Taskent – Kék szépség

A Szovjetunió haditengerészete a harmincas években egyáltalán nem tartozott a világ élvonalába. Az 1904 és 1905 folyamán Japánnal vívott, katasztrofális kimenetelű háború megtizedelte az orosz hadiflottát, ezért már akkor szükségessé vált annak szinte teljes újjászervezése. A vezérkar teljes lecserélése után, az új vezetés nagyszabású tervekkel állt elő, amelyek szerint 1930 – ra összesen 24 korszerű csatahajóval, 12 csatacirkálóval, 24 cirkálóval, 108 rombolóval és 36 tengeralattjáróval rendelkezett volna az Orosz Birodalmi Flotta. A program realitása ambíciózus volta ellenére, már meghirdetése idején erősen kérdéses volt, elsősorban az orosz ipar színvonala, gyártási kapacitása és a szükséges pénzügyi fedezet bizonytalansága miatt. Ezek után nem véletlen, hogy a hadihajóknak csak töredéke készült el, a többit pedig vagy el sem kezdték építeni, vagy a munkálatok elakadtak rajtuk az 1. világháború, majd a bolsevik puccs és az azt követő, évekig tartó, véres polgárháború miatt. A félbehagyott egységek közül később csak néhányat fejezetek be és ezek is akkorra már jócskán elavultnak számítottak. A bolsevikok hatalmuk stabilizálódása után, igyekeztek belekezdeni egy ütőképes flotta felépítésébe, de a pénz és szakemberhiány, valamint a szétzilálódott gazdaság miatt ez rendkívül nehéz feladatnak ígérkezett. Sokáig csak a cári flottából megörökölt, jobb – rosszabb állapotban lévő hadihajók forradalmi szellemiségű átkeresztelésére és kisebb – nagyobb mértékű modernizációjára futotta.

Az alacsony technikai színvonal mellett, nem volt jobb a helyzet a személyi állomány terén sem, mivel a képzett tisztek és műszaki szakemberek igencsak megritkultak. Akiket nem öltek meg, vagy nem menekültek nyugatra, csak kevesen maradhattak a haditengerészetnél és hiába álltak az új ideológia szolgálatába, nagyonis vigyázniuk kellett magukra, mivel megbízhatatlannak számítottak és bármikor munkatáborba, vagy kivégzőosztag elé kerülhettek.

A szovjet kormány egy idő után belátva a hazai ipar egyelőre korlátozott lehetőségeit és képességeit, ha nem is szívesen, de külföldi segítség után nézett. Ez nem volt egyszerű, mivel a Szovjetunióvá lett egykori Orosz Birodalom politikai karanténban volt és ezért nehezen talált partnert törekvéseihez. Sajátos módon végül az 1. világháborút elvesztő és szintén elszigetelődött Németországgal sikerült a huszas évek második felében titkos hadiipari együttműködést kialakítani. A későbbi halálos ellenségek titokban, orosz területen, közösen fejlesztették a harckocsik és katonai repülőgépek új generációját. Ez a mindkét fél számára gyümölcsöző kapcsolat Hitler hatalomra jutása után megszakadt, azonban az 1939 - es Molotov – Ribbentrop paktum után időlegesen javuló viszony jegyében 1940 – ben, a Lützow nevű, Hipper osztályú nehézcirkálót félkész állapotban eladták a Szovjetuniónak. A Petropavlovszkra átkeresztelt hajót végül sohasem fejezték be, mivel azonban gépeit teljesen, fegyverzetét pedig részben beépítették, a 2. világháború alatt harcolt egykori tulajdonosai ellen.

A Szovjetunió nemcsak a németekkel, hanem a később ugyancsak háborús ellenfelévé vált Olaszországgal is együttműködött haditechnikai téren, így az első igazán nagynak számító szovjet hadihajók, olasz közreműködéssel születtek meg. A Kirov osztályú (Projekt 26) cirkálók az Ansaldo által gyártott Raimondo Montecuccolin alapultak, azonban a szovjetek túl gyengének találták az olasz tervezési koncepciónak megfelelően gyors, de szinte páncélvédelem nélküli hajókat, ezért az első két egység után saját elképzeléseik szerint módosítottak a konstrukción. A további négy, (Maxim Gorkij osztály - Projekt 26bis) egységbe erősebb, de nagyobb méretű és jóval nehezebb, ugyancsak olasz eredetű turbinákat zsúfoltak, valamint vastagabb páncélzattal látták el őket. Ettől robusztusabbak, de egyben nehézkesek is lettek, hibáik ellenére azonban csak a hatvanas – hetvenes években kerültek selejtezésre. Ugyancsak az Ansaldo közreműködésével vágtak bele a harmincas évek közepén, az új német csatahajókra válaszként a Szovjetszkij Szojuz osztály tervezésébe. Ezek erős hasonlóságot mutattak a Regia Marina korszerű, Littorio osztályú csatahajóival, de végül a tervezett tizennégyből egyet sem fejeztek be és az elkezdett négy példányt is lebontották. Érdekesség, hogy az ezekbe beépíteni kívánt - az egyébként csak az olasz hadihajókra jellemző - , Pugliese féle torpedóvédő rendszert a szovjetek valószínűleg ipari kémkedés útján szerezték meg…

A huszas évek végétől kezdődően, Franciaország több nagyméretű, erős fegyverzetű, rendkívül gyors rombolótípust állított hadrendbe. ( Chacal, Aigle, Guepard, Le Fantasque, Vauqulein, Mogador osztály) Fő feladatuknak a modern csatahajókból, csatacirkálókból és repülőgép-hordozókból álló flottakötelékek torpedónaszádoktól és tengeralattjáróktól való védelmezését szánták, de alkalmasak voltak arra is, hogy rombolókötelékek parancsnoki hajóiként használják őket. A funkciójukból adódóan flotillavezető – leader rombolóknak nevezett egységek 2500 – 3000 tonna vízkiszorításuk ellenére a 35 csomós (kb. 65 km/óra) sebességet is könnyedén elérték és torpedóikon kívül 130, majd a későbbi változatok már 138 mm – es lövegekkel voltak felszerelve. A francia szuperrombolókra természetesen más országok haditengerészetei is felfigyeltek és hasonló, nagyteljesítményű konstrukciókat akartak hadrendbe állítani. A szovjet haditengerészetnél is ezeket tekintették a követendő példának.

Márpedig korszerű rombolókra a Szovjetuniónak nagy szüksége volt, nagyobb, mint az egyéb kategóriájú hadihajókra, mivel a huszas évek végén már csak a cári flottától megörökölt vénségekkel rendelkeztek és ezek leváltása egyre sürgetőbbé vált. Természetesen zajlottak hazai fejlesztések is, de a második ötéves terv keretében gyártás alá vett 2000 tonnás, Gnyevnyij osztály (Projekt 7 és ennek módosított 7U változata), is erőteljes olasz hatást mutatott, egyes vélemények szerint azért, mert a Folgore osztály ellopott tervei alapján készültek…. Akárhogy is volt, messze nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket állandó gépészeti problémáik és instabilitásuk miatt. A nagyobb és valamivel jobban sikerült konstrukciónak bizonyuló Leningrád osztályú rombolók építése pedig a szakemberhiány, a szovjet ipar technológiai lemaradása és a szervezetlenség miatt akadozott, ezért egy – egy hajó megépítése abszurd módon három, négy, de akár öt évig is elhúzódott. Más lehetőség híján tehát kénytelenek voltak ismét a külföldi nagyvállalat közreműködését igénybe venni. A megrendelés az 1935 - ben kibocsátott követelményrendszeren alapult, amely a francia szuperrombolók paramétereiből indult ki. Eszerint az új típustól elvárták a legalább 42,5 csomós (kb. 78,6 km/óra) maximális sebességet és azt, hogy emellett legalább 6 órán keresztül, folyamatosan tartani tudja a 20 csomós utazósebességet, amely tempó mellett hatótávolsága minimum 5000 tengeri mérföld (kb. 9250 km) legyen

Ezeket az elvárásokat teljesíteni nem volt egyszerű, a szovjet ipar pedig egyértelműen képtelen lett volna rá, ezért először a nagy tapasztalattal rendelkező francia gyárakkal vették fel a kapcsolatot. A tárgyalásokat Alekszandr Kuzmics Szivkov vezette, aki képzett mérnök lévén (gyaníthatóan egyben hírszerző is volt…) korábban dolgozott német és olasz cégeknél, de voltak kapcsolatai Franciaországban is. Azonban a kapitalistákkal nem volt egyszerű boldogulni, mert a felkeresett nagy francia gyártók, mint például az Ateliers et Chantiers de France, vagy az Ateliers et Chantiers de Bretagne nem szívesen dolgoztak volna a kommunistáknak átadva a fejlett technológiát. Valószínűleg éppen ezért alaposan megkérték az árát esetleges közreműködésüknek, ez viszont nem fért bele Szivkov pénzügyi keretébe, így kénytelen volt másokhoz fordulni. Korábban dolgozott az Ansaldonál és a trieszti Cantieri Riunti dell’Adriaticonál is, de náluk sem járt nagyobb szerencsével. Ezek a cégek készségesebbek voltak ugyan, elvégre a pénz mégiscsak pénz, akárkitől jön is, de az általuk megszabott ár is túl magas volt. Végül hosszas egyeztetések után végre, a livornói OTO – nál (Odero-Terni-Orlando) sikerült a szovjetek számára elfogadható árajánlatot kialkudni.

A megállapodás szerint a cég legyárt egy leader kategóriájú rombolót, amely egyben prototípusként is fog szolgálni mindkét fél részére esetleges további fejlesztésekhez, illetve átadják a dokumentációit a megrendelőnek. Fegyverzettel, csak leszállítása után, a Szovjetunióban látják el.

 A hivatalosan „Esploratore Veloce per l'USSR”, vagyis „Gyors Felderítő a Szovjetunó számára” elnevezésű hadihajó megépítéséről szóló szerződéstt, 1935. szeptember 9 – én Leningrádban írták alá. Szovjet részről L. Sz. Okorszkij, a Glavmorprom NKTP Szudoproekt tervezőiroda igazgatója, olasz részről pedig Luigi Orlando az OTO vezérigazgatója. Mindössze két nappal később az OTO mérnökei máris nekiálltak a tervezési munkálatoknak, amellyel 1936 februárjában készültek el. Ezután hosszadalmas egyeztetés kezdődtek az olasz szakemberek és a melléjük rendelt népes szovjet mérnökcsoport között, amely véleményezte a dokumentációt és módosítási javaslatok tömkelegét tette, például a torpedócsövek elhelyezési pontjával kapcsoltban. Miután ezeket elvégezték, a tervekre még a szovjet flotta technikai bizottságának is rá kellett bólintania, de a végleges döntést Vlagyimir Orlov admirális, a szovjet haditengerészet akkori főparancsnoka mondta ki. (Orlov sohasem láthatta a hajót, mert a hírhedt 1937 – es, a teljes szovjet haderőt lefejező sztálini „tisztogatás” áldozatává vált…) A hónapokig tartó viták és huzavona miatt, csaknem egy évvel a tulajdonképpeni tervezési szakasz lezárulta után kerülhetett csak sor a hajó gerincfektetésére 1937. január 11 – én, de ezt követően a munkálatok már gyorsan zajlottak.

A Projekt 20I (az I az Importnyij nem pedig Itália rövidítése volt) típusú új hadihajó Üzbegisztán fővárosának Taskentnek a nevét kapta. A név korábbi viselője egy folyami vontató volt, amely a polgárháború alatt felfegyverezve a vörösök Volgán tevékenykedő flottájában szolgált (eredetileg a nem túlságosan költői 7. számú vontató volt a neve…), legalábbis addig, amíg 1918. szeptember 5 – én el nem süllyesztették a fehérek…

Az új Taskent össze sem volt hasonlítható az egykori botcsinálta hadihajóval. Karcsú, elegáns vonalvezetésű törzse 133,3 méteres hosszával akkora volt, mint egy első világháborús cirkáló, vízkiszorítása pedig elérte a 3200 tonnát. A hajótest a hagyományos, szegecseléses technológiával épült, 15 vízzáró rekesszel. Négy olajtüzelésű Yarrow kazánját, párosával két kazántérbe osztották el, amelyeket nem közvetlenül egymás mellé, hanem a jókora turbinaterem elé, illetve mögé helyeztek. A tervezők célja az volt, hogy az egyik kazánház kiesése esetén, még mindig lehetséges maradjon a turbinák gőzzel való ellátása. A megoldás hátránya a csavartengelyek hosszan, egészen a hajóközépig való benyúlása volt, amitől fokozottan sérülékennyé váltak, arról nem is beszélve, hogy a tengelyalagutak jelentős helyet foglaltak el a belső térben. A két összesen csaknem 130000 lóerős összteljesítményű gőzturbina beszerzése nem volt zökkenőmentes, mivel Olaszországban ezek kizárólagos előállítója a konkurens Ansaldo volt. Velük annak idején nem sikerült megálapodni, ezért most nem voltak hajlandóak a konkurens cég által gyártott Taskent részére hajtóműveket szállítani, így Nagy–Britanniából kellett Parsons turbinákat vásárolni, ez pedig növelte a költségeket. A hajó később 1178 tonnás üzemanyagkészletével, az előírt óránkénti 20 csomós utazósebességgel haladva, könnyedén elérte az elvárt 5000 tengeri mérföld hatótávolságot. (kb. 9300 km)

A Taskent a korszak egyik legszebb hadihajója lett, nem véletlenül volt már akkor is híres az itáliai formatervezés. A szokványos, szögletes parancsnoki híd és felépítmény helyett jellegzetes, kifejezetten az olasz tervezésű hadihajókra jellemző, kerek alaprajzú zárt parancsnoki hidat és elegáns, ívelt vonalú kéményeket kapott, ezek felületébe simultak bele, a szellőzőaknák nyílásai. Az áramvonalas, gyorsaságot sugalló, modern külső nemcsak dekoratívvá tette a rombolót, hanem sebességére is jótékony hatással volt. A Taskentet 1937. december 28 – án bocsátották vízre és a következő év márciusában már a futási próbái zajlottak, egyelőre még olasz személyzettel. A tesztek során várakozáson felül teljesített, könnyedén produkálta és órákon át tudta tartani a 20 csomós sebességet, de egyik gyorsulási tesztje alkalmával sikerült sebességét 43,53 csomóra is feltornázni (kb. 80,5 km/óra). A nem mindennapi teljesítményt némileg árnyalja, hogy azt lövegtornyok, fegyverzet és teljes harci terhelés nélkül érte el, de később, teljesen felszerelve is képes volt legalább 40 csomóra.

A sikeres működési tesztek lezárása után a szovjet személyzet is megérkezett Livornóba, hogy hazavigye az új hajót, bár ekkorra az olasz – szovjet viszony igencsak megromlott, a spanyol polgárháború következtében, ahol a két ország a szembenálló feleket támogatta és az olasz tengeralattjárók több a republikánusoknak fegyvereket szállító szovjet teherhajót is megtámadtak, illetve el is süllyesztettek. A bizonytalan politika helyzetre jellemző, hogy a japán nagykövet váratlanul felajánlotta, hogy hazája szívesen megvásárolná a hajót, tartván attól hogy azt majd esetleg, a Csendes-óceánra vezénylik. (ez valójában még ötlet szintjén sem merült fel szovjet részről) Az átvétel mindezek ellenére probléma nélkül, szívélyes hangulatban bonyolódott le és ezt még a zászlófelvonáskor becsúszott kínos baki sem zavarta meg. Történt ugyanis, hogy a gyár képviselője hosszadalmas üdvözlőbeszédét valószínűleg megszokásból, az Olaszországban akkoriban használt fordulattal zárta: Éljen a fasizmus! Éljen Mussolini! A szovjet tengerészek egy szót sem értettek ugyan a gyorsbeszédű olasz szóvirágaiból, de a Duce nevét valószínűleg igen, ezért Usiskin kapitányra a delegáció tolmácsára hárult az a kellemetlen feladat, hogy elhárítsa a politikailag kényes melléfogást. Végül úgy oldotta meg, hogy közölte: „A beszéd végén Rouge úr üdvözli a kormányát!”

A Taskent L. A. Vlagyimir kapitány parancsnoksága alatt másnap, 1939. április 19 – én indult el Livornóból. Eredetileg a Balti Flotta kötelékébe szánták, ám mivel tartottak tőle, hogy Franco tábornok haditengerészete esetleg elfogja, vagy elsüllyeszti a hajót, Spanyolország partjainak közelében, az a döntés született, hogy kerüljön inkább a Fekete-tengeri Flotta állományába. Csakhogy a Taskent eljuttatása a Szovjetunióba így sem volt kockázatmentes, mivel a törökök az általuk ellenőrzött Boszporuszon egyetlen hadihajót sem engedtek át és igencsak zokon vették a még felbukkanásukat is a térségben. A nemzetközi bonyodalmak elkerülése érdekében, ezért rafinált trükköt alkalmaztak, amelynek megvalósítását megkönnyítette, hogy romboló még nem volt felfegyverezve.

A Taskent tehát rövid időre óceánjáróvá alakult. Ehhez fedélzetére egy fából és vászonból készült álcafelépítményt szereltek, amelyre még ablakokat is pingáltak. Hogy az alakítás még hitelesebb legyen, amíg a török vizeken haladtak, a fedélzeten elhangzó vezényszavak olaszul hangzottak el. A trükk bevált és a Taskent háborítatlanul átkelhetett a Boszporuszon a Fekete-tengerre, majd hamarosan megérkezett Odesszába, ahol ünnepélyesen fogadták.

Megérkezése után csak rövid ideig tartózkodott a nagy kikötőben, mert a haditengerészet felfegyverzése előtt, rövid stabilitási és gyorsulási tesztsorozatnak vetette alá a nyílt tengeren. Ezek végeztével felhajózott a Déli-Bug folyón és 1939. május 6 - án megérkezett Nyikolajevbe (ma Mikolaiv), hogy az ottani 61 Kommünár nevű hajógyárban megkapja fegyverzetét.

Mivel a B-2-LM típusú, két 130 mm – es löveggel ellátott, teljesen zárt páncéltorony fejlesztése még nem fejeződött be, ezért egyelőre ideiglenes fő fegyverzetként 3 darab 130/50 – es B-13 típusú ágyút kapott hátul nyitott, féltornyokba szerelve (ezt a típust használták a többi rombolón is). A hátsó kéményt körülölelő, lábakon álló platformra 6 darab 45 mm – es 21-K típusú félautomata gépágyút telepítettek, és kapott 6 darab 12,7 mm – es DshK géppuskát is. Ezek elvileg alkalmasak voltak repülőgépek ellen is, de csak korlátozott mértékben, így a Taskent légvédelme eléggé gyatra volt. A hajóközépen, az alacsony fedélzeti felépítményen telepítették a 3 darab háromcsövű, 39U típusú 533 mm – es torpedóindítót, amelyek mindkét oldalra, maximálisan 80 fokos szögig kifordíthatóak voltak. A hajó alkalmas volt még összesen 110 víziakna hordozásra és telepítésére, valamint kapott 4 darab B-1 mélyvízi és 20 darab M-1 típusú kis mélységű vízibombát, amelyek ledobásához, a tatra gurítósínt helyeztek el.

Felszerelése után a Taskent új parancsnok, Jevgenyij Nyikolajevics Zsukov (csak névrokona Georgij Zsukov marsallnak) kapitány parancsnoksága alatt kezdte meg szolgálatát a Fekete-tengeri Flotta kötelékében 1939 októberében. Fő támaszpontja Szevasztopol lett, mivel azonban további működési próbáknak és fegyverzeti teszteknek vetették alá, általában Szevasztopol, Odessza és Novorosszijszk között ingázott. Mind a tengerészeket, mind a polgári lakosságot lenyűgözte az elegáns külsejű hadihajó és hamarosan csak „kék szépségként”, de leggyakrabban romboló létére „kék cirkálóként” emlegették. Színe valójában nem volt kék, sőt kobaltkék, mint ahogy néhol említik, hanem az olasz flottánál alkalmazott erősen kékes árnyalatú szürke, bár ez a szovjet álcázószínhez képest valóban kéknek tűnt.

A Taskent gépészetileg jól vizsgázott, gyors volt, megbízható és kiválóan manőverezetett, de voltak bosszantó hibái is. A Galileo által gyártott tűzvezető rendszerrel és a tüzérségi távmérőkkel a szovjet szakemberek egyáltalán nem voltak elégedettek, mivel amellett, hogy bonyolultak voltak, gyakran meghibásodtak. Elsősorban a hátsó, a légvédelmi fegyverek hatékony működtetéséhez szükséges távmérő volt a problémák forrása, megbízhatatlansága és a stabilizátor hiánya miatt, mivel így szinte lehetetlen volt vele huzamosabb ideig követni egy 4000 méter felett, gyorsan repülő célpontot nem beszélve a pontos célbefogásról.

Az új romboló éppen Nyikolajevben volt átfegyverzésen, amikor 1941. június 22 – én befutott a német támadás híre. A munkálatokat rövid időre félbeszakították, hogy a munkásokat és a tengerészeket egy sebtében összehívott gyűlésen tájékoztassák a háború kitöréséről, ezután folytatták tovább a hajó átalakítását, mert annak minél hamarabb harckésszé kellett válnia. Lecserélték lövegtornyait az időközben elkészült, 8 mm – es páncéllal védett B-2-LM típusra. Ez a lövegtorony annyira jól bevált a gyakorlatban, hogy később ezzel szerelték fel a kisebb szovjet hadihajókat még jóval a 2. világháború után is. Az elavult 45 mm – es fegyvereket, korszerű 37 mm – es 70-K légvédelmi gépágyúkra cserélték, ezzel jelentősen javítva a hajó légvédelmét, amelyre hamarosan nagy szüksége lett.

Szevasztopol

A Wehrmacht dél felé nyomuló erőinek részét képező, román csapatokkal megerősített 11. Hadsereg, 1941 szeptemberére érte el a Krím–félsziget bejáratát jelentő, alig 6 kilométer széles Perekop-földszorost és ötnapos kemény harc után áttörte a szovjet védelmet. A hátráló Vörös Hadsereg tíz nap összeomlott, így az Erich von Manstein és Georghe Avramescu tábornok parancsnoksága alatt álló német – román erők, november 16 – ra Szevasztopol kivételével az egész Krímet elfoglalták több ezer hadifoglyot ejtve és rengeteg felszerelést zsákmányolva. Bekerítették a várost, mivel azonban a védőket a Fekete–tengeri Flotta ellátta utánpótlással, ezért az ostrom hosszan elhúzódott. Szevasztopolt a szárazföld felől erős védelmi öv vette körül, amely fölbemélyített vasbetonerődök és tüzérségi állások sorából állt, amelyekbe a kiselejtezett, régi csatahajók lövegtornyait építették be, de felhasználták a harcképtelené vált hadihajók leszerelt ágyúit is. A több méteres vasbeton áttörésére és a bunkerrendszer megsemmisítésére a németek bevetették szuperfegyvereiket a Gustav és a Dora nevű óriás vasúti ágyúkat és 60 cm - es önjáró nehézmozsaraikat.

Az Odesszából a tengeren át kimenekített csapatokkal megerősített szovjet erők az első német - román erők rohamát még sikeresen visszaverték és a december közepén indított újabb támadásuk is kifulladt, a hidegre fordult időjárás miatt.

1941. december 26 – án szovjet csapatokat tettek partra Kercsnél, hogy a Perekopi-földszorosig előrenyomulva csapdába ejtsék a súlyos veszteségek miatt meggyengült támadókat, de végül csak a Kercsi-félsziget nyakáig tudtak eljutni, mert a hónapokig tartó harcok után a német-román erők megállították őket. Egy hónappal későbbi ellentámadásuk a Vörös Hadsereg egységeit ejtette csapdába és azok május 18 - án megadták magukat.

Három nappal később a németek óriáságyúikkal ismét öt napig tartó folyamatos bombázás alá vették a még mindig makacsul ellenálló Szevasztopolt, de a Luftwaffe 4. Légiflottája is rendszeresen támadta a várost, tovább „puhítva” a védelmet.

A városba mélyen benyúló Szevernaja-öböl északi oldalát a németek 1942. június 16 - án foglalták el, innen indultak déli irányba, a belső védelmi vonallá kiépített Szapun-dombok felé, amelyet csak nagy véráldozat árán sikerült áttörniük. Amikor nyilvánvalóvá vált, a város közeli eleste, Sztálin parancsára a Filipp Oktyabrszkij admirálist és Ivan Petrov tábornokot tengeralattjárón evakuálták és a főparancsnokságot Pjotr Novikov vezérőrnagy vette át tőlük. A teljesen szétlőtt város a stratégiai fontosságú Inkermann magaslatok elfoglalása után vált védhetetlenné és 1942. június 29 – én elesett. A védők egy része a kapituláció után sem adta meg magát és 1942 őszéig tovább harcolt, ezért a németek még hónapokig kénytelenek voltak az ellenállási gócok felszámolásával foglalkozni.

A krími hadműveletek és Szevasztopol ostroma óriási német erőket kötött le és az ezek során odaveszett katonákra, valamint az elpusztult felszerelésre nagy szükség lett volna a Kaukázusban és később Sztálingrádnál. Hitler szevasztopoli győzelméért Mansteint tábornaggyá léptette elő és kitüntette Ion Antonescu román diktátort is. A győzelem ára 24000 elesett, vagy sebesült német katona, plusz a román csapatok veszteségei. A szovjetek a 90000 hadifoglyon kívül legalább 11000 embert veszítettek. Állításuk szerint a flotta hajói, köztük a Taskent legalább 25000 főnyi sebesültet és civilt menekített ki, de ez egyesek szerint túlzás. Szevasztopol megkapta a Hős Város címet és később 52540 veterán kapta meg a város védelméért adományozott kitünetést, annak ellenére, hogy a vereségeket Sztálin uralma alatt durván megtorolták.

Tűzkeresztség

A Fekete-tengeren a németek nem rendelkeztek nagy hadihajókkal, mert a törökök nem engedték volna át őket a Boszporuszon. Be kellett érniük szövetségeseik, elsősorban a románok többségében elavult, kisebb hadihajóival, valamint saját, vasúton a hadszíntérre szállított és ott összerakott kéttucatnyi torpedónaszádjukkal, nagyjából ugyanennyi aknatelepítővel és hat elavult, II és IIA osztályú, eredetileg partvédő tengeralattjáróval (kis méretük révén, csak ezeket tudták vasúton a tengerhez juttatni), valamint az elfoglalt szovjet üzemekben sebtében összeszerelt, felfegyverzett bárkákkal. Velük szemben a Fekete-tengeri Flotta az öreg Parizsszkaja Kommuna csatahajóból, féltucatnyi jobb - rosszabb könnyűcirkálóból, 19 rombolóból (ezek közül öt ősrégi), valamint 44 tengeralattjáróból, 84 torpedónaszádból, valamint 15 kisebb segédhajóból állt. A Taskent számított a flotta legkorszerűbb és legjobb egységének.

A Krímben folyó harcok során a Fekete-tengeri Flotta eleinte az ellenséges hajók levadászását és a Vörös Hadsereg egységeinek tüzérségi támogatását kapta feladatul, de ahogy a szovjet csapatok visszaszorultak, az utánpótlás és a csapaterősítések szállítása, valamint a sebesültek és a polgári lakosság evakuálása vált prioritássá.

A Taskent, rohamtempóban befejezett átfegyverzése után a lehető leggyorsabban Szevasztopolba indult, immár új parancsnok, Jevgenyij Nyikolajevics Jerosenko harmadosztályú kapitány (korvettkapitány) irányításával. Megérkezése után a hajót ellátták egy modern füstfejlesztő berendezéssel és ennek beüzemelése után harckésszé vált.

Első harci bevetésén, a Bezuprecsnij, a Bodrij és a Beszposadnij nevű rombolókkal, a Fekete-tenger nyugati részén cirkált, de nem találkoztak egyetlen ellenséges hajóval sem. Hazafelé menet azonban Mesenka, Mihajlovszkaja és Vizarija falvak térségében erős német tüzérségi állásokat fedeztek fel és sikeresen megsemmisítették őket, majd hazatértek Szevasztopolba.

Tíz nappal később, augusztus 29 – én a régi Cservona Ukrajna cirkálóval, a Frunze, a Saumajan, a Szmiselnij rombolókkal és a 27. számú gyors aknarakóval, valamint 7 torpedónaszáddal az utánpótlással megrakott Abházia teherhajót és a Moszkva tankert kísérte Odesszába. A hadihajók ezután a város körül felállított német tüzérségi állásokat támadták és sikerült elhallgattatniuk egy újabb nehézüteget Dofinovka mellett. Váratlanul Junkers Ju-88 bombázók csaptak le rájuk és a Taskent, bár nem kapott közvetlen találatot, de súlyosan megsérült egy a közelében, a vízben robbanó nagyméretű bombától. A törzs oldala a jobboldalon a csavartengely közelében beszakadt és a 3 - as, 4 – es, 5 - ös rekeszt elöntötte a víz. Az áramellátás azonnal megszűnt és kénytelenek voltak átállni, a tartalék kormányberendezésre. A turbinateremben ketten meghaltak, Lauskin gépészt lesodorták a hullámok az erősen megdőlt fedélzetről. (az egyik kísérőhajó később kimentette) Szerencsére a csavartengely sértetlen maradt és a sérülés miatt alaposan lelassult Taskent el tudott vergődni Odesszába. A búvárok által elvégzett kárfelmérés még a vártnál is riasztóbb eredményeket hozott, mert nemcsak egy hatalmas lyuk tátongott a hajótesten, hanem kiderült, hogy a hajógerinc is meggörbült, így fennállt a veszélye, hogy a Taskent egyszerűen kettétörik. Az olasz hajók neméppen erős szerkezetükről voltak híresek, de a Kék Szépség ezúttal rácáfolt az itáliai konstrukciók rossz hírére és végül kibírta a megpróbáltatásokat. Mivel Odesszában nem tudták kijavítani, a Szmiselnyij romboló és torpedónaszádok kísértében visszavánszorgott Szevasztopolba. Normál körülmények között a helyreállítás legalább öt hónapot vett volna igénybe, de 1941 augusztusában a körülmények messze nem voltak normálisak és a hajógyár munkásai rohammunkában, a legénységgel közösen, harmincöt nap alatt nemcsak befejezték a javítást, hanem tatfedélzetére felszerelték a befejezetlenül maradt, jóval kisebb, Ognyevoj romboló egyik tornyát is, amelynek 76 mm – es lövegeit eléggé magasra lehetett emelni ahhoz, hogy megerősíthessék velük a Taskent légvédelmét.

Utánpótlást mindenáron

Mire a helyreállítás befejeződött, az ostromlott Szevasztopol ellátása és a hadianyag utánpótlás biztosítása vált a Fekete-tengeri Flotta elsődleges feladatává, ezért most kifejezetten jól jött, a Taskent nagy mérete és gyorsasága. Első útján, 1941. november 21 - én a grúziai Batumiból szállított lőszert Szevasztopolba, a visszaúton pedig a sebesülteket menekítette ki. November 25. és 29. között a Távol-Keletre vezényelt Anasztasz Mikojan jégtörőt, a Tuapsze a Szahalin és a Varlam Avaneszov tartályhajókat kísérte két kisebb rombolóval a Boszporuszig. A küldetés sikeres volt, annak ellenére, hogy az út nagy része alatt heves vihar tombolt a Fekete-tengeren és a Taskent megsérült az erős hullámzástól.

1942 januárjától kezdve, negyven 9 órás utat tett meg Novorosszijszkból, az ostromlott Szevasztopolba és ezek során előfordult, hogy 30 vagonnyi lőszert zsúfoltak a gyomrába. Üzemanyagának felét rendszeresen hátrahagyta a védők járművei számára, de így is bőven maradt a visszaútra. Küldetései során, nagyjából 19300 sebesültet és polgári személyt juttatott ki az ostromgyűrűből és 2538 tonna ellátmányt juttatott be, legalábbis Jerosenko kapitány utólagos összesítése szerint.

Június 26 – án délután ismét alaposan megrakva futott be a Szevernaja-öbölbe, ahol azonnal megkezdték a kirakodást, hogy minél hamarabb 2100 sebesültet és civilt zsúfolhassanak a fedélzetre, valamint Franz Roubaud 1905 – ben festett, a harcok során súlyosan megrongálódott Szevasztopol ostroma című körképnek 86 darabját. Nem volt vesztegetni való idő mert a Taskent legénysége még az éjszaka közepén, el akarta hagyni a kikötőt, abban a reményben, hogy a sötétség lepel alatt sikerül eléggé eltávolodniuk, mielőtt felfigyelnének rájuk. Azonban ahogy kivilágosodott, a német felderítőgépek máris felfedezték a túlterhelt, de még ennek ellenére is 33 csomóval száguldó hajót. Hamarosan fel is tűntek a Junkers bombázók és azonnal rárontottak. Több hullámban 90 repülőgép támadt a Taskentre és mindenáron el akarták pusztítani, ezért több mint 300 bombát dobtak rá.

A parancsnok és a kormányos értette a dolgát, ezért a Taskent úgy kerülgette a felcsapó vízoszlopokat, mint egy motorcsónak. A bombák ugyan most sem találták el közvetlenül, de a közeli nagyerejű robbanások előbb a kormányszerkezetet rongálták meg, majd ismét beszakították a vékony lemezeit és az elgörbült válaszfalak miatt a hátsó kazánháznál a bezúduló víz gyorsan utat talált magának. A két kazán kiesése miatt a sebesség 20 csomóra esett vissza, de szerencsére a turbinák és segédberendezéseik működőképesek maradtak annak ellenére is, hogy félig víz alá kerültek. Amikor egy újabb robbanás után az orr rész hosszan felhasadt, a bezúduló víz tovább lassította az egyre jobban oldalra dőlő hajót. Azonban úgy tűnik, hogy a szerencse mégsem hagyta el teljesen a Taskentet, mert amikor az egyik Stuka 250 kilós bombája telibetalálta az orrfedélzetet, az lepattant róla és ártalmatlanul elmerült. Ha felrobban, valószínűleg leszakította volna a hajó egész elejét, megpecsételve sorsát. A romboló belsejébe a repeszek és a vízben robbanó bombák detonációi által ütött számos léken át legalább 1900 tonna víz jutott, emiatt tovább dőlt és egyre lassult. Bár minden felesleges, mozdítható tárgyat a vízbe dobáltak a fedélzetről, ez sem segített. Bármelyik pillanatban várható volt, hogy a már csak vánszorgó roncs megadja magát és el kell hagyni, ezért Balmasov első tiszt sietve összegyűjtötte a titkos iratokat és a kódkönyveket, majd a szabályzatnak megfelelően mindet elégette. Jerosenko kapitány azonban tett mégegy kísérletet hajója megmentésére. Parancsára elárasztották az üres üzemanyagtartályokat és a rekeszek egy részét, ezzel sikerült stabilizálni, de a vízbetörést nem sikerült megszüntetni, csak valamennyire fékezni tudták az összes üzemképes szivattyú folyamatos működtetésével. Reggel 8 óra 30 körül elérték a Kercsi-félsziget délkeleti sarkánál lévő Takil-fokot. Már alig maradt lőszer a légvédelmi ágyúkhoz és szinte nem volt már mivel visszaverni a makacsul rohamozó németeket. Ekkor azonban váratlanul feltűnt két kétmotoros, Petljakov Pe-2 nehézvadászgép, mire a németek odébbáltak és a több mint négyórás hajsza végetért.

Azonban még korántsem volt biztos, hogy a súlyosan sérült, lassan süllyedő hajónak sikerül eljutnia a Novorosszijszkig, ezért eléje küldték a Szoobrazitelnyij rombolót, amelyről azonnal tömlőket vezettek át, hogy szivattyúi segítsék a Taskent túlterhelt vízpumpáit. Befutottak a 014, 084, 036 járőrhajók is és bravúros gyorsasággal kb. 22 perc alatt 1975 embert vettek át fedélzetükre, majd szállítottak ki a partra. A Taskentet a Bditelnyij romboló vette vontatókötélre, azonban vízzel teli, sérült orra túl mélyre merült és a vontatókötél a túl nagy ellenállás miatt elszakadt, így más megoldás híján másodszorra a tatjára erősítették és farral előre végre sikerült megmozdítani. Folyamatos szivattyúzás mellett, a Novorosszijszkig hátralévő utat, kínos lassúsággal, alig 8 csomóval vánszorogva 6 óra alatt tették meg, itt aztán a Taskentet kikötötték az Elevator rakpartnál. A Taskentet átvizsgálták és miután a lékeket ideiglenesen betömték, a vizet kipumpálták a törzsből, majd megkezdték a komolyabb javítások előkészítését. Eközben július 1 - én ünnepség keretében Jerosenko kapitányt és G. Konovalovot a hajó komisszárját kitüntették a Lenin Renddel, amit a Kaukázusi Front parancsnoka Bugyonnij marsall személyesen adott át nekik, egyben ígéretet tett arra, hogy a hajó személyzete helytállásáért megkapja a gárda legénység címet, amellyel a szovjet haderő legjobb egységeit jutalmazták. Azonban erre már nem került sor és a Taskent többé nem indulhatott harci bevetésre, mert másnap, július 2 – án 11 óra 20 - kor 64 Stuka zuhanóbombázó és 14 Messerschmitt vadászgép csapott le Novorosszijszkra. A német gépek a kikötőt támadták és több hullámban legalább 170 darab 250 és 1000kg - os bombával, valamint géppuska és gépágyúlövedékek tömegével szórtak meg mindent, ami csak eléjük került. Célpont pedig volt elég. A támadás alig negyed óráig tartott, de a pusztítás hatalmas volt. Elsüllyedt a Bditelnyij, romboló, az Ukrajna teherhajó, a Csernomor mentőhajó, három halászhajó, egy bárka, a befejezetlen Proletari utasszállító. Megsérült a Komintern cirkáló, a Szoobrazitelnyij romboló, a Storm és a Skval őrnaszádok, valamint az L 24 tengeralattjáró, a Kurszk személyhajó, a TK41 aknaszedő, és a Vorosilov úszódokk. Az egyik 250 kilós bomba az Elevator mólón robbant és részben szétrombolta. A mellette álló Taskentet két közvetlen találat érte. Az egyik az elülső kazánháznál, a másik a tatnál robbant, megölve 76 embert.

A Taskent azonnal süllyedni kezdett, majd megfeneklett a sekély vízben. Kiemeléséről hamar döntés született, de végül elhalasztották. Lövegtornyait leemelték és más hajókra szerelték át őket. (az Ognyevojt időközben befejezték és visszakapta „kölcsönvett” 76 mm – es lövegeit) A terv szerint felúsztatása után a grúziai Potiba vontatták volna javításra, de a kiemelési munkálatokat egy újabb légitámadás hiúsította meg, ami további sérüléseket okozott rajta. Amikor szeptember 10 – én a várost a német – román csapatok elfoglalták, a Taskent még mindig a rakpart mellett feküdt, csak romos fedélzete és felépítménye látszott ki. A megszállók tettek ugyan egy kísérletet a kiemelésére, de hamar feladták, így erre végül csak Novorosszijszk visszafoglalása után csaknem egy évvel, 1944. augusztus 30 – án került sor. Ekkorra viszont már annyira rossz állapotban volt, hogy átvizsgálása után hamarosan kiselejtezték és Nyikolajevbe vontatták, majd szétbontották ócskavasnak.

Egyenesági leszármazottak

A Taskent erényei és vitathatatlan érdemei ellenére végül egyedi darab maradt, bár eredetileg további három testvérhajóját akarták még megépíteni, immár a Szovjetunióban az OTO dokumentációi alapján. A Baku és névtelenül maradt társa a leningrádi Andrej Alekszandrovics Zsdanov Hajógyárban, míg a harmadik ugyancsak névtelen példány Nyikolajevben készült volna. Azonban éppencsak elkezdték a munkálatok előkészítését, amikor Lev Mihajlovics Galler admirálisnak, a flotta vezérkari főnökének parancsára 1937 második felében váratlanul törölték a programot. A tengernagy eleve nem volt elragadtatva az olasz hajótól, mert nagynak, bonyolultnak, emiatt sérülékenynek és ami a legfontosabb, túlságosan drágának tartotta. De Galler antipátiáján kívül sokat nyomott a latban az is, hogy a fejlettebb olasz gyártási technológiát csak nehezen tudták volna adoptálni a szovjet viszonyokhoz. Ennek ellenére konstrukciója jó alapnak bizonyult a Kijev osztályhoz (Projekt 48). Ez nem a Taskent másolata lett volna hanem teljesen új konstrukció, amely ötvözte a Leningrád (Projekt 38) és az Ognyevoj osztály (Projekt 30) egyes használható technikai megoldásait, ugyanakkor megjelenésében, méreteiben és teljesítményében, valamint fegyverzetében a „kék cirkálót” idézte. A típus azonban sohasem állt hadrendbe, mert közbeszólt a háború és a Szovjetunió nagyvárosairól elnevezett tíz egység közül csak három építése kezdődött el, azonban végül nem fejezték be egyiket sem, a többit pedig törölték. A vízrebocsátott Baku és Jereván az ötvenes évek elején céltárgyként végezte, a Sztalinabad nevűt pedig még a sóján szedték szét.

Sajátos módon a „kék cirkáló” egyenesági leszármazottai olasz zászló alatt vettek részt a 2. világháborúban, igaz csak kis számban. A Capitani Romani osztályt az OTO a Taskent alapjain fejlesztette ki, a francia szuperrombolókra adott válaszként. A tervezett tizenkét egységet római hadvezérekről neveztek el. Besorolásuk többször változott, mert eredetileg Esploratori Oceanaici, vagyis óceáni felderítőként határozták meg őket, ez később könnyűcirkálóra változott. Valójában 142 méter hosszú, csaknem 4000 tonnás rombolók voltak, amelyek tekintélyes méretük dacára, a 41 – 43 csomós (kb. 76 – 80 km/óra) sebességet is könnyedén elérték. Olasz fejlesztésű radarral, 8 darab 135 mm – es, zárt tornyokba telepített löveggel, valamint erős légvédelmi és torpedófegyverzettel szerelték fel őket.

A 2. világháború végéig csak hármat fejeztek be teljesen, ezek közül az Attilio Regolo Chateaurenault, a Scipione Africano pedig Guichen néven a franciákhoz került háborús jóvátételként és Marine Nationale a hetvenes évek végéig használta őket. A Pompeo Magno San Giorgora átkeresztelve, a félbehagyott és a németek által 1943 szeptemberében elsüllyesztett Giulio Germanico pedig, miután az ötvenes években kiemelték, újjáépítve és alaposan korszerűsítve San Marco néven a hatvanas évekig szolgált az olasz haditengerészet kötelékében.