1914. szeptember 5-én még csak egy hónapja tartott az I. világháború, de aznap délután örökre megváltozott a tengeri hadviselés, mert egy tengeralattjáró először süllyesztett el modern torpedóval egy hadihajót.
A HMS Pathfinder felderítő cirkálót érte az a kétes megtiszteltetés, hogy az első lehetett a valaha megtorpedózott hajók hosszú sorában.
Új veszély a víz alól
1914 szeptemberében még csak egy hónapja tartott a Nagy Háború ( ahogy később az I. világháborút nevezték, nem tudván arról, hogy nemsokára jön a következő... ) és ekkor még úgy tűnt, hogy a Brit Királyi Haditengerészet az óceánok vitathatatlan ura, amelyet senki nem győzhet le. A tengeralattjáró ebben az időben még új, technikailag sok szempontból kiforratlan, problémás technológiának számított, ezért az admirálisok többsége nem is igazán vette komolyan az általa képviselt új fenyegetést. Bár a Royal Navy is rendelkezett búvárnaszádokkal, ezeket lenézett mostohagyerekként kezelték, amelyek alattomos, lesből támadó harcmodorát igazi tengerészhez méltatlannak tartották. A tengerésztisztek többsége, akik még a hatalmas ágyúk bűvkörében éltek, szinte elképzelhetetlenek tartották, hogy a kicsi, zsúfolt és lassú konzervdobozok el tudnának bánni a flották büszkeségeivel, a páncélozott csatahajóóriásokkal. Tévedtek.
Tengeralattjáró által végrehajtott támadásra a világtörténelemben addig mindössze kétszer került sor. Első alkalommal az amerikai függetlenségi háború idején, 1776 szeptemberében az amerikai feltaláló David Bushnell, Turtle vagyis Teknős nevű kezdetleges tengeralattjárója Ezra Lee őrmesterrel a fedélzetén sikeresen megközelítette Howe brit admirális HMS Eagle nevű zászlóshajóját, de végül kudarcot vallott, mert a magával vitt robbanótöltetet nem tudta a rézlemezekkel burkolt hajófenékhez rögzíteni. A következő alkalomra csaknem egy évszázaddal később, ugyancsak Észak-Amerikában, a polgárháború idején került sor, amikor 1864. február 17 – én a George Dixon hadnagy parancsnoksága alatt álló CSS Hunley, az orrára erősített rúdtorpedóval, az északiak tengeri blokádja alatt álló Charleston kikötője előtt elsüllyesztette az 1260 tonnás, USS Housatonic nevű hadihajót. Ez a támadás sikeres volt ugyan, de a robbanás nemcsak az ellenséggel végzett, hanem a tengeralattjáróval és bátor legénységével is.
Ha manapság torpedóról beszélünk, általában mindenkinek egy szivar alakú, robbanófejjel ellátott, hajócsavarral hajtott szerkezet jut az eszébe, pedig az elnevezést sokáig a különböző típusú víziaknákra, illetve a CSS Hunley által is hordozott, lándzsaszerű, erős acélheggyel ellátott farúdra erősített robbanótöltetre, az úgynevezett rúdtorpedóra alkalmazták. A saját hajtóművel rendelkező, önjáró torpedó megalkotása az osztrák–magyar hadiflotta tisztjének Johann Luppis von Ramer ( Luppis János ) nevéhez fűződik, aki a hasonló fegyverrel kísérletező Robert Whitehead brit származású mérnök-gyárossal együttműködve, annak fiumei műhelyében 1866 – ra fejlesztette ki az első gyakorlatban is alkalmazható változatot, amit alakja miatt „ haltorpedónak” neveztek el.
Mivel az új fegyver kiválóan használhatónak bizonyult, világszerte gyorsan elterjedt és a hajók rémévé vált, de ekkor még a gyors, kisméretű, felszíni hadihajók, a torpedónaszádok fő fegyvereként. ( ezek elhárítására fejlesztettek ki egy új hajóosztályt, a torpedónaszád rombolókat, röviden rombolókat ) Az első hajó, amely egy önjáró torpedó áldozatává vált, a török Intibah gőzös volt, amellyel 1877. január 16 – án az oroszok egyik torpedónaszádja végzett, az 1877-78 – as orosz – török háború idején.
HMS Pathfinder
Rosyth városa Kelet-Skóciában, a Forth folyó hatalmas tölcsértorkolatának északi partján fekszik. Amellett hogy forgalmas kikötőváros, egyben a Royal Navy egyik legfontosabb támaszpontja és javítóbázisa még napjainkban is. Nem volt ez másként az I. világháború idején sem, ezért a Forth folyó torkolatát ( Firth of Forth ) szigorúan őrizték, elsősorban a németek aknatelepítési akcióitól tartva, de jóval kevésbé a tengeralattjáróiktól. 1914 szeptemberében, a Firth of Forth védelmét, az egy könnyűcirkálóból, 13 rombolóból, 11 torpedónaszádból és két ellátóhajóból álló 8. Romboló Flotilla látta el, amely naponta többször átfésülte a torkolatot és a bejáratánál lévő May sziget térségét. A flotilla parancsnoka 1913. január 1. óta a 49 éves Francis Martin Leake kapitány volt, megbecsült, közkedvelt tengerésztiszt.
Leake korábban a HMS Amethyst páncéloscirkáló kapitánya volt, amely tisztséget azután is megtarthatta, hogy kinevezték a 8. Romboló Flotilla élére. Az Amethyst helyett 1913 októberében kapott új zászlóshajót, a 2940 tonnás HMS Pathfindert.
A Pathfinder besorolása szerint úgynevezett felderítő cirkáló volt, nagyságrendileg a könnyűcirkálók és a torpedórombolók között helyezkedett el. Ezt a hadihajótípust nagy sebessége és hatótávolsága miatt, az ellenség felkutatására, a flottakötelékeinek felderítésére, valamint rombolóflotillák zászlóshajójaként használták. A cirkáló az elismert hajóépítő vállalatnál, a birkenhead - i Cammell Laird – nél épült eredetileg HMS Fastnet néven, mint egy két egységből álló osztály első tagja ( testvérhajója a HMS Patrol volt ) , amely 1905 júliusában állt a Royal Navy szolgálatába, már HMS Pathfinderként. A 113 méter hosszú, karcsú hadihajó még 1914 – ben is viszonylag korszerűnek számított, annak ellenére, hogy meghajtórendszere még a korábbi generációt képviselte. Bár nem a kor technikai újdonságával a Parsons gőzturbinával, hanem 12 széntüzelésű, vízcsöves kazánnal és két, együttesen 16500 lóerő teljesítményű, háromfokozatú gőzgéppel épült, teljes gőzzel akár a 25 csomós ( kb. 46 km/óra ) legnagyobb sebesség elérésére is képes volt. Meglehetősen csekély védelemmel látták el ( övpáncélja 51 mm, fedélzete pedig a legerősebb pontokon alig érte el a 4 centiméteres vastagságot ) , de nem is arra tervezték, hogy egy nehézfegyverzetű ellenféllel vívjon párviadalt. Ha azonban mégis szembekerült volna eggyel, akkor könnyedén el tudott menekülni előle. Fegyverzete 10 darab 76 mm - es, 8 darab 47 mm - es gyorstüzelő ágyúból és két 450 mm - es torpedócsőből állt.
A Pathfinder pályafutása a háború kitöréséig eseménytelen, úgyszólván szokványos volt. Mielőtt a 8. Romboló Flotilla zászlóshajója lett, rövid ideig az Atlanti Flotta és a Csatorna Flotta kötelékében szolgált, majd 1907 – től 1913 októberéig a Honi Fotta ( Home Fleet ) része volt.
A vadász és a vad
1914. szeptember 5 - én a Firth of Forth - t ellenőrző 8. Romboló Flotilla ismét a szokásos napi járőrszolgálatára indult. A Royal Navy óvatossága indokolt volt, mert néhány napja egy német tengeralattjáró mélyen behatolva a torkolatba, arcátlanul közel merészkedett a kikötőhöz. A szomszédos Carlingnose Pointra telepített partvédő üteg tüzet nyitott rá, de nem sikerült kilőni az U-bootot. Mivel a periszkóp eltűnt, úgy gondolták, hogy ha eltalálni nem is, de legalább elzavarni sikerült a környékről a betolakodót. Az ellenség azonban nem ijedt meg, ráadásul sokkal kitartóbb volt, mint a britek hitték és egyáltalán nem ment messzire. Valójában közelebb volt, mint gondolták és csak az alkalmat várta, hogy lecsaphasson. A Firth of Forth bejáratánál továbbra is ott cirkált az U-21 német tengeralattjáró, fedélzetén merész parancsnokával a 29 éves Otto Hersing sorhajóhadnaggyal.
Hajója a 834 tonnás U-21, az U-bootok legújabb generációját jelentő U-19 osztályba tartozott. A mindössze 64 méter hosszú búvárnaszádot a felszínen, már nem tűzveszélyes benzin, vagy petróleum üzemanyagú hajtóművek, hanem két sokkal biztonságosabb és megbízhatóbb, 8 hengeres MAN dízelmotor kb. 15 csomó ( kb. 28 km/óra ) , a víz alatt pedig két AEG gyártmányú villanymotor hajtotta, legfeljebb 9,5 csomóval ( kb. 17,5 km/óra ) . Fegyverzete az orrban és a tatban egy - egy pár 50 cm - es torpedócsőből, felszíni támadáshoz, vagy közelharchoz pedig a torony elé, a fedélzetre telepített 88 mm – es löveget használhatta. Az alig egyéves U-21 zsúfolt és kényelmetlen volt 29 fős legénysége számára, de halálosan veszélyes ellenfél.
A háború kitörése után a német tengeralattjárók kirajzottak a nyílt óceánra és vadászatra indultak. Az U-21 – et, először a doveri szoros térségébe küldték portyázni, de első őrjáratán még nem járt sikerrel. A következő küldetésre testvérhajóival, az U-19 – el és az U-22 – vel indult 1914. augusztus 14-én, hogy felderítsék a britek német partok elé vont blokádvonalát és információkat szerezzenek az ellenséges flottakötelékek mozgásáról. Eleinte úgy látszott, hogy ez az őrjárat sem lesz szerencsésebb az előzőnél, mivel alig láttak ellenséges hadihajókat és azokat is csak jó messziről. Mivel a lomha U-bootoknak esélyük sem volt arra, hogy utolérjék őket, ezért Hersing merész lépésre szánta el magát, úgy döntött, hogy behatol a Firth of Forth forgalmas vizeire és ott fog lesbe állni. Sikerült is észrevétlenül, mélyen behatolnia a torkolatba, de csaknem rajtavesztett, mert észrevették a víz felszínét szántó periszkópot. Az U-21 volt az a német tengeralattjáró, amelyre a partvédelem tüzet nyitott. Hersingnek vakmerő akciójával csak azt sikerült elérnie, hogy a britek óvatosabbá váltak és az amúgyis gyakori őrjáratok még sűrűbbé váltak. A parancsnok azonban nem adta fel és visszavonult a May szigettől délre húzódó nyílt tengerszakaszra. Miközben, a felszínen haladva az U-21 akkumulátorait töltötték, a toronyban álló őrszemek a láthatárt fürkészték, felszálló füstcsíkokat keresve.
Szeptember 5-én délelőtt a várva várt füst valóban feltűnt a távolban és az azt eregető, hajókötelék éppen feléjük tartott. A 8. Romboló Flotilla volt, amely a szokásos rutinőrjáratát végezte. A brit hajók meglehetősen gyorsan haladtak és alkalmazták a tengeralattjárók ellen bevezetett cikkcakk manővert is, ennek ellenére Hersing úgy döntött, hogy megpróbálja becserkészni valamelyiket, közülük is elsősorban a legcsábítóbb prédát, a zászlóshajót. Csakhamar azonban bosszúsan tapasztalta, hogy a kötelék váratlanul irányt változtat és a kikötő felé fordul, az U-21 pedig lemerülve képtelen volt lépést tartani vele és lemaradt. A hadnagy csalódott volt, hogy most sem járt szerencsével, de nem akart lemondani a tervéről. Miután a britek látótávolságon kívülre kerültek, parancsot adott a felszínre emelkedésre és a telepeket töltve, türelmesen tovább várakoztak. A Pathfinder legénységének ezúttal még szerencséje volt, de a sors csak néhány órányi haladékot adott nekik.
Délután 15 óra körül a Pathfinder és tőle jócskán lemaradva haladó kísérete ismét feltűnt a távolban. A brit hajók ezúttal lényegesen lassabban haladtak, mint néhány órával ezelőtt, mivel Leake kapitány parancsot kapott, hogy az általános szénhiány miatt takarékoskodjon az üzemanyaggal. A mindössze 5 csomós sebességgel, kényelmes tempóban haladó Pathfindernél, Hersing hadnagy kiválóbb célpontot nem is kívánhatott volna. Az U-21 fedélzetén összesen hat torpedó állt rendelkezésre támadáshoz, ezek közül öt darab régebbi C-45-91 és egy sokkal modernebb G6 típusú. Utóbbiból a német tengeralattjárók ekkoriban még csak korlátozott számban kaptak, mivel lényegesen drágábbak voltak a korábbi változatnál és a flotta parancsnoksága által kiadott utasítás szerint, csak jelentős, nagyértékű célpont ellen indíthatták őket. Hersing úgy döntött, hogy a Pathfinder eléggé jelentős és nagyértékű ahhoz, hogy egyetlen, méregdrága G6 - át kilője rá, ezért utasította embereit, hogy azt töltsék be az orrban lévő, jobboldali indítócsőbe.
Miközben a legénység a szűk elülső torpedókamrában az ormótlan acélszivar betöltésével vesződött, az U-boot óvatosan megközelítette a gyanútlan cirkálót, amelynek fedélzetéről a kiváló látási viszonyok ellenére sem vették észre, az egyébként nyugodt vízfelszín fölé nyúló periszkópot. Mivel a Pathfinder lassan, egyenes vonalban haladt és nem végzett cikkcakk manővereket mint az előző találkozás alkalmával, a hadnagy úgy érezte, mintha hadgyakorlaton lenne. Sikerült tökéletes támadási pozícióba állnia és kb. 1800 méter távolságból 15 óra 43 perckor a G6 – os torpedó elindult a mit sem sejtő ellenség felé.
A cirkáló fedélzetén lévőket sokkszerűen érte a jobboldali hídszárnyon figyelő őrszem ordítása: „Torpedó!” Az ügyletes tiszt, Favell hadnagy azonnali éles balfordulót parancsolt a kormányosnak, majd lerántva a két géptelegráf rézkarjait, megpróbálta nagyobb sebességre utasítani géptermeket, abban a reményben, hogy a nagyobb sebességgel végrehajtott éles fordulóval ki tudnak térni, a sebesen közeledő acélszivar elől, vagy legalábbis meg tudja változtatni a becsapódás szögét és az csak súrolja, vagy lepattan a hajótestről.
Favell azonban minden igyekezete ellenére elkésett, mert mielőtt a cirkáló kormányszerkezete érdemben reagált volna, a G6 máris becsapódott a Pathfinder oldalába, éppen ott ahova Hersing szánta, nagyjából a parancsnoki híd vonalában, valamivel a vékony páncélöv alatt. Tompa dörrenés hallatszott és a hajó mellett méretes vízoszlop csapódott fel, aztán a következő pillanatban az előbbinél sokszorta erősebb detonáció következett. A 160 kilogrammos robbanófej nemcsak léket ütött a cirkáló oldalán, hanem berobbantotta, az egyik lőszerraktár tartalmát is. A Pathfindert vastag, gomolygó szénfüstből, gőzből és a kordit robbanóanyag maró, sárgás színű füstjéből álló felhő borította be. A parancsnoki híd tartószerkezete összerogyott és ledőlt a közvetlenül mögötte magasodó árboc is. Ahogy a hajó rémisztő gyorsasággal előrebukott, a lőszerrobbanástól megroggyant két elülső kémény elszakítva a feszítőkábeleket kidőlt, és átfordulva a fedélzet szélén a tengerbe zuhant. Senki nem rohant a fegyverekhez, hogy végezzen a támadóval, mert aki csak mozogni tudott, az megpróbált talpon maradni a vészesen megdőlt fedélzeten és az életét mentette. A hajó gyomrából így is csak kevesen jutottak ki, mivel akiket nem ölt meg a torpedó, vagy a lőszerraktár robbanása, azokkal a csaknem teljesen leszakadt orr rész helyén tátongó, óriási lyukon nagy erővel bezúduló tengervíz végzett. Sokan közülük, valószínűleg azt sem tudták mi történt velük, mert éppen a legénységi körletekben aludtak. A kevés szerencsésnek csak egyetlen csónakot sikerült nagy nehezen leeresztenie, mert a villámgyorsan süllyedő Pathfinder nem adott több időt számukra. Leake kapitány, aki a parancsnoki híd mögött lévő térképszobában tartózkodott a támadás idején, csak nagy nehézségek árán, súlyos fejsérüléssel tudott kiszabadulni a teljesen rombadőlt helyiség törmelékei alól. Amikor az első tiszttel együtt végül sikerült az utolsók között vízbe ugrania, a cirkáló tatja már csaknem 45 fokos szögben meredt felfelé és recsegve, csikorogva, forgó hajócsavarokkal csúszott a víz alá. A HMS Pathfindernek mindössze négy perc alatt vége volt és 251 embert ragadott magával, csaknem az egész személyzetét. A sajtó eleinte 58 túlélőről adott hírt, de végül a The Times csak 18 személy nevét hozta nyilvánosságra, így valószínűleg ez a helyes szám. A 18 kimentett tengerész közül később négyen belehaltak sérüléseikbe. A hajótörötteket a leggyorsabban a helyszínre érkező T. B. 26 torpedónaszád mentette ki, a közelben dolgozó halászok, már nem tudtak senkin sem segíteni, csak a vízen úszó törmelék között lebegő holttestestek és leszakadt testrészek kiemelésének gyászos munkáját végezhették el. Az U-21 periszkópja rövid időre feltűnt a távolban, de annak ellenére, hogy többen is jól látták, a 8. Flotilla egyik hajója sem indult az üldözésére, így a tengeralattjáró háborítatlanul távozhatott győzelme helyszínéről.
A „Csatahajók Pusztítója”
A Pathfinder elpusztítása óriási pofon volt az Admiralitásnak, így aztán az illetékesek nem először és nem utoljára, ködösíteni kezdtek. Megpróbálták a hajó pusztulását egy német tengeri akna számlájára írni, a parton álló szemtanúk ( köztük az akkor 18 éves Aldous Huxley író, filozófus ) , a túlélők, az őket kimentő hadihajó és a segíteni érkező halászhajók legénységének vallomásai ellenére is. A zavart tovább növelte, hogy az egyik helyi lap, a The Scotsman, nyilvánosságra hozta a tengeralattjáró támadásának tényét egy helyi halász vallomása alapján, de nem is egy, hanem mindjárt két U-bootról írt. A brit hírszerzés kapva kapott a lehetőségen és ha már el kellett ismerniük a torpedótámadást, megpróbálták úgy beállítani a történteket, hogy azt valóban két ellenséges egység hajtotta végre és az egyiket sikerült elsüllyeszteni, így már a bosszú is megtörtént. A közvélemény megnyugtatására kiagyalt dezinformációnak az volt az alapja, hogy a Királyi Haditengerészetnél addig el sem tudták képzelni, hogy egyetlen, magányos tengeralattjáró ilyesmire képes, a szakértők szerint egy ilyen sikeres támadáshoz legalább két U-boot összehangolt akciójára volt szükség. Az egész kommunikációs manőver akkor vált aztán nevetségessé, amikor két héttel később, Otto Weddingen parancsnok U-9 - ese rajtaütött az Északi-tengeren járőröző 7. Cirkálórajon és alig 35 perc alatt egymaga elsüllyesztett három páncéloscirkálót, amelyek legénységének nagyrésze odaveszett, köztük számos fiatal, tizenéves kadét, akiket a létszámhiány miatt küldtek az első vonalba. Ezután már nem kételkedett senki abban, hogy a Pathfindert is egyetlen német tengeralattjáró pusztította el és a túlélőknek nem káprázott a szeme. A Royal Navy és az Admiralitás illetékeseinek be kellett látniuk, hogy a torpedókkal felszerelt tengeralattjáró veszedelmes fegyver, amelyet többé már nem lehet félvállról venni és hatékony módszereket kell kidolgozni, hogy eredményesen védekezhessenek ellenük.
Az U-21 az elkövetkező hónapokban, 1915 tavaszáig továbbra is a brit partok mentén portyázva még 5 teherhajót küldött a tenger fenekére. A fiatal parancsnok minden alkalommal gondosan vigyázott arra, hogy az elfogott, majd elsüllyesztett kereskedelmi hajók legénységének ne essen bántódása. Sikerei nyomán megkapta az II. , majd az I. osztályú Vaskeresztet.
Az U-21 - et 1915 áprilisától a Földközi-tengerre vezényelték, ahol az U-33, U-34, U-35 és az U-39 – el együtt a Monarchia pólai és a cattaroi támaszpontjairól, névlegesen osztrák-magyar zászló alatt tevékenykedett U-36 jelzéssel. ( erre a megtévesztésre azért volt szükség, mert az olaszok 1916 augusztusáig nem álltak hadban Németországgal ).
A Földközi-tengerre vezényelt német U-bootok fő feladata a britek Gallipolinál zajló partraszállási hadműveletének megzavarása, sőt ha lehetséges, meghiúsítása volt. Az U-21 1915. május 25 – én, megtámadta a Gaba Tepe hegynél harcoló antant csapatokat a tengerről tüzérségi támogatással biztosító, 11985 tonnás HMS Triumph csatahajót és egyetlen torpedóval elsüllyesztette. A Triumph védőhálói le voltak ugyan engedve, de a német torpedó könnyedén átszakította őket és az óriás tíz perc alatt felborult, majd miután további fél óráig fejjel lefelé lebegett, 803 főnyi legénységéből 78 embert magával ragadva elsüllyedt.
Két nappal később hajnali 6 óra 45 körül, a Helles foknál horgonyzó, 14900 tonnás HMS Majestic került sorra, annak ellenére, hogy a britek ezt a hajót is körülvették torpedóvédő hálókkal és rombolók cirkáltak a közelben. A csatahajó, alig kilenc perc alatt oldalára fordult és elsüllyedt, 49 fős veszteséggel.
A két merész támadás nyomán az antant flotta nagy hadihajóit azonnal visszavonták a védett kikötőkbe és ezzel sikerült megakadályozni a török parti erődök lerombolását, csúfos és tragikus kudarccá változtatva Winston Churchill Törökország kiiktatására irányuló ambíciózus tervét. Az U-21 – et a vakmerő rajtaütések után hazarendelték Németországba, ahol és a Kaiser személyesen tüntette ki a legénység tagjait a Vaskereszttel, Otto Hersinget pedig a legmagasabb német katonai érdemrenddel, a Pour le Merite – tel, egyben előléptette korvettkapitánnyá.
A megérdemelt elismerés után, az U-21 hamarosan visszatért a Földközi-tengerre, majd később egy ideig a Fekete-tengeren portyázott tovább, ahonnan 1917 elején, a korlátlan tengeralattjáró háború meghirdetése miatt visszarendelték az északi vizekre. 1918 elejéig tartó aktív pályafutása során az U-21 összesen 40 hajót süllyesztett el és kettőt rongált meg. Az összesből négy volt hadihajó ( a negyedik, a francia Amiral Charner cirkáló ) .
A háború utolsó hónapjaiban az addigra már alaposan elhasználódott és korszerűtlenné vált U-21 oktatóhajóként működött a 3. Tengeralattjáró Flotilla tagjaként. A német vereséget követő osztozkodás során, a hajó a Királyi Haditengerészethez került volna, de új tulajdonosai sohasem vehették birtokba, mert miközben Nagy-Britanniába vontatták, 1919. február 22 - én megtelt vízzel és elsüllyedt. Az a mai napig nem tisztázott, hogy egy rosszul lezárt nyílásfedél, vagy szándékos szabotázs állt - e a háttérben, de figyelembe véve a német hadiflotta sorsát, utóbbi tűnik valószínűbbnek.
Otto Hersing korvettkapitány végigszolgálta az I. világháborút és az egyik legnagyobb tengeralattjárós ász lett, akit bajtársai csak a „Zerstörer der Schlachtschiffe” vagyis a Csatahajók Pusztítójaként emlegettek. Hersing a háború után Németországban uralkodó zavaros időkben is a flottánál maradt és az 1920 márciusában lezajlott úgynevezett Kapp-puccsban, az akcióban részt vevő tengerész egységek parancsnokaként játszott szerepet. 1924-ben kilépett az aktív szolgálatból, de 1935-ben rövid időre ismét magára öltötte az egyenruhát, mint a 6. Katonai Körzet tengerészeti összekötőtisztje. Ezután visszavonult vidékre és Münster városa közelében gazdálkodással foglakozott. Köztiszteletnek örvendő személyként hunyt el 1960. július 5-én.
Cikk: Nemes Ferenc