USS Arizona – A hajó könnyei

A Pennsylvania-osztály

A századfordulót követően az USA haditengerészete is belépett a dreadnought korszakba. Rövid idő alatt tucatnyi, az akkori legkorszerűbb tervezési elveknek megfelelő egység épült, de a flotta mégsem volt velük maradéktalanul elégedett. Az öt, olykor hat toronyba beépített nehézlövegekkel és vastagabb páncélzattal felszerelt óriások félelmetesek voltak, de nagyobb vízkiszorításuk miatt sebességük csökkent, tengerállóságuk pedig romlott.

A felmerült problémákat persze igyekeztek orvosolni és ebben a legjelentősebb előrelépést az 1912 – ben gyártásba vett Nevada–osztály (USS Nevada és az USS Oklahoma) jelentette, amelyek immár a dreadnought csatahajók második - közkeletűen szuper-dreadnoughtnak nevezett – generációjába tartoztak. Ezeket még a korábbiaknál is erősebb tüzérséggel, gőzturbinákkal (az Oklahoma volt a szabályt erősítő kivételként volt az első és egyben utolsó, háromfokozatú gőzgépekkel felszerelt amerikai szuper-dreadnought), valamint az úgynevezett „mindent vagy semmit” elv szerint kialakított páncélzattal építették. A korabeli szakértők arra a következtetésre jutottak világszerte, hogy a kisebb kaliberű ágyúk és a velük vívott közelharc szerepe a jövőbeli tengeri csatákban csökkenni fog. Emiatt a nagy távolságból kilőtt nehézlövedék jelentik majd a fő veszélyt, így az ezeknek leginkább kitett részekre koncentrálták a páncélzatot, úgymint a gépház, a lőszertárolók, a lövegtornyok és a parancsnoki központok. A túlélés szempontjából kevésbé fontos szekciók, viszont alig, vagy egyáltalán nem kaptak védelmet. Az így elért súlymegtakarítással lehetővé vált a fő lövegek méretének és számának további növelése. Az addig világszerte általánosan elterjedt 305 mm – es hajóágyúkat 356, 381, sőt 406 mm – es űrméretűek kezdték felváltani. (14, 15 és 16 hüvelykesek)

Világszerte komolyan foglalkoztak a hadihajó konstruktőrök azzal a problémával is, hogyan lehetne kettőnél több löveget beépíteni egy toronyba, hiszen ezzel is jelentős súlymegtakarítást érhettek el. Ebben úttörőnek számított az Osztrák-Magyar Monarchia első számú fegyvergyártója, a Skoda Művek, amely a fejlesztés alatt álló Tegetthoff-osztályú csatahajókra, háromlöveges páncéltornyokat tervezett, de ezzel nagyjából egyidőben a franciák épülőfélben lévő - aztán végül befejezetlenül maradt - Normandie-osztályú egységeinek fő tüzérségét, négylöveges tornyokba próbálták belezsúfolni.

Az amerikai szakértőket az új konstrukcióval kapcsolatban több dolog is aggasztotta, például az, hogy a három homloknyílás gyengíti a torony lövedékekkel szembeni ellenállóképességét, de az is, hogy egy esetleges telitalálat esetén a hajó tűzereje drasztikusan lecsökken majd. Kérdéses volt az is, hogy össztűz esetén a két szélső ágyú által keltett légnyomás, milyen hatást gyakorol a középső csőből kilőtt gránátra, hogyan befolyásolja a hatótávolságát és röppályáját. (ezt később a középső cső elsütésének késleltetésével oldották meg) A műszaki aggályok és a tapasztalatok hiánya miatt, a Nevadáknál vegyes megoldásként az egyes és a négyes toronyba három löveg került, a kettes és a hármasba viszont csak kettő.

Még javában folyt a technikai problémák elemzése, amikor 1911 – ben már megkezdődött a következő évek hadihajóépítésre előirányzott pénzügyi keretének tervezése. Ebben a Nevada-osztály mellett további két újabb, immár nem tíz, hanem tizenkét ágyús csatahajó is szerepelt, amelyek lényegében előbbiek némileg továbbfejlesztett, nagyobb verzióját jelentették és Pennsylvania–osztályként lettek hadrendbe állítva.

Az új hajók megjelenésüket tekintve nagyon hasonlítottak az elődtípushoz de 185,3 méteres törzsükkel, azoknál 7,6 méterrel hosszabbak, 32960 tonnás vízkiszorításukkal pedig mintegy 4000 tonnával nehezebbek lettek. Az akkor legmodernebbnek számító, a Krupp féle szabadalom alapján gyártott, cementált páncélöv a gépházaknál és a lőszertárolóknál elérte a 343 mm – es vastagságot, szélessége pedig az 5,3 métert, amelyből 2,7 méternyi lenyúlt a vízvonal alá. A fő páncélfedélzet vastagsága átlagosan a 76, 2 mm volt, de a kormánymű felett ennek duplája. A hármas hajófenék mellett, 330- 203 mm vastag, keresztirányú válaszfalakat és kétoldalt egy – egy belső, 76,2 mm – es torpedóvédő falat is alkalmaztak.

A meghajtást ezeknél is teljesen az olajra alapoztak, így a tizenkét Babcock & Wilcox gőzkazán esetében már nem volt szükség a mindenki által gyűlölt piszkos, nehéz és veszélyes szenelésre. A dolog hátránya az volt, hogy emiatt le kellett mondani a másodlagos védelemként is funkcionáló szénbunkerekről. Az olajtárolók kapacitása 1573 tonna fűtőolaj volt, ami optimális - kb. 12 csomós - sebesség mellett kb. 11240 kilométeres hatótávolságot tett lehetővé. (szükség esetén a betárolható üzemanyag mennyisége 2342 tonnára volt emelhető) A Pennsylvania-osztály egységei lettek az első négy hajócsavarral ellátott amerikai hadihajók. Az új elrendezéstől és a négy, összesen 31500 lóerős Parsons gőzturbinától 22 csomós maximális sebességet reméltek, de ezt később egyik hajó sem tudta produkálni és maximum legfeljebb 21,75 - ig tudtak felgyorsulni.

A tizenkét, négy toronyba szétosztott 356 mm – es hajóágyúhoz egyenként 100 – 100 lövedéket készleteztek. A lövegtalp kialakítása miatt a csöveket csak együtt lehetett mozgatni, így egyénileg nem lehetett irányozni őket. Maximális emelési szögük 15 fok volt, ami 19330 méteres lőtávolságot tett lehetővé. A korszak más csatahajóihoz hasonlóan, az oldalsó kazamatákba, - elvileg a torpedónaszádok visszaverésére - 22 darab 125 mm – es, közepes méretű löveget építettek be, egyenként 230 lőszerrel. Ezek 12850 méteres hatótávolsággal rendelkeztek, de általános probléma volt velük, hogy erős hullámzás, vagy nagysebességű haladás esetén alig lehetett használni őket, mert a lövegállásokat elöntötte a felcsapó tengervíz. A további 4 darab 76 mm - es légelhárító ágyú ebben az időben még bőven elegendőnek számított. A korszakban a csatahajók fegyverzetének szerves részét képező, két 533 mm - es vízvonal alatti torpedócsövet (huszonöt Bliss - Leavitt Mark 3 torpedóval) a hadgyakorlatokon kívül sohasem használták.

A Pennsylvania–osztály születését nemcsak a megoldásra váró műszaki problémák, hanem a jelentős politikai ellenszél is hátráltatta. Ennek marginális és inkább bosszantó szegmense volt, a hírhedten szélsőséges Benjamin Tillman, dél-karolinai szenátor (gorombasága és viselt dolgai miatt, nemes egyszerűséggel csak a Szenátus vademberének nevezték…) egyszemélyes hadjárata, aki az új hajókat nemcsak drágának, de egyenesen túl gyengének titulálta, és a költségvetési vitában elhangzott indulatos kirohanásai mellett, komoly dilettantizmusról árulkodó beadványok sorával árasztotta el nemcsak a Tengerészeti Ügyek Bizottságát, hanem a flotta Építési és Javítási Irodáját (C&R) is. Azonban Tillman fontoskodásánál lényegesen komolyabb volt, hogy míg Theodore Roosevelt lelkesen támogatta a flotta fejlesztését és elnöksége idején az US Navy évente két új csatahajóra adhatott le megrendelést, hivatali utódai, William Howard Taft, majd Woodrow Wilson viszont már korántsem voltak ennyire elkötelezettek a kérdésben és igyekeztek megnyirbálni az erre szánt forrásokat. Ebben a Kongresszus partnerük volt és a korábbi előirányzatot sikerült is a felére csökkenteni. Politikai kompromisszumként az USS Pennsylvaniát egy magáncég, a Newporth News Drydock Company, testvérét az Arizonát amelynek pénzügyi fedezetét végül sikerült az 1913 – as költségvetésbe bepaszírozni, a haditengerészet saját, new york – i üzeme, a Brooklyn Navy Yard építhette meg, mert így olcsóbb volt.

Az Arizona 39 – es számú csatahajóként kezdte pályafutását, 1914. március 16 – án reggel, amikor ünnepélyesen lefektették gerincét a későbbi elnök, Franklin Delano Roosevelt jelenlétében, aki ekkor még csak helyettes haditengerészeti miniszter volt. Az eseményt hírül adó The New York Times cikkének szerzője arról lelkendezett, hogy az új hajó nemcsak a világon a legerősebb, hanem egyben a legnagyobb is lesz. Maga Josephus Daniels haditengerészeti miniszter pedig szintén kissé elrugaszkodva a valóságtól azt nyilatkozta, hogy az új hajó rekordidő, vagyis 10 hónap alatt el fog jutni a vízrebocsátásig. Ez persze technikai okokból nem jött össze és az USS Arizona csaknem féléves késéssel, 1915. június 19 – én csúszott le a sójáról. Az ünnepségen nem kevesebb, mint 75000 ember vett részt és a meghívott, magasrangú vendégek között ott volt George W. P. Hunt Arizona állam kormányzója és John Purroy Mitchel New York akkori polgármestere is. Az avatást az arizonai Prescott város polgármesterének lánya, Miss Esther Ross végezte. Jellemző, hogy mivel 1915 – ben az USA akkori 48 tagállamából 26 – ban már szesztilalom volt (az egész országra, majd csak 1920 - ban terjesztik ki) a hajó orrához vágott üvegben nem pezsgő, hanem a Salt Riverből, a nemrég elkészült Theodore Roosevelt-gátnál, merített víz volt.

Az ünnepség után az Arizonát a következő hónapokban teljesen felszerelték, majd 1916. október 17 - én átadták a haditengerészetnek a futási próbák elvégzésére. A Karib-tengeren lezajlott tesztek eleinte jól mentek, de aztán az egyik vadonatúj gőzturbina felmondta a szolgálatot és mivel képtelenek voltak menet közben megjavítani, vissza kellett térnie New York - ba, ahol aztán kiderült, hogy cserélni kell, ami újabb négy hónapos csúszást jelentett.

Az Arizona végül mindössze három nappal az amerikai hadüzenet bejelentése előtt vált teljesen üzemképessé és a 8. Csatahajórajba osztották be. Az 1. világháborúban az USA hadbalépése ellenére nem vett részt és csak kiképzőhajóként, valamint a keleti partvidék mentén járőrözésre használták. Ennek egyrészt az volt az oka, hogy az US Navy vezérkara erősen tartott a még akkor is félelmetes hírű német tengeralattjáróktól, másrészt Angliában súlyos hiány volt fűtőolajból és a Királyi Haditengerészet nem tudta volna biztosítani a működéséhez szükséges üzemanyagot. Európába csak azután hajózott át, amikor már elhallgattak a fegyverek és annak a tíz csatahajóból, valamint huszonnyolc rombolóból álló köteléknek a tagja lett, amely a békekonferenciára utazó Wilson elnököt szállító SS George Washington óceánjárót kísérte a franciaországi Brestbe. Az ünnepélyes fogadtatás után röviddel az amerikai hadihajók már haza is indultak, (az Arizona 238 amerikai katonát is szállított), hogy 1918 decemberében részt vehessenek az otthoni győzelmi parádékon és az amerikai nagyközönség is megcsodálhassa őket.

Az új csatahajó 1919 januárjában tért vissza Európába, ezúttal az elnök hazautazását biztosítani, de amíg erre sor került egy időre a Földközi-tengerre vezényelték, ahol a Szmirna (Izmir) birtoklása miatt kiéleződött görög – olasz ellentét miatt az amerikai állampolgárok kimenekítését és a szmirnai amerikai konzulátus védelmét bízták rá. Miután a konfliktus elcsendesedett és újabb tengerentúli feladatai véget értek, 1919 júniusában hazatért akkori anyakikötőjébe Norfolkba, ahol kisebb átalakításokat végeztek rajta. Eltávolítottak 125 mm – es lövegei közül hatot és fejlettebb tűzvezető rendszert építettek be, valamint egy repülőgép platformot szereltek a hármas torony tetejére. 1921 nyarán részt vett a hadsereg légierejének és a haditengerészet első közös gyakorlatán (az amerikai légierő csak a 2. világháború után vált önállóvá) ahol nemcsak a fegyvernemek együttműködését, hanem egy zsákmányolt német tengeralattjárón a hajók elleni légitámadások hatékonyságát is vizsgálták. Akkor még senki sem sejthette, hogy ez felettébb baljós előjelként is felfogható volt az Arizona későbbi sorsát illetően… Néhány hónap múlva, 1921 szeptemberében az Egyesült Államok nyugati partvidékére vezényelték és mint a 7. Csatahajóraj zászlóshajója Kaliforniában - többnyire San Pedroban és Los Angelesben - állomásozott. Nyugalmas évek következtek.

Béke, botrány és átépítés

A húszas években az Arizona elsősorban különböző flottaegységek (a 7. mellett, egy ideig a 2. , 3. és 4. Csatahajóraj) zászlóshajója volt, de részt vett diplomáciai küldetésekben is, főleg Dél és Közép-Amerikában. A rutinfeladatok, lövészetek, a kiképzés és a hadgyakorlatok uralta hétköznapok monotonitását rövid időre, csak egy felettébb kínos botrány törte meg.

1924 márciusában az Arizona, William V. Pratt admirális, 4. Csatahajóraj parancsnokának zászlóshajója volt. Mielőtt visszaindult volna Kaliforniába a nemsokkal korábban sikeresen lezajlott éves flottagyakorlatról, néhány napig New Yorkban horgonyzott nem messze Manhattan – től, a North Riveren. Ezalatt történt, hogy néhány szabadnapos tengerész kimenője során megismerkedett egy csinos, Madeleine Blair nevű 19 éves prostituálttal, akit hosszú sötét haja miatt általában mindenki csak Blackie – nek hívott. (a lányt valójában Adelaide Andrews – nak hívták és „művésznevét” egyik híres pályatársától kölcsönözte, mert az jobban hangzott…) Újdonsült barátainak elpanaszolta, hogy Hollywoodba szeretne menni színésznőnek, de nincs pénze se vonat, se hajójegyre. Gáláns lovagjai erre felajánlották neki, hogy mivel az Arizona amúgyis Kaliforniába megy, elviszik magukkal titokban. A siker érdekében a lány levágta a haját és néhány nap múlva, a matrózok által hozott egyenruhába öltöztetve, meglepően könnyen sikerült feljutnia a fedélzetre, ahol aztán az egyik generátorrekeszben szállásolták el. Ételt a dologba beavatott konyhások biztosítottak neki napi 10 dollárért, ami sok volt ugyan (egy tengerész havi fizetése ebben az időben 21 dollár körül volt), de mivel a lány 3 dollárért szívesen elszórakoztatta az unatkozó legényeket, könnyedén megkereste a napi háromszori étkezés árát. Nem fedezték fel, így Blackie egyre bátrabb lett és esténként felment a fedélzetre levegőzni, mert szállása dél felé haladva, egyre melegebbé vált. Esti – éjszakai sétái alatt, kétszer is majdnem lebukott, de első alkalommal az a fiatal matróz aki véletlenül rájött, hogy nő, ezt nem merte jelenteni, másodszor pedig a feljelentést tevőnek egyszerűen nem hitte el az ügyeletes tiszt, hogy potyautas van a fedélzeten… Végül aztán csak elfogyott a szerencséje. Amikor április 12 – én az Arizona Balboánál kilépett a Panama-csatornából, a lány szokásos éjszakai kiruccanása kissé hosszabbra nyúlt a szokásosnál és már hajnalodott, amikor visszaindult rejtekhelyére. Útközben megállt egy ivókútnál, de pechjére a csatahajó éppen arra járó rádióstisztje szintén megszomjazott. Udvariasan kivárta hogy Blackie a szomját oltsa, de amikor véletlenül összeakadt a tekintetük, a rádiós egyből rájött, hogy a széparcú, fiatal matróz, valójában nő. A lány elmenekült, de hamar megtalálták. Kihallgatása során segítőtársait nem árulta el és sikerült nem kis zavart keltenie azzal, amikor azt állította, hogy rajta kívül más nők is vannak még a fedélzeten. A hajót erre a korábbinál is tüzetesebben átkutatták – még Pratt admirális kabinját is -, de persze nem találtak senkit. Ezután a potyautast átadták a balboai hatóságoknak, akik nem tudván mit csinálni vele, végül hazaküldték New Yorkba és első osztályú hajójegyét kiszámlázták a flottának…

A történet eddig kifejezetten komikus, azonban ezzel korántsem ért véget és a folytatás már egyáltalán nem volt az. Mindenki az Arizonán nevetett, ezért a dühös és megszégyenült Olmstead kapitány a nyomozás során vétkesnek talált huszonhárom embert hadbíróság elé állíttatta, amely mindegyikükre nem kevesebb, mint 10 év börtönbüntetést szabott ki. De ez nem volt elég, mert az ugyancsak felháborodott Henry A. Wiley admirális a Csataflotta főparancsnoka, ezt még megtoldotta azzal is, hogy az Arizona összes tisztjét hanyagság miatt - a zászlósoktól a kapitánnyal bezárólag -, súlyos, írásbeli megrovásban részesítette és ez bele is került a személyi anyagukba. Maga Pratt admirális súlyosan eltúlzottnak tartotta a nevetséges ügy miatti drákói szigort és amikor néhány év múlva ő lett Wiley utóda, egykori beosztottjai aktáiból töröltette a megrovást, de a matrózok büntetésén még ő sem változtathatott, mivel szabályos tárgyaláson ítélték el őket. Blackie további sorsáról nem sokat tudni, de kalandjáról írt visszaemlékezése a flotta illetékeseinek legnagyobb bosszúságára 1928 – ban megjelent a The San Francisco Examiner – ben, Egy lány aki öt hétig élt az Arizona csatahajón címmel.

Az Arizona 1929 májusában a norfolki haditengerészeti hajógyárba vonult és egy csaknem két évig tartó alapos modernizáláson esett át. Ekkor megjelenése alaposan megváltozott. Eltávolították az amerikai hadihajók jellegzetességének számító, könnyű rácsárbocokat és két erősebb és az időjárásnak is ellenállóbb háromlábú – tripod árbocra cserélték őket. Ezekre már csak azért is szükség volt, mert az új típusú tűzvezető központok jóval nagyobbak és nehezebbek voltak a korábbiaknál. A parancsnoki hidat kétszintessé alakították, a fedélzet és a tornyok tetőpáncélzatát plusz 44 mm – rel megvastagították és a hajótest vízvonala alatti részére, kétoldalt torpedóvédő pufferkamrákat szereltek, amelyeket további belső plusz válaszfalak egészítettek ki a kazánházak oldalai mentén. (a pufferkamrák üzemagyag tárolására is alkalmasak voltak, így hajó hatótávolsága is jelentősen nőtt) Kiszerelték a két felesleges torpedócsövet és tizenkettőre csökkentették a 125 mm – es ágyúk számát. A fő lövegek maximális csőemelési szögét 30 fokra növelve hatótávolságukat pedig közel megduplázták. A légvédelmet nyolc új, 127 mm – es ágyúval erősítették meg.

Az újonnan beépített hat modern Bureau Express olajkazán a washingtoni flottaszerződés korlátozásai miatt befejezetlenül maradt USS Washington (nem azonos a későbbi BB-56 jelzésű, North Carolina-osztályú egységgel) csatahajóból származott, a négy összesen 35081 lóerő teljesítményű, nagynyomású turbinával együtt. A nagyobb hajtóműteljesítmény azonban alig tudta ellensúlyozni a megnövekedett vízkiszorítást, így a korábbi 21,7 csomós sebesség 20,7 – re csökkent.

1935 tavaszán egy lőgyakorlaton baleset történt. A hibás lövegzár mellett kiszabadult gázok összeégették a kettes torony személyzetét, majd amikor az automata oltórendszer bekapcsolt, a víz zárlatot és kisebb tüzet okozott, de végül a személyi sérüléseken kívül egyéb baj nem történt. A következő esztendőt az Arizona szinte végig a kikötőben töltötte üzemanyag és pénzhiány miatt. Csak 1937 januárjától aktivizálták ismét, amikor az 1. Csatahajóraj mindenkori parancsnokának zászlóshajója lett. Amikor 1938. szeptember 7 – én Alfred Winsor Brown kapitány váratlanul elhunyt a fedélzeten, utóda Isaac C. Kidd kapitány lett, a flottaegység parancsnoka pedig 1939 májusáig Chester Nimitz ellentengernagy, akit Russel Wilson követett. Őt 1941 januárjában Isaac C. Kidd váltotta, aki immár ellentengernagyként tért vissza egykori hajójára.

1940 áprilisában az Arizonát végleg átvezényelték Hawaii – ra és azon év októbere és 1941 januárja között újabb korszerűsítésen esett át. Beépítették egy a későbbiekben (1942 elejére tervezték) telepítendő felszíni keresőradar alapzatát. Tovább erősítették légvédelmét újabb géppuskákkal és gépágyúkkal, valamint az árbocokon lévő tűzvezető központok tetejére, a formájuk miatt csak madárfürdetőnek nevezett légvédelmi géppuskaállásokat telepítettek, két – két 12,7 mm - es M2 Browning géppuskával. Lecserélték a Curtiss Seagull felderítőgépeket is a modernebb Kingfisherekre. 1941 februárjától az Arizona kapitánya Franklin Van Valkenburgh sorhajókapitány lett.

A tervek szerint 1941 novemberében tekintettel arra, hogy az USA is bármikor hadviselő féllé válhat, egy újabb nagyjavításra és további korszerűsítésre került volna sor, de októberben az Arizona kikötői manőverezés közben véletlenül összeütközött az Oklahomával és emiatt szárazdokkba kényszerült. Megjavították, de még 1941. december 7 – én is Pearl Harborban tartózkodott, ami aztán végzetesnek bizonyult számára.

Halálos vasárnap

1941. december 7. vasárnapra esett és a pearl harbori bázison az ilyenkor szokásos napi rutinfeladatokat végezték. Az Arizona a Ford – sziget délkeleti oldalán, a Battleship Row – n (általában Csatahajó Sétánynak fordítják) volt kikötve. Orránál a Tennesse, tatjánál a Nevada állt, közvetlenül mellette a Vestal műhelyhajó. (az USS Pennsylvania éppen szárazdokkban állt, így olcsóbban megúszta a támadást a többi csatahajónál) Mintegy 1500 fő tartózkodott a fedélzeten, lényegében a teljes legénység, mivel még azok is visszatértek az éjszaka folyamán, akik előző nap kimenőt kaptak, vagy családjuk volt, sőt a hajón töltötte az éjszakát Valkenburgh kapitány és Kidd ellentengernagy is.

A Pearl Harborra mért légicsapást általában orvtámadásnak szokták nevezni, de a japánok szándéka nem ez volt. Kichisaburo Nomura nagykövetnek elvileg fél órával a támadás kezdete előtt kellett volna átadni a hadüzenetet, mivel azonban a több részletben, kódolva elküldött és mintegy 14000 szóból álló dokumentumot a követség munkatársai nem tudták időben dekódolni, majd lefordítani, erre végül csak jóval a hadművelet befejezése után kerülhetett sor. Az már más kérdés, hogy az USA kormánya addigra már ismerte a teljes szöveget, mert lehallgatták a nagykövetség rádióforgalmazását és az amerikai kódfejtők lényegesen gyorsabban dolgoztak mint japán kollégáik. A mai napig eléggé rejtélyes, hogy miért bénult meg december 7 – én az amerikai haditengerészet kommunikációs apparátusa és miért kellett a végül nagy nehezen mégis kiadott figyelmeztetést egyszerű táviratként feladni, amely aztán csak órákkal a támadás vége után jutott el pearl harbori főparancsnokságra. (A motoros futár, aki történetesen japán-amerikai volt, előbb kénytelen volt egy útmenti árokban rejtőzni az utakat géppuskázó vadászgépek elől, majd később egy katonai őrjárat letartóztatta, mert azt hitték, hogy japán ejtőernyős. Mire kimagyarázta magát és kézbesíthette az üzenetet, már késő volt…)

A hat hordozóról két hullámban indított, 353 repülőgépet számláló csapásmérő erő Mitsubishi A6M2 Zero vadászokból, Aichi D3A Val zuhanóbombázókból és B5N2 Kate torpedóvető - bombázókból állt. Utóbbit méltatlanul keveset említik, noha a japán flotta egyik legfontosabb repülőgépe volt. A nagy, háromszemélyes, csillagmotorost főleg torpedóvetésre használták és ilyenkor egy darab Type 91 típusú légitorpedót akasztottak a hasa alá, de alkalmas volt hat darab 60, vagy két 250 kilogrammos bomba hordozására is. A támadásban részt vevő csaknem kétszáz (197 darab) B5N2 - n mindegyik függesztmény variáció előfordult, kijelölt célpontjaiknak megfelelően, de 49 gép különleges, Type 99 páncéltörő bombát kapott. Ezt a több mint kétméteres, és csaknem 800 kilogrammos fegyvert kifejezetten a csatahajók ellen fejlesztették ki a Nagato-osztályú csatahajók 406 mm – es páncéltörő lövedékéből. Alakját némileg módosították és nagy stabilizátorokat kapott, valamint pörgettyűs, késleltetett fenékgyújtót, hogy ne rögtön becsapódáskor, hanem csak azután robbanjon, miután átszakította a célpont páncélozott fedélzetét.

7 óra 48 körül hullani kezdtek a bombák és a torpedók. Az öt Type A, kétszemélyes törpe tengeralattjárót, amelyek hajnalban megpróbáltak behatolni a kikötőbe, észrevették és sikerült őket semlegesíteni, mielőtt küldetésüket teljesíthették volna. (Személyzeteikből, csak Kazuo Sakamaki főhadnagy, a HA-19 parancsnoka élte túl az akciót és lett az első amerikai kézre került japán hadifogoly a 2. világháborúban.)

A japánok a Pearl Harborban tartózkodó mintegy száz hajó közül elsődlegesen a nyolc csatahajót akarták kiiktatni, hogy azok ne tudjanak a beavatkozni kezdődő, csendes-óceáni hadjáratukba. Amikor végre felharsant a légiriadó és az amerikaiak ráeszméltek, hogy nyakukon a japán haditengerészeti légierő, mindenki az állomáshelye és a lőállások felé rohant, de nem sok idejük maradt a cselekvésre. A fő célpontok közé tartozó Arizonát a Kaga és a Hiryu hordozók tíz B5N2 gépe támadta. Személyzeteik abban az időben világ legjobbjai közé tartoztak, de 3000 méterről ledobott bombáik több mint fele így is mellé ment és a tengerben robbant, vagy a nem túl megbízható gyújtók miatt, nem működött. Négy azonban így is eltalálta a hajót, de három nem okozott súlyos károkat. Az egyik a kapitány kabinjába csapódott, miután lepattant a négyes toronyról, tönkretette a berendezést és kisebb tüzet okozott (a csaknem nyolcmázsás bombában csak kb. 30 kilogrammnyi TNA – trinitro-anizol robbanótöltet volt). A második a torpedóvédő válaszfal mellett, baloldalon, a hajó belsejében robbant, de addigra annyira lelassult, hogy nem tudta átszakítani. A harmadik nem messze az egyik hátsó légelhárító lövegtől ért célba. Az utolsó találatot, amely a csatahajó végzetévé vált, Noburo Kanai altisztnek, a Hiryu egyik legjobb bombázópilótájának tulajdonítják. 8 óra után 9 perccel, a bomba, az egyes és a kettes torony között, a jobboldalon szakította át a fedélzetet és áthatolva a belső szinteken, elől, a fekete lőpor tárolására szolgáló raktárban állt meg. A fekete lőport elsősorban a díszlövésekhez használt ágyúkban és a repülőgépek indítókatapultjaihoz használták. Robbanása önmagában még nem okozott volna katasztrófát, de valószínűleg a helyiség páncélajtaja nyitva lehetett, ezért a 7 másodperces késleltetéssel bekövetkező robbanás szúrólángja akadálytalanul elérte az egyes torony ágyúinak szomszédban tárolt hajító tölteteit (kb. 50 kilogrammos, henger alakú selyemzsákokba volt kiadagolva) és a 356 mm – es gránátokat.

Az Arizona utolsó pillanatairól fennmaradt egy filmfelvétel, amit, a közelben horgonyzó USS Solace kórházhajó orvosa, Dr. Eric Haakenson készített. A fekete – fehér felvételen az Arizona kéményéből váratlanul vastag füstoszlop tör ki, szinte ezzel egyidőben pedig a hajó teljes elülső részét elborítja egy hatalmas tűzgömb és a gomolygó fekete füst, majd a kitörő tűzvész lángjai toronymagasba csapnak. A dördülést, még hawaii távolabbi részein is hallani lehetett, az égő – izzó törmelék pedig beterítette a Ford-sziget nagyrészét és a közelben álló hajókat, főleg az USS Vestal kapott sokat, de ha sérülésekkel is, túlélte a történteket. Kapitánya Cassin Young, akit sok társával együtt a tengerbe repített a légnyomás, később megkapta a Kongresszusi Becsületérmet, mert miután visszajutott a fedélzetre, nemcsak saját hajóját mentette meg, hanem sokan neki és embereinek köszönhették életüket a felborult Oklahoma személyzetéből is.

Az Arizona fedélzeten tartózkodók közül összesen 1177 – en haltak meg, vagy tűntek el. Többségüket a pusztító robbanás ölte meg, tengerbe fulladtak, vagy később belehaltak sérüléseikbe. Ök tették ki a Pearl Harbort ért támadás 2403 halálos áldozatának csaknem a felét. Valkenburgh kapitányt és Kidd ellentengernagyot eltűntté nyilvánították, mivel holttestük sohasem került elő. A légiriadó után mindketten megpróbáltak intézkedni, szervezni a védekezést, a parancsnoki hídon látták őket utoljára. Csak hónapokkal később, a felépítmény roncsainak bontása közben bukkantak a törmelék között két a hőségtől eldeformálódott akadémiai gyűrűre, amelyekben neveik még valamennyire kibetűzhetőek voltak. Ők is megkapták - bár posztumusz - a Kongresszusi Becsületérmet és hamarosan két új Fletcher-osztályú rombolót neveztek el róluk, amelyek közül az USS Kidd (DD-661) napjainkban múzeumhajóként látható Baton Rouge – ban.

Fekete könnyek

Az Arizona a detonáció után percek alatt lesüllyedt a fenékre, de a másodlagos robbanások tömegét produkáló lőszer a kiömlött több száz tonna üzemanyaggal együtt tovább égett és a lángokat csak két és fél nap múlva tudták megfékezni. Samuel G. Fuqua hadnagynak, a kárelhárító tisztnek az oltás és a mentés során tanúsított helytállását szintén Kongresszusi Becsületéremmel jutalmazták.

A tüzek eloltása után hamarosan elkezdődött a károk felmérése. A nyolc csatahajóból négy elsüllyedt, négy súlyosan megsérült, ugyancsak megsérült három könnyűcirkáló és három romboló, további három másik hajóval együtt. De elsüllyedt egy kikötői vontató és az USS Utah cél és légvédelmi kiképzőhajó is. Ez utóbbit a japánok repülőgép-hordozónak hitték. A reptereken megsemmisült 188 repülőgép és további 159 kisebb – nagyobb mértékben megrongálódott. Az amerikaiak óriási szerencséjére egyik hordozójuk sem tartózkodott a támadás idején a kikötőben. A C & R szakértői sorban megvizsgálták a hadihajók sérüléseit és a nyolc csatahajó közül hatot javíthatónak minősítettek. Ezek hamarosan szárazdokkba kerültek. Volt amelyik néhány hónapon belül már az első vonalban harcolt, de akadt olyan is, amelynek javítása csaknem két évig tartott mire újra hadrendbe állhatott. Az Oklahomát, amely négy, vagy öt torpedót kapott és felborult, később egy nagyszabású mentőakció során „talpraállították” és felúsztatták, de állapota miatt selejtezni kellett. 1947 – ben vontatás közben süllyedt el. Az öreg USS Utah féloldalra dőlt roncsa manapság is egykori horgonyzóhelyén fekszik, felépítményének rozsdás maradványai pedig ma is látszanak. Az egykori Florida-osztályú csatahajót már jóval korábban lefegyverezték és előbb távirányítású célhajóként, majd légvédelmi tüzérek kiképzésére használták. Harci értéke nem lévén, nem is sokat bajlódtak kiemelésével. Mivel legénységének 68 elesett tagja közül 48 ma is belsejében nyugszik, katonai sírnak számít.

Velük ellentétben az Arizona sorsa kérdéses volt. Bár gyászos képet mutatott, hivatalos státusza az „ideiglenesen üzemen kívül” lett. Csak a rombadőlt, kiégett felépítmény, a félig előredőlt előárboc, a főárboc és a fedélzeti daruk gémjei, valamint a kettes, hármas és négyes torony maradt a víz felszíne felett. A hajót átvizsgáló búvárok azt jelentették, hogy az orr rész részben elpusztult. A lőszerrobbanás erejét az oldalpáncél az orr és a gépház irányába terelte, emiatt a belső válaszfalak átszakadtak és az előfedélzet nagyrésze beroskadt. A hajótest eleje hosszában és keresztben is deformálódott, a hajógerinc pedig eltört, ugyanakkor meglepő módon az Arizona hátsó fele, csaknem sértetlen maradt. A szakértők ezért felvetették, hogy erős acéllemezekből gát építését a roncs körül, majd miután ebből kiszivattyúzták a vizet és a tönkrement elülső szekció leválasztották, az úszóképessé tett hajótorzót kiegészítették volna egy teljes elülső szekcióval majd teljesen újjáépítették volna. A merész tervből végül nem lett semmi, mert kiderült, hogy kikötő aljzata túlságosan porózus és gyenge az acélgát kiépítéséhez, az Arizona teljes újjáépítése pedig aránytalanul bonyolult és drága lett volna. Így aztán a hajót 1942. december 1 – én törölték a flotta hajónyilvántartásából. Leszereltek róla minden még hasznosítható részt, a felépítmény romjait és az árbocokat, darukat levágták. Mivel az egyes torony kivételével a többi három szinte sértetlen maradt, a lövegeket kiszerelték belőlük és felhasználták más célra.

Mivel a háború ezen szakaszában még komolyan tartottak egy esetleges Hawaii elleni japán inváziótól, nagyteljesítményű partvédő ütegeket építésébe kezdtek, amelyek a Hawaii Parti Tüzérségi Parancsnokság alárendeltségébe tartoztak. Eredetileg négyet terveztek, amelyek közül kettőbe az USS Lexingon (CV-2) és az USS Saratoga (CV-3) hordozók leszerelt 203 mm – es lövegeit szánták, de végül ezek nem épültek meg. Az Oahu nyugati részén lévő Kahe Pointon viszont elkezdték az Arizona, a Mokapu–félszigeten pedig a Kanehoe-öbölnél a Pennsylvania üteg munkálatait. Az összetett, lávakőbe vésett, vasbetonnal megerősített bunkerrendszer építése a háború egész ideje alatt folyt mindkét helyszínen, de ahogy Hawaii veszélyeztetettsége csökkenni kezdett a munka egyre inkább lelassult. Csak a Pennsylvania üteg jutott el a próbalövésig 1945 augusztusában, az Arizonát sohasem fejezték be. Végül Japán kapitulációja után feleslegessé válva hamarosan leszerelték mindegyiket, anélkül, hogy valaha is érdemben használták volna őket. Manapság már a csak a földalatti létesítmények egy része van meg és ezek is le annak zárva. A kettes toronyból kiszerelt lövegeket 1944 – ben a Nevada kapta meg csereként saját elhasználódott ágyúi helyett és ezekkel lőtte Iwo Jimát, majd az okinawai japán állásokat.

1950 márciusában Arthur W. Radford admirális, a Csendes-óceáni Flotta korábbi parancsnoka felvetette a roncs kiemelését, de erre nem került sor, mivel túlságosan sokba került volna. 1958 – ban aztán Eisenhower elnök jóváhagyta a törvényt, amely engedélyezte a Csendes-óceáni Háborús Emlékbizottság számára, hogy adományokat gyűjtsön egy emlékhely létrehozására. A szükséges pénz 1961 – re gyűlt össze, többek között Elvis Presley jóvoltából, aki büszke hazafiként szívén viselte az ügyet. Ő maga egy jótékonysági koncert bevételével és mintegy 64000 dollárral járult hozzá a költségekhez. Az Arizona emlékművet a következő évben, 1962 – ben avatták fel.

Az áldozatok közül csak 105 fő földi maradványait sikerült felszínre hozni. A testek ugyanis időközben olyan állapotba kerültek a meleg tengervízben, hogy a lélekölő feladat még a kemény haditengerészeti búvárokat is annyira megviselte, hogy a parancsnokság kénytelenek volt leállítani a munkát. A veteránok számára ugyanakkor később lehetővé tették, hogy bajtársaik mellett nyugodjanak és ezt az elmúlt évtizedekben a 335 túlélő közül negyvenhárman kérelmezték is. A hamvaikat vagy a tengerbe szórják a roncs mellett, vagy az urnát a kettes torony talapzatába helyezik a búvárok.

A tragikus sorsú Arizona csatahajó tartályaiban pusztulásakor, több mint 1500 tonna fűtőolaj volt. Ennek nagyrésze kiömlött és elégett, de még ma is több mint 600 tonnára teszik azt a mennyiséget amely a roncsban rekedt. Mivel az anyag szétterjedt az egész hajótestben, kiszivattyúzni lehetetlen. Az emlékhely szakértői szerint nem jelent veszélyt a környezetre, mert a hajótest még eléggé erős, de naponta így is csaknem 9 liternyi szivárog a felszínre nagy, olajcseppek formájában, amelyeket az Arizona fekete könnyeinek neveznek. A közismert legenda szerint addig hullatja őket az öreg hajó, amíg egykori legénységének tagjai közül egy is életben van.

2023 áprilisában hunyt el 102 éves korában Ken Potts, aki darukezelő volt az Arizonán. Az öregúr egy interjú során azt nyilatkozta, hogy azért nem kíván majd a hajón nyugodni, mert annak idején megfogadta, hogy ha egyszer sikerült lejutnia róla, nem megy vissza rá mégegyszer.

Potts úr elhunyta óta, már csak a 102 éves Louis Counter él a veteránok közül. Ő 1941 – ben mindössze 23 évesen, altisztként szolgált az Arizonán és nemsokkal a katasztrófa előtt vette át az őrszolgálatot egyik társától. Csodával határos módon, sértetlenül megúszta a robbanást, ami a hátsó fedélzetre repítette. Részt vett mind a mentésben, mind a tűz oltásában és halott bajtársai kiemelésében is. Később pilótakiképzésre jelentkezett és a VP-11 haditengerészeti járőrszázadhoz, a híres Fekete Macskákhoz került, akik feketére festett, úszótestű PBY Catalina repülőgépeikkel a járőrözés mellett hajók és tengeralattjárók ellen harcoltak, valamint tengeri mentést is végeztek. Counter gépét a háború alatt kétszer is lelőtték, de mindkét alkalommal sikeresen kimentették társaival együtt, a cápáktól hemzsegő óceánból. Hivatásos tisztként a flottánál maradt a háború után is, szolgált Koreában, majd a hidegháború évtizedeiben a katonai hírszerzésnél Németországban is. 28 év után, 1967 – ben vonult nyugállományba fregattkapitányi rangban.