IJN Taiho – Főnix a tűzben

A Nagy Főnix

A 2. világháború előtti évtizedekben a japán flotta sok tekintetben élen járt a tengeri hadviselés terén, de ezt nyugati katonai szakértők egyáltalán nem voltak hajlandók elismerni, sőt mérhetelen lenézéssel viszonyultak hozzá. A kiváló stratégaként egyre nagyobb befolyással rendelkező Isoroku Yamamoto admirális jóvoltából az elsők között állított hadrendbe repülőgép-hordozókat, amelyek vadász, zuhanóbombázó és torpedóvető pilótái repülőgépeikkel együtt a világ élvonalába tartoztak, sőt kiképzettségük és motiváltságuk révén nem túlzás azt mondani, hogy talán a legjobbak voltak. Ugyanakkor azt sem szabad elfelejteni, hogy a havatalosan 1941 – ben felállított, úgynvezett Kido Butai (kb. csapásmérő különítmény) hat legjobb hordozója -  amelyek egyébként sokáig nagyon sikeresek voltak -, technikailag meglehetősen vegyes képet mutattak.

A legnagyobb hírnévre Pearl Harbor után szert tevő - egyébként rendkívül csúnya - Akagi és Kaga közül előbbi csatacirkálóként, utóbbi csatahajóként kezdte pályafutását, de az 1922 – es  Washingtoni Szerződés megkötései miatt még  építésük közben alakították át őket. Japán első már eleve hordozónak tervezett egységei a 2. világháború során ugyancsak nagyon híressé vált, csaknem 19000 tonnás Soryu és módosításai miatt inkább féltestvérének számító Hiryu volt. Ezeket követte a technikailag tovább tökéletesített, több mint 32000 tonnás Shokaku és Zuikaku.

Utóbbi kettő konstrukcióját annyira jónak találták, hogy a továbbiakban ezek képezték a nagy japán flottahordozók új generációjának alapját. Még a harmincas években a Nihon Kaigun, vagyis a Japán Birodalmi  Haditengerészet szakértői kidolgoztak egy átfogó hadászati koncepciót, amelyet a jövőbeli tengeri ütközetek sikeres megvívásának receptjeként képzeltek el, a különbözö hadgyakorlatok elemzéséből levont következetéseik nyomán. Saját flottájuk első vonalába új típusú, nehézhordozókat kívántak állítani, amelyeknek magukra kellett vonniuk az ellenség első csapását, ezzel felfedve annak helyzetét. Hogy a bombákat, lövedékeket és torpedókat elviseljék, ezeket az új hajókat erős páncélzattal és a lehető legerősebb légvédelemmel kívánták ellátni, mert a továbbiakban a második vonalat alkotó régebbi, gyengébben védett egységekkel együttműködve maguk is csapásmérőként tevékenykedtek volna, saját repülőgépeiket is a magát immár felfedő ellenségre zúdítva. Ennek a tetszetős elméletnek a megvalósítása érdekében Japán 1936 - ban felmondta a nemzetközi fegyverzetkorlátozási egyezményeket, hogy  ezután már megkötöttségek nélkül fejleszthesse haditengerészetét.  A japán stratégák egy idő után ráébredtek, hogy mennyiségi szempontból, figyelembe véve iparuk véges kapacitását és hazájuk nyersanyagszegény voltát, a potenciális ellenfelek, így elsősorban az amerikai, de a brit haditengerészetet sem tudják utolérni – erre legfeljebb a flotta repülőerőinek terén volt reális esély, így ennek érdekében mindent meg is tettek - , ezért inkább a minőségre helyezték át a hangsúlyt és igyekeztek kevesebb, de annál nagyobb harci értékű és a lehető legpotensebb hadihajókat kifejleszteni, minden kategóriában. Ennek a törekvésnek a nyomán születtek például a Yamato-osztályú szupercsatahajók.

Az új hadászati koncepció követelményeinek megfelelő nehézhordozó a flotta igényei szerint egy továbbfejlesztett, erősen páncélozott amolyan szuper- Shokaku lett volna, több mint 33000 tonnás vízkiszorítással, kb. 260 méteres hosszal, több mint 34 csomós sebességgel  és több mint 10000 km - es hatótávolsággal. Védőegyverzetét a szabványos, 25 mm - es légvédelmi gépágyúütegeken kívül, az akkor újonnan kifejlesztett Type 98 – as 100 mm – es, többcélú lövegre alapozták. Elvárás volt az is, hogy a hangárok minimum 57, de ha lehet ennél jóval több, akár 126 repülőgép befogadására is alkalmasak legyenek, mert szükség esetén más hordozók készeleteit is ki kellett hogy tudják egészíteni a monstrum raktáraiból lőszerrel, üzemanyaggal és ha szükséges akár repülőgépekkel is. Az ezen követelményeket figyelembe véve elkészített, G-13 munkanevet viselő új konstrukció előzetes terveit 1938. december 8 - án hagyták jóvá, hogy az 1939 – es  flottabővítési program részévé válhasson. A megvalósítás azonban folymatosan csúszott a 2.  világháború kitörése, valamint a nyugati hadszíntér tengeri hadműveleteiről, a nagykövetségek által továbbított hírszerzői jelentések elemzése nyomán elvégzett újabb és újabb technikai módosítások miatt. Mire a G-13 1941 – re eljutott a tényleges megvalósításig, már alig hasonlított a három évvel korábban benyújtott eredeti koncepcióhoz.

A G-13 végső megjelenésében és egyes jellemzőiben már nem annyira a Shokakuhoz, hanem sokkal inkább a Royal Navy Illustrious-osztályú hordozóihoz vált hasonlóvá, de 260,6 méteres hosszával és teljes, 30250 tonnás vízkiszorításával annál lényegesen nagyobb volt. A hajótest meglepően karcsú lett, mert alakján sokat finomítottak és úgy alakították ki, hogy hidrodinamikailag minél kedvezőbb legyen és így nagyobb sebességet érhessenek el vele, a Shokakuéval lényegében azonos hajtómű mellett. A manőverezőképesség javítására, átvették a kettős kormányrendszert, vagyis az elektrohidraulikusan működtetett fő kormánylapát elé, egy kisebb segédkormányt is beépítettek. A kettős hajófenék és a vízzáró rekeszek belső elrendezése hasonló volt az elődtípuséhoz, akárcsak a a törzs belsejében, a külső héjtól kb. három méter távolságban húzódó, 22 milliméter vastag falú, homorú kialakítású torpedóvédő válaszfal. Az itt keletkezett térben a hordozó saját kazánjainak fűtőolaját tárolták, de ez – lévén jóval kevésbé gyúlékony és robbanékony - egyben védelmet nyújtott a közvetelenül mellette lévő repülőbenzin tartályoknak is. Ennek a kialakításnak az volt az egyik fő hátránya, hogy mivel az üzemanyagtárolók a hajótest szerkezeténak részei voltak, annak sérülése a gyúlékony anyagok – elsősorban a benzin - szivárgását és ezzel komoly tűzveszélyt okozott, márpedig a hajók egyik legnagyobb ellensége a mai napig a tűz.

Mivel a hordozók hadihajóként rendkívül sérülékenynek számítanak, a japánok átvéve a brit gyakorlatot, a G-13 – at alaposan páncélozták. Az övvért, a középső szekcióknál volt a legerősebb, ahova a négy kazántér és a turbinatermek, valamint a lőszer és torpedóraktárak többsége került. Itt vastagsága elérte a 152 mm – t  és leért a vízvonal alá is. Úgy méretezték, hogy védelmet nyújtson a nehézcirkálók 203 mm – es lövedékei és a leggyakoribb, kb. 300 kg – os robbanófejjel ellátott torpedók ellen is. A páncélöv az orr és a tat felé 40 mm – re vékonyodott. A bombázásoknak leginkább kitett és így a leggyengébb pontnak számító, hatalmas, 257 méter hosszú és legszélesebb részén 30 méteres repülőfedélzet (ennél nagyobb csak a Yamato-osztályú csatahajóból átépített Shinano – nak volt) erős páncélzatot kapott, amelynek vastagsága 75 és 80 mm között volt. Ezt üreges, 70 cm magas, dobozszerű tartógerendák merevítették, amelyekre alulról további 10 mm – es acéllemezeket rögzítettek, amelyek így a felső hangárszint mennyezetét is alkották. A mérnökök számításai szerint ez a masszív szerkezet képes volt ellenállni akár az  500 kilogrammos légibombáknak is.  A brit gyakorlattól eltérően azonban a vaskos páncélfedélzet nem alkotott egy egységet szerkezetileg sem a hajótesttel, sem a dobozszerű hangárral, bár a jellegzetes - a korábbi japán hordozókra egyáltalán nem jellemző -, zárt kialakítású, úgynevezett hurrikánorr ezt sugallta. (ez javította a tengerállóságot is) A hangár oldalai nem kaptak védelmet és csak szellőztetésre, illetve az esetleges robbanások erejének kiengedésére szolgáló, viszonylag keskeny 0,7 – 2,5  méter széles redőnyök voltak rajta. Ezeket a nyílásokat többnyire zárva tartottak, hogy távoltartsák a tengervizet, mivel az alsó hangár padlója szinte a vízvonalnál húzódott.

A  hajtóművet nyolc olajtüzelésű Kampon RO-GO kazán és négy ugyancsak Kampon gőzturbina alkotta, összesen 160000 lóerős teljesítménnyel. Ez technikailag megegyezett a Shokaku meghajtásával, de a várakozásokkal ellentétben a páncélzat jelentős tömege és a hajó vártnál nagyobb merülése miatt, csak 33,3 csomós (kb. 61,7 km/óra) sebességre volt elegendő. Ezzel némileg csalódást okozott, mivel a Shokaku 34,2 – re volt képes teljes gőzzel haladva. A maximális hatótávolság 18 csomós átlagsebeséggel kb. 19000 kilométer volt és ehhez 5700 tonna fűtőolaj állt rendelkezésre. A kéményt az addigi bevett gyakorlattal ellentétben nem a repülőfedélzet szélénél vezették ki oldalirányba, hanem az odalra eltolt sziget felépítménybe integrálták, 26 fokos szögben kifelé döntve, hogy a felszálló fekete füst semmiképpen se zavarja meg a pilótákat.

A hajó szívét jelentő, hatalmas, kétszintes hangárt a 32 mm vastag páncéllal védett fedélzetre ültették rá, amely egyben az alsó hangár padlóját is alkotta. A felső szint 150 X 18 X 5, az alsó 150 X 17 X 5 méteres volt. Előbbiben tárolták a vadász és a zuhanóbombázó, utóbbiban a torpedóvető és a tartalék repülőgépeket, amelyeket a fedélzetre két 100 tonnás, mintegy 7 tonna teherbírású elektromos mozgatású emelőlifttel juttattak fel. (a régebbi japán hordozókon a liftek kb. 4,5 – 5 tonna teherbírásúak voltak) Az eredeti tervekben még három lift szerepelt, de végül a középsőt elhagyták, mert úgy vélték, hogy mégegy lyuk, rontaná a repülőfedélzet szerkezeti szilárdságát. A gépek javítása, feltöltése és felfegyverzése a japán gyakorlatnak megfelelően a hangárokban történt, és ide vezettek fel a lőszerliftek és a benzintartályok kivezető csőrendszerei is.  Mivel nagy volt a tűz és robbanásveszély, a felső hangárt négy, az alsót három tűzálló azbesztfüggönnyel szakaszolni lehetett, valamint a mennyezet szélei mentén egy haboltó és egy másik, szén-dioxiddal működő tűzfojtórendszer csövei futottak.

A G-13 fedélzete páncélozott volta mellett abban is eltérő volt a többi japán hordozóétól, hogy nem a szokásos teakfa deszkákkal burkolták, hanem egy 10 centiméter vastag, újonnan kifejlesztett, latex alapú bevonatot kapott. Ennek legnagyobb előnye lényegesen kisebb súlya volt a fánál és javítani is gyorsabban lehetett, viszont esőben hajlamos volt csúszóssá válni és az erős napsütés hatására idővel töredezni, mállani kezdett.

Az új fejlesztésű, modernebb és egyben nehezebb repülőgépek indításához eredetileg két katapult telepítését terveztek a fedélzet elejére, azonban a németek hiába adták át a befejezetlenül maradt Graf Zeppelinre szánt berendezések dokumentációit, a japán igényeknek megfelelő verzió sohasem készült el és emiatt kénytelenek voltak lemondani róla.  A bevetésről visszatérő gépek megállításához tizennégy fékkábelt építettek be a két emelőlift közötti területre, az esetleges túlfutások megakadályozásra pedig három általában csak majomfogónak nevezett fékező hálót. Ezek közül kettő a sziget vonalába, egy pedig közvetlenül az orrhoz került és ha szükség volt rájuk villanymotorok emelték őket függőleges helyzetbe. A repülőfedélzet bal hátsó részén, egy 4 tonna teherbírású teherdarut is beépítettek. Ez részben nehezebb felszerelések, vagy roncsok, de szükség esetén ha a G-13 fedélzetére hidroplánokat (a japán flotta többféle felfegyverzett vízirepülőgépet is használt) is telepítettek volna, azok mozgatására is szolgált. Használaton kívül a darut összehajtva, a fedélzet szintje alá süllyesztették.

A szigetet kissé (kb. 2 méterrel) eltolva helyezték el, hogy ne csökkenjen számottevően a leszállófedélzet szélessége.  A sziget jóval nagyobb volt a japán hordozókon szokásosnál, mivel nemcsak a kormányállást és a parancsnoki hidat foglalta magába, hanem a kéményt, valamint tüzérségi távmérőkett és radarberendezéseket is. A kormányállást 25 – 40 mm vastagságú páncélzattal látták el, ami elméletileg a könnyűcirkálók 152 mm – es lövedékeinek is ellenállt

A G-13 védőfegyvezetének legerősebb részét a vadonatúj fejlesztésű, 100 mm – es Type 98 – as légvédelmi ágyúk adták, amelyekből tizenkettőt építettek be párosával, hat elektrohidraulikusan mozgatható páncélozott lövegtoronyba. Ezek a lövegek percenként 15 lövés leadására voltak képesek és a felszíni célpontok ellen 14 kilométerig, légi célok ellen 11000 méterig  voltak hatásosak. Elektromos elsütéssel rendelkeztek, de szükség esetén mechanikusan is működtethetők voltak, ilyenkor persze kisebb hatékonysággal. A tornyok tűzvezetését a sziget elejére és egy a repülőfedélezet mellé, egy páncélerkélyre telepített Type 94 távmérővel végezték. A másodlagos védőfegyverzetet a japán haditengerészetnél 1936 – ban rendszeresített és a hadihajókon általánosan használt 25 mm – es, hármas gépágyúk alkották. Ezeket a fedélzet mentén lévő páncélerkélyekre - szponzonokra (a bal oldalon nyolc, a jobb oldalon hét, valamint a taton két üteg) telepítették. Ezek a fegyverek 110 - 120 lövést tudtak percenként leadni, maximum 3 kilométeres hatótávval.

A japán hadihajókon a radrok eléggé későn jelentek meg és akkor is csak a legfontosabb egységek kaptak belőlük. Természetesen az új hordozó is ezek közé tartozott, bár a radarok beépítéséről csak  építésének vége felé született döntés. A két 150 kilométeres hatótávolságú Type 21 magára a szigetre került, az ugyancsak két darab, kisebb, 100 kilométeres hatótávolságú Type 13 pedig a sziget jelzőárbocára.

Repülőgépekből természetesen a lehető legmodernebbeket szánták az új hajóra, de ez végül főleg műszaki okok miatt nem úgy alakult, ahogy a flotta szerette volna. A híres Zero leváltására szánt, ugyancsak a Mitsubishi által kifejlesztett A7M1 Reppu vadászgép végül nem került sorozatgyártásra, így be kellett érni a jól bevált, de a háború végére már elavult, régebbi típus késői, A6M5 változatával, amelyből a G-13 tizenkilenc darabot vitt magával. Az Aichi B7A1 Ryusei kétüléses, többcélú, torpedóvető - zuhanóbombázó szintén nem készült el időben és helyettesítésére az eléggé modernnek számító, de nem túl nagy számban épült B6N2 Tenzanból tizenhatot használtak torpedóvetésre, zuhanóbombázásra pedig húsz Yokosuka D4Y1 – et (közülük négy D4Y1-C felderítő verzió volt, a motorproblémák miatt csak később ugyancsak csekély számban rendszeresített Nakajima C6N1 Saiun pótlására) A végleges repülőcsoportba bekerült egy a háború elején még rettegett, de 1944 – re már menethetetlenül elavultnak számító Aichi D3A2 Val zuhanóbombázó is, ez is inkább felderítő repülésekre.

A Főnix első (és utolsó) repülése

A G-13 gerincét 1941. július 10 – én fektették le a kobei Kawasaki hajógyárban, de csak  1943. április 7 – én bocsátották vízre, amikor hivatalosan a Taiho, vagyis Nagy Főnix (más fordítás szerint Óriás Főnix) nevet kapta. Ekkorra a japán flotta legjobb hordozóinak többségét már elvesztette, így mihamarabb szükség lett volna rá, de az egyre égetőbb anyaghiány  és az építés közben elvégzett újabb módosítások miatt, szolgálatba állítása csaknem további egy évet csúszott. Még javában tartottak az építési munkálatok 1942 – ben, amikor a Kawasaki két további G-13 típusú -  mivel nevet nem kaptak, csak  801 és 802 sorszámmal jelölt - a Mitsubishi pedig öt G-15 jelzésű (5021 – től 5025 – ig), javított változatú egységre kapott megrendelést. Utóbbiak külsőre szinte teljesen azonosak voltak a G-13 típussal, de erősebb védőfegyverzettel szerelték volna fel őket, ezért nagyobb lőszerraktáraik miatt hosszuk 4 méterrel, vízkiszorításuk pedig kb. 1600 tonnával nőtt volna. Mivel a  G-13  - mal azonos 160000 lóerős hajtóműrendszert szántak ezekbe is, várható sebességüket kb. 32 csomóra becsülték. Végül nem épült meg sem a 801, sem a 802 és az az öt G-15 hordozó sem, igazság szerint, a romló háborús helyzet és a japán ipar egyre nehezebb helyzete a rájuk vonatkozó előirányzatot már eleve irreálissá tette.

A Taiho működési tesztjei után, 1944. március 7 – én állt tényleges szolgálatba Kikuchi Tomozo kapitány parancsnoksága alatt. Legénysége részben a Zuikakuról átvezényelt veteránokból, de többségében inkább tapasztalatlan újoncokból állt. Az első hetekben elvégzett gyakorlatokon az új legénységet igyekzetek a lehető legjobban megismertetni az új hajó rendszereivel és  felkészíteni a rájuk váró kemény, első vonalbeli szolgálatra, de mint kkésőbb kiderült ez édeskevés volt… A repülőcsoport ekkor még nem volt a fedélzeten, ők külön gyakorlatoztak és csak március 26 - án érkeztek meg, egy nappal azelőtt, hogy a Hatsuzuki és a Wakatsuki rombolók kíséretében a Taiho kifutott Iwakuniból, hogy a csendes-óceáni hadszíntérre induljon első küldetésére. Útközben csatlakozott hozzájuk a Shokaku, amellyel rövid időre kikötöttek Szingapúrban, hogy repülőgépeket és üzemanyagot adjanak át az ott állomásozó japán erőknek. A következő úticéljuk a szumátrai Lingga Roads volt, ahol a már egy ideje ott várakozó Zuikakuval kiegészülve létrejött az 1. Mobil Csapásmérő Erő, 1. Hordozó Raja, amely Jisaburo Ozawa tengernagy legfontosabb egysége lett az elkövetkezőkben. Az admirális nemsokkal a Taiho megérkezése után, április 15 – én áthelyezte rá zászlaját, hogy a hamarosan induló nagyszabású támadó hadműveletben a parancsnoki hajója legyen.

1944 nyarára a japán haderők már súlyos deffenzívába szorultak és egymás után kellett feladni csendes-óceáni bázisaikat. A Japán Birodalmi Haditengerészet stratégái, az oroszokra mért 1905 – ös csuzima vereség óta egy ahhoz hasonló, mindent eldöntő csatáról álmodoztak. Ez az elgondolás 1944 – re annyiban módosult, hogy a józanabbak már nem az ellenség totális megsemmisítését várták el tőle, csak azt, hogy olyan nagy veszteséget okozzanak az amerikaiaknak, hogy azokat tágyalóasztalhoz kényszerítsék a minél kedvezőbb békefeltételek érdekében. Isoroku Yamamoto admirális, az Egyesített Flotta főparancsnoka, a kiváló stratéga nem támogatta ezt az elképzelést, azonban 1943 áprilisában meghalt, amikor szemleútja során repülőgépét lelőtte egy amerikai vadászkülönítmény. Utóda Mineichi Koga admirális akit Yamamoto után a legkiválóbb stratégának tartottak, viszont a döntő ütközet lelkes támogatójaként, stábjával kidolgozatta az erről szóló, úgynevezett Z- Tervet. Azonban nem volt módja végrehajtani, mert 1944. március 11 – én meghalt, amikor  repülőgépe tájfunba került és lezuhant.  Az egyik kísérőgépen utazó vezérkari főnökének  Shigeru Fukudome admirálisnak a terveket tartalmazó táskája viszont filippínó gerillák kezébe került (maga a tengernagy is, de elengedték, mert a felkutatására küldött japán csapatok brutális megtorlóakciókat hajtottak végre, a falvakban)  és azok átadták az amerikaiaknak. Az új főparancsnok Soemu Toyoda új terveket dolgoztatott ki, de az  A-Go terv alig különbözött a korábbitól, így az amerikaiak lényegében már előre ismerték a japánok minden várható lépését.

1944. június 15 – én az amerikaiak partraszálltak a Fülöp-szigetektől keletre húzódó Marianna-szigetekhez tartozó Saipanon. A szigetcsoport elsősorban repülőterei miatt startégiai fontossággal bírt, mivel ezekről a B-29 – es bombázók már közvetlenül elérhették a Japán szigeteket. Az amerikaiak lépése meglepte a japán hadvezetést, mert délebbre, a Carolina-szigeteknél számítottak a támadásra, de ezek után a flotta legerősebb egységeit azonnal a térségbe vezényelték, azzal a céllal, hogy megvívják a döntő csatát az A-Go terv szerint. Ozawa flottája 3 nehéz, 6 könnyűhordozóból, 5 csatahajóból, 7 nehéz, 2 könnyűcirkálóból, 31 rombolóból, 24 tengeralattjáróból, 6 tankerből és 450 harci gépből állt, amelyket kiegészített a Guamon és Saipan lévő reptereken állomásozó további 300. Raymond Spruance admirális erői ellenben 7 nehéz, 8 könnyűhordozóból, 7 csatahajóból, 8 nehéz, 13 könnyűcirkálóból, 68 rombolóból, 28 tengeralattjáróból és 900 hordozófedélzeti repülőgépből állt.

Az amerikaiak egyértelmű fölényben voltak minden tekintetben, azonban nem tudták pontosan hol van az ellenség.  A TF (Task  Force)58 – tól délnyugati irányból fogott rádióadásról sejtették, hogy a japánok által előszeretettel alkalmazott megtévesztés és csapda lehet, így Spruance némi hezitálás után nem engedte, hogy Marc Mitscher admirális hajóival az állítólagos japán erők felkutatására induljon, lényegében védtelenül hagyva a Saipanon partraszálló egységeket.

Ozawa hajóival még május 14 – én a  Borneotól nyugatra fekvő Tawi-Tawiban üzemanyagot és készleteket vett fel, de csak azután futott ki onnan, amikor megérkeztek a hírek a Marianna-szigeteken lévő japán létesítmények bombázásáról. A japán flotta június 16 - án egyesült és három nap múlva érte el a térséget. A kibontakozó ütközet azok sorába illeszekedik, amelyekben a két ellenséges flotta gyakorlatilag nem is látta egymást, a harcot a repülőgépek és a légvédelmi tüzérek vívták meg.

Június 19 – én reggel, az amerikaiakat először a Guamról felszálló japán repülőgépek támadták meg, de a riasztott F6F Hellcat vadászok nagyrészüket (mintegy harmincötöt) leszedték egy saját gépük elvesztése árán.

Ozawa hordozói 7 óra 30 körül kezdték indítani a repülőgépeik első hullámát, amely mintegy hatvannyolc gépből állt. Az amerikai radarok már 240 km - ről észlelték őket, ezért nemcsak a hordozók összes vadászgépét indították feléjük, hanem Guam fölül is visszarendelték az ott cirkáló és a  repülőtereket támadó köteléket. Az eredmény az lett, hogy az első támadóhullám gépei közül egy sem érte el az amerikai hordozókat. Közülük legalább huszonötöt a Hellcat – ek, valamint hordozók körül védelmi gyűrűket alkotó rombolók és cirkálók légvédelme semmisített meg. Amelyek mégis áttörtek, megrohamozták a Yamall és a Stockham rombolókat, de sikertelenül. Mások  Willis Lee admirális csatahajóira próbáltak csapást mérni és az egyik zuhanóbombázó a South-Dakotát elülső felépítményén el is találta. A 250 kilós bomba robbanása ötven tengerészt ölt, vagy sebesített meg. Ez a csatahajó szenvedte el az ütközet során a legnagyobb károkat, de ennek ellenére továbbra is harcképes maradt.

A 11 óra körül érkező második hullám, már százhét gépet számlált. Az amerikai vadászok kb. 97 km - re a hordozóktól ütöttek rajtuk és első körben legalább hetvenet le is lőttek közülük. A túlélők megtámadták az Alfred E. Montgomery kísérő hordozót és az Enterprise – t, de számottevő kárt egyikben sem tudtak tenni. Mindössze tizen vészelték át a légvédelem és a vadászok tüzét. A harmadik hullám 13 óra körül érkezett meg és ez szenvedte el a alegkisebb veszteséget, mert a negyvenhétből csak hét veszett oda közülük, viszont számottevő eredmény sem sikerült elérniük.

Az utolsó, negyedik támadóhullám eltévedt és két csoportra szakadt. Az első tizennyolcas csoportból kilencet már az elején leszedtek, a többi rátámadt a Bunker Hill és a Wasp hordozókra, de eredménytelenül és a légvédelem egy kivételével mindegyiket lelőtte. A többi gép Guam felé forult, majd leszállt az Orote Field reptéren, hogy tankoljon. Eközben ütött rajtuk a huszonhét Hellcat és a negyvenkilencből harmincat szétlőttek fel, vagy leszállás közben, illetve a földön tették őket használhatatlanná. A megmaradt japán repülőgépek megpróbáltak valahogy visszatérni hordozóikra, de jónéhányank már nem volt hova.

A Taiho 7 óra 45 – kor kezdte indítani repülőgépeit. Ozawa admirális a hídról figyelte, amint kötelékekbe rendeződnek, vagy legalábbis próbálnak. Elöntötte a keserűség, amikor látta, mennyire leromlott a flotta repülőerőinek színvonala. A sebtében, tömegesen  kiképzett fiatal pilóták minden elszántságuk és bátorságuk ellenére, meg sem közelítették azokat a harcosokat, akik a háború kezdetén uralták az égboltot. Ők néhány szerencsés kivételtől eltekintve - mint például az akkor a Junyo – n szolgáló zuhanóbombázó pilóta, Zenji Abe korvettkapitány, Pearl Harbor és Midway veteránja -, már az óceán mélyén nyugodtak a legendás japán hordozók többségével együtt.  

Az USS Albacore (SS-218) előző nap érkezett a térségbe és több mint egy órája kénytelen volt a víz alatt lopakodni, mivel egy japán repülőgép észrevette. Jim Blanchard parancsnok hidrofonosai, vártlanul nagy hajók csavarzörejét észlelték, így megpróbálta észrevétlenül becserkészni őket. Amikor Blanchard 8 óra körül körülnézett a periszkóppal, meglepődve látta, hogy a japán hordozókötelék kellős közepén van két hatalmas hajó közvetlen közelében. Legnagyobb bosszúságára, a tűzvezető berendezés elromlott, ezért kénytelen volt a régi módszerrel, becslések alapján becélozni az egyik óriást. A hat orrcső mindegyike töltve volt, így köztük fél fokos kormánymozdulattal, legyező alakban indította őket, hogy a lehető legnagyobb területet fogják le.  Ezután gyorsan menekülőre fogta és sikerült is sértetlenül megúszni az akciót, bár a rombolók legalább huszonöt vízibombát dobtak le.

A Taiho fedélezetén éppen az újabb támadóhullám indításával foglalatoskodtak, így nem vették észre a közeledő „halakat”. Négy így is mellé ment, de kettő még célba érhetett. Az egyik D4Y1 zuhanóbombázó pilótája Sekio Komatsu hadnagy véletlenül figyelt fel az egyik nyílegyenes buborékcsíkra. Habozás nélkül kivált a kötelékéből és rázuhant gépével a torpedóra. A bátor fiatalember nem tudhatta, hogy élete árán csak félnapnyi haladékot  tudott biztosítani a Taihonak, mert az utolsó, megmaradt torpedó pillanatokkal hősi halála után célbatalált. Hatalmas vízoszlop emelkedett a magasba a sziget előtt, mindenkit eláztatva, akik nyitott részén álltak. Az óriás megremegett és víz tódult be az elülső emelőlift aknájánál. A robbanás nemcsak falát szakította fel, hanem vele együtt az egyik kisebb fűtőolajjal és két nagy, repülőbezinnel teli tárolót is. Az olajtartály sérülése volt a kisebb baj, de a nem túl jó minőségű, nagyon illékony, magas oktánszámú benzin, miközben a tengervízzel és az olajjal keveredve elöntötte a környező rekeszeket azonnal párologni kezdett.

Fent a parancsnoki hídon korántsem voltak tisztában a valós helyzettel. Mind Ozawa tengernagy, mind Tomozo kapitány úgy vélték, hogy a sérülés jelentéktelen és a kárelhárítók gyorsan lokalizálják. Még a sebességet is alig, mindössze 1,5 csomóval csökkentették. Sokkal fontosabb volt számukra a hadművelet zökkenőmentes folytatása, ezért a legénység zömének nem a lékkel és a szétömlő üzemanyaggal kellett foglalkoznia, hanem a felső hangár és a repülőfedélzet között beragadt elülső emelőlift (rajta egy feltankolt és felfegyverzett Zero vadászgéppel) aknájának befedésével, hogy az újabb támadóhullám gépei minél hamarabb fel tudjanak szállni. A legénységi és altiszti étkezde aszatalaival és padjaival csakhamar befoltozták a mintegy 14 méter széles lyukat és a továbbikban csak a hátsó liftet használták. Sikerült is kiüríteni a hangárokat, de egy idő után nyugatalanító jelentések érkeztek a hajó gyomrából, mert egyre erősebb benzinszag terjengett a hangárfedélzeteken. A kárelhárítók főnöke abszolút tapaszatlatlan kezdő volt, ezért ahelyett, hogy a tűzoltórendszert használva habbal lefedette volna az elülső lift aknájában növekvő üzemanyagtavat, embereit arra utasította, hogy kézi szivattyúkal próbálják a sérült tartályokból a tengerbe pumpálni a veszélyes anyagot. A szellőzés javítása érdekében leereszetették a hátsó liftet  és egyelőre csökkentett teljesítménnyel bekapcsolták az elszívó ventillátorokat, hátha így sikerül megszabadulni a benzinpárától.

Eközben a velük párhuzamosan haladó Shokakut, 11 óra 22 körül három hatalmas robbanás rázta meg. Ugyanis nemcsak az Albacore vadászott a környéken, hanem a vadonatúj USS Cavalla is. Parancsnoka Herman J. Kossler nemsokat teketóriázott és ő is hat torpedót lőtt a föléje tornyosuló hordozóra. Három telitalálat után, a Shokakunak hamarosan vége volt. A legénység pechjére, éppen a visszatért repülőgépeket tankolták és újrafegyverezték, amikor a torpedók becsapódtak. A szétszakadt vezetékekből kizúduló benzin elöntött mindent és rövid időn belül tüzet fogott, majd a felhalmozott bombák és torpedók is sorra felrobbantak. Alig másfél órával később, a Shokaku repülőgép-hordozó az oldalára fordult és 1272 embert magával ragadva elsüllyedt. A kísérő rombolók és a Yahagi könnyűcirkáló csak 570 embert - köztük Matsubara kapitányt - tudtak kimenteni.

A helyzet a Taiho fedélezetén is egyre romlott, de még messze nem látszott ennyire drámainak, annak ellenére, hogy a benzingőz egyre töményebbé, az alsó szinteken, már – már fullasztóvá vált. Hiába állították a szellőzőrendszert maximális erőre, nem használt, mint ahogy az sem, amikor a legénység tagjai végigjárták a helyiségeket és kalapácsokkal, csavarkulcsokkal kiverték a hajóablakokat. Egy látszólag jelentéktelen döntés lett a hamarosan bekövetkező katasztrófa közvetlen oka, nevezetesen az, hogy jobb ötlet híján kitártak minden belső nyílászárót. Ettől nemhogy huzat nem keletkezett, hanem a benzingőz már oda is bejutott, ahova addig nem tudott. A Taiho időzített bombává vált…

14 óra 37 – kor hirtelen a hajó gyomra felől tompa dörrenés hallatszott, aztán a következő pillanatban az egész masszív repülőfedélzet megemelkedett. A nehéz páncélfedélzet nagyrészt lefojtotta a robbanást, így annak ereje a liftaknákon és a hangárok egyszerű acéllemezből készült falait kiszakítva talált utat magának. Hogy mi váltotta ki a benzingőz berobbanását, nem tudni, valószínűleg az egyik generátorból kipattant szikra lehetett. A katasztrófa sokkolt mindenkit, fejvesztett rohangálás kezdődött, oltani próbáltak, de nem működtek a szivattyúk, a turbinák leálltak és nyilvánvaló volt, hogy a legújabb és legerősebb japán hordozónak vége, de legalábbis hosszú időre harcképtelenné vált.  Megpróbálkoztak vele, hogy a Haguro könnyűcirkáló vontatóra vegye, de az nem bírt a több mint kétszer olyan nehéz, tehetetlen monstrummal. A tüzek egyre terjedetk és megkezdődött a Taiho agóniája.

Ozawa látva a kilátástalan helyzetet elkeseredésében közölte tisztjeivel, hogy a kapitánnyal együtt a hajón marad. Törzstisztjei hosszú ideig győzködték róla, hogy ne dobja el az életét, így végül magához véve a császár portréját, átszállt a Zuikakura és megpróbálta folytatni a hadműveletet maradék erőivel. A Taiho egyre erősebben lángolt és a legénység kétségbeesett próbálkozásai ellenére sem sikerült a tüzet megfékezni. Az első robbanás után nagyjából másfél órával, a tűz elérte a lőszerraktárakat és újabb, immár megsemmisítő erejű detonáció következett be, ami eltörte a hajógerincet. A Taiho orra előbb megereszkedett, majd 16 óra 28 – kor elmerült. Az áldozatok számáról ellentmondásos adatok vannak, a legelfogadottabb adatok szerint a 2150 fős legénységből legalább 1650 – en odavesztek.

A csata a Taiho pusztulásával természetesen még nem ért véget. Ozawa vissaztérő pilótáinak jelentései után azt gondolva, hogy a súlyos veszteségeik ellenére sikerült jelentősen meggyengítenie Spruance flottáját, ezért újabb támadás előkészületeire adott parancsot, bár repülőerőinek alig a harmada maradt meg. Azonban nem tudhatta, hogy aznap délután az egyik amerikai felderítő gép végre felfedezte flottáját és jelentést küldött róla, így Mitscher tengernagy némi habozás után úgy döntött, hogy ellentámadást indít. Tisztában volt vele, hogy az ellenség éppen gépei hatótávolságának határán vannak, de mivel nem akarta futni hagyni, vállalta a kockázatot. Késő délután 240 vadász, torpedóvető és zuhanóbombázó indult útnak. Tucatnyi műszaki okokból kénytelen volt visszafordulni, de a többi 228 elvégezte a feladatát. Elsüllyesztették a Hiyo kísérő hordozót, megrongálták testvérét a Junyot (mindkettő átépített ócenjáró volt) a Chiyodát és a Zuikakut is. Az amerikaiak  a légicsata folyamán mintegy húsz repülőgépet vesztítettek, a többi kb. nyolcvan a sötétben való visszatéréskor történt balesetekben, vagy az üzemanyaghiány miatti kényszerleszállások során veszett oda, de személyzetük háromnegyedét így is sikerült kimenteni. Ozawa a sikeres amerikai ellentámadás után a visszavonulás mellett döntött és hazatérve szégyenében azonnal benyújtota a lemondását, amit felettesei nem fogadtak el és végigharcolta a háborút.

A Fülöp-tengeren vívott csata a Lexington egyik pilótájának hasonlata nyomán a Marianna-szigeteki nagy pulykavadászat néven vonult be a történelembe, nem véletlenül, hiszen a japán tengerészeti légierő szinte teljesen megsemmisült. A becslések szerint 550 – 645 repülőgépet és személyzetük nagyrészét is elvesztette. Ezt már nem tudták többé pótolni.

A Taiho pusztulása elgondolkoztatta a Nihon Kaigun vezetését, mert az eléggé nyilvánvaló volt, hogy megfelelő, szakszerű kárelhárítás mellett a torpedótalálat okozta károk nem jártak volna ilyen végzetes következményekkel. Az elkövetkezőkben a megmaradt hordozókon módosításokat hajtottak végre, így például az üzemanyagtartályok közötti tereket betonnal töltötték ki és oldalsó, ugyancsak betonnal töltöt pufferkamrákat szereltek fel amelyikre csak lehetett. Átalakították a tűzoltórendszereket és drasztikusan lecsökkentették a tűzveszélyes anyagok, így elsősorban a fa, a textil és a linóleum mennyiségét. Mindez azonban már alaposan megkésett, mert a háború végsó szakaszában a japán hordozók többségéről már egyszerűen nem volt mit a levegőbe küldeni, ezért mielőtt az üzemanyaghiány a kikötőkbe száműzte volna őket, az elterelő hadműveletekben, a csali szerepét kellet játszaniuk. Erre jó példa a Leyte-öbölben vívott csata 1944 októberében, amikor Ozawa hordozóin már lényegében nem voltak repülőgépek, arra viszont remekül megfeleltek, hogy Halsey tengernagy egységeit elcsalják és ezzel Douglas McArthur Fülöp-szigeteken partaszálló csapatai védtelenül maradjanak. Hogy nem történt katasztrófa, kevésen múlt.

Az amerikaiak és maga James Blanchard parancsnok is csak hónapokkal később, egy  hadifogoly vallomásából szerzett tudomást arról, hogy tulajdonképpen mit is sikerült elsüllyesztenie, sőt, hogy egyáltalán elsüllyesztette. Ő és felettesei azt hitték ugyanis, hogy az (egyébként tévesen) Shokaku-osztályúként azonosított hordozót csak megrongálta. Tettéért megkapta a Haditengerészeti Kereszt (Navy Cross) kitüntetést és 1956 – ban már ellentengernagyként vonult nyugállományba. 1987 – ben hunyt el. Blanchard szerencsésebb volt mint hajója, mert az Albacore – t miután új parancsnokkal Pearl Harborból a következő  járőrre indult és négy nappal később, 1944. október 28 – án üzemanyagot vett fel a Midway-szigeteken, többé nem látták. Valószínűleg alig egy héttel ezután, Hokkaidótól északkeletre aknára futott és teljes legénységével együtt odaveszett.