SZ-178 – Az elhallgatott tragédia

SZ-178

A II. világháború végén a szovjetek is több kész, illetve félig – meddig befejezett példányt zsákmányoltak a németek legendás, XXI – es típusú tengeralattjárójából, sőt a zsákmányolt alkatrészekből, részegységekből, maguk is összeszereltek, majd hadrendbe állítottak jónéhányat, de ezek pontos száma bizonytalan. A nyugatiakkal ellentétben a szovjet mérnökök nem voltak annyira elragadtatva a német csodafegyver konstrukciójától, elsősorban bonyolultsága miatt, de számos műszaki megoldását és a németek által kifejlesztett, gyors építést lehetővé tevő gyártástechnológiát sikeresen átvették és alkalmazták saját hadiiparukban.

A XXI – esnek számos leszármazottja született a háború után nyugaton és keleten egyaránt, így a szovjetek is elkészítették annak technikai alapjain nyugvó utódtípusaikat, amelyek közül az egyik legsikeresebb, a Projekt 613, vagy a NATO által használt elnevezése szerint Whisky osztály lett. A típus az ötvenes évektől, kezdve, hosszú ideig, a szovjet haditengerészet jelentős, dízel-elektromos tengeralattjáró állományának gerincét adta. A négy kijelölt hajógyárban (Gorkij, Komszomolszk, Nyikolajev és a leningrádi Balti Hajógyár) összesen 215 példány épült, de általában hozzájuk sorolják a Kínában, szovjet eredetű részegységekből összeszerelt további 25 - öt is, így ezekkel együtt összesen 240. A Szovjetunió és Kína mellett, Lengyelország, Albánia, Bulgária, sőt Kuba, Észak-Korea, Egyiptom, Szíria, de Indonézia is tartott üzemben Whisky osztályú tengeralattjárókat, amelyeket a „Nagy Testvértől” kaptak, illetve vásároltak. A típus utolsó aktív egységei csak a kilencvenes évek elején kerültek kivonásra.

A teljesen lemerülve 1340 tonnás, 76 méter hosszú hajókat, hagyományos dízel - elektromos meghajtással látták el. Felszínen két 4000 lóerős 37D típusú dízel, a víz alatt két 2700 lóerős elektromos motor hajtotta meg őket, de rendelkeztek két mindössze 100 lóerő teljesítményű, csendes, ugyancsak elektromos hajtóművel is amelyeket úgynevezett lopakodó üzemmódban használhattak, az ellenség becserkészésére. (ez is a XXI - es egyik öröksége volt) A felszínen 18,25 (33,8 km/óra), a víz alatt 13,1 (24,3 km/óra) csomó volt a maximális sebességük.

Fő fegyverzetüket a hat, 533 mm - es torpedócső adta, ezekből négy az orrba, kettő pedig a tatba volt beépítve, összesen nyolc – tizenkét torpedóval, amelyek között feladattól függően, legalább két nukleáris töltetű is lehetett. A Whisky osztálynak gyártása során többféle verziója készült, amelyek gépészeti alapja azonos volt és döntően csak fegyverzetükben, illetve a speciális felszerelésekben tértek el egymástól. A II. világháború után gyártott szovjet tengeralattjárók, a nyugati típusokkal ellentétében, a hatvanas évekig rendelkeztek tüzérségi fegyverzettel is, de később eltávolították róluk modernizációjuk során. Az alapverziónak tekinthető Whisky I – es torpedóin kívül rendelkezett egy a torony elé telepített, forgatható 25 mm – es légvédelmi ikergépágyúval, majd a II – est ellátták egy további 57 mm – es fegyverrel is. A III - as nem rendelkezett tüzérséggel, de a IV – es ismét megkapta a 25mm – es gépágyúkat, sőt még légzőcsövet, snorkelt is. Az utolsó, V változatról hagyták el véglegesen a fedélzeti tüzérséget, viszont modernebb, áramvonalasabb tornyot szereltek rá, az amerikai GUPPY program mintájára. Hat - hat egységet kettő, majd négy P-5 (SSN-3) cirkálórakéta hordozására alakítottak át, illetve már eleve erre a célra építettek. Ezek a Projekt 644 és 665 jelzést kapták. Mivel azonban a rakéták otromba indítókonténerei erősen rontották a hajók tengerálló képességét, a két programot végül törölték.

Az SZ-178 (C-178) egyike volt a Whisky I osztályba tartozó korai egységeknek. Gorkijban, a Krasznoje Szormovo Hajógyárban épült 1953 decembere és 1954 októbere között. Hadrendbe állítása után a Szovjetunió Csendes-óceáni Flottájához került és az elkövetkezendő évtizedekben Vlagyivosztok lett az állandó bázisa. Innen kifutva rendszerint a Csendes-óceánon, a Japán és a Dél- kínai-tengeren járőrözött. Pályafutásában nem volt semmi rendkívüli, egyikeként a jól bevált, strapabíró dízeles egységeknek. 1981. október 21 – én, az esti órákban azonban minden gyökeresen megváltozott.

Végzet a sötétből

Azon az októberi estén az SZ-178 már a hatalmas Nagy Péter-öbölben járt és közeledett a Vlagyivosztok mellett elnyúló, Aranyszarv-öböl felé. (a híres konstantinápolyi kikötő alakjához való hasonlósága miatt nevezte el így 1859 - ben Nyikolaj Muravjov-Amurszkij gróf, Kelet-Szibéria főkormányzója, miután a terület orosz fennhatóság alá került) Az előző három napot a Japán-tengeren töltötte, ahol testvérhajója az SZ-179 kísérőjeként, felügyelte annak merülési tesztjeit és mérte zajkibocsátását. Miután a próbák sikeresen lezajlottak, a két hajó elvált egymástól. Az SZ-178 visszaindult Vlagyivosztokba, testvérhajója pedig tovább folytatta a gyakorlatot. 19 óra után, a rádiós engedélyt kért az öböl területére való belépésre, amit szokatlanul gyorsan, alig ötpercnyi várakozás után meg is kaptak. A hajón nyugodt volt a hangulat. A legénység nagyobbik része elől, a szokásos, zabkásából álló vacsoráját fogyasztotta, a gépészek pedig a meghibásodott baloldali csavartengely javításán dolgoztak. (emiatt csak a jobboldali propeller működött, a baloldali dízel a hozzá kapcsolódó generátort működtette és töltötte az akkumulátorokat)

Valerij Alekszandrovics Marango harmadosztályú kapitányon, a hajó parancsnokán, Szergej Kubinyin első tiszten, Vlagyimir Dajnekón a politikai tiszten, a hajóorvoson, Valerij Szokolov hadnagyon az őrtiszten és a felső kormányházban álló kormányoson kívül még hat tengerész tartózkodott a torony tetején lévő, korláttal körülvett megfigyelőfedélzeten. Akik közülük nem voltak szolgálatban, igyekeztek kihasználni a szabadidejüket és cigarettáztak, beszélgettek, azt tervezgetve, mit csinálnak majd a kimenőn. Egy idő után Kubinyin hadnagy lement a hajóba, hogy elkészítse az őrszolgálati beosztását, viszont feljött Jurij Zibin hadnagy, a főmérnök, hogy pihenjen egy kicsit és ő is elszívjon egy cigarettát, mivel eddig a hibás csavartengely kijavításán dolgozott embereivel. A hajón tartózkodott Valerij Jakovlevics Karavekov másodosztályú kapitány, a tengeralattjáró dandár vezérkari főnöke is, de nem volt túl jól. Súlyos szívbetegsége miatt a rövid küldetés alatt is végig tablettákat szedett, mostanra pedig állapota kifejezetten aggasztóvá vált. Nem tudott talpon maradni, csak falfehéren feküdt az első rekeszben, az egyik ágyon, nehezen kapott levegőt és szinte folyamatosan a mellkasát fogta. Látszott, hogy kikötés után amilyen gyorsan csak lehet, kórházba kell szállítani, mert nincs messze az infarktustól.

Az Sz-178 legénysége nem tudta, hogy miközben ők Vlagyivosztok felé tartanak, a végzet őket vette célba, egy jókora hajó formájában, hogy lecsapjon rájuk. Nem hadihajó volt, hanem egy halász – halfeldolgozó hajó (hivatalosan 4 – es típusú) a Refrizserator-13, vagy röviden RFS-13. (furcsa neve, szó szerint hűtőszekrényt jelent, de talán leginkább Hűtő -13 – ként lehetne lefordítani)

A 70 méter hosszú, 3000 tonnás, ütött - kopott hajó 1981 – ben már valamivel több mint negyedszázada járta főleg a Japán és a Dél-kínai-tengert. Abba a tizenöt egységből álló sorozatba tartozott, amelyet a Szovjetunió az ötvenes évek közepén rendelt Dániából a koppenhágai Burmeister & Waim cégtől. A kifogott zsákmányt még a fedélzeten megtisztították, feldarabolták, majd elhelyezték a hűtött raktárakban (összesen mintegy 700 tonnányit), hogy aztán odahaza a konzervgyárakban bedobozolják és a Szovjetunió, valamit a KGST országok boltjaiba kerüljön, mint olajoshal.

Az RFS-13 hatvanhét tagú legénysége az elmúlt napokat az újabb többhónapos útra való felkészüléssel és az ellátmány berakodásával töltötte. Azonban 21 – én, az indulás előtti órákban alaposan kirúgtak a hámból, kihasználva, hogy aznap volt Viktor Kudjukov első tiszt születésnapja. Mindenki - beleértve az aznap este a hídon szolgálatot teljesítő ünnepeltet is - alaposan „elázott”, de ez nem akadályozta meg az RFS-13 – at a kifutásban. A bajt tetézte, hogy a kikötő ellenőrző központjában éppen ekkortájt volt a műszakváltás és az a tiszt, aki megadta az SZ-178 számára a belépési engedélyt, nagyon éhes lévén sietett az étkezdébe és nem tájékoztatta váltótársát. A szolgálatba lépő ügyeletes minden további nélkül megadta a kifutási engedélyt a halászoknak. Ahogy az RFS-13 kifelé haladt, a parancsnoki teendőket átvevő első tiszt - miután a kapitány lement a kabinjába aludni - váratlanul úgy döntött, hogy kissé lerövidíti az előre bejelentett útvonalukat és 30 fokkal jobbra elfordulva az eredeti menetiránytól, átvág a flotta által gyakorlatok céljára kijelölt - civil hajóknak tiltott – B-039 jelzésű zónán. Hogy ne lássák meg őket, nemcsak a világítást, de még a pozíciófényeket is kikapcsoltatta. A katasztrófa hozzávalói összeálltak.

Az RFS-13 fedélzeti őre észrevette előttük a tengeralattjáró fehér nyomdokvizét és jelentette Kurdjukovnak, de az csak legyintett, mondván, hogy nyilván valami kisebb hajó és majd úgyis kitér előlük. Eközben az SZ-178 tornyán állók közül csak Zibinnek tűnt fel – neki is csak véletlenül -, hogy mintha egy jókora hajó sziluettje rajzolódna ki halványan a Szkriplov-sziget háttere előtt. Nem volt kivilágítva, ezért a távolságát és sebességét szinte képtelenség volt megbecsülni. (valójában abban sem volt biztos, hogy áll, vagy mozog) Eközben odalent az ügyeletes technikus felfigyelt egy hajócsavar erősödő hangjára, de a kikötő háttérzajaitól alig tudta elkülöníteni. Mivel közte és a torony között nem volt közvetlen összeköttetés, ezért jelentése már nem jutott oda időben. Zibin szólt a kapitánynak, hogy úgy tűnik neki, mintha valami hajó jönne feléjük. Marango erre utasította Larin jelzőmatrózt, hogy világítson rá a keresőreflektorral, hátha észbekap a személyzete. Ahogy azonban az éles fénycsóva az RFS-13 – ra vetődött, rémülten látták, hogy az már szinte szó szerint a nyakukon van és alig egy - két perc lehet az ütközésig. Marango rögtön éles jobbfordulót rendelt el. Már nem tudta a balesetet elkerülni, de a becsapódás szögét a csaknem 90 - ről 20 - 30 fokra csökkentette. Ezzel megmentette a halászok életét, mert különben a hajó az SZ-178 elülső részét kapja el, benne a nyolc torpedóval és az összesen mintegy két és féltonnányi robbanótöltetükkel, amely mindenkivel végzett volna.

19 óra 45 körül az egymáshoz csapódó és szétszakadó acéllemezek csikorgó robaja hallatszott, ami elnyomott minden más zajt. Az összegyűrődő hajóorr az SZ-178 törzsét hátul, a hatos rekesznél érte - ahol a villanymotorok voltak - és kishíján kettészelte. A tengeralattjárók törzse rendkívül erős acélötvözetből készül, hogy elviselje a mélységben minden irányból ránehezedő víznyomást, de egy ilyen egy pontra koncentrálódó ütközést nem bír ki. Nem véletlen, hogy a világháborúk során, a rombolók kapitányai előszeretettel gázolták le a támadó búvárnaszádokat. Egy ilyen összecsapásból, ha sérülésekkel is, de mindig a romboló került ki győztesen. Az SZ-178 erősen oldalra dőlt, ahogy a nyolc csomóval nekiütköző RFS-13 több négyzetméteres léket szakítva rajta és még tolta is egy darabig maga előtt. A keletkezett tépett szélű nyíláson, pillanatokon belül 130 tonna víz zúdult be és a tengeralattjáró süllyedni kezdett, mint egy kődarab. A tornyon álló emberek mindannyian a vízbe zuhantak Zibin kivételével, akinek még időben sikerült beugrania a búvónyílásba, de ő is majdnem megfulladt a szűk aknába tóduló vízben. Csak úgy menekült meg, hogy az éppen felfelé tartó Malcsev tengerésznek sikerült még idejében lecsapnia a zárófedelet.

Az RFS-13 „mámoros” legénysége eleinte egyáltalán nem fogta fel mekkora a baj. Azt hitték, hogy csak egy kikötői vontatónak mentek neki és egy nagy horpadással mindketten megúszták az egészet. Némi időbe telt mire fények gyulladtak a fedélzeten és egy fej bukkant ki a mellvéd mögül. A halász hunyorogva, bamba képpel és kissé ingerülten lekiáltott, hogy kik vannak odalent. Marango kapitány a vízből dühösen visszaordított neki: „A tengeralattjáróról vagyunk, amit elsüllyesztettetek ti szukafiak!” Erre mentőöveket kezdtek a vízbe dobálni neki és társainak, majd elkezdték lecsörlőzni az egyik mentőcsónakot is, de az nagyon nehezen ment, mert a rozsdás daru állandóan elakadt. Amikor aztán a csónak végre vizet ért, kiderült, hogy a motorja használhatatlan és az evezők is egy kivételével szőrén – szálán eltűntek belőle… A szerencsétlenkedés ára az lett, hogy a hajótöröttek közül mindössze hetet tudtak kimenteni. A kimerült és átfagyott Szokolov hadnagyot a mélybe húzta átázott, prémbéléses téli ruhája, Larin jelzőmatróz pedig egyszerűen nem tudott úszni. Két társukat elsodorták az erősödő hullámok. A négy ember teste sohasem került elő. A kimentetteket azonnal forróvizes zuhany alá állították és forró teával itatták, de már késő volt, a baj megtörtént.

20 óra 15 – kor, kb. félóra múlva, elindultak a riasztott mentőegységek a helyszínre. Elsőként az Sz-179 és a közelben vele gyakorlatozó BT-284 aknaszedő ért oda, majd a Zsiguli és a Masuk mentőhajók. 22 óra 55 – re befutott a Bogatyir és a Csernomoretsz-13 úszódaru is. Ekkor még úgy tűnt hogy a mentés gyorsan megkezdődhet, de nem így történt és ez újabb emberéletekbe került.

Hideg pokol

Az ütközés pillanatában Kubinyin hadnagy és Zikov altiszt még mindig a szolgálati beosztást egyeztették, amikor hirtelen óriási robaj kísértében elszabadult körülöttük a pokol és a padlóra zuhantak. Azt hitték zátonyra futottak. A nyakukba a mennyezet burkolólapjai potyogtak és körülöttük elszabadult tárgyak repkedtek. Kubinyint csak milliméterekkel hibázta el, a szemközti polcról lerepülő, nehéz Moszkvics írógép, ami aztán a háta mögött tört ripityára. A lámpák egyet villantak, majd szikraeső kíséretében kialudtak. Ahogy feltápászkodott az erősen megdőlt padlóról, az első tiszt a fali szerelvényekbe kapaszkodva a vezérlőbe botladozott. Alig lehetett látni a biztonsági áramforrásról működő műszerek számlapjainak kékesen derengő fényénél. A fedélzeti lejáró alatt – amelyből még mindig víz csorgott -, ütközött bele a csuromvizes Zibin hadnagyba és azt gondolva, hogy ő a kapitány, szólongatni kezdte: „Parancsnok elvtárs! Parancsnok elvtárs mi történt?” Zibin erre még mindig köhögve a lenyelt sós víztől, elmondta neki, hogy nekik ütközött egy hajó és nem tudja mi történt a kapitánnyal, meg a többiekkel. A mélységmérő mutatója hét métert, nagyjából periszkópmélységet mutatott, ezért megpróbálták kifúvatni a ballasztot, hogy a felszínre emelkedjenek, de hamar rá kellett jönniük, hogy meddő próbálkozás. A műszer tönkrement és a hajó valójában már 34 méter mélyen, a tengerfenéken hevert. Ezért is állt kb. 32 fokban jobbra megdőlve. A hármas szekciót a négyestől elválasztó, nehéz vízzáró ajtót zárva találták, így nyilvánvalóvá vált, hogy azt még az ott tartózkodók zárhatták be, ezzel halálra ítélve saját magukat, de megmentve a többieket. A hajó hátsó négy szekciójában tartózkodó huszonkét ember közül tizennyolcan a gépházban, perceken belül meghaltak, de négyüknek sikerült bezárkóznia a hátsó torpedókamrába. Felbocsátották a jelzőbóját és felvették a mentőruhákat is, de nem tudták kinyitni a vészkijáratot. Társaik később, a fedélzeti telefonon még több órán keresztül tartani tudták velük a kapcsolatot, de végül elfogyott a levegőjük. Az utolsó bejelentkezésükkor azt mondták, hogy már a vállukig ér a víz, aztán örökre elhallgattak.

A bajt tetézte, hogy a kettes szekcióban - az elülső akkumulátor rekesz felett -, rövidzárlat miatt tűz ütött ki, de mire Szergej Ivanov hadnagy a kommunikációs tiszt az embereivel meg tudta fékezni, a levegő már megtelt füsttel, égésgázokkal. Át kellett volna költözni a sértetlen egyes szekcióba, már csak azért is, mert a törött csöveken és hasadékokon beszivárgó víz szintje lassan, de folyamatosan emelkedett. Az egyesben, vagyis a torpedókamrában tizenegy ember, köztük Karavekov kapitány tartózkodott, de neki csak annyira tellett az erejéből, hogy utasítást adjon a jelzőbója kioldására, aztán ismét visszahanyatlott az ágyára. Amikor Kubinyin ki akarta nyitni a rekeszajtót az nem mozdult, hiába rángatta. Hamar rájött, hogy a matrózok között egyik fő hangadónak számító Szergej Fedulov szonárkezelő, teljesen pánikba esve a tűzriadótól bezárta az ajtót és most senkit sem engedett a közelébe. Kubinyin kiabált, dörömbölt, fenyegetőzött, sőt a végén már könyörgött neki, hogy nyissa ki, de hiába. Csaknem két órán át alkudoztak vele, míg végül Fedulov legjobb barátjának, a szintén nagy autóbolond Szergej Lukjanankonak sikerült a lelkére beszélnie és beengedte őket. Kubinyin nem értette, hogy Karavekov miért nem intézkedett, de amikor meglátta milyen állapotban van minden világossá vált számára.

Amikor kissé lecsillapodtak a kedélyek, számbavették hányan vannak és mi áll a rendelkezésükre. Összesen huszonnyolcan zsúfolódtak össze a torpedóhelyiségben, amely egyelőre sértetlen és vízmentes volt ugyan, de a levegő minősége folyamatosan romlott. Felforgattak mindent és a tároló rekeszekben találtak ugyan huszonkét mentőruhát, de ezek közül több is használhatatlannak bizonyult, mert megrágták őket a patkányok... Az ISP-60 valójában egy ormótlan, gumi-vászon búvárruha volt, az egyszerűbb, IDA -59 nevű, a kilélegzett levegőt megtisztító és visszaforgató mentőkészülék jelentősen továbbfejlesztett változata, nagyobb mélységből való meneküléshez. A ruhához a mellrészre erősítve légszűrő és két, az egyikben egy liternyi nitrogén-hélium–oxigén keveréket, a másikban tiszta oxigént tartalmazó palack tartozott. A gond az volt velük, hogy tartalmuk, főleg nagy fizikai megterhelés esetén, alig fél órára volt elegendő. Iható vizük alig maradt, élelmiszerkészletük pedig csak néhány káposzta és répakonzervből, valamint kevés száraztésztából, meg csokoládéból állt, mert minden más az azóta már víz alá került, hármas rekesz élelmiszerraktárában maradt.

Az élénkvörösre festett jelzőbójákhoz egy telefonvezeték és egy mikrofonnal kombinált fejhallgató is tartozott. Ezen keresztül a mentők és személyesen Rudolf Goloszko altengernagy, a Csendes-óceáni Flotta vezérkari főnöke - a mentési munkálatok irányítója, akit személyesen Gorskov tengernagy, a szovjet haditengerészet főparancsnoka nevezett ki - többször is beszélni tudtak Kubinyinnal, aki beszámolt róla, hogy hányan vannak odalent és mire volna szükségük. Goloszko megígérte, hogy hamarosan megérkezik a flotta Lenok típusú mentő tengeralattjárója, a tengerfenékre ereszkedik mellettük, majd a búvárok, az üres 3 - as torpedócsövön, azt légzsilipként használva, előbb bejuttatják a kért szükséges felszerelést, majd amikor később, Kubinyinék is azon keresztül elhagyják a roncsot, segítenek nekik átjutni a mentőhajóba. A 3 – as és 4 – es csöveket általában a nukleáris töltetű torpedók kilövésére használták, mivel azonban akkor ilyeneket nem vittek magukkal, mindkettő üresen állt. Közülük az utóbbi, a hajó dőlése miatt használhatatlan volt vészkijáratnak. A jól hangzó tervnek azonban akadt egy komoly szépséghibája. Nevezetesen az, hogy a Lenok, vagy ahogy a tengerészek becézték Lenka, csaknem használhatatlan volt.

A Projekt 940, vagy Lenok (a NATO kódja szerint India-osztály) két egységét, a BS-486 Komszomolec Üzbegisztana – t és az S-257 – et a leningrádi Rubin Tervezőiroda kifejezetten balesetet szenvedett tengeralattjárók legénységének mentéséhez fejlesztette ki, a hetvenes években. A több mint 5000 tonnás, 106 méter hosszú dízel–elektromos meghajtású hajók a hátukon kialakított „fészkekben” két Projekt 1837 típusú, jellegzetesen narancssárga - fehér csíkozással ellátott mentőjárművet hordoztak. (az amerikai DSRV – k szovjet megfelelőjét) Ezek akár 500, sőt 1000 métere is lemerülhettek és rákapcsolódva a sérült tengeralattjáró légzsilipjére, egyszerre huszonhárom főt vehettek fedélzetükre, saját négyfős személyzetükön kívül. (Sajnos a roncs dőlése miatt alkalmazásuk ezúttal szóba sem jöhetett.) Anyahajójukon több mint hatvan fő ellátására alkalmas mentőfelszerelés, légnyomáskamrák és orvosi szekció volt kiépítve, valamint a kilencvenhét fős személyzetbe három szakorvos, egészségügyiek és huszonegy mentőbúvár is tartozott. Legalábbis ideális esetben, papíron. 1981 októberében azonban ez a helyzet még véletlenül sem állt fenn, mert a Csendes–óceáni flottához tartozó BS-486 (a másik egységet az Északi Flotta kapta meg) éppen Vlagyivosztokban volt ugyan, de arra várt, hogy a hajógyárban elvégezzék rajta a már igencsak szükséges nagyjavítást. Nem volt túl régi – még csak ötéves -, de a Csendes-óceán könyörtelen vizei nem kímélték. Több fontos fedélzeti rendszere, így például a szonár sem működött, akkumulátorai pedig jócskán elérték már üzemidejük végét és mihamarabbi cserére szorultak. Ráadásul a személyzet is hiányos volt, mert többen kihasználva, hogy a hajó szárazdokkba vonul, szabadságra mentek. Így a búvároknak kevesebb mint fele és a három orvos közül is csak egy, Szergej Sklennyik doktor volt elérhető. Ő is csak véletlenül… Mindezt sokáig nem merték megmondani sem Goloszko admirálisnak, sem főnökének, az időközben megérkező Emil Nyikolajevics Szpiridonov tengernagynak, a Csendes-óceáni Flotta parancsnokának. Gorskov főparancsnoknak pedig végképp nem… Persze idővel ők maguk is rájöttek, hogy gond van, amikor a munkálatok egyre gyanúsabb módon kezdtek elhúzódni.

A riasztás után a Lenka személyzetének minden elérhető tagját összeszedték és életet leheltek a félig működésképtelen hajóba. Miután órák múlva a helyszínre érkezett, alámerült és lehorgonyozták a fenéken, kb. ötven méterre a roncstól. A gond az volt, hogy közben rosszra fordult az időjárás és az egyre erősödő hullámzás mindkét jelzőbóját leszakította a kábelről, ezzel nemcsak a kapcsolat szakadt meg a lent ragadt tengerészekkel, de mivel az SZ-178 pontos helyét is elmulasztották térképen rögzíteni, a mentőhajók pedig ide – oda úsztak (hol volt ekkor még a GPS…), ezután már csak hozzávetőlegesen tudták, merre van. A búvárok a Lenka működésképtelen szonárja miatt kénytelenek voltak előbb kézzel tapogatózva, majd hordozható, de ormótlan akusztikus érzékelőkkel keresgélni az áramlatok felkavarta, zavaros, hideg és sötét vízben. Az már csak hab volt a tortán, hogy ezek a búvárok korábban sohasem dolgoztak élő emberekkel és abszolút újdonságot jelentett számukra. Ők ugyanis csak roncsok és holttestek kiemelésére, mozgatására kaptak kiképzést. Aminek pár óra alatt le kellet volna zajlania, emiatt csaknem két napig tartott…

Kubinyin és emberei vártak, mást nem tehettek. Sötét volt és egyre hidegebb. Csak néhány műszer kijelzője derengett halványan, de ezek is csak addig, amíg akkumulátoraik teljesen le nem merültek. Magukra vettek minden fellelhető ruhadarabot, de azoknak, akik már eleve vizesek voltak, ez sem sokat segített. Karavekov kapitány gyakorlatilag haldoklott, félig eszméletlen volt, ha kérdezték, egyszavas válaszokat adott, azokat is alig tudta kimondani és ez tovább rontotta az emberek amúgyis egyre nyomottabb hangulatát. A fegyelem nem bomlott fel, de egyre többen kezdték feladni a reményt, hogy megmentik őket. Az első tiszt ezt látva, hogy kissé felrázza őket, elővette azt az egy üveg erős, tiszta szeszt (úgynevezett haditengerészeti alkoholt) tartalmazó palackot, amit elzárva tartott a kabinjában. Gondosan kiadagolta, hogy mindenkinek jusson belőle. Azonban ahogy belekóstolt, kiderült, hogy azt a lezárt szekrény ellenére valaki, vagy valakik rendszeresen megdézsmálták. A szekrényt nyom nélkül nyitották ki, majd zárták vissza, az üveg tartalmát pedig gondosan felöntötték vízzel, ezért addig észre sem vette. Az ital így korántsem volt annyira ütős, mint várta, de emberei azért kissé felvidultak tőle. Mikusin matróznak, akinek ez volt leszerelés előtt az utolsó útja, még ettől a higított löttytől is sikerült berúgnia, de ő nem vidám lett, hanem előbb melankolikussá vált, majd elsírta magát és abba sem hagyta a későbbiekben.

A hideg és a nedvesség mellett az egyre rosszabb levegő jelentette a legnagyobb gondot. (az evéshez nem nagyon volt kedvük) A légzőkészülékek tartályait csak ritkán használták, mert a menekülésre tartogatták őket. Nemcsak a szűk helyre bezárt huszonnyolc férfi által kilélegzett szén-dioxid, hanem a korábbi elektromos tűz során keletkezett szén-monoxid, füst, korom és az alattuk lévő, elöntött akkumulátortérből alattomosan szivárgó klórgáz is veszélyeztette az életüket. Azonban ezt a borzalmas, levegőnek egyre kevésbé nevezhető keveréket kellett szivornyázniuk továbbra is, mert a mentési művelet csak nem akart elkezdődni.

Amikor a hangulat ismét kezdett egyre gyászosabbá válni, Kubinyin jobb ötlete nem lévén elővette a kabinjában lévő doboznyi jelvényt és kitűzőt, amelyeket a különböző feladatok elvégzése, újabb jártasságok megszerzése után saját hatáskörben adományozhatott a parancsnok a legénység tagjainak. Fejébe húzta a kapitány sapkáját és szépen, ünnepélyesen egyenként szólítva embereit, kiosztotta mindenkinek a beosztása szerint adhatót, mondván hogy a legnagyobb próbatételt most állják ki mindannyian. Ezzel sikerült ismét némi reményt adni a tengerészeknek, akik az ekkor kapott előléptetéseket később is megtarthatták.

Közben teltek az órák, de továbbra sem történt semmi. Nem jöttek sem a búvárok, sem a beígért mentőfelszerelés. Kubinyin úgy döntött, hogy ő lép, ha már a fentiek nem teszik. Ivanov hadnagyot és Malcsev tengerészt - mivel ők még eléggé jó fizikai állapotban voltak ahhoz, hogy odafent jelentést tehessenek - beöltöztették, majd miután a lelkükre kötötte, hogy tartsanak felfelé menet dekompressziós megállókat, a 3 – as csövön kiengedte az SZ-178 – ból. Az otromba védőruhában és a nyakukban lógó gáztartályokkal, csak nagy üggyel- bajjal sikerült átszuszakolniuk magukat a mintegy 8 méter hosszú, alig több mint fél méter átmérőjű csövön, de végül sikeresen kijutottak belőle, majd fel a felszínre, ahol ki is mentették őket, de nem tudtak beszámolni semmiről, mert egyből kórházba vitték mindkettőjüket.

Társaiknak fogalmuk sem volt róla, hogy Ivanov és Malcsev sikerrel járt – e, ezért Kubinyin úgy döntött, hogy a három leggyengébb embert is felküldi, részben az állapotuk miatt, részben azért, hogy kevesebb levegő fogyjon. Ananyev, Paskov és Kafizov tengerészek kijutottak a hajóból, mert ezt még jelezték három koppantással, de hogy ezután mi történt velük, arról semmi bizonyosat nem tudni. Valószínűleg a sűrűsödő sötét és az erős hullámzás miatt nem vették észre őket, így vagy elsodródtak a nyílt tenger felé, vagy a fel és alá úszó hajók, motorcsónakok propellerei végeztek velük. Soha többé nem látták őket.

Alig fél órával a három ember tragikus próbálkozása után, arról mit sem tudva, végre jelentkeztek a búvárok és a torpedócsőbe mentőruhákat, zseblámpákat helyeztek egy levél kíséretében, amelyben közölték, hogy kábelt húznak az SZ-178 és a Lenka közé, megkönnyíteni az odajutást. Ezután megint jóideig nem történt semmi, de a hideg és a levegő már – már kezdett elviselhetetlenné válni. Egyre több emberen jelentkeztek, vagy súlyosbodtak a kihűlés és a szén-dioxid mérgezés tünetei.

Október 23 – án hajnali 3 órakor, miután már a második éjszakát töltötték odalent a hideg és sötét pokolban, Kubinyin úgy döntött, hogy újabb három ember elindít az újonc Jamlov hadnagy vezetésével. Egyik társa az egyre idegesítőbb, részegségében folyamatosan síró és nyöszörgő Mikusin tengerész, a másik az óráról órára rosszabbodó állapotú Karavekov kapitány volt. Neki ez volt az utolsó esélye a túlélésre. Nagy nehezen ráadták a mentőruhát és utolsó erejét összeszedve sikerült a szűk csőbe is bemásznia. A kint várakozó búvárok jelzésére kinyitották a külső nyílást, de aztán csak két koppantást hallottak, vagyis nyugtalanító módon csak ketten hagyták el a csövet. Amikor aztán visszazárták a külsőt és kinyitották a belső fedelet, megpillantották Karavekov élettelen testét. Kihúzták, de már nem élt, a szíve felmondta a szolgálatot.

A halottat óvatosan kiemelték és a rekesz végébe helyezték, de annak a tudata, hogy ott van velük, a hangulat még rosszabbá vált. Időközben véletlenül néhány további ISP-60 – ra akadtak, így a kívülről kapottakkal együtt, már mindenkinek jutott. Kubinyin ennek és az egyre elviselhetetlenebb körülmények nyomására döntő elhatározásra jutott: elhagyják a hajót, nem várhatnak tovább. Mindannyian felöltöztek, majd sorba állította embereit, minden gyengét egy erősebb követett, hogy segíteni tudjon neki. Kinyitották a 3 – as nyílásait és a víz kezdett beáramlani. Jelezték a szándékukat a búvároknak is, de azok a jelek szerint nem értették, mert pusztán jó szándékból, egy gumizsákban élelmiszert tömtek a csőbe, ezzel szinte teljesen eltorlaszolva azt. Amikor az elsőként induló Zibin hadnagy beleütközött, a kéretlen ajándékba azonnal visszahátrált és rémülten közölte, hogy bezárták őket. Az ereje legvégén járó Pjotr Kirejev matróznak ez a hír már túl sok volt és összeesett. Társai megpróbálták magához téríteni, de nem mozdult többé. Később sem tudták beráncigálni a torpedócsőbe, így kénytelenek voltak hátrahagyni, de valószínűleg már amúgysem volt életben. Zibin ismét bemászott és hatalmas erőfeszítéssel nekifeszülve, kilökte a torlaszt, szabaddá téve az utat. Az SZ-178 túlélői elindultak sorban kifelé. Nem tudták, hogy már esedékes volt a műszakváltás a hozzájuk hasonlóan átfagyott és holtfáradt búvároknál, így csak az első hat menekülőt várták odakint és kísérték a Lenkához, a többieknek maguknak kellett boldogulniuk. Nem törődtek a dekompressziós megállókkal, hanem úgy szálltak fel, felfúvódott ruhájukban, mint a parafadugó. Csak a véletlen műve, hogy egyetlen ember, Lensin tengerész halt meg közülük, eszméletét vesztve elsodoródott. Az ő teste sem került elő.

Kubinyin, mint parancsnok maradt a legvégére, ő hagyta el utolsóként a hajót. Miután rájött, hogy senki sem várja odakint, úgy tervezte, hogy megpróbál felmászni a fedélzetre, majd a toronyra és onnan, vagy tíz méterrel magasabbról emelkedik a felszínre. Azonban mászás közben elfogyott a maradék levegője és fuldokolni kezdett, majd eszméletét vesztette. Szerencséje volt, hogy egyáltalán észrevették, mert tulajdonképpen már lemondtak róla. Miután két nappal később magához tért a Zsiguli légnyomáskamrájában megtudta, hogy mire ő elhagyta roncsot, a Lenka valójában már nem is volt odalent, mert feltétlenül a felszínre kellett emelkednie. Elhasználódott akkumulátorai ekkorra teljesen kimerültek és legénysége az előző nap nagyrészét már kénytelen volt sötétben és hidegben kuksolva tölteni, hogy takarékoskodjanak az árammal.

Az SZ-178 tragédiájának szomorú mérlege huszonkilenc túlélő és harminckét halott volt. A baleset, az erősen félresikerült mentőakció és az utána következő események tipikus lenyomatát adták a nyolcvanas évek Szovjetuniójában uralkodó viszonyoknak.

Szőnyeg alá söpörni!

A szovjet hatóságok és a haditengerészet számára a felelősség megállapításánál csak egy dolog volt fontosabb, az hogy a baleset ügye semmiképpen se kerüljön nyilvánosságra. Nemcsak azért, mert egy hadihajó volt az érintett, hanem a mentés szégyenletesen amatőr és kaotikus lebonyolítása miatt is. Minden dokumentumot titkosítottak, vagy eltüntettek. Jellemző, hogy amikor az eszméletlen Kubinyint kiemelték a tengerből és lefektették a Zsiguli fedélzetére, „valakik” azonnal odarohantak hozzá és miután felhasították, majd lehámozták róla védőruháját, szakszerűen megmotozták tetőtől talpig és elvették tőle a hajónaplót amit szinte az utolsó pillanatig precízen vezetett, még a roncs belsejében uralkodó sötét ellenére is. Az orvos csak akkor férhetett hozzá, miután a „valakik” megtalálták amit kerestek… A naplónak ezután, nyomaveszett és később a bírósági eljárás során a bizonyítékok között sem szerepelt már, valószínűleg a KGB (ma FSZB) egyik irattára mélyére süllyesztve rejtőzik még napjainkban is.

A lefolytatott vizsgálat feltűnően csak magára az ütközés körülményeire koncentrált, ami viszont utána történt az már nem igazán érdekelte az illetékeseket, mert valószínűleg túlságosan is tisztában voltak a tényekkel… Az talán evidens, hogy az egyébként zárt ajtók mögött lezajlott eljárás végén Viktor Kurdjukov, az RFS-13 első tisztje - a baleset fő felelőse - 15 év börtönt kapott, de az már jóval kevésbé, hogy Valerij Marango kapitány, az SZ-178 parancsnoka ellen, hozzá hasonlóan a hajózási szabályok mások halálát okozó súlyos megsértése miatt szintén vádat emeltek, majd 10 év munkatáborra ítélték, aminek nagyrészét az isten háta mögötti, szibériai Csugujevkában kellett letöltenie.

Az áldozatok családtagjait titokban rendelték be a holttestek azonosításának elvégzésére és nem közölték velük, hogy fiukkal, testvérükkel, férjükkel, vőlegényükkel mi történt valójában. Akik 1981 novemberében részt vettek a teljes katonai tiszteletadás mellett megtartott temetésen a vlagyivosztoki tengerészeti temetőben, hozzájuk hasonlóan csak annyit tudtak, hogy valami balesetben vesztek oda a fiúk. A sajtóban természetesen egy szót sem írtak a történtekről. A hozzátartozók a „bőkezű” szovjet államtól, ahol legfőbb érték az ember volt, mindössze 300 rubelt kaptak kártérítés gyanánt…

Az igazságtalan és elképesztően érzéketlen eljárás örökre megváltoztatta az SZ-178 túlélőinek életét is. A sorállományú matrózokat nemsokkal később betegségre hivatkozva leszerelték, de az elszenvedett és többségüknél maradandó egészségkárosodásokért nem kaptak semmilyen plusz anyagi juttatást, vagy rokkantsági nyugdíjat, ellenben szigorú titoktartásra kötelezték őket. A tisztek és altisztek más beosztásokba kerültek, egymástól a lehető legtávolabb.

Kubinyin előtt - aki az események idején, még csak 28 éves volt -, nagyon ígéretes jövő állt a haditengerészetnél, de aztán az ő élete is másképpen alakult. Hónapokig lábadozott az elszenvedett súlyos tüdőkárosodások miatt előbb kórházban, majd egy Moszkva melletti szanatóriumban. A keszonbetegségen, súlyos kihűlésen, kétoldali tüdőgyulladáson, nyelvhaematomán, szén-dioxid és oxigénmérgezésen kívül, tüdőrepedést is megállapítottak nála az orvosok, így csoda hogy egyáltalán életben maradt. Mindössze egyszer hallgatták ki, még a kórházban, de akkor is csak az ütközéssel kapcsolatban, amiről viszont nem sokat tudott mondani, tekintve, hogy akkor éppen az adminisztrációval foglalkozott, lent a hajó belsejében. Amikor alapos késéssel megtudta, hogy Marango kapitány ellen is vádat emeltek, tanúskodni akart mellette, de ezt kategorikusan megtiltották neki. Valamivel később aztán meglátogatta személyesen, a Csendes-óceáni Flotta politikai osztályának vezetője és közölte vele, hogy továbbképzésre akarják küldeni, mert saját hajót kap, sőt bátorságáért valószínűleg felterjesztik a Lenin-rendre is, persze azzal a feltétellel, hogy megfelelően viselkedik, vagyis tartja a száját. Csakhogy Kubinyint más fából faragták, így amint felépült, azonnal írásbeli fellebbezést nyújtott be Marango érdekében és perújrafelvételt kért. Ez a lépése azonban alaposan kiverte a biztosítékot feletteseinél. Ezúttal maga Perepelica ezredes, a Csendes-óceáni Flotta főügyésze rendelte magához kihallgatásra. Eleinte barátságos volt, gratulált a hadnagy várható előléptetéséhez és kitüntetéséhez, de aztán nyomatékosan közölte, hogy álljon le Marango ügyének bolygatásával. Kubinyin merészen visszakérdezett, hogy mi lesz, ha nem teszi. Erre az ezredes rögtön hangnemet váltott. Magából kikelve, az asztalt püfölve, a lehető legalpáribb módon hordta le és egyben megfenyegette, hogy könnyen oda kerülhet Marango mellé Csugujevkába, mert könnyen találhatnak rá indokot. Ez a „beszélgetés” véget vetett Szergej Mihajlovics Kubinyin tengerésztiszti karrierjének. Formálisan ugyan nem távolították el a flottától, de értésére adták, hogy ott már nincs helye. Ezt érzékelve, áthelyezését kérte a polgári védelemhez (katasztrófavédelem). Vezetett mentőegységet, majd miután Kujbisevben kitüntetéssel diplomázott, a Moszkva folyón tevékenykedő Csernyisov ezredes nevű mentőhajó főmérnöke lett. Később, 1995 - től 2003 – ig a Rendkívüli Helyzetek Minisztériumában dolgozott és innen vonult nyugállományba, első osztályú kapitányi rangban. Az évek során többször is próbálkozott egykori parancsnokának tisztázásával, de az orosz hatóságok továbbra is hajthatatlanok. Annak ellenére sem akarják rehabilitálni, hogy Kubinyin 2016 – ban még Putyin elnökkel is tárgyalt az ügyben. Az SZ-178 egykori első tisztje a túlélők megmentéséért sem kapott semmiféle elismerést. (1981 – ben kizárólag Sklennyik doktort és az egyik búvárt tüntették ki) A tengeralattjárós veteránok szövetségének elnöke, Vlagyimir Csernavin nyugalmazott tengernagy (ő volt a szovjet haditengerészet utolsó főparancsnoka) a szervezet nevében kezdeményezte ugyan Kubinyin felterjesztését az Oroszország hőse (a Szovjetunió hőse utódja) kitüntetésre, de a kormányzati szervek a kérelmet arra hivatkozva utasították el, hogy az SZ-178 ügyével kapcsolatos tevékenysége és érdemei nincsenek dokumentálva, így nem bizonyíthatóak. A KGB alapos munkát végzett annak idején…

Marango kapitány 1991 – ben, megtört emberként szabadult. Élete, egészsége tönkrement, felesége elhagyta és utolsó éveit mozgássérült fiával Andrejjel élte le Vlagyivosztokban. 2001 – ben hunyt el.

Az SZ-178 – at a felemásra sikerült mentőakció után nemsokkal kiemelték. Mivel attól tartottak, hogy kettétörik a művelet során, a roncsot előbb egy sekélyebb területre vontatták, hogy itt távolítsák el belőle a holttesteket és a torpedókat. Miután ideiglenesen befoltozták az oldalán éktelenkedő léket, felúsztatása után szárazdokkba került, de átvizsgálása után nem látták értelmét kijavításának és a műszaki szakértők javaslatára selejtezték. Levágott tornyát a vlagyivosztoki tengerészeti temetőben talapzatra helyezve, mint emlékművet állították fel, rajta a legénység elesett tagjainak bronz emléktáblájával. A túlélők és rokonaik napjaikban is tartják egymással a kapcsolatot és évente itt gyűlnek össze emlékezni a katasztrófa évfordulóján.

Az RFS -13 halászhajó kijavítása után egészen 1994 – ig járta a Dél-kínai-tengert. Ekkor vonták ki a forgalomból, közel négy évtizedes szolgálat után és vágták szét ócskavasnak.

Az SZ-178 balesetének annyi pozitív hozadéka lett, hogy a hasonló esetek elkerülése érdekében, a szovjet haditengerészet nyugati mintára, erősfényű, sárga helyzetjelző lámpákkal látta el tengeralattjáróit, amelyeknek hadműveleti zónán kívül, sötétedés után, felszíni menetben mindig világítaniuk kellett.