2024. 04. 18. csütörtök
Andrea, Ilma
: 393 Ft   : 370 Ft Benzin: 625 Ft/l   Dízel: 687 Ft/l   Írjon nekünk HADITECHNIKA

USS Indianapolis – A múlt sötét árnyéka

USS Indianapolis – A múlt sötét árnyéka
Nemes Ferenc  |  2020. 06. 09., 13:14

1945 nyarára Európában már elhallgattak a fegyverek, de a világ túlsó felén, az amerikaiak még mindig az elszántan és egyre kétségbeesettebben védekező Japán Császársággal harcoltak. Az USS Indianapolis nehézcirkáló miután probléma nélkül leszállította szigorúan titkos rakományát, a Little Boy nevű atombomba alkatrészeit Tinian szigetére, Guam érintésével Leytére tartott, hogy egy rövid, rutin lőgyakorlat után McCormick admirális harccsoportjával visszatérjen Okinawához és ismét bekapcsolódjon a sziget ostromába. Az 1195 fős legénység tagjai vidámak voltak, mert úgy vélték, hogy mire odaérnek, talán már véget is ér a háború.

 

A flotta büszkesége

 

A két világháború közötti évtizedekben az Egyesült Államok kínosan igyekezett betartani a nemzetközi fegyverzetkorlátozási egyezményeket, így az ekkoriban épített hadihajókat gyakran csak „szerződés hajóknak” nevezték. Ezek közé tartozott a Portland osztály két cirkálója is, az USS Portland (CA-33) és ikertestvére, az USS Indianapolis (CA-35).

A szépvonalú, 186 méter hosszú, 10110 tonnás hajók, amelyek éppenhogy bepréselhetők voltak a 10000 tonnás súlykorlátozás határai közé, lényegében az előző, Northampton osztály javított, megerősített verziójának tekinthetők, amelytől külsőre alig különböztek. Törzsük karcsú volt, elegáns, ívelt klipperorral, magas szabadoldallal és nagy, kétrészes felépítménnyel, valamint elől két, hátul egy nagyméretű lövegtoronnyal. Általánosságban a két világháború között épített amerikai nehézcirkálókra ez a háromtornyos elrendezés volt a jellemző. A széles, nagy ablakkal ellátott parancsnoki hidat és a magas elülső felépítményt egybeépítették egy masszív, háromlábú (tripod) árboccal, amelynek tetején a távmérő torony és a fő lövegek tűzvezető központja volt. A hajóközépen helyezték el a két döntött kéményt és a négy SOC 3 Seagull, kétfedelű felderítő hidroplán hangárját, két magas talapzaton álló, forgatható katapultjukkal, valamint a gépek mozgatására szolgáló rácsszerkezetű daruval.

A Portland osztályú cirkálók nemcsak mutatós külsejük, de gyorsaságuk miatt is népszerűek voltak. A két kazánházban elhelyezett, összesen nyolc darab White-Forster olajtüzelésű kazánjukkal és a négy, összesen 107000 lóerős Parsons gőzturbinájukkal elérték a 32,7 csomós (60,6 km/óra) maximális sebességet, a gazdaságos 15 csomóval pedig akár a10000 mérföldes (kb. 18500 kilométer) hatótávolságot is.

Az új hajókat megrendelésük idején 1929 - ben még könnyűcirkálóként sorolták be, de az 1930 – as londoni konferencia után, kilenc darab 203 mm – es Mark 9 típusú lövegük miatt átminősítették őket nehézcirkálóvá (betűjelzésük CL – ről CA – ra változott) és ezért az eredetileg tervezett 52 mm – nél több mint kétszer vastagabb, 127 mm - es páncélövet kaptak és az elődtípushoz képest jóval erősebb védelemmel látták el a lőszertárolókat és a géptermeket is.

Hadrendbe állításuk idején, a kilenc 203 mm – es hajóágyún kívül, nyolc 127 mm – es többcélú, de elsősorban légvédelmi célra szánt és két régi típusú, francia eredetű Hotchkiss QF3 47 mm – es tengerészeti löveggel rendelkeztek, de a Northampton osztályra jellemző torpedócsöveket már elhagyták róluk. A háború folyamán a légvédelmüket folyamatosan erősítették és ennek érdekében az amerikai hadihajókon általánosan használt 40 mm – es Bofors és 20 mm – es Oerlikon gépágyúkat is kaptak, előbbieket négyes, utóbbiakat kettes ütegekben.

Az USS Indianapolis (CA-35) nehézcirkáló 1939 szeptemberében

 

A két Portland osztályú cirkálót már eleve flottakötelék zászlóshajónak szánták, közülük a névadó USS Portland a 2. világháború alatt ott harcolt a Csendes-óceánon vívott legkeményebb csaták többségében és szerencsésen túl is élte őket (1959 – ben bontották szét), de ennek ellenére messze nem tett szert olyan nagy hírnévre, mint ikertestvére az Indianapolis, becenevén Indy.

Az Indy története a New York Shipbulilding Company camdeni gyárában, sok amerikai hadihajó szülőhelyén 1930. március 31 – én kezdődött, amikor lefektették a hajógerincet. 1931. november 7 – én bocsátották vízre, amelynek során Indianapolis városának neves szülötte, a korszak híres portréfestője és művészetpedagógusa, Lucy M. Taggart asszony avatta fel. A hajó szinte napra pontosan, 1932. november 15 – én állt szolgálatba John M. Smeallei kapitány parancsnoksága alatt és hamar olyan komoly presztizsre tett szert, hogy fedélzetén szolgálni kiváltságnak számított és szinte biztos előmenetelt jelentett. Sokat szerepelt a korabeli sajtóban, mert már pályafutása első éveiben több diplomáciai küldetést is teljesített, de Roosevelt elnök is több alkalommal vendégeskedett a fedélzetén és nagyon jól érezte magát, így nem véletlen, hogy 1936 – ban dél-amerikai jószolgálati körútjára (Brazília, Argentína, Uruguay) is az Indianapolis szállította. A hajó 1931 – től 1939-ig, a főleg rombolókból és néhány öreg csatahajóból álló Scouting Force 1 (kb. 1. Felderítő Erő, de korábban csak Cserkészflottának nevezték) zászlóshajója volt és 1932 - től San Franciscoban, illetve San Diegoban állomásozott, majd innen helyezték át Pearl Harborba. Az Indy azon kevés hajó közé tartozott, amely sértetlenül megúszta az 1941. december 7 - i japán támadást és így részt vehetett a közvetlenül utána, a japán hordozók felkutatásra indított sikertelen akcióban is.

Amerika háborúba lépése után, eleinte főleg konvojkísérő feladatokat kapott, de aztán hamar a harcok sűrűjébe került és részt vett az Új-Guinea, majd az Aleut-szigetek visszafoglalására indított hadműveletekben, az utánpótlást szállító teherhajók kísérőjeként és tűztámogató feladatkörben. 1943 novemberétől lett Raymond Spruance admirális 5. Flottájának zászlóshajója és így fontos szereplője a szigetcsatáknak. Ott volt a Gilbert-szigetek, Tarawa és a Marshall-szigetek inváziójánál, majd 1944 - ben szintén a legforróbb pontokon került bevetésre, a Marianna-szigetektől, Iwo Jimán át, egészen Okinawáig. Szerencsés hajónak tartották, mert még a legádázabb csatákat is megúszta kisebb sérülésekkel, így hajógyárba többnyire csak az esedékes korszerűsítések és átépítések miatt kellett bevonulnia. Ezek során a második kémény fölé egy plusz háromlábú árbocot kapott, az újonnan beépített radarberendezések hatalmas rácsantennáinak, de korszerűbb rádiókkal, valamint egyre több légvédelmi üteggel is ellátták. Később eltávolították a jobboldali repülőgép katapultot és a háború végső szakaszában a régi Seagull gépeket, három korszerű, ugyancsak Curtiss gyártmányú, SC-1 Seahawk hidroplánra cserélték. Szonárberendezéssel és hidrofonokkal nem szerelték fel, abból a megfontolásból, hogy zászlóshajóként, kísérő rombolói amúgy is megvédték a tengeralattjáróktól.

Az Indy szerencséje 1945. március 31 – én kezdett elfogyni, amikor Marc A. Mitscher admirális TF 54. jelzésű harccsoportjának egyik egységeként, az Okinawa elleni hadműveletek során a parti állásokat lőtte. Légvédelmi tüzérei korábban számos bombázót és kamikazét leszedtek, de azon a napon, a reggeli órákban lecsapott rá egy bombával is felszerelt Nakajima Ki-43 típusú vadászgép. A 20 mm – es gépágyúk lövedékei pillanatok alatt, darabokra szedték ugyan a támadót, de pilótájának még volt annyi ideje, hogy kioldja bombáját, ami átfúrta magát a hajótesten. Keresztülszakítva két fedélzetet, a kantinban megölt kilenc embert, kilyukasztotta az egyik üzemanyagtartályt és tönkretette a vízdesztilláló berendezést, majd miután átütötte a cirkáló oldalát is, a vízben robbant. Nemsokkal később kiderült, hogy a detonáció a két baloldali csavartengelyt is megrongálta, így a helyszíni gyorsjavítás után az Indianapolisnak haza kellett térnie San Franciscoba a mare islandi hajójavítóba, hogy teljesen helyreállítsák. A munkálatok júliusig elhúzódtak, de mire befejezték a frissen mázolt, alaposan kiglancolt Indy csillogott – villogott és a tizenhárom éves hajó úgy nézett ki, mintha most került volna ki a gyárból.

 

Charles Butler McVay sorhajókapitány (1898 – 1968)

 

1944. november eleje óta Charles Butler McVay sorhajókapitány volt a cirkáló parancsnoka, aki tekintélyes tengerészcsaládból származott, hiszen apja, idősebb Charles Butler McVay admirális volt, aki korábban az USA Fülöp-szigeteken állomásozó Ázsiai Flottáját irányította.  

McVay kapitány addigi előmenetele példás volt, kiváló minősítéssel és várható fényes jövővel. Az USS Cleveland (CL-55) első tisztjeként az észak-afrikai partraszállás, majd a Salamon-szigeteknél vívott harcok idején tanúsított bátorságáért elnyerte előbb az Ezüst Csillag, majd a Bronz Csillag kitüntetést is. Mielőtt kinevezték az Indianapolis parancsnokává, egy ideje már Washingtonban szolgált mint az Egyesített Hírszerzési Bizottság elnöke. 1945. július15 – én berendelték a san franciscoi parancsnokságra és közölték vele, hogy frissen nagyjavított hajóját jelölték ki egy szigorúan titkos rakománynak a Marianna-szigetek északi részén lévő, apró Tinian szigetre történő szállítására. A japánok elűzésében az Indy is részt vett annak idején és most a szigeten sebtében felépített, beton kifutóval is rendelkező légibázison már várta az Enola Gay névre keresztelt B-29 Superfortress nehézbombázó. A kapitánnyal nem közölték, hogy mi a rakomány, de a parancs kimondta, hogy az minden tekintetben prioritást élvez, így ha a hajót támadás érné, először azt kell menteni, ha pedig erre nincs lehetőség, az óceánba kell dobni, hogy semmilyen körülmények között se kerülhessen az ellenség kezébe.

Másnap, július16 – án két hírszerzőtiszt felügyelete mellett egy gondosan őrzött tehergépkocsin jókora, ólommal bélelt faláda, valamint két kisebb, de meglepően nehéz, henger alakú tartály érkezett, amelyeket azonnal elzártak egy raktárba, amit attól kezdve folyamatosan tengerészgyalogosok őriztek. A ládában a Little Boy nevű atombomba egyes alkatrészei és szétszerelt gyújtószerkezete, a fémtartályokban pedig az akkor rendelkezésre álló teljes Urán-235 készlet fele (kb. 90 kilogramm) rejtőzött. Július 16 – án, csak néhány órával azután, hogy a nevadai sivatagban sor került a világ első nukleáris robbantására, az Indianapolis kifutott San Franciscoból halálos rakományával. A titkos küldetés meglepően simán, baj és problémamentesen zajlott le. A hajó csak néhány órára állt meg Pearl Harborban, hogy üzemanyagot vételezzen, majd folytatta útját és végül rekordidő - alig tíz nap - alatt, július 26 – án érkezett meg Tinianra, ahol csak leadta a szállítmányt és már indult is tovább Guamra.

A rövid guami tartózkodás alatt indult el az az eseménysorozat, amely a hamarosan bekövetkező tragédiához vezetett. Az Indianapolisnak a parancs szerint, a Little Boy alkatrészeinek leszállítása után, Guam érintésével Leyte szigete volt a végcélja, hogy ott csatlakozzon Lynde D. McCormick ellentengernagy TF 95.7 jelzésű harccsoportjához. Ennek egyik egységeként, rövid rutin lőgyakorlat után vissza kellett térnie Okinawához, ahol még akkor is javában tombolt a csata.

Mivel McVay március vége óta nem volt harci zónában, mielőtt kifutott volna hajójával tájékozódott az aktuális hadihelyzetről. Oliver Naquin sorhajókapitány a hadműveleti tiszt arra a kérdésére, hogy találkozhatnak – e esetleg japán tengeralattjáróval a térségben, azt felelte, hogy elképzelhető, de ennek az esélye elhanyagolható és azért nem adhatnak egyetlen rombolót sem kísérőnek, mert nincs nélkülözhető hajójuk. Tette mindezt úgy, hogy valójában pontos információi voltak négy, az úgynevezett Peddie Convoy Route (Peddie Convoy Útvonal) közelében tevékenykedő japán tengeralattjáróról, sőt arról is, hogy alig négy napja éppen ezen az útvonalon, amelyen az Indianapolis is haladni szándékozott, az I-53 – ról indított két Kaiten öngyilkos törpe tengeralattjáró megtámadta az egyik konvojt kísérő USS Underhill (DE-682) rombolót. A hajó előbb csak megsérült, de a második, újra rohamozó Kaiten végül felrobbantotta és ettől kettészakadt. Hogy Naquin miért tartotta vissza ezeket a létfontosságú információkat, az nem teljesen világos, de általában úgy vélik, hogy azok szigorúan titkos minősítése miatt. (a kilencvenes évekig szigorúan titkos ULTRA kódfejtő rendszer révén ismerték a japánok üzeneteinek szövegét) Valószínűleg ezért is úszta meg később a felelősségre vonást. McVay kapitány tehát abban a hitben indult el hajójával, hogy nem kell ellenséges támadásra számítania, már csak azért sem, mert a japánok elvileg már teljesen kiszorultak a térségből. Azonban ha nem is sokan, de még ott voltak, ráadásul harcra készen.

 

Hashimoto parancsnok nagy fogása

 

Az I-53 és testvérhajója az I-58 a kurei kikötőben 1945 őszén

 

1945. július 30 – án éjszaka, miközben az Indianapolis 17 csomós sebességgel haladva, nagyjából félúton járt Leyte felé, a fedélzetén lévőknek fogalma sem volt róla, hogy tőlük nyugatra azon négy tengeralattjáró egyike tölti éppen az akkumulátorait a felszínen, amelyek megjelenésének valószínűsége Naquin kapitány szerint elhanyagolható volt… Az I-58 nagy – egyébként vadonatúj -, B3 típusú, nagy hatótávolságú egység volt, amely eredetileg két felderítő repülőgép befogadására alkalmas hangárral és indító katapulttal épült, de ezeket 1945 júniusában eltávolították róla, hogy a korábbi négy mellé, még plusz két Kaitent hordozhasson. Azon az éjszakán az utolsó japán tengeralattjáró offenzíva, a Ten Go hadművelet résztvevőjeként járőrözött a Peddie Convoy Route közelében, annak a Tamon harccsoportnak a tagjaként, amelybe az Underhillel végző I-53 is tartozott. (valamint az I-47, az I-366 és az I-367)

Éjjel 23 óra után Tanaka hadnagy, a navigátor volt őrszolgálatban a toronyban. Egyszer csak az alacsonyan lévő, hasas gomolyfelhők miatt sötét éjszakában, keleti irányban észrevett egy nagy mérete ellenére alig kivehető, magányos hadihajót, amely lesötétítve, de cikkcakkolás nélkül, közepes sebességgel haladt. Motchishura Hashimoto korvettkapitány, az I-58 parancsnoka megörült a hírnek. Hosszú évek óta szolgált a Császári Haditengerészetnél és az amerikai flottabázis előtt lesben álló I-24 torpedótisztjeként részt vett a dicsőséges Pearl Harbor elleni hadműveletben is. Végigharcolva a háborút, többször is indított torpedót az ellenségre (néhány napja két Kaitent, az USS Iwory rombolóra), de eddig mégsem sikerült egyetlen amerikai hajót sem az óceán fenekére küldenie. Úgy gondolta, hogy most végre kiköszörülheti a csorbát. Azonnal elrendelte a lemerülést és elindult becserkészni a magabiztos és teljesen gyanútlan amerikait. Amint sikerült pozícióba manővereznie az I-58 – at, éjfél után 15 perccel, kb. 1500 méterről két másodperces időközzel, legyező alakban kilőtte mind a hat torpedóját. Kisvártatva két erős robbanás hallatszott és a legénység ujjongani kezdett, mert végre sikerült. Sokáig tartotta magát az a legenda, hogy Hashimoto a Kaitenjeit vetette be, de biztosra akart menni és inkább a jól bevált, félelmetes Type 95 típusú torpedókat használta. A periszkópon át látta, hogy a telibetalált hajó megállt, megdőlt és középtájon erősen ég. A biztonság kedvéért, betöltette a tartalék torpedókat, arra az esetre, ha mégis felbukkanna egy esetleges kísérő romboló, vagy megadhassa a kegyelemdöfést, erre azonban nem volt szükség, mert amikor negyed óra elteltével ismét periszkópmélységbe emelkedett, hogy körülnézzen, a parancsnok már nem látott semmit a felszínen. Kódolt üzenetben közölte a 6. Flotta kurei főhadiszállásával a támadás helyét és időpontját, valamint az elsüllyesztett hajó típusát (ő sziluettje alapján egy Idaho osztályú csatahajónak vélte), majd odébbállt a környékről, hogy folytassa a vadászatot. Hashimoto a következő napokban ismét bevetette az öngyilkos törpe tengeralattjárókat, de pilótáik minden elszántsága ellenére kudarcot vallottak, így egyetlen de rendkívüli fogása az Indianapolis maradt.

 

Motchishura Hashimoto korvettkapitány (1909 – 2000)

 

Az I-58 győzelmi jelentését természetesen fogták az amerikai lehallgatóállomások is, de mind Washingtonban, mind Pearl Harborban a Csendes-óceáni Flotta főparancsnokságán egyszerűen egy primitív japán megtévesztésnek vélték és nem törődtek vele.

 

Akikről mindenki megfeledkezett

 

Az I-58 első torpedója a cirkáló elejébe vágódott, a páncélöv alatt és az 550 kilogrammos robbanófej annyira megrongálta, hogy rögtön elkezdett leválni. A második az elülső kazánházban robbant, ahol megölt mindenkit és feltépte a hajó oldalát, a jobboldali fő üzemanyagtartállyal együtt. A találatok egyenként is végzetesek voltak, nem véletlenül tartják a mai napig a Type 95 - t a valaha kifejlesztett egyik legjobb torpedónak. Lángba borult a felderítő hidroplánok üzemanyagtárolója is és kitört a tűzvész a fedélzeten. McVay aki nem a saját kabinjában, hanem a közeli készenléti szobában töltötte az éjszakát, azonnal a hídra rohant és utasította John Orr hadnagyot, az ügyeletes tisztet, hogy adasson le azonnal segélykérő üzenetet. Kisvártatva ő is a rádiósszobába ment, ahol Dale Cooper a rádiós közölte, hogy sikerült egy segélykérést leadnia, de addig próbálkozik, amíg még van áram és lehetséges. Embereit elküldte, hogy meneküljenek, ő végig a helyén maradt.

Az Indianapolis a végét járta. A sérült orr 12 méteres szakasza levált és azonnal elmerült. Mivel a vízzáró ajtók lezárására nem maradt idő, a tátongó nyílásokon óriási erővel zúdult a víz a csonka hajótestbe. McVay az utolsók között ugrott az olajjal borított vízbe, de legalább 300 embert az Indy magával ragadott a mélybe. A későbbiek tükrében talán ők voltak a szerencsésebbek. A menekülők mögött, ledőlni készülő toronyként meredt az ég felé a süllyedő cirkáló törzse, ívelt tatján a magasban, még mindig lassan forgott a négy bronz propeller. A túlélők beszámolói szerint kísértetiessé tette a látványt, a felkavarodott vízben élő, fluoreszkáló algák zöldes derengése. A több mint 10000 tonnás Indianapolist, az első torpedó becsapódásától számítva alig 12 perc alatt nyelte el a Filippinó-tenger.

Amikor másnap kivilágosodott, több mint nyolcszáz hajótörött sodródott az olajjal borított vízben. Mivel a csónakokat nem volt idő leereszteni és csak néhány mentőtutajt tudtak a vízbe hajítani, akik tudtak ezeken zsúfolódtak össze, míg a többiek ládákba, gerendadarabokba, törmelékbe kapaszkodtak. A legtöbb embernek még mentőmellénye sem volt, mert egyszerűen nem volt idejük megkeresni és felvenni, ráadásul akiknek mégis sikerült, idővel egyre inkább nyűggé, sőt életveszélyessé vált, mert a kapokfa gyapotszerű rostjaiból készült bélésük, bár elvileg vízálló volt elöregedett és egy idő után mégis kezdte megszívni magát, végül lehúzta egyre gyengülő viselőjét a mélybe.

Eleinte a hangulat oldott volt, mert a túlélők meg voltak győződve róla, hogy hamarosan megmentik őket, de ahogy telt az idő, az órákból napok lettek, a hangulat pedig egyre romlott, a fegyelem kezdett felbomlani és az embereken kezdett úrrá lenni a kétségbeesés. A halál először a sebesülteket kezdte sorban elragadni. Sokan megégtek, vagy más súlyos sérüléseik voltak, ők bírták legrövidebb ideig. Másokkal a kimerültség és a hipotermia végzett, mert hiába volt a víz meleg, az emberi test idővel mégis kihűlt benne, főleg amikor éjszaka drasztikusan leesett a hőmérséklet. Az első cápák a második napon tűntek fel, de ekkor még nem merészkedtek közel. Akadtak közöttük tigriscápák is, de többségük inkább a nem kevésbé veszedelmes, közepes méretű kék és szürkecápa volt, ráadásul egyre többen és többen.

Előbb csak az elsodródó halottakat falták fel és a csoportokba tömörülő hajótöröttek ekkor még csapkodással, kiabálással, esetleg egy az orrukra, szemükre mért jólirányzott ütéssel, vagy rúgással el tudták riasztani őket, de megízlelve a vért, a nagy halak egyre inkább megvadultak és elkezdték támadni a többiektől lemaradozó, kimerült úszókat. Az erősebbek ezt látva megpróbálták mégjobban körbefogni és így megvédeni az erejük végén járókat, de egy idő után már ez sem használt és egyre több rettenetes halálordítás hallatszott, amikor akár a csoportok közepéből is lerántottak valakit és végeztek vele.

Éjjel hideg volt, nappal forrón tűzött a nap. A hajótörötteket az éhség, de sokkal inkább az egyre szörnyűbb szomjúság kínozta, ezért dr. Charles Hayes a hajóorvos hiába kérte, sőt a végén szinte már könyörgött a tengerészeknek, hogy ne igyanak a sós, olajjal szennyezett tengervízből, sokan kínjukban mégis megtették és később szörnyű kínok között haltak meg. Egyesek hallucinálni kezdtek, és hajókat véltek látni - néha magát az Indianapolist - és egyszerűen elúsztak utánuk a semmibe, mások japánoknak képzelték társaikat, majd utolsó erejükkel őrjöngve rájuk támadtak, ha volt náluk kés, hát azzal. Folyt a vér és jöttek a cápák.

McVay kapitány, aki az egyik mentőtutajon sodródott néhányadmagával, igyekezett mindent megtenni amit a körülmények lehetővé tettek. Beosztotta a csekély mennyiségű élelmet és vizet, amit a tutajon találtak és azzal tartotta a lelket embereiben, hogy kiment a segélyhívás és már nyilván nagy erőkkel keresik őket. Ő is meg volt erről győződve, pedig ha tudta volna az igazságot, talán ő is elúszott volna a semmibe, követve megzavarodott társait. A valóságban ugyanis az US Navy illetékesei azt sem tudták, hogy az Indianapolis egyáltalán eltűnt. A kapitány később többször is megpróbált utánajárni, hogy fogták – e a vészjelzésüket, de mindig azt a lakonikus választ kapta, hogy nem, pedig ez egyszerűen nem volt igaz. Később kiderült, hogy több szárazföldi állomás és néhány hajó is vette az üzenetet, csak éppen senki sem tett semmit az érdekükben, változatos okokból. Az egyik ilyen rádióállomás parancsnoka részeg volt, egy másiké kiadta az embereinek, hogy ne zavarják és elment aludni, máshol az ügyeletes rádiós japán cselnek vélte a vészhívást és ezért nem továbbította. A Pawnee nevű tengeri vontató rádiósa azt állította, hogy ő csak az üzenet végét tudta elkapni, de a hajó nevét és pozícióját nem, ezért nem is jelentette. Az USS Salt Lake City esete pedig ha lehet még ezeknél is botrányosabb volt. A cirkáló kb. 556 kilométernyire haladt rombolóival a katasztrófa helyszínétől, így másnapra akár oda is érhettek volna, ráadásul a rádiós az egész vészhívást tisztán vette és jelentette is a kapitánynak, aki erre magához rendelte rangidős felderítő pilótáját, hogy szálljon fel az egyik Kingfisher hidroplánnal és nézzen körül a megadott koordinátáknál. Azonban a pilóta arra hivatkozva, hogy az túl messze van és nincs kedve gépével az óceánba veszni, ezt megtagadta... A kapitány nem erőltette a dolgot. Soha senkit sem vontak felelősségre mindezekért.

Miután az Indy távozott Guamból, a bevett gyakorlatnak megfelelően, a hajó jele felkerült a térséget ábrázoló térképére, majd azt a becsült sebesség és az útirány alapján időnként odébb helyezték. Amikor pedig elvileg ezen adatok alapján megérkezett úticéljához, egyszerűen levették róla, függetlenül attól, hogy valóban így történt – e, mert ezt viszont nem ellenőrizték. Így aztán miközben az Indianapolis túlélői az életükért küzdöttek, Leyte szigetén teljes volt a homály, mivel a személyesen McCormick admirálisnak, a hajó érkezéséről küldött kódolt távirat címzését rosszul fejtették meg (TF 95.7 helyett TF 75.8 – ként), így hát figyelmen kívül hagyták, mondván, másnak szól. A guami támaszpontról az Indy kifutásakor rutinszerűen elküldött rádióüzenet pedig kellőképpen zavarosra sikerült és abból csak annyit értettek meg, hogy jön az Indianapolis, de mikor, arról fogalmuk sem volt... Felkerült a tervtáblára, az érkező hajók közé, de miután nem jött, McCormick elment a lőgyakorlatra az Idahoval, azt gondolván, hogy majd vagy útközben csatlakozik kötelékéhez, vagy mire visszatér, már ott lesz a kikötőben, de az is lehet, hogy nem is jön, mert egyenesen Okinawára vezénylik.

Ahogy telt az idő, a leytei támaszponton Stuart Gibson főhadnagynak feltűnt ugyan az Indianapolis késése, de abszurd módon abból indult ki, hogy neki a beérkező és nem a nem beérkező hajókat kell jelentenie feletteseinek, így sokáig nem szólt senkinek a dologról. Kollégája Edward Henslee főhadnagy pedig egyszerűen egy nappal mindig tovább tolta a hajó érkezésének várható dátumát. Egyiküknek sem jutott eszébe, hogy valami nagy baj történhetett vele. Az Indianapolist nem kereste senki...

A napok óta az óceánon sodródó hajótöröttek felett több repülőgép is elhúzott a magasban és a távolban még néhány hajó is feltűnt, de annak ellenére, hogy McVay fellőtte a nála lévő három jelzőrakétát, egyik sem vette észre őket. Teljesen véletlenül bukkantak rájuk, amikor Wilbur „Chuck” Gwinn hadnagy, egy elgörbült rádióantenna javítgatása közben kinézve Lockheed PV-1 Ventura járőrgépe ablakán, egy széles olajcsíkot vett észre a vízen. Mivel tengeralattjáró elhárító járőrszolgálaton voltak, először azt gondolta, hogy egy sérült japán hajó nyomát látja, de aztán felfedezte a vízben úszó több száz embert. Visszarohant a pilótafülkébe és körözni kezdett a hajótöröttek feje felett és ledobatott egy gumicsónakot, néhány segélycsomaggal, majd rádiózott Peleliura, a támaszpontjára, ahonnan elindítottak egy nagy PBY 5 Catalina repülőgépet. Hazafelé menet, meglátva az USS Cecil J. Doyle rombolót, rádión beszámolt kapitányának a hajótöröttekről, aki azonnal irányt változtatott és elindult felkutatni őket. Elsőként azonban a Catalina érkezett a helyszínre, ahol Robert A. Marks korvettkapitányt és gépszemélyzetét rettenetes látvány fogadta. Ahogy gép pattogva leszállt az egyre nyugtalanabb óceánra, a hajótöröttek kétségbeesetten utolsó erejüket megfeszítve elkezdtek úszni felé. A cápák több embert is a pilóták szeme láttára ragadtak el a megmenekülés küszöbén és ők képtelenek voltak segíteni rajtuk. A Dumbo - ahogy hatalmas szárnyai miatt Walt Disney repülő kiselefántja után becézték a csónaktestű kétmotorost -, ötvenhat túlélőt vett a fedélzetére. Azokat, akik már nem fértek el a törzsben, ejtőernyőzsinórokkal a szárnyhoz kötözték, le ne essenek. Mivel így nem tudtak felszállni, Marks megszavaztatta embereit és ottmaradtak a mentőhajók megérkezéséig. Utóbb aztán őket is menteni kellett, mert a felerősödő hullámok megroppantották a túlterhelt Catalina törzsét és végül el kellett süllyeszteni, mert alkalmatlanná vált a repülésre. Mire hosszú órák múlva befutottak a hadihajók (a Doyle és később további hat másik romboló), sokaknak már késő volt és megmentőik kezei között haltak meg. A rombolók végül összesen 316 embert mentettek ki élve, közülük Robert Lee Shipman és Frederick Harrison később a kórházban haltak bele a megpróbáltatásokba. A mentés is embert próbáló feladat volt, mert számos szerencsétlenről, csak akkor derült ki, hogy már régen halottak és csak a mentőmellény tartja őket a felszínen, amikor ki akarták őket menteni. Sok holttest, már teljesen felismerhetetlen volt és bajtársaik döbbenetére nem egy olyan akadt, amelynek teljesen hiányzott az alteste, mert felfalták a cápák. A csaknem öt pokoli nap után életben maradtakat Guamra szállították és ott kórházba kerültek. Megengedték nekik, hogy levelet írjanak családjuknak, de azt nem közölhették, hogy hol tartózkodnak éppen.

Az Indianapolis pusztulása a 877 fővel, az US Navy második legnagyobb, egy hajón elszenvedett emberveszteségének számít, a Pearl Harborban elpusztult USS Arizona csatahajó 1700 halottja után. Manapság egyes kutatók megkérdőjelezik, hogy az áldozatok többségével a cápák végeztek volna és a halálesetek többségét inkább más tényezők, így a kiszáradás, sómérgezés, kimerültség, stb. számlájára írják, de így is valószínű, hogy a ragadozók száznál több embert téptek szét.

Túlélők az USS Indianapolisról

 

A feláldozható

 

Az Indianapolis katasztrófájának hírét nem hozták rögtön nyilvánosságra, hanem legalább két hétig altatták és csak augusztus 14 - én került be a lapokba, gondosan elrejtve a Japán kapitulációján ujjongó szalagcímek között. A túlélőket, miután felgyógyultak, gyorsan leszerelték, illetve szétszórták különböző támaszpontokra és hadihajókra.

Sem Nimitz, sem pedig Spruance tengernagy nem akart hadbírósági pert, elegendőnek tartottak volna egy írásbeli megrovást, ami nem töri derékba McVay kapitány karrierjét, de Ernest King tengernagy a flotta hadműveleti főnöke és James Forrestal a haditengerészeti miniszter hajthatatlanok voltak. A haditengerészet túlságosan sok, botrányos melléfogást követett el, amelyekről el kellett terelni a figyelmet, ráadásul a katasztrófa során szinte az összes tiszt meghalt (csak McVay kapitány, dr. Hayes, John Reid korvettkapitány, Lewis L. Haynes korvettkapitány, Richard B. Redmayne hadnagy és Charles B. McKissick tartalékos hadnagy maradt életben), akik közül többen is befolyásos családokból származtak márpedig számukra, de méginkább a felháborodott közvéleménynek felelőst kellett prezentálni és az Indianapolis parancsnoka ideális bűnbaknak ígérkezett. Az idős McVay admirális, a kapitány apja viszont King bosszúját sejtette a háttérben, a nagyhatalmú flottatengernagy ugyanis egykor a beosztottja volt. Amikor egy alkalommal néhány tiszttársával lányokat csempésztek fel a hajójukra, az idősebb McVay nemcsak nyilvánosan letolta és megszégyenítette őket, hanem kemény írásbeli fenyítést is kaptak. Ez ugyan nem befolyásolta előmenetelüket, de azért nyoma megmaradt a szolgálati aktáikban, King pedig tengernagyként sem felejtette el a dolgot. Nem ő lett volna az első aki megnövekedett befolyását kihasználva torol meg egy régi személyes sérelmet.

Hogy McVay nem számíthat túl sok jóra, azt már előre jelezte számára, az augusztus 13 - án összeült vizsgálóbizottság összetétele, amelynek tagja volt a guami haditengerészeti körzet parancsnoka (Naquin kapitány közvetlen főnöke), George Murray altengernagy is, aki nem biztosított az Indianapolis számára rombolókíséretet. A William Hillbert kapitány által elnökölt testület, bár elismerte, hogy nincs elegendő információ birtokában, ennek ellenére gyorsan megállapította McVay felelősségét és ezt tálalták a sajtóban is, ami végképp ellene fordította a közvélemény nagyobbik részét. A tulajdonképpeni hadbírósági eljárás csak hónapokkal később, 1945. december 3 – án kezdődött meg és sokat elmond róla, hogy McVay – nek még azt sem engedték meg, hogy saját ügyvédje lássa el a védelmét, hanem a kirendelt és teljesen tapasztalatlan James P. Cady kapitánnyal kellett beérnie, aki a per iratait csak pár nappal korábban kapta meg (ekkorra döntötték el, hogy egyáltalán mi legyen a vád…), így alig volt ideje felkészülni. Nem is brillírozott a tárgyaláson és egyesek szerint nemcsak tapasztalatlansága miatt, hanem parancsot kapott, hogy ne is nagyon törje magát…

A McVay elleni két fő vádpont a legénység és a hajó gondatlan veszélyeztetése volt, konkrétan az, hogy nem adta ki idejében a kiürítési parancsot és nem alkalmazta a cikcakk manővert.

Mindegyik gyenge lábakon állt, de a vád mindent megtett, hogy ne legyen kétséges, kit terhel a felelősség az Indianapolis tragédiájáért. Az ügyész részéről bevetett igazi nagyágyú az volt, hogy felkutatták és a légierő gépén az USA – ba szállították Hashimoto kapitányt, annak ellenére, hogy még a közvélemény és a politikusok McVay – jel ellenséges részét is felháborította, hogy egy japán fog tanúskodik egy feddhetetlen múltú, amerikai tengerésztiszt ellen.

Hashimoto kapitány hazatérése előtt, a repülőgép lépcsőjén

Hashimoto rendkívül korrekt vallomást tett, pedig az Indianapolis ha áttételesen is, de okozója volt családja elvesztésének, akik a Hiroshimát ért atomtámadás során haltak meg. Kihallgatása során részletesen beszámolt a támadás körülményeiről és hogy az Indy nem cikkcakkolt azon az éjszakán, bár a japán parancsnok szerint az sem mentette volna meg, mert könnyű célpont volt. Sok évvel később elmondta egy interjúban, hogy amikor már tudott valamennyire angolul és utólag elolvasta vallomásának leiratát, rájött, hogy a tolmács többször is megmásította szavait, vagy egyszerűen elhallgatott belőle dolgokat, mindazt, ami nem fért bele a vád koncepciójába. Az is furcsa volt számára, hogy vele, az ellenség egykori tisztjével nagyobb tisztelettel bántak, mint McVay kapitánnyal, (még száz dollár zsebpénzt is kapott...)

 A cikkcakkolás, vagyis a meghatározott időközönként végrehajtott irányváltások, bevett védekezési módszer volt a tengeralattjárók támadása ellen már az első világháború óta, de hatékonyságát bevezetésétől fogva sokan vitatták. McVay az indulás előtt kapott írásos parancs szerint, rossz látási viszonyok esetén, saját belátása szerint alkalmazhatta. Mivel július 30 – án éjszaka az idő borult volt és sötét, mielőtt aludni ment volna arra utasította az ügyeletes tisztet és a kormányost, hogy egyenes vonalban haladjanak tovább. Az ügyész ellenben végig jó látási viszonyokról beszélt és a bíróság is könnyedén átsiklott azon tény felett, hogy a túlélők elmondásuk szerint alig látták egymást a fedélzeten a sötétség miatt.

Ugyanígy figyelmen kívül hagyták, hogy az Indy a kapitányát nem tájékoztatták az Underhill pusztulásáról és kifejezett kérése ellenére sem kapott rombolókíséretet. Naquin kapitány a tárgyaláson szemrebbenés nélkül ismételte el, hogy a japán tengeralattjárók megjelenésének esélye elhanyagolható volt…

McVay kapitány a hadbírósági tárgyaláson

McVay türelmesen és egyre fásultabban válaszolgatott a feltett kérdésekre, mert hamar megértette, hogy az ítéletet valójában már a tárgyalás előtt meghozták. A legénység veszélyeztetéséért végül nem marasztalták el, mivel nyilvánvaló volt, hogy a hajó belső kommunikációs rendszere a robbanások miatt használhatatlanná vált és csak szóban, kiabálva lehetett a parancsokat kiadni, ugyanakkor, hanyagság és a hajó biztonságának veszélyeztetése miatt elítélték. Az US Navy a 2. világháború alatt több mint 350 hadihajót veszített ellenséges támadás következtében, a torpedónaszádtól a csatahajón át, a repülőgép-hordozóig, de egyik parancsnoka sem került emiatt hadbíróság elé. Ő volt az egyetlen. Az ítélet szerint a kapitány mind az előléptetési, mind a parancsnoki kinevezési listán száz helyet veszített, azaz száz nála kevesebb szolgálati idővel rendelkező tiszt mögé sorolták és ezzel egycsapásra véget vetettek ígéretes karrierjének. Ez megalázóbb volt számára, mintha lefokozták volna, vagy elküldik a haditengerészettől. Az ítélet kihirdetésekor, több volt tengerésze is felpattant a helyéről és hangosan követelte a felmentését. Nagyon jól tudták, hogy parancsnokukat az admirálisok egyszerűen feláldozták, hogy mentsék az irhájukat és a flotta presztizsét. Az ügyben baklövést baklövésre halmozó, alacsonyabb beosztású tisztek mind megúszták írásbeli megrovással, vagy még azt sem kaptak. A következő évben ugyan Nimitz tengernagy, aki Ernest Kinget váltotta a flotta hadműveleti főnöki posztján elérte Forrestalnál, hogy McVay kapitányt mentesítsék a bíróság ítéletének hátrányos következményei alól, de ez nem állította helyre sárbatiport becsületét és élete visszavonhatatlanul tönkrement.

1949-ig a new orleans – i haditengerészeti körzetben dolgozott, majd nyugállományba vonulásakor előléptették ellentengernaggyá, de utálta ha admirálisnak szólították és csak akkor viselte tengernagyi egyenruháját, ha feltétlenül szükséges volt.

McVay ellentengernagy

Az egész hátralévő életét végigkísérő, kínzó bűntudat és az átélt borzalmak megmérgezték a mindennapjait, a magánéletét, majd lassan felőrölték mentálisan. Annak idején volt parancsnokként, a hagyományoknak megfelelően, személyesen fogalmazta meg azt a levelet, amelyben értesítették az elesettek hozzátartozóit, a szeretteik hősi haláláról, később pedig hosszú, egyre kínosabbá váló levelezést folytatott Hugh Neu tengerész özvegyével, mert a szerencsétlen asszony azzal a rögeszméjével zaklatta, hogy férje egy szigeten tengődve még mindig várja, hogy megmentsék. Nem véletlen, hogy ezek után mégjobban megviselték és bántották sok tengerész rokonaitól kapott gyűlölködő levelek, telefonhívások, amelyekben őt tették felelőssé fiuk, férjük, testvérük haláláért és úgy tűnik, hogy idővel ezt már ő maga is elhitte. Idősebb korában nap mint nap hosszan imádkozott emberei lelkéért és sohasem próbált perújrafelvételt kérni az őt ért igazságtalanságok miatt, belenyugodott és mindvégig lojális maradt a haditengerészethez. Amikor 1960 – ban megalakult az Indianapolis veteránjainak egyesülete, csak hosszas rábeszélés után fogadta el a meghívást az Indianapolisban megtartott találkozóra, mert attól tartott, hogy esetleg inzultálni fogják. Végül amikor egykori emberei már kint várták a repülőtéren, őszintén meglepődött, milyen szeretettel és tisztelettel bánnak vele, mert meg volt róla győződve, hogy gyűlölik őt. Azonban nem lelhetett nyugalomra ezután sem, mert a vádaskodó üzenetek, ha idővel meg is ritkultak, sohasem szűntek meg teljesen és tovább rontotta állapotát, amikor 1962 – ben hosszú betegség után meghalt harmadik felesége Vivian, rá három évre pedig ismét családi tragédia érte, mert elvesztette kilencéves unokáját Markot is. Utolsó éveit, magányosan töltötte, jóformán csak fiaival érintkezett és végül betelt a pohár. 1968. november 6 – án délután a kertésze talált rá Lietchfieldben álló házának hátsó verandáján. Akkor már órák óta halott volt. Bal kezében egy kopott játékmatrózt szorongatott, amit még gyerekként kapott apjától és kabalaként később is mindig magánál tartott, jobbjában pedig a szolgálati revolverét, amellyel főbe lőtte magát. McVay admirális hamvait a Mexikói-öböl vizébe szórták, a lietchfield – i temetőben lévő síremlékén pedig ugyancsak végakarata szerint, neve mellett kapitányi rangja szerepel. Az Indianapolis túlélői közül az évek során, még további tizenkét egykori tengerész vetett véget önkezével az életének. Ők sem tudtak megszabadulni a múlt árnyaitól.

James és Charles McVay a veteránokkal összefogva évtizedekig küzdöttek apjuk becsületének helyreállításáért, de a flotta szóba sem akart állni velük, amikor pedig 1991- ben végre egyáltalán válaszra méltatták kérelmeiket, az kategorikus elutasítás volt. Érdekes módon végül 1997 – ben egy a floridai Pensacolában élő iskolásfiúnak, az akkor 12 éves Hunter Alan Scottnak sikerült elérnie azt, ami nekik nem sikerült. Miután látta Steven Spielberg Cápa című filmjét, amelyben a Robert Shaw által alakított Quint a cápavadász az Indianapolis egyik túlélője, a cirkáló tragikus történetét választotta a Nemzeti Történelem Napjára írt dolgozatának témájául. Felvette a kapcsolatot a veteránokkal és alaposan beleásta magát a történetbe. Hunter kutatására felfigyelt a média és felkeltette a helyi politikusok, így a kerület kongresszusi képviselőjének Joe Scarbororugh - nak a figyelmét is és így sikerült kiharcolni egy szenátusi meghallgatást, amelyen részt vett az Indy számos egykori tengerésze, Hunter Scott, Bill Toti kapitány az akkoriban kivont USS Indianapolis (SSN-697) nukleáris tengeralattjáró volt parancsnoka, aki cikket, és Dan Kurzman újságíró ( a 2. világháborúban ő is túlélt egy kamikazetámadást), aki könyvet írt az Indy tragikus történetéről. A meghallgatás nyomán az amerikai Kongresszus határozatban mondta ki Charles Butler McVay kapitány ártatlanságát, az Indianapolis nehézcirkáló elvesztésének ügyében és a legénységet a megtisztelő Elnöki egység címmel ruházta fel. Bill Clinton elnök 2000. október 30 – án írta alá a határozatot. A flotta nem volt elragadtatva egyik döntéstől sem és további egy évig jogi csűréssel-csavarással megpróbált kibújni a végrehajtásuk alól, de a nagy médiafigyelem miatt végül törölték McVay szolgálati lapjáról hadbírósági elmarasztalását. A kapitány végre békében nyugodhat.

Az egykori pensacolai iskolás felnőve, miután az Észak-Karolinai Egyetemen egy az US Navy által biztosított ösztöndíjjal közgazdaságtanból és fizikából lediplomázott, belépett a haditengerészethez és napjainkban repülőgép-hordozón szolgál vadászpilótaként.

Hunter Alan Scott a haditengerészet hadnagyaként, az Indy egyik veteránjával

 

Hashimoto kapitány a bírósági tárgyalás után hazatért Japánba, majd hamarosan leszerelt és az újjáépülő japán kereskedelmi tengerészet egyik kapitánya lett. Pályafutásának az általa irányított Kikoku Maru teherhajónak az USA nyugati partjainál elszenvedett balesete vetett véget, amelynek során huszonnégy koreai matróz életét vesztette. Az amerikai hatóságok letartóztatták, de nem ítélték el. Személye a média érdeklődésének középpontjába került, miután az újságírók kinyomozták róla, hogy ő süllyesztette el az USS Indianapolist. Nem hiányzott neki a sajtó tolakodása és szégyenében visszavonult, majd hátralévő éveiben egy sinto szentély papja volt szülővárosában Kiotóban, követve apja egykori példáját. Háborús emlékeit, köztük az Indianapolis elsüllyesztésének történetét Sunk: A japán tengeralattjáró flotta története 1941 – 1945 című könyvében adta közre.

1990 – ben Pearl Harborban találkozott az Indy néhány túlélőjével. Imádkozott az elesettekért és bocsánatot kért az általa okozott borzalmakért. Amikor 1999 – ben tudomást szerzett a McVay kapitány rehabilitálásáért indított mozgalomról, ő is igyekezett segíteni, de az eljárás végét nem érhette meg, mert 2000. október 25 – én, öt nappal azelőtt, hogy Clinton elnök aláírta volna a határozatot, 91 éves korában elhunyt.

Roncsok

Az Indianapolis egyik 40 mm – es Bofors légvédelmi ütege

Az Indianapolis roncsának szonárképe

Az Indianapolis roncsait többször is megpróbálták felkutatni, de mind a 2001 – es, mind a National Geographic által támogatott 2005 – ös expedíció sikertelen volt. Végül miután 2016 - ban előkerült a levéltár mélyéről, az LST-779 nevű nehéz partraszállító hajó korábban ismeretlen hajónaplója, amelyben szerepelt, hogy nagyjából 11órával annak elsüllyesztése előtt találkozott a cirkálóval. A koordináták és hajó sebességének alapján jobban be lehetett határolni a roncs elhelyezkedését. A 2018 – ban elhunyt Paul G. Allen milliárdos (a Microsoft társalapítója) tulajdonában lévő, korszerű műszerekkel felszerelt RV Petrel kutatóhajó 2017 augusztusában megtalálta az Indianapolist 5500 méteres mélységben. A hajó meglepően jó állapotban maradt fenn, mivel a nagy mélység miatt nem lepték el a tengeri élőlények és az áramlatoktól, de a roncsrablóktól is védve van. A leszakadt hajóorr kb. 4,5 kilométerre, míg a két elülső lövegtorony, amelyek süllyedés közben kizuhantak a helyükről, alig 800 méternyire, keletre fekszenek az óceánfenéken.

A hátsó lövegtorony, amely ma is a helyén van

Az I-58 nemsokkal élte túl zsákmányát, bár azon kevés japán tengeralattjáró közé tartozott, amelyek átvészelték a háborút. Miután 1945. augusztus 18 – án visszatért utolsó bevetéséről, hamarosan amerikai kézre került, akik gondosan kiértékelték, majd hatástalanították és miután az USS Nereus a Nagasakitól 100 kilométerre fekvő Goto-szigetcsoport partjaihoz vontatta, 23 társával együtt, az Utolsó Út Hadművelet (Operation Roads End) keretében elsüllyesztették, megtakarítva a bontás költségeit. Az egyik roncs a szonárfelvételek tanúsága szerint bizarr módon, tatjával az óceánfenék homokjába fúródva, függőlegesen áll. Ismertetőjegyei alapján, valószínűleg az I-58 lehet.

Az Indianapolis nevet 1980 és 1998 között egy Los Angeles osztályú támadó tengeralattjáró (SSN-697), majd 2019 októbere óta egy Freedom osztályú járőrhajó (LCS-17) viseli.

A háború után elterjedt és a mai napig tartja magát az a legenda, hogy az Indianapolis tragédiája, a sors büntetése volt, amely a hírhedt titkos szállítmány miatt sújtotta a hajót és szerencsétlen legénységét.

Ha tetszett a cikk, kövesse a
Háború Művészetét a Facebookon!

Még több friss hír

2024. 03. 18., 13:56
Az Oroszország és Ukrajna közötti háborúban mindkét fél, de elsősorban az ukránok több ízben bevettettek különböző típusú és méretű (pl. Sea Baby, Magura, stb.), robbanóanyaggal megrakott drónhajókat, hogy ezekkel mérjenek csapást az ellenfél tengeri és kikötői célpontjaira.
2024. 03. 11., 11:50
Az MH Klapka György 1. Páncélosdandár katonái többhetes elméleti és gyakorlati képzés keretében sajátították el a Spike LR2 típusú páncéltörő rakéta használatát és karbantartását, a tatai laktanyában, illetve a Magyar Honvédség Központi Gyakorlóterén, a Bakonyban.
2024. 03. 18., 15:07
2024-ben az EUFOR parancsnoki teendőit ellátó nemzet, így magyar csoport biztosítja a misszió MEDEVAC (Medical Evacuation), azaz egészségügyi kiürítési képességét. Beszélgetés a misszióra való felkészülés részleteiről és a külföldi szolgálat körülményeiről Dajka Attila alezredessel, az EUFOR Helikopter Alegység parancsnokával és dr. Forgács Levente hadnaggyal, az alegység egyik orvosával.
2024-04-04 12:53:29
„Európa legmodernebb tüzérségi lövedékeket gyártó fegyvergyártóműve épül Várpalota keleti városrészén – húzta alá prof. dr. Palkovics László, az N7 Holding Nemzeti Védelmi Ipari Innovációs Zrt. vezérigazgatója a Várpalotai Védelmiipari Komplexum 155 milliméteres tüzérségi lőszereket gyártó épületének alapkőletételén, április 3-án, szerdán.
2024-03-25 13:49:47
„Az ejtőernyős állomány képességének fenntartása kihívás, felkészítésük nehéz, ám az alkalmazásuk pillanatában rendkívül fontos, nélkülözhetetlen szerepet kapnak” – nyitotta meg kötetlen hangnemben a 2024-es ejtőernyős napot Sánta Gábor dandártábornok, az MH vitéz Bertalan Árpád 1. Különleges Műveleti Dandár parancsnoka.
2024-03-07 11:04:37
Semmi, mert egy hasonló méretű, ARV vontatókocsi siet segítségére, hogy biztonságos helyre szállítsa. A pótolhatatlan eszköz kezelését öthetes kiképzés alatt sajátították el a hódmezővásárhelyi és tatai honvédek, tudásukról pedig a március első hetében rendezett táborfalvai vizsganapokon adtak számot.
   MÁSOK ÍRTÁK
2024. 04. 17., 13:42
Fodor László számtalan alkalommal és szerepkörben bizonyította, hogy a hazai lövészet központi alakja, hiszen többek között lövészetvezető, bíró, edző, fegyvermester és szerszámkészítő. Nem mellesleg, közelgő nyugdíjba vonulása előtt több, mint négy évtizeden át vezette a szentendrei laktanya lőterét.
2024. 04. 16., 12:25
Ma már alig emlékszik valaki Tankó Béla grafikusművészre, aki az ötvenes évektől kezdődően a nyolcvanas évek elejéig alkotott.
2024. 04. 16., 10:37
Tizennyolc nemzet hallgatóinak részvételével kezdődött a 44. Nemzetközi Katonai Megfigyelő Tanfolyam április 8-án, az MH Béketámogató Kiképző Központban.
2024. 04. 15., 13:26
Harckocsi vezetési gyakorlatot tartott az MH Klapka György 1. Páncélosdandár Szomódon, április 9-én. A tatai katonák a „harcmezők királyával”, a Leopard 2A4HU típusú harckocsival manővereztek a változatos terepen.

  JETfly Magazin

Mint ahogy arról már közösségi oldalunkon is beszámoltunk, 2024. április 8-18. között rendezik meg a Görög Légierő Andravida légibázisán az INIOCHOS 2024 nemzetközi hadgyakorlatot. Olvasóinknak most az első spotter napról mutatunk fotókat!