváltás után éppen zsúfolva volt. A robbanás igazi mészárlást csinált és csak itt kétszáznál többen haltak meg ekkor. A szétszakadt gőzvezetékek miatt leálltak a gőzturbinák, az 1 – es és 2 – es főgenerátorral együtt. Az energiaellátás azonnal akadozni kezdett, majd az egész hajó sötétbe borult és nem volt még vészvilágítás sem. Leállt az összes fedélzeti rendszer, elnémult a rádió, így még vészjelzést sem tudtak küldeni, de ami a legnagyobb baj volt, hogy a szivattyúk is működésképtelenné váltak. A víz a harckészültség ellenére, szabályellenesen nyitva hagyott vízzáró ajtókon (a közlekedés megkönnyítése miatt voltak nyitva) át akadálytalanul tört előre. A Belgrano percenként 1 fokot dőlt balra, ezt ugyan sikerült rövid időre lelassítani azzal, hogy a kettes tornyot kifordították oldalra, de hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy az öreg cirkálónak vége. 20 perccel a torpedótaláalatok után, Bonzo kapitány kénytelen volt kiadni az evakuálási parancsot.

Az amúgyis vaksötét folyosókon, a gomolygó füstön alig tudott áthatolni a zseblámpák fénye és a tisztek csak a kézi adó-vevőkön át tudták kiadni a parancsokat. Megpróbáltak mindenkit összeszedni, ezért többen is lemásztak a szellőzőaknákon az alsóbb szintekre, hogy az ottrekedteknek segítsenek kijutni, de egyikük sem tért vissza, csapdába estek az egyre jobban oldalára dőlő cirkáló gyomrában. A 72 felfújható mentőtutajt nem tudták optimálisan feltölteni, így akadt amelyikben csak hárman voltak, de olyan is amelyikben több mint harmincan szorongtak, köztük sok sebesült. Végül mindössze 45 perces haláltusa után, a General Belgrano cirkáló az oldalára fordult és elmerült, egy hatalmas olajfoltot, némi törmeléket és a több tucatnyi narancssárga mentőtutajt maga után hagyva.

A két romboló sötétedésig üldözte a tengeralattjárót és csak akkor kaptak észbe amikor feltűnt, hogy a nagy hajó nincs a radarképernyőn, a rádióhívásokra pedig nem válaszol. Közben beesteledett és az időjárás is viharosra fordult, így csaknem három napig tartott, mire a szétszóródott mentőtutajokat összeszedték. A keresésben repülőgépeket is bevetettek és néhány chilei hajó is besegített. A Conqeror az elkövetkező napokban végig figyelemmel kísérte a mentési műveletet, amelynek végén, 770 túlélőt mentettek meg, akik közül sokan átázott ruháikban, a zord időjárás miatt, már a kihűlés határán voltak és a lábaikon többen is fagyási sérüléseket szenvedtek. A Belgrano legénységéből 323 – an vesztek oda, köztük az a két civil, akik a konyhát és az étkezdét működtették.

Vereség és vádaskodás

A Belgrano elsüllyesztése természetesen nem vetett véget a háborúnak, de annyi eredménye mindenképpen lett, hogy az argentin hadvezetés értékes hadihajóit azonnal hazarendelte. Ezzel az argentin flotta felszíni egységei a háború teljes időtartamára kiestek a hadműveletekből, és a haditengerészet repülőerői kénytelenek voltak a szárazföldi támaszpontokról bevetésre indulni, ezzel jelentősen csökkentve hatótávolságukat és a harci zónában eltölthető idejüket. Ennek ellenére segítségükkel hamarosan sikerült keményen revansot venni és alaposan visszavágni, mert már két nap múlva, május 4 – én Super Etendard csapásmérőkről indított Exocet rakéták eltalálták a Sheffield rombolót és megöltek 20 embert. A hajó hat napig égett, majd amikor vontatni próbálták elsüllyedt. Az argentinoknak meggyűlt a bajuk a saját bombáikkal, mert nagyrészük nem robbant fel részben műszaki hibák, részben pedig amiatt, hogy túl alacsonyan oldották ki őket és nem tudtak élesítődni. Ennek ellenére A-4 Skyhawk bombázók május 21 – én végeztek az Ardent és az Antelope fregattal, majd négy nap múlva a Coventry rombolóval és a háború utolsó hetében a Sir Galahad nehéz partraszállítóval. Az egyik legnagyobb brit veszteség az Atlantic Conveyor, a Cunard Line bevonultatott teherhajója volt, amely hat Wessex közepes, egy Lynx könnyű és öt CH-47 Chinook nehéz helikoptert szállított. A gépek közül csak az egyik Chinook – ot sikerült megmenteni, így a brit csapatok a drasztikusan megcsappant számú csapatszállító helikopter miatt, kénytelenek voltak gyalog kutyagolni és ez lelassította előrenyomulásukat. (a kiégett Conveyor három nap múlva süllyedt el). A jelentős veszteségek ellenére, végül a britek felülkerekedtek és június 14 – én a Mario Menendez tábornok parancsnoksága alatt álló argentin csapatok megadták magukat. A balul sikerült katonai kalandba egy év múlva belebukott Galtieri tábornok katonai kormánya és miután 1983 – ban lemondott, választásokat írtak ki. (a tábornok később három évet börtönben töltött, többek között, a falklandi kaland miatt)

A Belgrano elsüllyesztése sokkolta az argentin közvéleményt és nemzetközi fogadtatása is igencsak negatív volt. Az első hírek még arról szóltak, hogy mindenki odaveszett, de a felháborodást az sem csillapította, amikor utóbb kiderült, hogy a legénység nagyobb része mégis túlélte az öreg cirkáló pusztulását. Az argentin sajtó a briteket kegyetlen kalózoknak állította be, akik egy védtelen (!), gyanútlan hajót süllyesztettek el, figyelmezetés nélkül, amely állításuk szerint ráadásul éppen hazafelé tartott. Külön kihangsúlyozták, hogy a Conqeror a 200 mérföldes zónahatáron kívül járt a támadás időpontjában, bár tisztában voltak vele, hogy a britek napokkal korábban megszüntették a 200 mérföldes zónahatárt és a szigetek körüli vizeket korlátozás nélkül hadműveleti területté nyilvánították. (ezt a buenos aires – i svájci nagykövetségen keresztül időben tudatták Galtieri kormányával) A dologra még rátett egy lapáttal, hogy a Portsmouthba befutó Conqueror tornyára, a flotta hagyományainak megfelelően, a sikeres harci bevetés jeleként egy kalózlobogót húztak fel. Ennek nyomán a nemzetközi sajtóban megjelent karikatúrákon Thatcher asszonyt kalózként ábrázolták, görbe tengerészkarddal a kezében, halálfejes kalapban és szemkötővel...

Utóbb persze az argentin flotta magasrangú tisztjei, köztük maga Bonzo kapitány is elismerte, hogy a Belgrano elsüllyesztése jogos háborús akció volt, hiszen a hajó valós veszélyt jelentett a brit erőkre. Azt is elismerte, hogy a korabeli propaganda által sugalltakkal ellentétben valójában eszük ágában sem volt hazatérni, hiszen Lombardo tengernagytól általános támadási parancsot kaptak és éppen ennek megfelelő pozíciót akartak elfoglalni. A britek csak évekkel később hozták nyilvánosságra, hogy tudomásuk volt minderről (a Thatcher asszonynak akkor készült titkos hírszerzői jelentésben szerepelt a támadási parancsról szóló információ), mivel nem akarták leleplezni rádiófelderítésük hatékonyságát.

A történet idővel látszólag nyugvópontra jutott, de újra és újra ismét felszínre kerül. 1993 – ban a Belgrano fedélzetén elesett tengerészek családjainak nyomására az argentin védelmi minisztérium az emberi jogok vélt sérelme miatt bizottságot hozott létre az ügy áttekintésére, de végül illetékesség hiányára hivatkozva gyorsan lezárták a vizsgálatot. A hozzátartozók nem adták fel és 2000 júliusában, az Emberi Jogok Nemzetközi Bíróságához fordultak, hogy személyesen Margaret Thatcher ellen emeltessenek vádat háborús bűncselekmény miatt. Keresetüket elutasították.

A hajó pusztulásáról azóta is minden május 2 – án megemlékezéseket tartanak és 2001. május 3 – án a roncsot háborús sírnak nyilvánították, bár pontos helye nem ismert. (a felkutatására, 2003 – ban a National Geographic tévécsatorna által indított expedíció eredménytelen volt) A cirkálónak és az áldozatoknak számos emlékművet emeltek szerte Argentínában és leglább 50 iskolát, valamint egyéb intézményt neveztek el róla.

A Conqueror legénysége hazatérése után nem sokat pihenhetett, mert hamarosan az északi vizekre kellett indulnia. A titkos Barmaid Hadművelet során, a szovjet felségvizek közvetlen közelében, egy lengyel halászhajónak álcázott kémhajóról sikeresen levágta egy az orr részére szerelt eszközzel, a vontatott szonár több mint 3,7 kilométer hosszú kábelét az érzékelő szenzorokkal együtt. A tengeralattjárót 1991 – ben vonták ki a hadrendből, miután reaktora elöregedett és már nem tartották biztonságosnak. Periszkópja és a kapitány kabinja a portsmouth – i tengerészeti múzeumba került, a hajó pedig jelenleg szétbontásra vár.

Wreford–Brown parancsnok a két rendkívül sikeres akció elismeréseként megkapta a Kiváló Szolgálatért Érdemrendet. 1996 – ban vonult vissza sorhajókapitányként. A civil életben, 2010 – ig a devoni Paigton Állatkert igazgatója volt. Számtalan interjút készítettek vele a Belgrano elsüllyesztésével kapcsolatban, hiszen napjainkban ő az egyetlen parancsnok, aki nukleáris tengeralattjáróval, háborús helyzetben elsüllyesztett egy ellenséges hadihajót. Amikor egy riporter rákérdezett, hogy érez - e lelkiismeretfurdalást, ő azt mondta: „A Királyi Haditengerészet tizenhárom évet töltött azzal, hogy felkészítsen egy ilyen helyzetre. Valószínűleg nagyon bosszantónak találták volna, ha elbaltázom.”