Nyugdíjba vonult a Big-E

Az első nukleáris meghajtású repülőgép-hordozó azonban nem valamely kikötőben úszó múzeumként hirdeti majd a régmúlt dicsőségét, hanem lebontják, amely egy hosszú, bonyolult, egyben költséges feladat, hiszen a nukleáris reaktorok és a radioaktív elemek környezetkímélő módon történő kezelését nagyon komolyan kell venni.

Az eredetileg 25 éves élettartamra tervezett, de annál több mint kétszer hosszabb ideig szolgált hajó 2012 végétől már nem üzemelt, de ha a világpolitikai szükség úgy hozza, akkor még lett volna mód az aktiválására. Erre szerencsére nem volt szükség, így sor kerülhetett a tisztes búcsúra, amelyen sok ezer, valaha a hordozón szolgáló tengerész is részt vett.

Az atomenergia hasznosítása az ötvenes években kezdődött. Energiatermelő erőművek mellett kézenfekvő lépés volt a hajózásban történő alkalmazása is, ami számos előnnyel járt. Itt nem akadály a nagy tömeg, a sugárzástól védő vastag árnyékolás szükségessége, és a hatalmas mennyiségű víz is rendelkezésre áll. A hajók hagyományos meghajtása erősen korlátozta az egy feltöltéssel megtehető távolságot, a nukleáris meghajtórendszer viszont szinte korlátlanná tette. A személyzet ellátmányának pótlása és az emberi tűrőképesség volt csak a korlát. Az amerikai haditengerészet az elsők között mutatott érdeklődést a nukleáris meghajtórendszerek iránt. Az első hajó az USS Nautilus tengeralattjáró volt, amelynek mozgatását már atomreaktor biztosította, és párhuzamosan több más program is folyt, hasonló alapokon. A Westinghouse cég képviselte ezen a téren az élvonalat, az általuk fejlesztett reaktorok kellő üzembiztonsággal hosszú időn keresztül működtek.

Az úgynevezett nyomott vizes reaktor 93% felett dúsított urán-235-össel működött, a hőtermelést hafnium szabályozó rudakkal lehetett befolyásolni. A nukleáris bomlási folyamat 280 fokosra hevítette a vizet, amely a nyomás miatt nem tudott gőzzé válni, hanem folyamatosan keringett a rendszerben, miközben a hőcserélőben lehűlt. Az átadott hőmennyiséggel vizet forraltak, a keletkező 40 bar nyomású gőz több különböző méretű turbinába került. A kisebbek biztosították a hajófedélzeti energia ellátását, a reduktorokkal csökkentett nyomás szolgált a repülőgépek felgyorsítására való gőzkatapultok energiaforrásaként. A legnagyobb "fogyasztó" természetesen a hajó haladását biztosította, a nagy méretű gőzturbina fordulatszám-csökkentő áttételen keresztül forgatta a hajócsavarokat.

A technikában minden területen gondolnak a műszaki hibákra, ami rendszer-duplikációkkal továbbra is biztosítja a működést. A Westinghouse nem kevesebb, mint nyolc reaktor elhelyezését tartotta megfelelőnek, így akár több üzemképtelenné válása esetén is mozgásképes maradt a hajó. A négy hajócsavar mindegyikéhez két reaktor és turbina tartozott, de megoldották a kereszttáplálást is.

A repülőgép-hordozó meghajtására alkalmas nukleáris reaktor tervezése már 1952-ben megkezdődött a Westinghouse és a Newport News hajógyár együttműködésével. Az anyagi hátteret a még a Truman elnök által 1950-ben aláírt rendelkezés alapján biztosították, de három évvel később, nem sokkal a tényleges munka megkezdése után a programot törölték. A koreai háborút követően azonban nyilvánvalóvá vált, hogy az új hadiipari technológiákra nagy szükség lesz a jövőben is, így 1954-ben folytatódhatott a fejlesztés, de a tervezettnél magasabb költségekkel. Eredetileg 314 millió dollárból tervezték az új hordozó megépítését finanszírozni, de ennél már a kezdetek kezdetén 50%-kal több lett a kalkuláció. Hasonló drágulás volt tapasztalható a párhuzamosan tervezett USS Long Beach cirkálónál is, amely a repülőgép-hordozó számára is tervezett rendszerekkel, köztük ugyanazzal az atomreaktorral épült.

Az újszerű hordozó a Forrestal osztályú egységek továbbfejlesztésével készült. Mérete és tömege azonban nagyobb lett, mindmáig ez volt a leghosszabb hadihajó a maga 342 méterével. Addigra kialakult a leginkább megfelelő alapelrendezés, amely azóta sem változott, vagyis négy gőzkatapultot terveztek a fedélzetre, négy repülőgéplifttel és négy fékező drótkötéllel stb.

Az USS Enterprise gerincének lefektetését 1958-ban kezdték meg, az építés két éven át tartott, ezt követően 1960 szeptemberében történt meg a vízre bocsátás. A hajó 1961. november 25-én állt szolgálatba, és nem sokkal később már fontos "dolga" is akadt a Kuba körüli tengeri blokád fenntartásában. Az üzemelése első három évében több mint 200 ezer tengeri mérföldet tett meg, 1965-ben került sor az első fűtőelemcserére, azaz "tankolásra". Később egyre ritkábban vált ez szükségessé, ahogy mind jobb minőségű dúsított uránt tudtak biztosítani.

A repülőgép-hordozó jellegzetessége a fedélzet jobb oldalán lévő felépítmény volt, amelyen körben négy fázisvezérelt radarantennát szereltek fel. Az AN/APS-32/33 szolgált a környező légtér ellenőrzésére, és ezek alapján vezethették célra a fedélzeten települt F-4B Phantom vadászokat. A radarrendszer már 3D-s, azaz nem volt szükség külön magasságmérő lokátorokra. Hatótávolságának csak a Föld görbülete szabott határt, még a kis méretű légi célokat is detektálta 200 mérföldről, amennyiben azok magasabban repültek. Az akkor rendelkezésre álló vákuumcsöves technológia miatt az üzembiztonsága viszont nem volt megfelelő, sokszor kellett javítani. Később a hajó egyik nagyjavítása során el is távolították a jellegzetes antennákat, és másik, hagyományosabb körben forgó radarrendszert szereltek fel.

Az amerikai repülőgép-hordozók sohasem hajóznak magukban, a kísérő flottakötelék biztosítja a rakétás légvédelmet. Az USS Enterprise önvédelmére mindössze három Sea Sparrow indító szolgált, amelyek kb. 10-15 km-en belül lehettek hatásosak. Később a hajó megkapta a Phalanx gépágyúrendszert, amely radarvezérléssel az egy kilométeren belül került célokat volt hivatott megsemmisíteni.

A fedélzetre telepített repülőezred részeként már szerepelt a légtérellenőrző E-2A Hawkeye, amelyet nem az addig alkalmazott egyszer használatos, vízbe hulló drótkötéllel, hanem az orrfutón lévő vonórúddal gyorsítottak fel.

A nukleáris meghajtás előnyét az egész világnak demonstrálta 1964-ben az Operation Sea Orbit, amelyen három hajó vett részt. Az USS Enterprise mellett az USS Long Beach és a USS Bainbridge ugyancsak atomreaktorral felszerelt cirkáló hajózta körbe Földet, és a megtett több mint 30 ezer mérföld közben nem volt szükség üzemanyagpótlásra. Pontosabban ez csak a két cirkálóra vonatkozott, ugyanis az Enterprise repülőezredének kevesebb mint kétheti üzemelését tette lehetővé a fedélzeten tárolt kerozin mennyisége. Az Operation Sea Orbit során számos szövetséges tengerészettel tartottak közös gyakorlatokat, és több helyen kikötöttek. A művelet kiötlője és megszervezője az a John McCain altengernagy volt, akinek ugyanilyen nevű fia jelenleg az amerikai Republikánus Párt szenátora, és aki régen pilóta, nemrégen pedig még elnökjelölt is volt.

1965 végétől Vietnam partjainál cirkált a hajó, a december 2-i első napon 125 bevetést hajtottak végre fedélzetéről a vadászbombázók. Ez volt egy nukleáris meghajtású fegyverrendszer első harci alkalmazása. A következő napon rekordszámú, 165 bevetésre került sor, vagyis minden harci gép legalább háromszor szállt fel éles fegyverzettel és tért vissza nélküle. A fedélzeten üzemelő repülőeszközök száma nem volt olyan magas, mint amit sok helyen olvashatunk. Több forrás ugyanis 90-100 gépet említ, de a gyakorlatban átlag 66 volt "csak" egy időben a fedélzeten, amelyek egy része helikopter, légtérellenőrző, és csak a többi volt vadász/vadászbombázó.

A repülőgép-hordozókat pár havonta váltották a hadműveleti zónában, a következő bevetésen az USS Enterprise gépei 132 nap alatt 13 400 harci feladatot teljesítettek. A javításokra és a személyzet pihentetésére általában a közeli Subic Bay tengerészeti bázison került sor a Fülöp-szigeteken, azonban a következő alkalommal egészen Hawaiig kellett elhajózni. Ennek oka az Enter­prise súlyos sérülése volt, amelyet 1969. január 14-én szerzett. A bevetésre előkészített gépek közül az egyik Zuni rakétája felrobbant, ami láncreakciót indított el. A zsúfolt fedélzeten elterjedt a tűz, további robbanások történtek. Mire sikerült megfékezni a lángokat, 27 tengerész életét veszítette, 314 megsérült, 15 repülőgép megsemmisült, és a hajót súlyos károk érték a felrobbant bombák miatt. A javítás hónapokon át tartott.

További vietnami bevetéseket követően 1973-ban az USS Enter­prise volt az első repülőgép-hordozó, amelynek fedélzetén szolgálatba álltak az új F-14 Tomcatek. A VF-1 Wolfpack (Farkashorda) és a VF-2 Bounty Hunters (Fejvadászok) két százada azonban visszalépést eredményezett a képességekben, ugyanis ezek kizárólag vadász feladatkört láttak el, míg az addig alkalmazott F-4J Phantomok a légi célok leküzdésén felül csapásmérésre is képesek voltak.

A háborús szerepkör mellett az USS Enterprise 1975-ben komoly segítséget nyújtott Mauritiusnak. A kis szigetország infrastruktúráját nagyrészt lerombolta egy tájfun. Az amerikai hajó kikötött Port Louisban, és rácsatlakoztatták az ország elektromos hálózatára, amelyet a javítások idejére árammal látott el. Ugyancsak a Big-E biztosította az ivóvizet, a reaktorok működéséhez ugyanis hatalmas mennyiségű sótalanított vízre volt szükség, a több ezer tengerész pedig a károk elhárításában segédkezett.

A nyolcvanas évek kisebb konfliktusaiban még szerepet kapott, az Öböl-háborúban azonban nem, mivel azt megelőzően egy alapos, több évre elhúzódó javításra és átalakításra érkezett vissza "szülőhelyére", a Newport News hajógyárba. 1996-tól került sor a 15. bevetésére, a Földközi-tengerről a Bosznia feletti légtérzárlatot ellenőrizték a vadászgépei. Irak, Afganisztán, Líbia következett, majd 2012-ben döntés született a kivonásáról. Az öreg hajó következő javítása ugyanis minden előzetes kalkulációnál többe került volna, ezért inkább az átmeneti tartalékállományba helyezést választották. 2013 februárjában pecsételődött meg végleg a sorsa, ekkor döntöttek a kivonásáról. A nukleáris fűtőelemek és a reaktorok eltávolítását követően 2016 végén vontatók segítségével juttatták el a Washington államban lévő Bremerton kikötőjébe, ehhez még utoljára meg kellett kerülni a Horn-fokot, majd idén február 3-án került sor a kivonási ünnepségre.

Az amerikai haditengerészet azonban nem sokáig lesz Enterprise nevű repülőgép-hordozó nélkül, ugyanis az új Ford-osztály CVN-80-as tagjának a neve ugyanez lesz.

Cikk: Kővári László

Forrás: Aranysas