2024. 04. 19. péntek
Emma
: 394 Ft   : 369 Ft Benzin: 625 Ft/l   Dízel: 687 Ft/l   Írjon nekünk HADITECHNIKA

Minerva – Válasz nélkül

Minerva – Válasz nélkül
Nemes Ferenc  |  2021. 11. 11., 15:37

1968 sötét esztendő volt. Dúlt a hidegháború, a „Prágai tavaszt” eltiporta a Varsói Szerződés egyesített hadereje, az Egyesült Államokban meggyilkolták Robert Kennedyt, Franciaországot pedig sztrájkok, zavargások, utcai erőszak tépázta. De ebben az évben sok tengerészcsaládra is gyász borult a világ keleti és nyugati felén egyaránt, mert néhány hónapon belül négy tengeralattjáró veszett oda teljes legénységével együtt, tisztázatlan körülmények között. A tragédiák közül az egyik legrejtélyesebb a francia Minerváé.

 

A Daphne-osztály

A II. világháború után, az újjáépülő Marine Nationale-ra is hatással volt a fejlett német haditechnika, így a zsákmányolt, akkor ultramodern XXI-es és „kistestvére” a XXIII-as tengeralattjáró alapján a franciák is elkészítették ezek saját elképzeléseik szerint módosított verzióit. Előbbi a nagy hatótávolságú, csaknem 2000 tonnás, hat egységből álló Narval, utóbbi a 700 tonnás, csak négy példányban épült, főleg partvédelmi feladatokra szánt, Arethusa-osztály alapjául szolgált. A francia haditengerészeti stratégák úgy vélték, hogy a két méretében és teljesítményében jócskán eltérő típus mellett szükség volna egy olyan köztes típusra, amely ötvözi azok legjobb tulajdonságait. Az így megszületett Daphne-osztály az Arethusa megnövelt verziójának tekinthető, amelynek tizenegy egységét mitológiai nőalakokról nevezték el. (Daphné, Diane, Doris, Eurydice, Flore, Galatée, Minerva, Junon, Venus, Psyche, Sirene)

Az új típus 1038 tonnás teljes vízkiszorításával és 57,7 méteres hosszával, méreteit tekintve leginkább a II. világháborús hajókat idézte, de műszakilag nagyrészt már teljesen új generációt képviselt. A törzs és a torony letisztult, áramvonalas kialakítást kapott, szerkezetileg viszont a jól bevált, kettős héjazatot alkalmazták. (a szovjet/orosz tervezők megmaradtak ennél a megoldásnál, de nyugati kollégáik idővel áttértek a nyomásálló, szimpla héjazatra) A belső kétszintes, nyomásálló törzset, amely a gépészeti szekciót, az 50 – 52 fős személyzet (általában 6 tiszt, 24 altiszt és 20 tengerész) nem túl tágas életterét és a torpedókamrákat foglalta magába, a kevésbé ellenálló, ugyanakkor rugalmasabb külső burkolat vette körül, alatta az üzemanyag, lég és a ballaszttartályokkal, vezetékrendszerekkel. A Daphne-k kb. 300 méteres mélységig tevékenykedhettek biztonságosan, de természetesen a hajótest az itt uralkodó nyomásnál lényegesen többet is kibírt. A meghajtást a felszínen két tizenkét hengeres, 650 lóerős Pielstick-Jeaumont-Schneider 12 dízelmotor, a mélyben pedig két 1000 lóerős elektromos hajtómű biztosította egy – egy propellerrel. A felszínen 12 csomóra (kb. 22 km/óra), a víz alatt kb. 15 csomóra (kb. 28 km/óra) voltak képesek, de a feladataik ellátásához ez bőven elegendő is volt. A dízeleket hidraulikusan mozgatható légperiszkóppal - snorkellel is felszerelték, így kis mélységbe merülve nem volt szükség a villanymotorokra és nem kellett az akkumulátorok áramát fogyasztani. Így nagyjából 8 csomós (kb. 15 km/óra) sebességet érhettek el. A Daphne-osztályt nem óceánok átszelésére tervezték, hanem elsősorban Franciaország felségvizeinek és partvidékének védelmére, ugyanakkor a leggazdaságosabb, 7 csomós sebességgel maximális hatótávolságuk elérhette a 19000 kilométert is, így több hétig folyamatosan járőrözhettek.

A fegyverzetet tizenkét torpedócső jelentette (nyolc elől, négy hátul), de ezeket nem lehetett újratölteni, mert a helytakarékosság és a kompakt kialakítás érdekében elhagyták a torpedótároló rekeszt, így nem volt mód a tartalék elhelyezésére. A csövek konstrukciója sem volt teljesen szokványos, mert a nemzetközi gyakorlattól eltérően nem 533, hanem a francia szabvány szerinti 550 mm átmérőjűek voltak, így csak a francia gyártású torpedókkal voltak kompatibilisek. Miután a típus exportra került ez problémát okozott, mivel a külföldi vásárlók a nemzetközi fegyverpiacon nem feltétlenül a francia hadiipar minőségi, de meglehetősen drága termékeit kívánták megvásárolni, ezért aztán később távtartók beépítésével oldották meg, hogy más -elsősorban brit -, torpedók is kilőhetőek legyenek. Az elkeskenyedő tat felső részén lévő négy hátsó cső sajátossága az volt, hogy ezeket kialakításuk miatt, a leginkább csak tengeralattjárók ellen hatékony, kisebb méretű, könnyűtorpedók kilövésére használhatták. Itt sem biztosítottak helyet a tartalék „halaknak”.

A beépített elektronika a korszak legfejlettebb technológiáját képviselte és amíg a típus rendszerben állt, végig folyamatosan korszerűsítették. A légi és felszíni célok felderítésére a DRUA 31 radar és az ARUR 10B radarérzékelő szenzor szolgált. Az orr tetején lévő, jellegzetes kupolába (a legénység általában csak iglunak nevezte mivel formája az eszkimó jégkunyhókra emlékeztetett) került a két DUUA-2B szonár egyike – ez váltotta a korai gyártású egységeken is az eredeti, kevésbé hatékony DUUA-1B – t, a másik a torony hátsó szekciójába lett telepítve, hogy lefogja a tat mögötti területet. A tengeralattjáró-elhárító egységek bemérésére a DSUV 2 passzív szonár az orr alsó részén és egy DUUX akusztikus távmérő állt rendelkezésre. Összességében a Daphne-k speciális francia tervezési sajátosságaik ellenére a korszak hagyományos, dízel – elektromos tengeralattjárói között az élvonalat képviselték és hatékony, ütőképes típusnak számítottak.

A hetedik legyártott egység, az ókori itáliai istennő, Minerva nevét kapta.

A Minerva nemsokkal ünnepélyes vízrebocsátása után Nantes-ban

Viharos nap

A Minerva (S647) gerincét 1958 májusában fektették le a nantes-i Chantiers Dubigeon hajógyárban, majd 1961. május 31 – én bocsátották vízre. Teljes befejezése után, első küldetése -ami egyben hosszú próbamenetnek is számított -, egy északi körút volt, amelynek során Cherbourg – ból kiindulva érintette az észak-írországi Londonderry Port -ot, a norvégiai Bergent és a svédországi Göteborgot, majd visszatért bázisára, ahonnan aztán néhány hónappal később, 1962 decemberében átvezényelték a dél-franciaországi Toulonba és ettől kezdve egész további pályafutását a Földközi-tengeren töltötte el. Hamarosan mint a francia haditengerészet egyik legjobbnak tartott hajója, nemcsak a tengeralattjárós fegyvernem, hanem az egész Marine Nationale „arcává” vált és mivel gyakran szerepelt a médiában közismertnek számított. A Minerva fedélzetén szolgálni kivételes megtiszteltetésnek, sőt kitüntetésnek számított.

A hajó 1968. január 17-én új parancsnokot kapott André Fauve sorhajóhadnagy személyében, aki Philippe Bouillot kapitányt váltotta. Fauve tekintélyes tengerészcsaládból származott, apja, idősebb André Fauve sorhajókapitány volt francia flottánál, aki cirkálókat, majd csatahajókat irányított. Fia az akadémia elvégzése után nem a felszíni flotta, hanem a tengeralattjárósok mellett kötelezte el magát. Bár még csak 33 éves volt, de már tapasztalt veteránnak számított, több mint 7000 víz alatt töltött órával a háta mögött. Új beosztásának elfoglalása előtt ő volt a Narval első tisztje de a Daphne-osztály sem volt ismeretlen számára, mert huzamos ideig szolgált a Flore (S645) fedélzetén.

André Fauve (1935 – 1968) hadnagy, a Minerva parancsnoka

Nem sokkal Fauve kinevezését követően a Minervát egyhetes nyílt tengeri hadgyakorlatra vezényelték 52 emberrel a fedélzetén. Az utolsó napra, 1968. január 27 – re kijelölt feladat szerint, kis mélységben haladó ellenséges célt kellett imitálniuk a hatalmas Oroszlán-öböl területén, egy Breguet 1150 Atlantic (franciásan Atlantique) tengerészeti járőrgépnek, majd este 21 órára hazatérni és kikötni a touloni bázison.

Január 27 – én reggel, az időjárás viharos volt, erős, 103 kilométer/órás széllel és magas hullámokkal. A gyakorlatot ennek ellenére megtartották, elvégre egy esetleges háború esetén az időjárás másodlagos tényező, az ellenséget rossz időben is fel kell deríteni és meg kell semmisíteni. A felszínen a tengeralattjáró erősen hánykolódott és ez azután is alig csillapodott, hogy a feladat megkezdéséhez periszkópmélységbe merült. A Minerva a snorkelt használva továbbra is a dízelekkel haladt. Amennyire tudni lehet, a fedélzeten ekkor még minden rendben volt, csak az okozott némi bosszúságot, hogy egy hibás hegesztés miatt vízszivárgás történt, de ezt gyorsan megszüntették és a legénység tette a dolgát a kényelmetlen imbolygás ellenére is.

Breguet 1150 Atlantic haditengerészeti járőrgép

A 15-ös oldalszámú Atlantic reggel 7 órakor szállt fel, a nimes-garron-i légibázisról és 7 óra 30 – körül érkezett meg a gyakorlatra kijelölt, úgynevezett 65-ös zónába, kb. 46 kilométernyire délre a partvidéktől. A nagy, kéthajtóműves, turbólégcsavaros gépet járőrözésre, hajók, tengeralattjárók felderítésére és szükség esetén megsemmisítésére fejlesztették ki. Az Atlantic 1968-ban még új típusnak számított, mivel mindössze néhány éve állt hadrendbe a francia haditengerészetnél. (később az NSZK, Hollandia, Olaszország, de a Pakisztán is rendszeresítette és több helyen csak a közelmúltban került kivonásra)

A tizenkét fős személyzetnek a parancs szerint, a gép fedélzeti szenzoraival a szimulált ellenséges célt, vagyis a kb. 8 csomóval haladó Minervát kellett, rossz időjárási körülmények között felderíteni. Az Atlantic miután megérkezett a hadműveleti zónába, azonnal felvette a rádiókapcsolatot a tengeralattjáróval és elkezdték a gyakorlatot. A vihar azonban csakhamar közbeszólt. Az erős szél vadul dobálta a nagy és nehéz gépet, így a pilóta 7 óra 39 – kor jelezte, hogy megszakítja a feladat végrehajtását és egyelőre várakoznak, hátha javul egy kissé az időjárás. Addig is megpróbálták újrakalibrálni és ellenőrizni a fedélzeti rendszereket. A rádiókapcsolat végig gyenge volt, alig értették egymást, de a Minerva vette és nyugtázta az üzeneteket. 7 óra 55 – kor, mivel az idő nemhogy javult, hanem csak egyre rosszabb lett, az Atlantic parancsnoka közölte, hogy megszakítják a rendszerellenőrzést is és visszatérnek a bázisukra. A tengeralattjáró szolgálatos rádiósa Nicholas Migliaccio ismét nyugtázta a feladat végrehajtásának felfüggesztését: „Értettem, hogy megszakítottátok az ellenőrzést. Hallotok?” Ezután a Minerva nem jelentkezett többé. A hazafelé tartó járőrgép egyszer ugyan újra megpróbált kapcsolatba lépni vele, de nem kapott választ.

Az utolsó ismert fotók az éppen lemerülő Minerváról, amelyek néhány nappal eltűnése előtt készültek

Mint más hasonló esetekben, eleinte most sem gondoltak rosszra és a kapcsolat megszakadását az időjárás számlájára írták, illetve feltételezték, hogy Fauve kapitány a gyakorlat megszakítása után, mélyebbre vitte hajóját, ahol már nem érzékelhető a hullámzás. Toulonban akkor kezdtek el nyugtalankodni, amikor este 21 órakor, a Minerva nem tért vissza a kikötőbe és semmilyen életjelt sem adott magáról. A bázison egyelőre tovább vártak, gondolván, hogy a vihar, vagy valamilyen műszaki probléma hátráltatja a hajót, ezért a riasztást csak akkor rendelték el, amikor éjjel 1óra, a végső lehetséges érkezési időpont után sem volt semmi nyoma.

Éjjel 2 óra 15-kor, amikor már nyilvánvaló volt, hogy nagy baj van, telefonon értesítették Pierre Mesmer hadügyminisztert, valamint de Gaulle elnököt. Toulonban az éjszaka közepén, hangszórós kocsik jelentek meg az utcákon, felszólítva az otthon, vagy éppen kimenőn tartózkodó tengerészeket, hogy azonnal jelentkezzenek a szolgálati helyükön. Mivel időbe telt az emberek összeszedése, az első kereső csoport csak órákkal később, a reggeli órákban tudott kifutni. A Cassard fregatt, a Le Bearnais, a L’Agenais, a Le Frondeur, a L’Adroit és a L’Alerte tengeralattjáró-elhárító hadihajók erős szonárjaikkal pásztázták a tengert, de később csatlakozott hozzájuk a Clemanceau repülőgép-hordozó és egy sor másik egység, köztük két tengeralattjáró, az Ariane (S640) és a Minerva egyik testvére a Venus (S649). A keresést természetesen elsősorban a 65-ös szektorra, a Minerva utolsó ismert tartózkodási helyére koncentrálták, de a Clemanceau helikopterei és a repülőgépei átfésülték a partmenti sekélyebb vizeket is, abban a reményben, hogy esetleg valahol, kis mélységben fennakadt egy zátonyon és sérülései miatt nem tud a felszínre emelkedni. A műveletbe bevonták a Kőolajkutató Intézet hajóit, de segítséget kértek Jacques-Yves Cousteau kapitánytól, a neves tengerkutatótól is, aki egykori tengerésztisztként szintén mindent megtett bajtársai felkutatása érdekében. Ő kormányozta a helyszínre szállított, kisméretű tengeralattjáróját az SP-350 Denise -t.

Éppen vízre teszik Cousteau kapitány SP-350 jelzésű mini tengeralattjáróját 1968 januárjában

Már elindult a mentőakció, amikor tisztek, altisztek és tengerészek keresték fel a Minerva tengerészeinek hozzátartozóit (igyekeztek minden családhoz olyan rendfokozatú személyt küldeni, mint amilyet az eltűnt tengerész viselt) és közölték velük a szomorú hírt. Ebben az időben a francia háztartások töredékében (mindössze kb. 15% -ban) volt még csak telefon és nem akarták, hogy a családtagok a médiából értesüljenek férjük, fiúk, vőlegényük valószínű haláláról.

Az intenzív kutatás nem sok eredményt hozott. A partmenti zónában semmit, a 65-ös és a szomszédos 66-os szektorban pedig mindössze néhány kisebb és egy nagy, frissnek tűnő olajfoltot (utóbb mindegyikről kiderült, hogy valóban tengeralattjáróból származtak), valamint egy tengeralattjárókon használatos, de nehezen beazonosítható eredetű szemeteszsákot találtak, mást nem. A keresési akciót február 2-án állították le, mivel úgy vélték, hogy ezen túl már nincs értelme tovább folytatni, hiszen a legoptimálisabb esetben is legfeljebb eddig tarthatott ki a levegő a hajótestben. Két nappal később, február 4 – én lezajlott a Minerva legénységének búcsúztatása egyik testvérhajója, az Eurydice (S644) fedélzetén, amelynek során de Gaulle tábornok, köztársasági elnök mondta el a gyászbeszédet.

A vizsgálat, amelyet Jules Evenou admirális vezetett, 1968. február 5-től, július 2-ig tartott. Ennek során tanúként kihallgatták nemcsak az Atlantic repülőgép, hanem a katasztrófa idején a térségben tartózkodó összes hajó személyzetét, valamint számos további civil tanút is, akik valamilyen szokatlan dolgot észleltek a Minerva eltűnésének idején.

Miután a zátonyra futás lehetőségét kénytelenek voltak kizárni, komolyan felvetődött, hogy legázolták a tengeralattjárót, sőt ezt a verziót támogatta a tengerésztisztek többsége is. Összesen tizenkilenc hajó jöhetett számításba, ezek közül is az 1159 tonnás Faraman és a nála jóval nagyobb, 12689 tonnás Sologne tankerek voltak a leggyanúsabbak, mivel igen közel haladtak el a Minerva utolsó ismert pozíciójához. Legénységük azonban nem észlelt semmi rendkívülit és bár tizenegy másik kereskedelmi hajóéval együtt ezek törzsének vízvonal alatti részét is átvizsgálták, nem találtak rajtuk ütközésre utaló nyomokat, így ezt a feltételezést is elvetették.

A legfontosabb tanúvallomást, Yves Rocard professzor, a CEA (Commisariat a l’Energie Atomique – Atomenergia Felügyelet) igazgatója tette. Az általa irányított intézet az észlelt szeizmikus rezgéseket dokumentálta, fő feladatuk a szovjetek földalatti atomrobbantásainak megfigyelése volt. Vallomása szerint január 27-én 7 óra 59 perc 42,4 másodperc és 7 óra 59 perc, 55,2 másodperc között, gyors egymásutánban a műszerek négy erős, detonációra emlékeztető jelenséget észleltek, kb. 575 méteres mélységből, az Oroszlán-öböl területéről. Ezt megerősítették a Geofizikai Intézet szeizmográfjai is. A műszerek által kirajzolt görbék nem a tipikusan földrengésekre, vagy robbanásokra (explózióra), hanem éppen ellenkezőleg implózióra, a tengeralattjáró törzsének robbanásszerű összeomlására utaltak, amely valóban 575 méter körül következhetett be, mert a 300 méterre hitelesített hajótest teherbírásának ez volt a végső határa. A vizsgálóbizottság végül nem tudott konkrét okot megnevezni, mint a katasztrófa kiváltó okát, de a kiadott jelentést ennek ellenére ötven évre titkosították.

A legénység tagjainak rokonai (17 özvegy és 28 árva, valamint szülők, menyasszonyok stb.) nem tudhatták meg, mi történt hozzátartozóikkal - voltak közöttük olyanok, akik életük végéig sem tudták kiheverni a veszteséget -, de ennek ellenére a családok nem indítottak kártérítési pert sem a francia állam, sem pedig a haditengerészet ellen. Ezt azzal indokolták, hogy meggyaláznák vele szeretteik emlékét, akik tudatosan, önként vállalták a nehéz és veszélyes tengeralatti szolgálatot.

A vizsgálat lezárása után több mint fél évvel, a Marine Nationale tett egy újabb kísérletet a roncsok felkutatására a Reminer Hadművelet keretében, amelyet Philippe de Scitivaux admirális irányított. A Marcel Le Bihan kutatóhajó által a helyszínre szállított Archimedé batiszkaf (merülőjármű) 1968. szeptember 17 és október 15 között, hat merülést végzett, több mint 2000 méteres mélységben, de ezek során semmit sem találtak, ami a Minerva hollétére utalt volna. A következő év nyarán a La Recherche kutatóhajó ismét módszeresen átvizsgálta a 65 -ös szektort, de most sem találtak semmit.

A maradványok felkutatására tett újabb, hosszú időre utolsónak bizonyuló próbálkozást egy másik tragédia előzte meg. 1970. március 4 – én, az Eurydice, a Minerva testvérhajója, amelynek fedélzetén annak idején de Gaulle gyászbeszéde elhangzott, szintén katasztrófát szenvedett a Camarat-foknál, Saint-Tropez partjai közelében. A két eset sok tekintetben hasonlított egymáshoz, azzal a lényeges különbséggel, hogy az Eurydice maradványait végül másfél hónappal később, 600 – 1100 méter közötti mélységben megtalálták egy tengeralatti hegy lejtőjén szétszóródva. Pusztulásának pontos okát ennek sem lehet tudni a mai napig sem, de a legvalószínűbbnek az látszik, hogy egy tunéziai teherhajó, a Tabarka gázolta le, mivel ennek vízvonala alatt, ütközésre utaló nyomokat találtak. Ezt azonban, sohasem sikerült egyértelműen bebizonyítani. A kereséshez a francia kormány kibérelte az amerikaiaktól a Mizar mélytengeri kutatóhajót, amelynek fejlett, vontatható kamerarendszerei segítségével találták meg a Minervához hasonlóan, 1968-ban elsüllyedt Scorpion amerikai atomtengeralattjáró maradványait is. A Mizar mintegy 80000 fényképet készített a mélyben, de a Minerva hollétére utaló nyomot egyiken sem találtak.

Az ügy ezzel közel fél évszázadra hivatalosan nyugvópontra került, de voltak, akik mégsem akarták annyiban hagyni. Fauve parancsnok fia Hervé, aki édesapja halála idején még kisgyerek volt, időközben felnőtt és létrehozott egy alapítványt, amely harcolni kezdett az 1968-as vizsgálat anyagainak nyilvánosságra hozataláért, ám hosszú ideig hiába. Kitartásának azonban úgy tűnik, hogy végül mégis meglett az eredménye, mert 2018 – ban, a fél évszázados titkosítás lejárta után, azt nem hosszabbították meg és az akták betekinthetővé váltak. Mindazonáltal csalódást okoztak mindenkinek, mert valójában nem sok újdonság volt bennük, a konkrét okokra pedig egyáltalán nem adtak magyarázatot, márcsak ezért is furcsa a velük kapcsolatos fél évszázados titkolózás.

2019 februárjában aztán a francia flotta a rendelkezésre álló legmodernebb technika segítségével, bevonva a Fremer Oceanográfiai Intézetet is, újabb kutatást indított a Minerva nyughelyének megtalálására. A felkért szakértők átvizsgálták a hajó utolsó ismert tartózkodási helyére vonatkozó adatokat, navigációs számításokat, elemezték a tenger mozgását és az áramlatokat, de mindezek ellenére úgy látszott, hogy ismét kudarcot vallanak, mert most sem találtak semmit. Ekkor vonták be a mélytengeri kutatásokra specializálódott, Ocean Infinity nevű amerikai magáncéget, amely azzal tett nagy hírnévre szert, hogy 2018 – ban megtalálta az egy évvel korábban eltűnt, San Juan nevű argentin tengeralattjáró roncsait.

A francia flotta A602 Loire nevű hajója és a Seabed Constructor 2019 nyarán

A Seabed Constructor nevű kutatóhajó, csúcstechnológiás eszközökkel, így távirányítású törpe tengeralattjárókkal és egy nagy felbontóképességű szonárral felszerelt, mélytengeri drónokkal fésülte át újra a kérdéses területet. A három így lokalizált célpont közül kettő most is csalódást okozott, mert az egyik egy szemmel láthatóan kibelezett, XXI – es típusú német tengeralattjáró volt, amit a rajta lévő sérülések alapján, célhajóként süllyesztettek el sok évvel korábban, a másikról pedig kiderült, hogy egy fatestű vitorlás félig szétesett maradványa. A kutatás utolsó napján, 2019. július 21-én került sorra az utolsó objektum, amely 2375 méter mélységben feküdt. A mélytengeri robot reflektorainak fényében feltűnő roncs oldalán fekvő orr részén a jellegzetes szonárkupola már első pillantásra egy Daphne-osztályú hajóra utalt, de amikor az erősen sérült torony egyik darabján felfedezték a rárakódott üledék ellenére is jól kiolvasható, vörös MIN felirattöredéket, nyilvánvaló lett, hogy a Minervát találták meg, amely három nagyobb darabra szakadt, amelyek egy mintegy 300 méteres törmelékmező közepén fekszenek. Orra és tatja viszonylag egyben maradt, de a törzs középső szekciója és a torony, teljesen összeroncsolódott. A felvételek alapján azonban nem lehetett megállapítani, mi okozhatta a hajó végzetét. A nemsokkal később megtartott gyászszertartás után, a Marine Nationale illetékesei sietve közölték, hogy a Minervát hadisírnak nyilvánítják és nem hoznak fel belőle darabokat…

A Minerva tornyának összeroncsolódott darabja, rajta nevének első három betűjével

Elméletek…

Az 1968 és 2018 között eltelt fél évszázad során számos elmélet született a Minerva végzetével kapcsolatban. Hogy zátonyra futott, vagy esetleg legázolták volna, azt már a haditengerészeti vizsgálata kizárta és inkább valamilyen közelebbről meg nem határozott műszaki problémát sejtettek a háttérben. Mivel azonban a roncs nyughelye évtizedekig ismeretlen volt, ráadásul a tragédiát a titkolózás köde vette körül, ezúttal is számtalan találgatás és néha eléggé vad teóriák láttak napvilágot.

A legnépszerűbb elmélet szerint valamiféle természetfeletti, vagy földönkívüli erők csaptak le és ennek több dolog is tápot adott. Először is az, hogy 1968-ban bizarr módon, néhány hónapon belül, négy tengeralattjáró is odaveszett tisztázatlan körülmények között. Az izraeli Dakar január 25 -én, majd két nap múlva ugyancsak a Földközi-tengeren a Minerva, a szovjet K-129 március 8 – án a Csendes-óceánon, az amerikai Scorpion pedig május 22 – én az Atlanti-óceánon. Ráadásul a végzetes januári napon, halászok furcsa zöld fényeket láttak arrafelé, ahol a Minerva eltűnt. Ezeknek a fényeknek biztosan nem volt közük a dühöngő viharhoz, viszont azóta sem sikerült pontosan beazonosítani őket. Minderre aztán még rátett egy lapáttal, a gyászszertartás helyszínéül szolgáló Eurydice két évvel későbbi elvesztése, ugyancsak az Oroszlán-öböl területén. Miután azonban a Minerva roncsai 2019-ben előkerültek és kiderült, hogy mégsem idegen lények, vagy másvalamik ragadták el, ez a kétségtelenül érdekes és izgalmas teória immár elvetésre kerülhetett. Akadnak azonban további lehetséges, nehezen, vagy egyáltalán nem bizonyítható lehetséges okok szép számmal.

Mivel 1968 a hidegháború egyik legkeményebb éve volt, ugyanúgy mint a Scorpion esetében, egyesek rögtön az orosz medve mancsát látták a dologban. (vannak, akik szerint a szovjetek a K-129 állítólagos amerikai elpusztítása miatt álltak bosszút a Scorpion elsüllyesztésével…) Azonban a titkosítás alól feloldott vizsgálati anyagokban nem szerepel, hogy a Minerva bármilyen titkos küldetés részese lett volna. Bár ebben az időben valóban volt egy kisebb szovjet flottakötelék a Földközi-tengeren, de az nem erre tevékenykedett és ha mégis a térségbe tévedt volna akár egyetlen szovjet hadihajó is, azt mindenképpen észlelte volna mind a francia, mind az olasz haditengerészet.

Sokkal valószerűbbnek tűnt egy esetleges fegyverbaleset. Itt szóba került egy elszabadult, magányosan ide – oda sodródó II. világháborús akna, amelybe a Minerva szerencsétlenül beleütközhetett, de ez a találtaknál sokkal több nyomot, rengeteg a felszínen úszó törmeléket hagyott volna maga után. Tény, hogy a Minerva a hadgyakorlatra hét torpedót vitt magával, de ezek töltet nélküli, gyakorló példányok voltak, ráadásul január 27- re mindet kilőtték és egy sem volt már a fedélzeten. Ezért a torpedóbalesetet is el kellett vetni, mint a katasztrófa okát.

Történetesen ebben az időszakban zajlott a Malafon (Marine Latécoére Fonds) tengeralattjáró-elhárító rakéta rendszeresítése és próbáit éppen a Földközi-tengeren végezték. Azonban a dokumentumok szerint Toulonban állomásozó La Galissoniére (T56) romboló, amelyet a lövészetekhez használtak, január 27-én és 28-án is a kikötőben tartózkodott, mert az időjárás miatt a teszteket nem lehetett végrehajtani.

Az évek során többször is komolyan felvetődött az emberi tényező kérdése is. A Marine Nationale soraiban többen is megkérdőjelezték a kapitány és a legénység kompetenciáját, felkészültségét. Fauve parancsnok özvegyének ebből több konfliktusa is támadt az elkövetkező években. Valóban számos újonc volt a hajón, de nem több mint más egységeken és az ő munkájukat gondosan felügyelték tapasztalt társaik. A legénység többsége már évek óta a Minerván szolgált és egyáltalán nem számított kezdőnek.

A Minerva legénysége egy 1965-ben készült fotón. Többségük odaveszett a hajóval együtt.

Ennyi kizárható lehetőség után, mégis mi történhetett valójában? Nagy valószínűséggel valamilyen műszaki meghibásodás. A katasztrófát okozhatta például a meghibásodott snorkel. Ebben az esetben a zárószelep elakadhatott és a betóduló tengervíz rövid idő alatt elönthette a gépházat, kiütve az elektromos rendszereket és használhatatlanná téve a dízeleket is. Az irányíthatatlanná vált hajó, tatjában sok tonnányi vízzel kődarabként süllyedt el. A francia flotta szakértői valószínűleg erre gyanakodhattak, mert a vizsgálat lezárása után a többi hajón biztonsági módosításokat végeztek. A légperiszkópok szívónyílását védőráccsal látták el, hogy ne juthasson beléjük semmilyen idegen törmelék, ami megakaszthatná a zárószelepet, de a légperiszkópot bevont állapotban borító fedőlemez zárszerkezetét is jelentősen megerősítették. A hajókba utólagosan tömegérzékelőket és vészhelyzeti pót légtartályokat is szereltek. A rendszeresítés alatt álló La Redoutable-osztályú, új nukleáris rakétahordozók sósvizes vezetékrendszerét pedig áttervezték, megkerülve az elektromos szekciót.

A Daphne-osztályt alapvetően üzembiztosnak és megbízhatónak tartották, de volt egy veszélyes tervezési hibája, amiről érthető módon nem nagyon beszéltek. A merülési kormány ugyanis hajlamos volt beszorulásra. Ha a mozgató hidraulika csővezetékének törése, vagy egyszerű szivárgása miatt megszűnt, vagy visszaesett az olajnyomás, a kormánysík szinte rögtön 60 fokos, vagyis a maximális merülési szögbe fordult és ebben a helyzetben ragadt. A hajó ilyenkor azonnal leadta az orrát és néhány perc alatt eltűnhetett a halálos mélységben, mielőtt a hibát elháríthatták volna. Ez majdnem megtörtént a Diane (S642) nevű egységgel, de akkor a legénység még időben meg tudta állítani a merülést és így nem történt tragédia. A hibát később korrigálták, mivel azonban a típust exportra is szánták, kétségtelenül nem akarták, hogy a veszélyes technikai probléma nyilvánosságra kerüljön, elbizonytalanítva a potenciális külföldi vevőket. Talán erre is visszavezethető a nagy titkolózás a baleset körül. (egyes vélemények szerint egyébként az Eurydice végzetét is ez okozhatta, nem pedig a teherhajóval történt ütközés…)

Miután 2019-ben a felfedezett roncsról készült képek bejárták a világsajtót, egy újabb elmélet látott napvilágot. Eszerint az akkumulátorok robbantak fel, talán a hibás snorkel okozta vízbetörés nyomán. Erre sincs konkrét bizonyíték, de magyarázatot adna a hajótest középső szekciójának az orrhoz és a tathoz képest sokkal súlyosabb roncsolódására, tekintve, hogy az akkumulátorok valóban ezen a részen, a főfedélzet alatti alsó rekeszekben voltak elhelyezve.

Elméletekben tehát nincs hiány, de hogy az igazság valaha is kiderül-e valamikor a Minerváról erősen kérdéses. Ehhez a maradványok egy részének felszínre hozatalára és alapos vizsgálatára lenne szükség, de erre szemmel láthatóan a francia flotta részéről még fél évszázad elteltével sem igazán van hajlandóság és szándék.

Morális válság és félelem

A tengeralattjárókon a kezdetektől fogva önkéntesek szolgálnak, akik tökéletesen tisztában vannak a mélyben rájuk leselkedő veszélyekkel. A francia tengerészek a Minerva elvesztése előtt, tökéletesen megbíztak abban a technikában, amelyre az életüket bízták, a katasztrófa után azonban ez a bizalom alaposan megrendült, már csak azért is, mert a vizsgálat eredményét előlük is gondosan eltitkolták és emiatt hamar szárnyra keltek a pletykák, mendemondák. Amikor aztán csaknem pontosan két év múlva az Eurydice is odaveszett, ez a megrendült bizalom sok tengerészben félelemmé változott. A veteránok közül sokan azt állították, hogy a történtek után minden egyes újabb küldetés előtt, úgy búcsúztak el a családjuktól, hogy nem voltak biztosak a viszontlátásban. A félelem, egészen szélsőséges eseteket is előidézett. Amikor a Narval tengeralattjáró a tapasztalt Francois Querat kapitány személyében új parancsnokot kapott, egy kifogástalan szolgálati múlttal rendelkező, kiváló szakemberként számontartott gépész altiszt azonnal át akarta helyeztetni magát, miután megtudta, hogy Querat röviddel kinevezése előtt, az időközben elsüllyedt Eurydice-t irányította. Az altiszt meg volt győződve róla, hogy az új kapitány amolyan Jónás (így nevezik a tengerészek a bibliai alak után azokat a társaikat, akik vonzzák a balszerencsét és a veszélyt) és nem akart vele együtt hajózni. Miután a parancsnokság elutasította kérelmeit, egyszerűen összszedte a holmiját és engedély nélkül otthagyta a hajót. Babonája szerencsére nem vált valóra és a Narval 1986-os kivonásáig különösebb gond nélkül működött, de őt függelemsértésért, parancsmegtagadásért, dezertálásért hadbíróság elé állították és börtönbe került, karrierje odalett.

1970 után rövid idő alatt, a tengeralattjárósok -különös tekintettel a Daphne-osztály hajóin szolgálatot teljesítőkre -mintegy 10% -a hagyta el a francia flottát. Sokan közülük a feleségük, családjuk kérésére szereltek le. A kilépési hullám nemcsak az általános morál esését jelentette, hanem visszavetette a harckészültséget is, mert megfogyatkoztak a tapasztalt szakemberek. Ez már csak azért is súlyos gondokat okozott, mert már zajlott az átállás a nukleáris technológiára és nagy szükség lett volna rájuk az új, jóval nagyobb személyzetet igénylő hajókon. Ennek a válságnak a teljes megoldása, átszervezésekkel, a biztonsági előírások és a kiképzés reformjával évekbe tellett.

A Daphne-osztályt a történtek ellenére manapság sikeres típusként tartják számon, bár a Minerva és az Eurydice elvesztése után, még két további súlyos, de kevésbé végzetes incidensre is sor került. 1970. augusztus 21-én este, ismét Toulon közelében, a Galatée (S646) összeütközött a vadonatúj, dél-afrikai Maria van Riebeeck (S97) tengeralattjáróval és a francia hajó személyzetéből négyen meghaltak, ketten pedig eltűntek. A Galatée orra súlyosan megrongálódott, de kijavítása után 1991-ig hadrendben maradt. Néhány hónappal később, 1971. febuár 19-én a Flore-on (S645) csaknem végzetessé vált egy vízbetörés, a snorkel hibája miatt.

A későbbiekben azonban, valószínűleg az elvégzett módosítások következtében, már nem volt több probléma és az osztály megmaradt egységei egészen a kilencvenes évek közepéig hadrendben maradtak, közülük az utolsók pályafutásuk végén többnyire már csak oktatóhajóként. Az 1989-ben leszerelt Flore napjainkban L’orient-ben a parton látható kiállítva. A típust több külföldi flotta is üzemeltette, így Pakisztán előbb hármat, majd további mégegyet Hangor-osztály néven, Portugália ugyancsak négyet Albacora-osztályként (közülük a Chacalote 1975 -ben eladásra került Pakisztánnak, ahol Ghazi néven szolgált tovább), a Dél-afrikai Köztársaság hármat (ezek közül a Maria van Riebeeck ütközött Toulonnál a Galatée – vel), végül Spanyolország is négyet, amelyeket Cartagena – ban licenc alapján gyártottak le. Az utolsó Daphne-osztályú tengeralattjárókat a kétezres évek elején nyugdíjazták üzemeltetőik, ezek közül is több megőrzésre került, mint múzeumhajó.

A múzeumhajóként kiállított Flore (S645) L’orient-ben

A Minerva roncsaihoz legutóbb 2020 elején a francia Kulturális Minisztérium irányítása alá tartozó Vizalatti Régészeti Kutatások Osztálya (DRASSM) támogatásával indult kisebb expedíció, bár ennek sokkal inkább a megemlékezés, mint a komoly kutatás volt a fő célja. A merüléshez használt Limiting Factor nevű tengeralattjárót Victor Vescovo tehetős amerikai üzletember (az US Navy egykori tisztje) és mélytengeri felfedező ajánlotta fel. Az első merülésen Jean-Louis Barbier nyugalmazott ellentengernagy, a másnap, február 2-án lezajlott másodikon pedig Hervé Fauve, André Fauve parancsnok fia kísérte el és egyben egy gránit emléktáblát is elhelyeztek a tengeralattjáró maradványai mellett.

 

Ha tetszett a cikk, kövesse a
Háború Művészetét a Facebookon!

Még több friss hír

2024. 03. 18., 13:56
Az Oroszország és Ukrajna közötti háborúban mindkét fél, de elsősorban az ukránok több ízben bevettettek különböző típusú és méretű (pl. Sea Baby, Magura, stb.), robbanóanyaggal megrakott drónhajókat, hogy ezekkel mérjenek csapást az ellenfél tengeri és kikötői célpontjaira.
2024. 03. 11., 11:50
Az MH Klapka György 1. Páncélosdandár katonái többhetes elméleti és gyakorlati képzés keretében sajátították el a Spike LR2 típusú páncéltörő rakéta használatát és karbantartását, a tatai laktanyában, illetve a Magyar Honvédség Központi Gyakorlóterén, a Bakonyban.
2024-04-04 12:53:29
„Európa legmodernebb tüzérségi lövedékeket gyártó fegyvergyártóműve épül Várpalota keleti városrészén – húzta alá prof. dr. Palkovics László, az N7 Holding Nemzeti Védelmi Ipari Innovációs Zrt. vezérigazgatója a Várpalotai Védelmiipari Komplexum 155 milliméteres tüzérségi lőszereket gyártó épületének alapkőletételén, április 3-án, szerdán.
2024-03-25 13:49:47
„Az ejtőernyős állomány képességének fenntartása kihívás, felkészítésük nehéz, ám az alkalmazásuk pillanatában rendkívül fontos, nélkülözhetetlen szerepet kapnak” – nyitotta meg kötetlen hangnemben a 2024-es ejtőernyős napot Sánta Gábor dandártábornok, az MH vitéz Bertalan Árpád 1. Különleges Műveleti Dandár parancsnoka.
2024-03-18 15:07:54
2024-ben az EUFOR parancsnoki teendőit ellátó nemzet, így magyar csoport biztosítja a misszió MEDEVAC (Medical Evacuation), azaz egészségügyi kiürítési képességét. Beszélgetés a misszióra való felkészülés részleteiről és a külföldi szolgálat körülményeiről Dajka Attila alezredessel, az EUFOR Helikopter Alegység parancsnokával és dr. Forgács Levente hadnaggyal, az alegység egyik orvosával.
   MÁSOK ÍRTÁK
2024. 04. 17., 13:42
Fodor László számtalan alkalommal és szerepkörben bizonyította, hogy a hazai lövészet központi alakja, hiszen többek között lövészetvezető, bíró, edző, fegyvermester és szerszámkészítő. Nem mellesleg, közelgő nyugdíjba vonulása előtt több, mint négy évtizeden át vezette a szentendrei laktanya lőterét.
2024. 04. 16., 12:25
Ma már alig emlékszik valaki Tankó Béla grafikusművészre, aki az ötvenes évektől kezdődően a nyolcvanas évek elejéig alkotott.
2024. 04. 16., 10:37
Tizennyolc nemzet hallgatóinak részvételével kezdődött a 44. Nemzetközi Katonai Megfigyelő Tanfolyam április 8-án, az MH Béketámogató Kiképző Központban.
2024. 04. 15., 13:26
Harckocsi vezetési gyakorlatot tartott az MH Klapka György 1. Páncélosdandár Szomódon, április 9-én. A tatai katonák a „harcmezők királyával”, a Leopard 2A4HU típusú harckocsival manővereztek a változatos terepen.

  JETfly Magazin

A magyar főváros légikikötője ismét elnyerte a Skytrax „Kelet-Európa legjobb repülőtere” címét a World Airport Awards díjátadón. Az idei már zsinórban a tizenegyedik alkalom, amikor a Budapest Airport az utasok visszajelzése alapján kiérdemelte a rangos elismerést.