2024. 02. 26. hétfő
Edina
: 389 Ft   : 359 Ft Benzin: 625 Ft/l   Dízel: 687 Ft/l   Írjon nekünk HADITECHNIKA

HMS Agincourt – A Gin Palota

Nemes Ferenc  |  2024. 02. 06., 11:13

A legnagyobb volt, a legtöbb nehézlöveggel felszerelve és egyben a legfényűzőbb. Mielőtt egyáltalán szolgálatba állt volna, már három ország is birtokolta. Ez volt a HMS Agincourt csatahajó, egy igazi különlegesség a hadihajók között. Tényleges pályafutása ugyan kevesebb mint egy évtizedig tartott, de ez bővelkedett fordulatokban, amelyek között akadt világtörténelmi jelentőségű is.

Az Agincourt csatahajó korabeli képeslapon

Nagy álmok és nagy hajók

 

Dél-Amerika egykori gyarmatokból függetlenné vált országai közül Argentína, Chile és Brazília vált a legjelentősebbé. Argentína és Chile az 1840 – es évektől kezdve feszült, sőt kimondottan ellenséges viszonyban volt egymással, elsősorban Patagónia, de más vitás hovatartozású, határmenti területek miatt is. A konfliktusok az 1870 – es évekre kissé csillapodtak ugyan, amikor Chilének Peruval és Bolíviával az értékes salétromlelőhelyek feletti ellenőrzés megszerzése miatt támadt nézeteltérése, Argentína pedig a hírhedten zord és kietlen, de ugyanakkor ásványkincsekben gazdag Atacama sivatag területén szerzett pozíciókat.

Amikor aztán a századfordulón ismét egymásra terelődött a figyelmük, heves fegyverkezési versenybe kezdtek és rengeteg pénzt költöttek egyre nagyobb és erősebb hadihajókra, gazdagítva az európai, főleg brit és olasz gyártókat. A két rivális közötti, háborúval fenyegető viszály felettébb nyugtalanította a tengerek akkori vitathatatlan urát a Brit Birodalmat, mert veszélyeztette annak kereskedelmi érdekeltségeit a térségben. A brit külügy közvetítőként fellépve 1902 májusában tető alá hozta az Argentína és Chile közötti úgynevezett Májusi Paktumokat, amelyekben amellett, hogy megállapodtak területi vitáik rendezéséről, aláírtak egy jelentős, hadiflottáikra vonatkozó kétoldalú fegyverzetkorlátozási egyezményt is. Eszerint öt évig egyik fél sem rendelhetett új hadihajókat és ennek az öt évnek lejárta után, az esetleges újakról 8 hónappal korábban értesítenie kellett a másik felet. A már külföldről megrendelt és gyártás alatt lévő két chilei Constitution–osztályú csatahajót (Constitution és Libertad) eladták a Brit Királyi Haditengerészetnek ahol mint Swiftsure-osztály, az olasz eredetű Rivadavia-osztályú páncélos cirkálókat (Rivadavia és Roca)pedig Japánnak, ahol Kasuga-osztály néven szolgáltak. A többi egységet törölték. Végezetül az egyezmény értelmében az argentinok már meglévő Garibaldi és Pueyrredon-osztályú páncélos cirkálóit, valamint a Capitan Prat chilei csatahajót lefegyverezték és kivonták a hadrendből. A rivalizálás ezzel egy időre véget ért.

A harmadik „nagy”, Brazília eközben saját magával volt elfoglalva és kormányai nem foglalkoztak Argentína és Chile versengésével, mert teljesen lekötötték az ország saját gondjai – bajai. A kisebb szomszédokkal időről - időre kirobbant kisebb háborúk ellenére Brazília politikailag sokáig stabil volt, de ennek 1889 – ben a II. Péter (II. Dom Pedro) császár uralmát megdöntő vértelen katonai puccsal vége szakadt. A Braganca dinasztiából származó, de a Habsburgokkal is szoros atyafiságban álló II. Péter mindössze hatéves volt, amikor apja I. Péter ráhagyta a trónt, mert hazaért Portugáliába, hogy bekapcsolódjon az otthoni trónviszályokba. Felnőve, széles látókörű, művelt és rendkívül jóindulatú uralkodó lett, aki közel hat évtizedes uralkodása (1831 – 1889) alatt mindent megtett, hogy hazáját modernizálja és regionális nagyhatalommá tegye. Bukását egybek mellett, leghíresebb reformja, az 1888 – as rabszolgafelszabadítás okozta, amellyel magára haragította az érdekeikben súlyosan sértett ültetvényeseket és azok szövetkezve a hadsereg tisztikarával lemondatták, majd franciaországi száműzetésbe kényszerítették, ahol II. Péter két év múlva megkeseredett és kiábrándult emberként halt meg.

II. Péter császár (1825 – 1891) a modern brazil hadiflotta megteremtője
 

A császár sokat tett a haditengerészet fejlesztéséért is, mert az erős és korszerű flottával tovább akarta növelni hazája tekintélyét. Neki köszönhetően a brazil flotta egy ideig a világ ötödik, legerősebb tengeri hadereje volt. Az 1880 – as évek közepén hadrendbe állított brit gyártású, 5029 tonnás Riachuelo és a valamivel kisebb Aquidaba toronypáncélosok egy ideig a világ legerősebb csatahajóinak számítottak. (Megjelenésük kényszerítette rá az Egyesült Államokat, hogy a polgárháborúból megörökölt és akkorra teljesen elavult, főleg monitorokból álló hadiflottáját elkezdje végre modernizálni.)

Az újdonsült Brazil Köztársaságnak azonban kisebb gondja is nagyobb volt a császár által nagy gonddal felépített haditengerészet fejlesztésénél, mert a belső forrongások és lázadások sora (egyebek mellett a éppen a monarchia visszaállítását támogató flottáé 1893 – 94 - ben) tépázta, így nem sok pénz maradt rá és idővel teljesen elavulttá vált, minden tekintetben elmaradva riválisaitól.

A már régóta szükséges változást az hozta el, amikor a századfordulón fellendült a nemzetközi kereslet előbb a kávé, majd a nyersgumi iránt, amelyek Brazília fő exportcikkei és így gazdaságának alappillérei voltak. A gazdasági fellendülés és a növekvő állami bevételek stabilabbá tették az addig felettébb viharos belpolitikai életet és ez felébresztette a vezető politikai körök nagyhatalmi ambícióit. Márpedig a nagyhatalmi lét egyik fő attribútuma a korabeli felfogás szerint a nagy hadiflotta volt. A parlament 1904 – ben határozatot hozott egy nagyszabású flottafejlesztési programról és megszavazott rá az akkoriban hatalmasnak számító 4214550, majd két évvel később további 1625820 angol fontnak megfelelő összeget.

Természetesen a fejlesztési pénzek legmegfelelőbb elköltésével kapcsolatban eltérő nézetek ütköztek egymással. Az egyik oldal a kisebb, elsősorban erős, nagy tűzerejű csatahajókból álló, a velük szemben állók viszont a nagyszámú, de kisebb méretű, főleg cirkálókból és rombolókból álló haditengerészet mellett kardoskodtak. A viták sokáig elhúzódtak és eleinte inkább a második verziót támogatók voltak többségben, de végül kompromisszumként 1906 – ra sikerült megállapodni három kisebb csatahajóban, három páncélos cirkálóban, három felderítő cirkálóban és tizenöt rombolóban, valamint három tengeralattjáróban és ezek kiszolgálására három bázishajóban. Az országot átszelő hatalmas Amazonasra pedig két modern, nagy tűzerejű folyami monitort szántak. Természetesen Brazília nagyhatalmi ambíciói felettébb nyugtalanítani kezdték a Chilét és Argentínát, de még az Egyesült Államokat is, így ezek politikai nyomást próbáltak gyakorolni a brazil kormányra, de nem jártak sikerrel. Így felmondva az 1902 – es kétoldalú egyezményt mind Chile, mind Argentína sietve rendeléseket adott le, immár a legmodernebb dreadnought típusú csatahajókra, de a többi kisebb dél-amerikai ország, mint például Uruguay, Venezuela és Peru is fegyverkezni kezdett. (ők beérték kisebb egységekkel is…) A chileiek a Nagy-Britanniából megrendelt 28000 tonnás Almirante Latorre nevű csatahajójukhoz végül csak eléggé tekervényes úton és a tervezettnél sok évvel később jutottak hozzá, ugyanis testvérével az akkor még épülőfélben lévő Almirante Cochranével együtt a britek lefoglalták az 1. világháború kitörésekor és HMS Canada néven a Királyi Haditengerészet kötelékébe került. A britek csak a háború után adták vissza Chilének és ott aztán az ötvenes évekig szolgált. A másik HMS Eagle néven repülőgép-hordozóként került befejezésre a huszas évek közepén és 1942 – ben elsüllyesztette egy német tengeralattjáró Földközi-tengeren.

Az argentínok szerencsésebbek voltak a chileieknél, mert az Amerikából rendelt két 30000 tonnás, Rivadavia-osztályú hajójukat a gyártó leszállította számukra és mind a Rivadavia, mind a Moreno az ötvenes évekig aktív volt.

Miután 1905 – ben a HMS Dreadnought csatahajó híre bejárta világot, attól kezdve minden hadiflotta ilyet akart és ebből a brazilok sem maradhattak ki, kerül amibe kerül… Az Armstrong- Whitworth – szel korábban megkötött szerződést ennek megfelelően módosították. Az eredetileg rendelt három kisebb csatahajót, immár három legújabb típusú dreadnought váltotta fel, ezek persze drágábbak voltak, így a költségcsökkentés érdekében lemondtak a három páncélos cirkálóról, a Bahia-osztályú felderítő cirkálók számát az eredeti háromról kettőre, a tizenöt Para-osztályú rombolóét tízre, a három tengeralattjáró bázishajóét pedig egyre csökkentették. Csak az F1-osztályú tengeralattjárók és a folyami monitorok száma maradt változatlan.

A két Minas Geraes-osztályú csatahajó (Minas Geraes és Sao Paulo) 1910 – re el is készült és leszállításra került, ám a harmadik egység felett viharfelhők kezdtek gyülekezni. Ennek részben gazdasági, részben pedig politikai természetű okai voltak. Ugyanis a brazil gazdaság a világpiaci változások miatt elkezdett előbb stagnálni, majd egyre inkább visszaesni, viszont ennek ellenére a fegyverkezésre fordított pénz továbbra is elérte a költségvetés 25% - át. Mivel azonban a harmadik dreadnought – ról mindezek ellenére sem akartak lemondani, Brazília kénytelen volt kölcsönöket felvenni, nyakába véve azok és a kamataik visszafizetésének egyre növekvő terhét. Ráadásul közben kormányváltásra is sor került és eleinte korántsem volt biztos, hogy az új vezetés tovább akarja - e folytatni az egyre nehezebben finanszírozható programot. A szerződésben ugyanis szerepelt egy kitétel, hogy a harmadik csatahajóra, amelyet majd csak a második egység elkészülte után vesznek gyártásba, az akkor regnáló, új kormánynak is rá kell bólintania. Ez a probléma azonban a vártnál gyorsabban megoldódott, mert Hermes Rodrigues da Fonseca tábornok, az új köztársasági elnök már első parlamenti beszédében támogatásáról biztosította az új hajó megépítését.

Joaquim Marques Batista de Leao admirális (1847 – 1913)

A leköszönő haditengerészeti miniszter Alexandrino Fario de Alensar admirális a kevesebb, de nagyobb ágyúkkal felszerelt, nagy hajók híve volt, hivatali utódja Joaquim Marques Batista de Leao admirális viszont inkább a nagyobb számú, kisebb és gyorsabban tüzelő lövegekkel felszereltek mellett foglalt állást. Mielőtt hivatalba lépett volna, Európában végigjárta a legjelentősebb hajógyárakat, amiről a mindig éber németek hamar értesültek és abban a reményben, hogy esetleg sikerül megkaparintaniuk a harmadik brazil csatahajóra vonatkozó szerződést, meghívták magukhoz Leao – t. Igyekeztek mindenben a kedvében járni, sőt a Krupp Művek befolyásos vezetői, még azt is elrendezték, hogy a Kaiser is audiencián fogadja. Németországi tartózkodása alatt az ezzel megbízott szakértők és mérnökök tervek sokaságát bemutatva arról győzködték a brazil vendéget, mennyivel előnyösebb lenne, ha az új hajó német tervek szerint, német gyárban épülne. Külön felhívták a figyelmét arra is, hogy mivel a két Minas Geraes-osztályú hajó 305 mm – es lövegekkel lett felszerelve logisztikailag előnyösebb lenne ilyenekkel ellátni a harmadik egységet is, arról nem is beszélve, hogy szerintük amúgysincs szükség a hivatali elődje által preferált nagyobbakra, mert ezek gránátjai is bármilyen vastag páncélt átütnek. A németek egyébként valóban annyira elégedettek voltak saját, nagyteljesítményű, 280 és 305 mm – es lövegeikkel, hogy saját legmodernebb csatahajóik és csatacirkálóik ilyenekkel voltak felszerelve. Csak jóval később rendszeresítettek új 380 mm – es hajóágyúkat, miközben a rivális flották – elsősorban a fő ellenfélnek tekintett britek - már régen áttértek a 343, 355, 380 mm – es típusokra.

Úgy tűnt, hogy sikerült meggyőzniük Leao –t és kútba esik az Armstrog-Whitworth szerződése, azonban Tennyson d’Eyncourt, a cég főkonstruktőre, aki természetesen értesült a németek ügyködéséről, előállt egy olyan tervezettel, amely jelentősen felülmúlta németek ajánlatát. Az új brazil csatahajó - amelynek a Rio de Janeiro nevet szánták - grandiózusabb lett nemcsak az argentin, vagy a chilei, de a világon addig épült összes többi dreadnought és szuper-dreadnought csatahajónál is.

Rio de Janeiro 

A Rio de Janeiro – nak nevezett, 204,7 méter hosszú óriás egy ideig a világ legnagyobb, de legalábbis leghosszabb - hadihajójának számított. D’Eyncourt ugyanis hamar rájött, hogy ügyfeleinek többet számít a látszat, a hajó grandiózus volta és kevésbé valódi harci értéke, valamint túlélőképessége. Politikailag ugyanis sokkal jobban eladhatóvá váltak a hazai közvélemény felé az egyre növekvő költségek, ha az eredmény látványosan felülmúlja a rivális államok legnagyobb egységeit.

A hosszú hajótestbe feltűnően kevés vízzáró válaszfalat építettek, mert a brazilok ragaszkodtak hozzá, hogy a belső terek minél tágasabbak legyenek. Azzal nem igazán törődtek, hogy emiatt a hajó túlélőképessége erősen leromlik, viszont így sikerült elérni, hogy a belső terek – ez alatt természetesen elsősorban a reprezentációra is szolgáló tiszti, kapitányi és tengernagyi körletre kell gondolni - valóban rendkívül fényűző enteriőrt kaptak. A faragott mahagóni falburkolatokkal, mívesen kidolgozott szerelvényekkel, csillárokkal díszített hatalmas tiszti ebédlő, a tágas, kényelmes kabinok inkább illettek egy luxus óceánjáróhoz, mint hadihajóhoz…

A vízkiszorítás csökkentése érdekében - és hogy emellett azért minél több fegyvert telepíthessenek -, elsősorban a páncélzaton spóroltak. Az oldalsó páncélövek középső, legvastagabb szakasza ahol a gépházak és lőszerraktárak többsége volt, mindössze 229 mm vastag volt, ami kb. kétharmada a Királyi Haditengerészetnél szabványosnak számító 305 mm – nek. A vastagság az orr és a tat felé fokozatosan tovább csökkent 152, majd 102 mm - re. A Rio de Janeiro védelme sokkal inkább illett egy páncéloscirkálóhoz, mint egy első vonalbeli csatahajóhoz. A törzs felső páncélöve, az oldalsó kazamatáknál csak 152 mm – es volt. A belső páncélfedélzetek, amelyeknek a felülről érkező lövedékek ellen kellett volna védelmet biztosítani, mindössze 64-50 mm vastagok voltak.

A két fő részből álló felépítmény a két háromlábú árboc és a két magas, egyenes kémény köré épült, közöttük egy akkor már idejétmúlt megoldásnak számító repülőhíd húzódott, amely nemcsak átjáróként, hanem a mentőcsónakok tárolására is szolgált. Ezeket a hajóközépen emelkedő, árbocdaruval mozgatták.

A hajtómű huszonkét Babcock & Wilcox kazánból és négy közvetlen hajtású Parsons gőzturbinából állt, összesen 34000 lóerős teljesítménnyel. A kazánok széntüzelésűek voltak, de már felszerelték mindegyiket olajbefecskendező rendszerrel, ami az égés gyorsítására és teljesítménynövelésre szolgált. Ez a meghajtás 22 csomós maximális sebességet tet lehetővé (kb. 41 km/óra), és nem számított különösebben gyorsnak. A leggazdaságosabbnak számító 10 csomóval mintegy 17000 kilométeres maximális hatótávolság volt elérhető. Ehhez 1500 tonna szén (mennyiségét szükség esetén 3200 tonnára növelhették) és 620 tonna fűtőolaj állt rendelkezésre.

A Rio de Janeiro eredeti konfigurációjában

A Rio de Janeiro hatalmas mérete nem volt véletlen, tulajdonképpen azért lett ilyen nagy, hogy elférjen rajta a törzs középvonalába helyezett hét páncéltorony (nem hivatalosan a tattól az orr felé, a hét napjairól nevezték el őket…), amelynél többet soha egyetlen csatahajóra sem telepítettek. A tizennégy az Elswick Ordnance Company (az Armstong-Whitworth leányvállalata) által gyártott, 305 mm – es BL 12 Mk. XIII típusú hajóágyú bevált fegyvernek számított és a japánok licencben gyártották is - ilyenekkel volt felszerelve például Togo tengernagy híres zászlóshajója a Mikasa – de már nem számítottak igazán korszerűnek. A Királyi Haditengerészet utoljára az Indefatigable-osztályú csatacirkálókon alkalmazott hasonlókat, mielőtt áttértek a nagyobb ágyúkra. A lövegek csöveit -7 és + 13 fok között lehetett mozgatni, így lőtávolságuk elérte a 12232 métert. Elméleti tűzgyorsaságuk öt - hét lövés volt percenként, de a gyakorlatban a lőszerliftek lassúsága miatt valójában nem volt több háromnál. Ez általános probléma volt a Királyi Haditengerészetnél és emiatt gyakran a biztonsági rendszabályokat figyelmen kívül hagyva minden zugba lőszert raktak, hogy kéznél legyen… A tüzérségnek nem volt központi tűzvezetése, ezért a lövegek irányzása a tornyok beépített távmérőivel, külön - külön történt. A későbbi lőelemképző számítógépek elődjének tekinthető, rendkívül bonyolult, mechanikus Dreyer tűzvezérlő asztalokból, mivel az akkoriban még titkos csúcstechnológiának számított, a Rio de Janeiro nem kaphatott.

Dreyer Mk. I tűzvezérlő asztal
 

A másodlagos fegyverzetet az oldalsó kazamatákba beépített húsz 152 mm – es löveg és további tíz 76 mm – es légvédelmi ágyú jelentette, utóbbiakat repeszvédő pajzsokkal felszerelve a felépítményekre telepítették. A kor tervezési gyakorlatának megfeleően a Rio de Janeiro is kapott három 533 mm – es torpedócsövet, amelyek közül kettő kétoldalt elől, egy pedig a tatba került beépítésre. Ezek kezelése amúgysem volt éppen könnyű, de külön megnehezítette, hogy gyors újratöltéskor a csőbe került vizet a torpedókamrába eresztették ki és emiatt a kezelőknek idővel csaknem egyméteres vízben kellett előkészíteni, majd a helyére emelni a következő „halat”.

A szerződést 1911. június 3 – án írták alá és a munkálatok szeptember 14 – én kezdődtek el az Armstrong-Whitworts newcastle upon tyne – i hajógyárában. Hogy időben elkészüljön, három műszakos munkarendet vezettek be és ehhez a cég több száz új munkást vett fel. A Rio de Janeiro – t 1913. január 22 – én nagyszabású ünnepség keretében bocsátották vízre. Az avatást a brazil flotta főparancsnoka, Huet de Bacellar admirális felesége végezte. (a sólya kellett a Chile által megrendelt Almirante Cochrane csatahajónak) Az ünnepségre meghívták Chile és Argentína képviselőit is, akik némileg irigykedve nézték amint az óriás méltóságteljesen a vízbe siklott.

Az öröm és a büszkeség azonban rövid ideig tartott. A Rio de Janeiro építésének finanszírozása ugyanis időközben egyre nehezebbé vált. A kávé és gumi ára egyre esett a világpiacon, ezért a szükséges pénzügyi fedezetet a brazil kormány az adók növelésével és a párizsi Rotschild bankháztól felvett további kölcsönökből teremtette elő. (A Rotschild Bank üzleti megfontolásokból erőteljesen támogatta a csatahajó megépítését…) Csakhogy az 1912 – 13 során lezajlott két Balkán háború, az európai gazdaságot recesszióba süllyesztette és elapadtak az újabb hitelek. A végső csapás a nyersgumi piac bedőlése lett. Ennek előzménye az volt, hogy a brit kormány megbízásából Henry Wickham felfedező és kalandor még 1876 – ban mintegy 70000 kaucsukfa magot csempészett ki Brazíliából, amelyeket aztán a Királyi Botanikus Kert melegházaiban próbáltak felnevelni. Bár a magvaknak csak kis része bizonyult életképesnek, az ezekből kifejlődött növények képezték az új, elsősorban a távol-keleti brit gyarmatokon (Sri Lanka, Indokína) létesített kaucsukfa ültetvények alapját. Mivel az így létrejött konkurencia egyre több és jobb minőségű nyersgumit termelt, idővel annyira visszaesett annak világpiaci ára, hogy katasztrofálissá vált a korábban monopolhelyzetben lévő brazil gazdaság számára. Az ország fizetésképtelenné vált.

Mivel nem tudták tovább finanszírozni, szégyenszemre a még javában épülő Rio de Janeiro csatahajót el kellett adni, hogy legalább mérsékelni lehessen a pénzügyi veszteséget. Az építési munkálatok leálltak, a gyár pedig több mint 800 embert kénytelen volt elbocsátani. Magát a hajót árverésre bocsátották és végül 2750000 fontért Törökország kormánya vásárolta meg, éppencsak elhalászva a velük szomszédos és nem éppen baráti viszonyban lévő görögök orra elől 1913. december 28 – án. (Görögország később megvásárolt két elavult, Mississippi-osztályú amerikai csatahajót) A Rio de Janeiro új neve Osman Sultan I. lett.

A Rio de Janeiro immár Osman Sultan I. néven épült tovább
 

A brit oroszlán kinyújtja mancsát 

A törökök örültek, hogy egy meglehetősen jutányos áron szerzett, újabb modern csatahajóval bővült flottájuk, a Vickersnél épülő 23000 tonnás Resadiye és a később, 1914 áprilisában megrendelt testvére a Fatih Sultan Mehmed mellé (ez sohasem készült el). A Resadiye módosított King George V.-osztályú egység volt, rövidebb és szélesebb hajótesttel és 343 mm – es fő és 152 mm – es másodlagos fegyverzettel.

A Resadiye csatahajó korabeli képeslapon már HMS Erinként
  

Az Osman Sultan I. kinevezett parancsnoka Hussein Rauf Orbey kapitány lett, aki a Hamidiye cirkálóval az első balkán háború során (1912) jelentős sikereket ért el. (később sikeres diplomata és politikus lett, sőt rövid ideig miniszterelnök is volt) 1914 januárjától számos török tengerésztiszttel Angliába utazott, hogy személyesen felügyeljék és alaposan megismerjék az építés végső szakaszában járó hajójukat. A munka némi késedelmet szenvedett, mert a tulajdonosváltás miatti négyhónapos kényszerű leállás alatt, a rakpart mellé kikötve alaposan berozsdásodott és állaga leromlott, így karbantartásra szorult. Hogy minél hamarabb befejezhessék, a gyár sietve újra felvette a korábban elbocsátott mintegy 800 munkást, így 1914 júniusában már saját hajtóműveivel elvégezhette az első próbafutásokat. Lényegében már csak két nehézlöveg és néhány közepes ágyú hiányzott róla, ezek viszont ott voltak leponyvázva a rakparton, de sem Orbey kapitány, sem a munkások nem értették, miért nem szerelik végre be őket. Nem tudhatták, hogy Winston Churchill az Admiralitás Első Lordja azzal a kéréssel fordult az Armstrong-Whitworth vezetőihez, hogy amennyire csak lehetséges késleltessék a hajó befejezését, tekintettel az egyre kritikusabb világpolitikai helyzetre. (1914. június 28 – án volt a szarajevói merénylet) Ezért amikor július elején lehajózott egészen Plymouthig, ahol a szárazdokkban megtisztították a fenéklemezeit, a visszaúton nem futott be rögtön Newcastle – be, hanem továbbment észak felé a Firth of Forth öbölbe és napokig ott állt. Az értetlenkedő és Orbey kapitánynak és a török tengerésztiszteknek csak annyit mondtak, hogy ez a gyár utasítása.

1914. július 31 – én Churchill levélben tájékozatta V. György királyt, hogy megtiltotta a törököknek épített hajók átadását. Egyben kérte, hogy járuljon hozzá, az Osman Sultan I. Agincourt – ra, a Resadiye pedig Erinre való átnevezéséhez. A királynak nem volt ellenvetése.

Időközben megérkezett Newcastle – be az 500 főnyi török személyzet a Neshid Pasa gőzös fedélzetén, hogy augusztus 2 – án, miután az utolsó részlet is kifizetése került (700000 török líra) ünnepélyesen felvonják a török zászlót, majd hazainduljanak vele. (a legénységet főleg a tengerparti városokból és halászfalvakból toborozták, de akadt a török matrózok között jónéhány olyan is, aki korábban egyszerű pásztor lévén még sohasem látott tengert…) A reggel nyolcra kitűzött ünnepség kezdete előtt fél órával, váratlanul megjelentek a 45. Notthinghamshire és Derbyshire Gyalogezred - a híres Sherwood Foresters - katonái (a Vickers hajógyárában is) és feltűzött szuronnyal, zord tekintettel lekísérték a meglepett törököket a partra. Mind Orbey kapitány, mind Tevfik pasa a török nagykövet hevesen tiltakozott, de hiába, mert az orruk elé tették a szerződés „apróbetűs” záradékát, mely szerint háború esetén a Királyi Haditengerészet minden külföldi megrendelő számára, brit gyárban épített hajót lefoglalhat saját céljaira, megfelelő kárpótlás fejében. A dolognak csak annyi szépséghibája volt, hogy az akció idején Anglia még nem állt háborúban senkivel, majd csak néhány nap múlva…

A dolognak azonban sokkal messzemenőbb következményei is lettek mint a diplomáciai botrány. Világtörténelmi jelentőségű következményei. A törökök ugyanis addig még nem kötelezték el magukat sem az antant, sem a központi hatalmak felé. (a hadsereg vezetői és a kormány tagjainak nagyrésze is erősen németpárti volt, a flottáé viszont a britekhez húzott) A botrányosan megalázó eljárás azonban most a németek felé billentette a mérleg nyelvét és a török közvéleményt is a britek ellen fordította már csak azért is, mert a lefoglalt csatahajók árát a kölcsönök mellett, nagyrészt közadakozásból teremtették elő. Churchill a húzásával szerzett egy újabb ellenséget hazájának, aminek majd sok ezer ausztrál katona issza meg a levét a Gallipolli-félszigeten…

A hajót lefoglalása után azonnal visszavitték a hajógyárba, hogy amennyire csak lehetséges Királyi Haditengerészet igényei és szabványai szerint módosítsák. Leszerelték a felépítmények közötti repülőhidat (a tengerészek csak Marble Arch - Márvány Ív néven emlegették, utalva a Buckingham-palota ma is látható egykori díadalívszerű kapuzatára…) főleg azért mert találat estén rájuk omolva, használhatatlanná tette volna a 3. és 4. tornyot. A csónakok és gőzbárkák a továbbiakban a fedélzeten lettek elhelyezve. A törzsről eltávolították a torpedóvédő hálókat és azok kihajható tartórúdjait, megkurtították az árbocokat és plusz két 152 mm – es repeszvédő pajzzsal felszerelt löveget telepítettek az elülső felépítmény két oldalára, amelynek hídszárnyait is megröviditették. Belülről a mahagóni borítás és az értékes török szőnyegek egy része szintén eltávolításra került, de az immár HMS Agincourt tiszti körlete továbbra is fényűző és kivételesen kényelmes maradt. Ekkor ragadt rá új nevének „ferdítéséből” az „A Gin Court”, vagyis Gin Palota becenév, ami egyszerre utalt fényűző belső tereire és arra is, hogy feltűnően hasonlított a korabeli elegáns mulatókra, ahol Őfelsége tisztjei szívesen fogyasztották az akkor igen népszerű úgynevezett rózsaszín gint. Sajátos módon az egyik legfontosabb változtatás az illemhelyeket érintette, ugyanis a törököknél használt, padlóba süllyesztett, guggolós változatúakat a jól ismert leülős angol WC – kre kellett cserélni. Mivel a Királyi Haditengerészet nem volt felkészülve arra, hogy rövid időn belül két új csatahajóra való legénységet (több mint 2400 embert) kiállítson, a személyzeteket onnan szedték össze, ahonnan tudták. Az Agincourt – ra a Victoria and Albert III nevű királyi jacht, a Királyi Jacht Club előkelő tartalékosai és… a haditengerészeti börtönök, fogdák kisebb súlyú bűncselekményekért leültetett lakói kerültek. A HMS Agincourt 1914. augusztus 7 - én állt hivatalosan szolgálatba, immár a Királyi Haditengerészet kötelékében és állomáshelye az Orkney-szigeteken Scapa Flow lett.

A szedett-vedett legénység meglehetősen gyorsan összeszokott, Douglas R. L. Nicholson kapitány parancsnoksága alatt, de sorra derültek ki a hajó gyermekbetegségei. Az üzemeltetési feliratok például még mindig portugálul voltak és a tornyok két lövegét, csak egy hidraulikus töltőkar szolgálta ki, ami lassította az újra töltés folyamatát. Az ágyúk új, elektromos elsütése gyakran csődöt mondott, ezért többnyire a tartalékként meghagyott, hagyományos mechanikus rendszert kellett használni. Már ha használták egyáltalán az ágyúkat, mert menet közben kiderült, hogy gondok vannak a lőszerrel is. Fel ugyan nem robbantak a csőben, de több egyszerűen szétesett a levegőben kilövése után… Amikor átvizsgálták őket, kiderült, hogy a legtöbbet csaknem harminc éve gyártották és 1892 – ben, vagyis két évtizede vizsgálták felül utoljára. Valentine Gibbs a tüzérség parancsnoka igyekezett ugyan embereit minél jobban felkészíteni, de sokáig ő sem merte az összes nehézlöveget elsütni, legfeljebb négyet egyszerre, mert mindenki attól félt, hogy egy össztűz esetén a hajó kettétörik, vagy felborul a visszarúgás erejétől. A tengerészek körében az a vicc járta, hogy az Agincourt – t a németek azért nem tudják majd elsüllyeszteni, mert megteszi azt saját maga…

Azonban a próbát egyszer mindenképpen végre kellett hajtani és erre Írország északi partjainál kerül végül sor. A tizennégy 305 mm – es nehézlöveg össztüze egyszerre volt rémisztő és fenséges látvány. Az egyszerre kicsapó hatalmas torkolattüzek miatt úgy tűnt, mintha az Agincourt felrobbant volna, de amikor a korditfüst oszladozni kezdett, kiderült, hogy nem történt semmi különös, a hajó nemhogy nem tört ketté, vagy borult fel, hanem kimondottan stabil lövegplatformnak bizonyult. Igaz a hatalmas rázkódástól viszont, a tiszti étkezde legtöbb elegáns porcelán és üvegedénye, valamint egyik – másik csillárja ripityára tört, a válaszfalakból több helyen kihullottak a szegecsek és lepattogzott róluk a festék. A széntárolók szomszédságában lévő helyiségeket pedig beborította a réseken keresztül utat találó, finom szénpor.

Hosszas tétlenség után 1915 – ben előbb a Nagy Flotta (Grand Fleet) 4. csatahajórajába osztották be a Benbow, a Bellerophon, a Dreadnouhght, az Empress of India, az Erin és a Temeraire mellé, majd 1916 januárjától átkerült a vegyes összetételű 6. csatahajórajba a Marborough, a Hercules és a Revenge mellé, így velük vett részt a jütlandi csatában is. Bár őrszemei az elsők között vették észre a közeledő németeket, az ütközetben viszonylag kevés szerepet játszott, annak ellenére, hogy Henry M. Doughty kapitány jelentése szerint 144 darab 305 mm – es, 111 darab 152 mm – es és 7 darab 76 m – es lövedéket lőtt ki. Rálőtt a Wiesbadenre, a Kaiserre és a Markgrafra, de egyikben sem tudott kárt tenni. Szerencsésen elkerült két rá kilőtt torpedót, elszenvedett néhány kisebb repeszsérülést, de lényegében épségben és személyi veszteség nélkül vészelte át a világtröténelem egyik legnagyobb tengeri ütközetét. A csata alatt tovább tizedelődött a hajó edénykészlete és miután széttört a ketrecük, eltűnt a legénység öt kedvenc, fehér házigörénye, amelyeket kabalaként és a patkányok ellen tartottak, hogy végül néhány hét múlva sértetlenül előkerüljenek az egyik széntárolóból…

A tüzérség csata során tapasztalt csekély hatékonysága miatt az elkövetkezőkben több korszerűsítést, módosítást is elvégeztek, így az egyik tornyot felszerelve a Dreyer készülékkel tűzvezető központtá alakították, a közepes tüzérség külön távmérőket kapott az elülső felépítményre telepítve. Vastagítottak a fedélzeti páncélon és a háború végéig előbb oszlopárbocra cserélték, majd teljesen eltávolították a hátsó háromlábú árbocot, fényszóróplatformokat kialakítva a helyén.

A HMS Agincourt Jütland után bár a Nagy Flotta több manőverében is részt vett, többször nem csapott össze a németekkel és főleg Scapa Flow – ban tartózkodott, vagy konvojokat kísért, amire viszonylagos lassúsága miatt kimondottan megfelelt. Utolsó jelentősebb akciója az volt, amikor részt vett a Scapa Flow – ba internált német hadiflotta biztosításában és őrzésében.

A HMS Agincourt Jütlandnál

Az Agincourt átépítései 1914 és 1918 között
  

Feleslegessé válva 

Az 1 . világháború lezárulta után megkezdődött a hadseregek és flották módszeres leépítése. Az Agincourt 1919 áprilisában került Rosyth – ba, ahol félreállították és csak felügyelő legénység tartózkodott rajta a továbbiakban. Mivel még színte újnak számított, eleinte nem akarták leselejtezni, hanem felajánlották Brazíliának hátha megjött a kedvük egykori hajójukhoz, most, hogy jóval olcsóbban is hozzájuthatnának. Azonban a brazil kormány nem mutatott érdeklődést az üzlet iránt, mert már régen letettek a nagyhatalmi ambícióikról. Sőt a gazdaságuk állapota miatt, még a két meglévő csatahajójuk fenntartása is csak kínkeservesen ment.

Az Admiralitás műszaki szakemberei kidolgoztak egy tervezetet a nagy hajó speciális, felfegyverzett ellátó és raktárhajóvá való átépítésére. Eszerint a 2. és az 5. lövegtorony kivételével az összes többit eltávolították volna a másodlagos és a kiegészítő fegyverzettel együtt, hogy a hosszú hajótestben így felszabaduló rengeteg helyen raktárakat és műhelyeket alakítsanak ki. Az adatok szerint a munkálatok előkészítését elkezdték ugyan, de a Washingtoni Flottaszerződés aláírása után, 1922. február 23 – án törölték az egész programot és az Agincourt a selejtezésre kijelölt, felesleges hadihajók közé került. Egyedi felépítése és technikai megoldásai miatt túl körülményes és drága lett volna üzemben tartani. 1923. január 22 – én, mindössze 25000 fontért adták el bontásra a J&W Purves – nek, azzal a feltétellel, hogy 18 hónapon belül meg kell semmisíteni. A cég a szerződést csakhamar átruházta a Rosyth Shipbreaking Co. – ra, ők viszont túl lassan haladtak és ahogy közeledtt az 1925. január 17 – i határidő, az Agincourt még mindig túlságosan egyben volt ahhoz, hogy hivatalosan hatástalanítottnak legyen tekinthető. Az Admiralitás és a cég szakértői úgy vélték, hogy ezt úgy lehet a leggyorsabban elérni, ha kivontatják a kikötőből és kifuttatják a homokos partra, majd ott helyben kettévágják a törzset. A rossz időjárás és hajó nagysága miatt ez nem sikerült, így a vágás nehéz műveletét végül a rosyth – i kikötő egyik szárazdokkjában végezték el és a törzs két felét csak ezután tudták elvontatni, majd a parton feldarabolni ócskavasnak.

Törökország sohasem kapta meg a lefoglalt hajókat, de az elvileg értük járó pénzügyi kárpótlást sem, mivel a Nagy Háborút a vesztes oldalon fejezte be. Bár az Agincourt mellett az Erin is bontóba került, Törökország végül mégsem maradt nehézfegyverzetű hadihajó nélkül. Amikor ugyanis az 1913 júniusa óta a Földközi-tengeren tartózkodó 23000 tonnás, Moltke–osztályú Goeben csatacirkáló és kísérője a Breslau könnyűcirkáló az őket üldöző antant flotta elől Konstantinápolyba menekült, a török kormány azonnal vételi ajánlatot tett rájuk. Nemsokkal később azonban II. Vilmos nagyvonalúan Törökországnak ajándékozta mind a Goebent, mind a Breslaut, attól kezdve török egyenruhát hordó eredeti személyzetükkel együtt. Ezek után a Goeben Yavuz Sultan Selim (később csak Yavuz, vagyis Vad), a Breslau pedig Midilli néven török zászló alatt a Fekete-tengeren harcolt az oroszok ellen. Wilhelm Souchon ellentengernagy a kötelék parancsnoka hivatalos felkérésre átvette a török haditengerészet irányítását.

A Breslauval ugyan végzett egy tengeri akna 1918 – ban, de a Goebennek kivételesen hosszú pályafutás jutott osztályrészül. 1954 – es kivonása után a hatvanas években felajánlották Nyugat-Németországnak úszó múzeum céljára, de az NSZK kormánya elutasította az ajánlatot, így 1974 és 1976 között az utolsó európai dreadnought – ot szétdarabolták.

Az SMS Goeben csatacirkáló, kárpótlás a Kaisertől
 

Ha tetszett a cikk, kövesse a
Háború Művészetét a Facebookon!

Még több friss hír

2024. 02. 15., 15:16
Új-Zéland Védelmi Minisztériuma bejelentette, hogy a Lockheed Martin Marietta-i üzemében lefestették az első C-130J szállító repülőgépüket, mely tervezetten idén érkezhet Új-Zéland légierejéhez.
2024. 02. 14., 13:34
Az „Embert a Vasra!" toborzókampány keretében ötszáznál több fiatal jelentkezett Tatára, közülük kerül ki majd a végső állomány – mondta Szalay-Bobrovniczky Kristóf honvédelmi miniszter február 13-án, Tatán, a Klapka György 1. Páncélosdandár vitéz Barankay József 1. Önjáró Tüzérosztályához jelentkezett állomány bevonulásán.
2024. 02. 09., 11:15
Újabb mérföldkő a magyar KC-390-es programban: 2024. február 8-án Brazíliában levegőbe emelkedett a Magyar Honvédség első Embraer KC-390 típusú katonai szállítórepülőgépe, ami a tervek szerint ez év folyamán érkezik Magyarországra.
2024. 02. 06., 11:13
A legnagyobb volt, a legtöbb nehézlöveggel felszerelve és egyben a legfényűzőbb. Mielőtt egyáltalán szolgálatba állt volna, már három ország is birtokolta. Ez volt a HMS Agincourt csatahajó, egy igazi különlegesség a hadihajók között.
2024-02-05 13:57:16
2024. január 12-én Detrich István úr és a Meteor Természetbarát Turista Egyesület meghívására a kaposvári Takáts Gyula Könyvtárban tartott vetítőképes előadást Huszár András, „A hadak útján – Katonahőseink nyomában” címmel. Az előadás anyaga már visszanézhető!
   MÁSOK ÍRTÁK
2024. 02. 22., 09:38
A terv közös katonai gyakorlatokat, konferenciákat, oktatási-, képzési- és kiképzési, hadtörténeti és hadisírgondozási együttműködést, valamint hagyományőrző rendezvényeket, programokat foglal magába a 2024-es évre.
2024. 02. 21., 13:18
Külszolgálati feladataik befejezése előtt ünnepség keretében vehették át a békefenntartásért járó érdemjeleiket az ENSZ Libanoni Békefenntartó Misszióban (United Nations Interim Force in Lebanon – UNIFIL) szolgáló magyar és lengyel katonák.
2024. 02. 20., 15:31
A bizalom és a kölcsönös segítségnyújtás mellett az alapszerződés 5. pontja, ami meghatározó, mondta el Szenes Zoltán, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem tanára.
2024. 02. 19., 15:54
A NATO Előretolt Szárazföldi Többnemzeti Harccsoport híradó szakállománya felkészítését hajtották végre februárban a székesfehérvári MH Nagysándor József 51. Híradó- és Vezetésbiztosító Dandár laktanyájában.

  JETfly Magazin

A Gripenek beépített tűzfegyvere, a 27 mm-es Mauser BK 27 revolver-gépágyú több európai harci gép fedélzetén is megtalálható. A története egészen a második világháborúig nyúlik vissza - vagy esetleg még tovább?