2024. 10. 14. hétfő
Helén
: 401 Ft   : 367 Ft Benzin: 625 Ft/l   Dízel: 687 Ft/l   Írjon nekünk HADITECHNIKA

USS Neosho – Magányosan

USS Neosho – Magányosan
Art of WAR  |  2017. 11. 09., 09:06

1942 májusában a Korall-tengeren lezajlott a világ első olyan tengeri ütközete, amelyet kizárólag repülőgép-hordozókkal és a róluk indított repülőgépekkel vívtak meg.

Miközben a bombázók és torpedóvetők csapást csapás után mérték a szembenálló ellenséges flottakötelékekre, tőlük több száz kilométerre egy magányosan sodródó, szétbombázott hajóroncson több mint száz tengerész reménykedett abban, hogy bajtársaik megtalálják és megmentik őket.

A „Kövér Hölgy”

A hadiflották rendkívül fontos, de szinte alig ismert tagjai a különböző segédhajók és kiszolgáló egységek. Nélkülük egykor a legerősebb csatahajók, de még napjaink legmodernebb, elektronikával telezsúfolt cirkálói, sőt a hatalmas atommeghajtású repülőgép-hordozók sem tudnák maradéktalanul ellátni feladataikat, mert véges készleteik feltöltésére mindig szükség volt és nem lesz ez másképpen ezután sem.

Az ellátóhajók között, külön kategóriát képeznek az üzemanyagszállítók, amelyek a gőzgép térhódítása után váltak a flották nélkülözhetetlen részeivé, hiszen a hadihajók küldetéseik során nem mindig térhettek vissza támaszpontjaikra szenet vételezni. Ahogy a kőszén a vitorlákat, úgy a szenet, idővel a kőolaj szorította lassan háttérbe és a jellegzetes külsejű szénszállítók is lassan kikoptak a hadiflották állományából, hogy átadják helyüket utódaiknak a tartályhajóknak. A feleslegessé vált szénszállítókat általában vagy a hajóbontó telepek várták, vagy eladták őket civil társaságoknak, mivel remekül megfeleltek nagytömegű ömlesztett áru, főleg különböző ércek szállítására, de akadt közöttük olyan is, mint például az egykori USS Jupiter, amelyből átalakítása után, az US Navy első kísérleti repülőgép-hordozója lett, USS Langley néven.

A 2. világháború kitörése előtti években az Egyesült Államok haditengerészetének kevés tartályhajója volt, ezért ezek meglehetősen értékeseknek számítottak, csaknem annyira, mint egy repülőgép-hordozó. Azonban a harmincas évek végére nyilvánvalóvá vált, hogy a rendszerben álló, már kifejezetten katonai célra épült, de meglehetősen koros, 14800 tonnás Kanawah osztályú tankerek, valamint a szükség esetén bevonultatható civil egységek túl lassúak és elavultak ahhoz, hogy együtt tudjanak működni a modern, gyors csatahajókból, cirkálókból és hordozókból álló flottakötelékekkel. Mindenképpen új, korszerűbb típusra volt szükség, amely megfelel a megváltozott követelményeknek.

A flotta szakértői szerint legalább huszonnégy új tankerre volt szükség, ezért kapóra jött, hogy a new jersey – i Standard Oil Company saját céljaira tizenkét modern, az addigiaknál nagyobb méretű tartályhajót rendelt, amelyeket miután a Kongresszus jóváhagyta az ügyletet és megszavazta annak anyagi fedezetét az US Navy megvásárolt a cégtől, ezzel létrehozva a Cimarron osztályt.


A típus hivatalosan a T3-S2-A1 jelzést viselte, de az osztályba tartozó egységek észak-amerikai folyókról kapták a nevüket és építésük idején, 169 méteres hosszukkal, kategóriájukban a legnagyobbak közé tartoztak a világon. Vízkiszorításuk teljes terheléssel, vagyis 12000 tonna ( kb. 146000 hordónyi ) fűtőolajjal, vagy más kőolajszármazékkal csaknem 25000 tonna volt. Négy olajtüzelésű Babcock-Wilcox kazánjukkal és két, összesen 13500 lóerős, Allis-Chalmers típusú fogaskerék áttételes gőzturbinájukkal 18 csomó ( 32,4 km/óra ) sebességre voltak képesek. Elrendezésük a korabeli tankhajókra jellemző mintát követte. A hajótest elülső harmadánál lévő kisebb felépítményen volt a parancsnoki híd, a kormányházzal, a rádiósszobával és az antennaárboccal. A gépházat szándékosan hátul, a taton helyezték el, hogy a lehető legnagyobb hely jusson a folyékony rakomány szállítására szolgáló, hatalmas tárolóknak. A gépészeti szekció feletti, nagyobb, tatfelépítményben alakították ki a legénységi körleteket, a közösségi helyiségeket, de ez foglalta magába a méretes kéményt és a gépház szellőzőkürtőinek erdejét is. A törzs nagyrészét elfoglaló olajtárolók közül a nagyobb méretű a hajóközépen helyezkedett el, a kisebb pedig elől, közvetlenül a megemelt orrfedélzet és a parancsnoki híd között. A fedélzetet csővezetékek hálózták be és rajta a felépítményeket összekötő keskeny repülőhíd futott. A négy árbocdaru közül a legelső és a hátsó a töltőcsövek, a hajóközépen lévő alacsonyabb pár pedig elsősorban az ormótlan, motorral is felszerelt mentőcsónakok, valamint szükség esetén más nagyobb méretű teher mozgatására szolgált. A Cimarron osztályú tankerek kiváló konstrukciónak bizonyultak és mivel jól megépített, könnyen kezelhető hajók voltak, hamar megkedvelték őket a rajtuk szolgáló tengerészek is.

A vadonatúj USS Neosho ( AO-23 ) haditengerészeti tanker, vagyis becenevén a Kövér Hölgy

Az USS Neosho fedélzete 1939-ben, átépítése előtt

1938. november 2 - án New Jerseyben, a Federal Shipbuilding Company gyárában lefektették a Cimarron osztály második egysége, a Neosho nevű tanker gerincét. 1939. április 29 – én bocsátották vízre, majd augusztusban fejezték be hivatalosan. Ha a Neosho eredeti tulajdonosainál marad, elvileg azonnal bekapcsolódhatott volna a nemzetközi forgalomba, mivel azonban testvérhajóival együtt katonai célokra vették igénybe, még jelentős átépítés várt rá, hogy megfeleljen a flotta elvárásainak. Így miután elhagyta szülőhelyét, egyenesen az US Navy Puget Soundban működő gyárába hajózott, ahol hamarosan megkezdték a szükséges átalakításokat. A hajót szerkezetileg megerősítették, világosszürke festést kapott, tűzvezető rendszerrel, távmérőkkel és védett lőállásokba telepített védőfegyverzettel látták el, amely négy darab 127 mm – es többcélú lövegből, valamint négy darab 20 mm – es Oerlikon típusú légvédelmi gépágyúból állt. Az immár USS Neosho ( AO-23 ) teljes átépítése 1941 júliusára fejeződött be, majd nemsokkal ezután, John S. Phillips kapitány parancsnoksága alatt, máris fontos feladatot kapott és az események sűrűjébe került. Személyzete a behemót, de nagyon kezes és jóindulatú hajót, csak a „Kövér Hölgy” néven emlegette.

Pearl Harbor

1939 szeptembere óta dühöngött a 2. világháború, de ebből az Egyesült Államokban sokáig viszonylag keveset érzékeltek. Japán távol-keleti térnyerése és egyre agresszívabb politikája idővel mégis lépüésre késztette az amerikai vezetést, ezért 1940 tavaszán, az addig San Diegoban állomásozó Csendes –óceáni Flottát, egy esetleges japánnal vívandó háború várható hadszínteréhez jóval közelebb fekvő Hawaii- szigetekre vezényelték, a pearl harbori támaszpontra. A szakértők egy része nem volt elragadtatva az ötlettől, mivel Hawaii messze fekszik a kontinenstől és ellátása nagymértékben függött a tengeri útvonalaktól. Ráadásul mivel Hawaii térségében nem voltak olajlelőhelyek, különösen nagy problémát jelentett a szigeteken állomásoztatott repülőgépek, valamint a nagyszámú hadihajó üzemanyagellátása. A meglévő, már kiépített tárolótelepek kapacitását jelentősen ki kellett bővíteni, feltölésüket és az állandó utánpótlást pedig csak tartályhajók segítségével lehetett biztosítani. Ezért a Csendes-óceáni Flotta áttelepítése után a rendelkezésre álló összes tanker megkezdte ingajáratban a kaliforniai San Pedro - ból a repülőgépbenzin és a fűtőolaj szállítását Pearl Harborba.

A vadonatúj Neosho 1941 novembere és decembere között hat alkalommal tette meg az utat a kontinens és Hawaii között, tartályaiban fűtőolajjal, de leginkább repülőgép üzemanyaggal. 1941. december 6 - án szombaton, éppen hatodik alkalommal futott be a támaszpontra és hamarosan már ki is kötött a Hickam légitámaszpont mellett található jókora tárolótelep mólójánál, hogy megkezdhessék rakománya felének, vagyis mintegy hatezer tonna repülőbenzinnek az átpumpálását a parton álló tartályokba. A művelet késő estig tartott, majd annak végeztével a Neosho megkerülve a kikötő közepén fekvő Ford- szigetet, továbbindult, hogy az ottani üzemanyagraktár tartályait is feltöltse. Hogy kiköthessen a Ford-szigeten kereszeteznie kellett az úgynevezett „Csatahajó Sétányt” vagyis a Csendes-óceáni Flotta egymás mögé, kettesével kikötött csatahajóinak impozáns sorát. A Neosho az USS California és az USS Oklahoma között átmanőverezve tudott csak dokkolni a rakpartnál és hamarosan elkezdődött az egész éjjel tartó újabb kirakodási művelet. Másnap, december 7 – én, röviddel nyolc óra előtt a tanker éppen indulni készült, amikor váratlanul Nagumo admirális bombázóinak és torpedóvetőinek első hulláma lecsapott a kikötőre. 

John S. Phillips az USS Neosho kapitánya

A Neosho kihátrál a Ford-sziget dokkjából. Mögötte a felborult USS Oklahoma roncsa, előtte a süllyedő és égő USS California

Phillips kapitány és emberei a kimerítő éjszakai munka után hirtelen azon kapták magukat, hogy körülöttük mindenütt bombák, torpedók hullanak, géppuskáikkal lövöldöző japán repülőgépek cikáznak és mindent elborít az öböl vizét elborító, égő olaj vastag fekete füstje. Nem messze a Neosho tatjától, a torpedótalálatoktól felszakított oldalú Oklahoma a szemük láttára, a kikötőhelyén borult az oldalára. Közvetlenül az orrnál pedig égve és füstöt okádva süllyedt, sérült USS California. A zűrzavarban, a rakparton senki sem akadt, aki eloldhatta volna a kikötőbakról a kötelet, ezért Phillips kapitány egyszerűen elvágatta embereivel, hogy minél hamarabb ki tudja vinni hajóját ebből a káoszból. A Neoshonak és személyzetének szerencséje volt, mert a japánok elsősorban a csatahajókra koncentráltak, így a tankernek sikerült sértetlenül elhátrálnia a mólótól, ráadásul úgy, hogy nem ütközött neki egyik hajóroncsnak sem. Végül némi manőverezés után, a gomolygó füst leple alatt behúzódott a szemközti kisebb öbölben fekvő, merry point - i tengeralattjáróbázis dokkjába.

A támadás során 21 hajó, köztük 7 csatahajó elsüllyedt, illetve megrongálódott ( az Arizona és az Oklahoma javíthatatlanul ) 323 repülőgép megsemmisült, több mint 3000 katona és tengerész meghalt, vagy megsebesült. Csodálatos módon, a kikötőben tartózkodó nagyobb hajók közül a Neosho volt az egyetlen, amely teljesen sértetlen maradt, sőt légvédelmi tüzérei valószínűleg legalább egy japán gépet lelőttek és többet is megrongáltak. A legénységből mindössze hárman sérültek meg könnyebben, a repeszektől.

Néhány héttel később, Phillips kapitány hajója megmentéséért megkapta a Tengerészeti Kereszt kitüntetést. Az elkövetkező hónapokban a Neosho az óceánon járőröző repülőgép-hordozókat kísérte és ismét üzemanyagot szállított a kontinensről, az elpusztult készletek pótlására. 1942 áprilisában a hajót Jack Fletcher admirális Task Force 17 jelzésű flottakülönítményébe osztották be, mint ellátóhajót. A TF17 1942 májusában a TF11- gyel egyesülve, a Korall-tengerre indult, hogy útját állja az Ausztrália felé előrenyomuló japán hadigépezetnek. A kötelékben a Yorktown és a Lexington hordozók kíséretében ott hajózott az USS Neosho is.

Pánik a fedélzeten

1942. május 6-án Fletcher admirális a meglehetősen ellentmondásos hírszerzői jelentések ellenére felkészült a másnapra várható összecsapásra, mivel sejtette, hogy a japánok nincsenek messze. Az erősen hullámzó, nyugtalan tenger ellenére, a várható összecsapás miatt üzemanyagot vetett fel hajóival, majd annak végzetével utasította Phillips kapitányt, hogy a tankerrel a távolodjon el tőlük ( a déli szélesség 16. és a keleti hosszúság 158. fokának térségébe ) és várakozzon. Az admirális úgy vélte, hogy a kijelölt terület kellőképpen biztonságos, de még éppen elérhető, ha később szükség lenne újabb feltöltésre. 

A Yorktown hordozó üzemanyagot vesz fel a Neoshoról, 1942. május 6 – án

A Neosho mellé védőkíséretként a Wilford Milton Hyman korvettkapitány parancsnoksága alatt álló USS Sims ( DD-409 ) rombolót rendelte kísérőnek. Az alig kétéves Sims az amerikai rombolók legújabb generációjához tartozott, egyben osztályának névadója is volt. A mindössze 2246 tonnás vízkiszorítású, egykéményes hadihajó két modern gőzturbinája révén akár a 35 csomós sebességet ( kb. 65 km/óra) is elérhette és egyben még kiválóan manőverezett is. Lövegtornyokba telepített 127 mm – es lövegekkel, 20 mm – es légvédelmi gépágyúkkal és nyolc torpedócsővel volt felszerelve, páncélzatot viszont egyáltalán nem kapott, még a fedélzeten sem. A két amerikai hajó még aznap, nemsokkal napnyugta után érte el a számukra kijelölt térséget. 

Az USS Sims romboló ( DD-409 )

Másnap, május 7 – én felvirradt a korall-tengeri csata napja és amint megvirradt mind az amerikai, mind a japán felderítőgépek elstartoltak hordozóikról, hogy felkutassák az ellenséget. 7 óra 36 körül, az egyik japán pilóta miután elérte a számára átfésülésre kijelölt terület szélét - ahol addig nem talált semmit - és éppen csalódottan visszafordulni készült, hirtelen észrevett két kényelmes tempóban haladó hajót. Mivel a japán flotta az ellenkező irányban haladt, akiket meglátott azok csakis amerikaiak lehettek, ezért izgatottan jelentette, hogy egy amerikai hordozót lát, amelyet egy cirkáló kísér. A két hajó valójában a balszerencsés Neosho és a Sims volt. ( a magasból még tiszta időben sem volt könnyű a hajók beazonosítása, ezért nézhette a japán pilóta a lapos fedélzetű tankert hordozónak, a rombolót pedig cirkálónak ) A hír vétele után Takagi admirális a japán csapásmérő flottakötelék parancsnoka, azonnal kiadta az utasítást az ellenséges hajók elpusztítására, különös tekintettel a „hordozóra” .

A Neosho őrszemei valamikor 8 óra körül látták meg egy repülőgépet, de azt először a védelmükre rendelt légi fedezethez tartozónak hitték. ( ilyen légi fedezet azonban valójában nem volt ) Az ismeretlen gép nem jött közelebb és gyanús módon csak a távolból követte őket, majd 9 óra körül áthúzott felettük és ledobott rájuk egy bombát, ami mellé ment. Az amerikaiak ekkor még mindig azt hitték, hogy egyik saját gépük azonosította tévesen őket és ezért támadt rájuk, amikor azonban nem reagált a rombolóról Aldis-lámpával leadott azonosító fényjelzésre, nyilvánvalóvá vált, hogy szó sincs tévedésről, a japánok rájuk találtak. Mindkét amerikai hajón elrendelték a harckészültséget.

Alig fél órával később, tíz japán harci gép jelent meg és szőnyegbombázást hajtottak végre, de szerencsére nem okoztak károkat, mert az erős légvédelmi tűz miatt nem merészkedtek eléggé közel. A támadók távozása után ismét nyugalom volt, de nem sokáig, mert hamarosan egy újabb, immár tizenhét gépből álló kötelék érkezett és ez is magassági bombázást hajtott végre. Tíz gép a Simsre rontott, hét pedig a Neoshora. Bár ők sem voltak sokkal sikeresebbek az előző rajnál, de a robbanások vízoszlopai egyre közelebb csaptak fel a két hajó körül és már kisebb, bár egyelőre jelentéktelen károk is keletkeztek.

A második támadóhullám után csaknem másfél órás, felettébb nyugtalanító csend következett, amiről a riadókészültségben várakozó tengerészek tudták, hogy amikor majd véget ér, annak nagyon nem fognak örülni. Valóban 11 óra 55- kor, az addigiaknál jóval nagyobb, harminchat gépből álló kötelék csapott le rájuk. Ezek már az esetlen külsejű, merevfutós, de annál veszedelmesebb, Aichi D3A Val zuhanóbombázók voltak, amelyeknek pilótafülkéjében a japán haditengerészeti légierő legjobb pilótái ültek, akik ritkán szoktak hibázni. A két amerikai hajó sorsa megpecsételődött.

A japán gépek egyszerre támadtak, a rombolóra és a tankerre, utóbbiról még mindig azt hitték, hogy repülőgép-hordozó. 12 óra 9 - kor érte az első 250 kilogrammos bomba a Simset a kémény mögött, közvetlenül a kazánháznál, amelyet aztán még két további követett a tatfelépítménybe csapódva. A romboló amelynek fedélzete pillanatokon belül lángoló pokollá változott, előbb lelassult, majd megállt és szinte azonnal süllyedni kezdett. Lövegei és megmaradt légvédelmi gépágyúi még vadul tüzeltek a le-lecsapó japán gépekre, amikor Hyman kapitány látva, hogy hajója menthetetlen, parancsot adott az azonnali kiürítésre, de a 192 fős legénységből csak kevesen tudtak elmenekülni. Ahogy a Sims féloldalasan megdőlve a felszín alá merült, hirtelen tompa dörrenés hallatszott, majd a robbanástól kettészakadó roncs elülső része magasan kilökődött a vízből. Valószínűleg a lőszerraktár robbant fel. Mindössze Robert J. Dicken rádiós altiszt és 14 társa menekült meg, akiknek egy erősen sérült mentőcsónakra sikerült felkapaszkodniuk. A legénység többi tagja, köztük Hyman korvettkapitány ( a hajót kettészakító robbanás pillanatában, még a hídon látták ) is mind odaveszett.

Mialatt a Sims haláltusáját vívta, a Neosho is heves támadás alatt volt. Phillips kapitány minden ügyességét és tapasztalatát összeszedve próbálta kimanőverezni a légelhárító tűz ellenére újra és újra rohamozó bombázókat. A behemót hajó teljes gőzzel haladva, meglepően éles fordulatokat tett és így egy ideig sikeresen el tudta kerülni a becsapódó bombákat. Azonban a kapitány ügyességének ellenére a „Kövér Hölgy” szerencséjének hirtelen vége szakadt, ráadásul meglehetősen látványos formában. Az egyik japán zuhanóbombázó pilótája, miután gépét végzetes találat érte, meg sem próbált a vízen kényszerleszállást végrehajtani, hanem mint később a kamikazék, teljesítve az amerikai hordozó mindenáron való elpusztítására kapott parancsot, egyenesen nekivezette égő gépét a tanker jobb oldalának. A szétrobbanó D3A beterítette lángoló üzemanyagával és roncsaival a fedélzetet. A hajó legénységéből ugyan nem halt meg senki, de a 4. számú lövegnél tartózkodó Firth korvettkapitány, az első tiszt súlyosan megsérült és mire biztonságos helyre tudott jutni, karjai és arca erősen megégett. Pillanatokkal később a Neoshot gyors egymásutánban hét 250 kilogrammos és egy kisebb repeszbomba találta telibe. A tanker tatján, a teljesen szétrombolt kazánházban, Oscar Vernon Peterson altiszt kivételével szinte mindenki meghalt. Ő maga is súlyosan megsebesült, de volt annyi ereje és lélekjelenléte, hogy még időben lezárja a biztoonsági szelepeket. Ezzel számos társa életét megmentve, akiket egy szinttel lejjebb, a gépteremben így nem forrázott halálra a szétszakadt vezetékekből előtörő és mindent elborító túlhevített gőz, amely őt viszont rettenetesen összeégette.

Oscar Vernon Peterson gépész altiszt ( 1899 – 1942 ) akinek sok bajtársa az életét köszönhette

Harold Bratt másodosztályú gépész, négy emberével a gépház hátsó részében rekedt. Mivel odakint mindent elöntött a szétrobbant üzemanyag szivattyú csöveiből kiömlő fűtőolaj, lezárta a válaszfalon lévő vízmentes ajtót és megpróbálta rábeszélni rémült társait, hogy várják meg, amíg elviselhetőbbé válnak odakint a körülmények. Ketten hallgattak rá, azonban a másik kettő végül nem bírta idegekkel és miután egyikük leütötte Bratt – et, gázmaszkkal az arcukon, magukkal hurcolva az egyetlen biztonsági kézilámpát, megpróbáltak kijutni a fedélzetre. Bratt és két másik embere majdnem háromnegyed órát ült a sötét és egyre jobban megdőlő helyiségben ( abban sem voltak biztosak, hogy nem süllyednek – e el a hajóval együtt ) , miközben a beáramló olajos víz lassan már a derekukig ért. Csak ezután mertek nekiindulni, kezeiket és arcukat alaposan bebugyolálva. Megérte várniuk, mert odakint ugyan csaknem derékig ért az olaj, de a forró gőz akkorra már nem jelentett veszélyt és ők élve kijutottak. Engedetlen társaik már nem voltak ilyen szerencsések, mert útközben megtalálták olajjal borított összeégett holttestüket. Louis Verbrugge hadnagy a hajó főgépésze és Wayne Simmons gépész mindaddig a helyükön maradtak, amíg csak lehetőséget láttak a hajó működtetésére, végül azonban nekik is menekülniük kellett, de Petersonnak köszönhetően, embereikkel együtt, időben el tudták hagyni a gépházat. Eközben odafent a fedélzeten elszabadult a pokol és nemcsak a bombatámadás miatt.

A lángoló Neosho, az egyik japán repülőgép személyzete által készített fotón

A legénység tagjai az elülső és a hátulsó felépítményen tömörültek, de szinte teljesen elvágta őket egymástól, a főfedélzeten tomboló tűz és a szinte áthatolhatatlan falként közöttük gomolygó fekete füst. A fedélzeti telefon és minden kommunikációs eszköz használhatatlanná vált. Megbízható kárjelentések híján, maga Phillips kapitány sem tudta valójában hányadán állnak és fogalma sem volt róla, hogy a Neosho még meddig tud a felszínen maradni. Más megoldás nem lévén Boynton matrózt küldte hátra, hogy adja át helyettesének az üzenetét, miszerint készüljenek fel a hajó elhagyására. Boynton átverekedte magát a fullasztó füstön és a roncsokkal borított fedélzeten, majd elhadarta az üzenetet Firth első tisztnek, aki azonban az égések okozta fájdalomtól már alig állt a lábán és miután elmotyogott néhány parancsot, eszméletlenül összeesett. Nagyjából ekkor robbant fel a tőlük nem messze süllyedő Sims, amitől a küldönc és az eszméletlen Firth parancsnok körül toporgó, rémült tengerészek szinte egytől egyig pánikba estek és ez a pánik átragadt a többiekre is. Sokan azt gondolván, hogy a Neoshonak is azonnal vége, a tűz által megkímélt, így még használható állapotban maradt mentőtutajokat a vízbe lökték és a hátul tárolt, két kisebb mentőcsónakokat is megpróbálták leengedni, vagy a vízbe ugrottak, nem törődve a tengert borító vastag olajréteggel sem. 

Nem volt jobb a helyzet a parancsnoki hídon sem. Phillips kapitány az ilyenkor szokásos eljárásnak megfelelően kiadta az utasításokat a rádióstisztnek, a titkos iratok és legfőképpen a kódkönyv megsemmisítésére. Ezt hallva a hídon tartózkodók többsége, tisztek és egyszerű matrózok egyaránt, csapot-papot otthagyva, menekülni kezdtek, mondván mindenki mentse a saját életét. A navigációs tiszt ugyan tett egy erőtlen kísérletet arra, hogy visszatartsa őket, de egyszerűen félrelökték az útból. Nála aztán akkor szakadt el a cérna, amikor Phillips utasítást adott a lőszerraktár elárasztására, erre aztán ő is a többiek után rohant faképnél hagyva a kapitányt. Akárcsak a többiek a hajó másik végén, nekiestek a mentőtutajoknak, vagy egyszerűen ők is a vízbe vetették magukat, hogy minél messzebb kerüljenek a szerintük perceken belül felrobbanó tankertől. Phillips szinte teljesen magára maradva, elképedve állt a hídon, addigi hosszú, tiszti pályafutása során ilyet még nem tapasztalt. A Neoshon kitört káoszt később azzal magyarázták, hogy a tisztek nagyrésze fiatal tartalékos volt, minimális tapasztalattal, akiket teljesen megzavart, kétségbeejtett a súlyos helyzet és a romboló pusztulása. A matrózok pedig látva, hogy feletteseik menekülőre fogják, szintén menteni akarták az életüket, így teljesen felbomlott a katonai fegyelem és eluralkodott a tömegpánik. Szerencsére váratlanul előkerült Thomas Brown korvettkapitány, a hajó tüzértisztje, akit szintén magára hagytak halálra rémült emberei, de szerencsére addigra a japánok már messze jártak. (a hajó tüzérsége egyébként kifejezetten jól teljesített, mert legalább három japán gépet sikerült lelőniük és egyet megrongáltak ) Brown azonnal átvette a sebesült első tiszt posztját, segített a kapitánynak az iratok megsemmisítésében, majd kettőjük közös, erélyes fellépésének köszönhetően lassan helyreált a rend és a fegyelem.

Négy gyötrelmes nap

Az elkövetkező négy végtelen hosszúnak tűnő, gyötrelmes napot a Neosho és a Sims túlélői sohasem felejtették el egész hátralévő életükben. Miután Phillips kapitány és Browm parancsnok nagy nehezen észhez térítette a legénység tagjait, utasították őket, hogy amíg a többiek eloltják a tüzeket, néhányan a már csaknem teljesen leeresztett két kisebb mentőcsónakkal és a Sims csónakjával járják körül a Neoshot és szedjenek össze mindenkit, akit csak tudnak. Ám órákkal később, amikor végre el tudták végezni a létszámellenőrzést, kiderült, hogy a személyzet több mint fele nincs meg. A hiányzók kisebb része azok közül került ki, akik meghaltak a légitámadás során, a többség viszont úszva, vagy a mentőtutajokra kapaszkodva, elmenekült a hajóról és azóta már messzire elsodródtak, így nem tehettek értük semmit a többiek, csak reménykedhettek benne, hogy valamikor megtalálják őket valakik. 

Huszonhárom sebesült volt, közülük többen nagyon súlyos állapotban és kérdéses volt, hogy meddig maradnak életben. A hajóorvos meghalt a bombázás során - holtteste valahol a hátsó felépítmény romjai alatt feküdt és meg sem találták - , ezért Robert W. Hoag és William J. Ward szanitéceknek kellett a sebesülteket ellátni, a rendelkezésükre álló kevés kötszerrel és fájdalomcsillapítóval. Nemcsak a sebesültek, hanem a többi tengerész életét is tovább keserítette, hogy mindent és mindenkit tetőtől talpig olaj borított. A fekete, bűzlő mocskot a tengervíz még szappannal sem vitte le, így tűrniük kellett és csak álmodozhattak egy alapos zuhanyozásról.

Ha a legénység állapota siralmas volt, akkor hajójuké méginkább. Miután a fedélzeten helyre állt a rend és nagy nehézségek árán sikerült elfojtani a tüzeket, Phillips kapitány és tisztjei megkezdhették a károk felmérését. A Neosho erősen jobbra dőlt, de annak ellenére, hogy ez a dőlés lassan növekedett, egyelőre még nem fenyegette közvetlenül a felborulás veszélye. Verbrugge hadnagy többször is lemászott a gépházba, de a roncshalmazt látva szomorúan konstatálta, hogy reményei ellenére a hajót képtelen lesz újra működőképessé tenni és az is nyilvánvaló volt, hogy a víz szintje folyamatosan emelkedik, tehát valahol a vízvonal alatt lék van. Tudta, hogy csak idő kérdése, mikor éri el a dőlés azt a kritikus szintet, amikor a tanker majd átfordul és elmerül. A hajó kormányozhatatlan volt, így egy kb. másfél csomós áramlat szabadon sodorta, nagyjából északnyugat felé. Nem volt áram és gyakorlatilag egyetlen fedélzeti rendszer sem működött. A rádióberendezést ugyan újra használhatóvá tudták tenni miután sikerült megjavítani a sérült antennát, de csak a tartalék, benzinmotoros generátorral tudtak hozzá áramot fejleszteni, amelyhez kevés üzemanyaguk volt, így csak ritkán és rövid időre indították el, amikor vészjelzést és pozícióadatokat adtak le, de kétséges volt, hogy valaki vette-e az adásokat.

A tehetetlenül sodródó roncson, miden nap temetéssel kezdődött. Reggel Hoag és Ward jelentették, hogy kik haltak meg az éjszaka folyamán. Miután a kapitány elmondta felettük az imát az elesettek lelki üdvéért, a nehezékkel ellátott testeket a tengerbe temették. Phillips kapitány, hogy elvonja emberei figyelmét a minden reggel lezajló szomorú és nyomasztó feladatról, valamint súlyos helyzetükről, munkát adott nekik, nemcsak azért mert ezeket a teendőket amúgyis el kellett végezni, hanem azért is, hogy elfoglalják magukat és ne a bizonytalan jövőn tépelődjenek. Összegyűjtöttek minden fellelhető élelmet, tiszta és száraz ruhát, takarót, valamint a szerencsés módon épségben maradt víztartályból tárolóedényekbe, kannákba merték az édesvizet, így legalább abban nem szenvedtek hiányt, de mosakodásra már nem jutott belőle.

Az időjárás egyelőre szerencsére tűrhető volt, bár a nap erősen tűzött és a tenger meglehetősen nyugtalan volt az élénk szél miatt, így a hullámok gyakran felcsaptak a megdőlt fedélzetre. Ez még nem volt veszélyes, de akár egy kisebb vihar is végezhetett az úszó roncstömeggel. Hogy az erősen, idővel már csaknem 30 fokban oldalradőlő tankeren könnyítsenek valamennyit, megpróbáltak megszabadulni a jobboldali horgonytól, ami 3 tonnát nyomott. Először a lánc elszakításával próbálkoztak hirtelen kioldva a csörlőn lévő féket és a horgonyt gyorsan leeresztve. Mivel azonban a láncot arra méretezték, hogy az szükség esetén az egész hajó tömegét megtartsa, így nem jártak sikerrel. Próbálkoztak ékekkel, nehéz kalapácsokkal, de nem boldogultak ezekkel sem, végül aztán valaki az egyik helyiségben talált néhány fémfűrészt, így a tengerészek egymást váltva, csaknem fél napos kitartó nyiszálással sikeresen átvágták az egyik szemet és a horgony, vagy 300 méternyi lánccal együtt a tengerbe zuhant, bár ekkorra már tulajdonképpen mindegy volt a hajó szempontjából. Mivel a kapitány továbbra is azzal számolt, hogy bármikor el kell hagyniuk a sodródó roncsot, nagy problémát jelentett az összes ember elhelyezése. A Neosho két kisebb és a Sims ( egyébként lyukas ) csónakján, valamint a néhány megmaradt mentőtutajon kívül már előzőleg felhalmoztak a fedélzeten, minden olyan tárgyat ( asztalokat, ajtókat, pallókat ) , ami fennmarad a víz felszínén és elkezdtek tutajokat eszkábálni belőlük, de a kettes számú, jókora benzinmotoros csónakra is szükség lett volna, annak nagy befogadóképessége miatt. Még most is az állványán volt, akárcsak a dőlés miatt víz alá került párja ( ezt emiatt leírhatták ) , de az üzemanyag híján használhatatlan motor kidobása után is akkora maradt a súlya, hogy pusztán emberi erővel nem tudták elmozdítani. Végül Verbrugge hadnagy és emberei többnapos munka, kísérletezés után, emelőrudakkal és a darukról leszerelt csigákkal, kötelekkel, nagy nehezen mégis vízrebocsáthatóvá tették a monstrumot. 

A baj nem járt egyedül, ugyanis Phillips kapitány amikor ellenőrizte megmaradt térképein a légitámadások szünetében, a TF 17 - nek a vészjelzéssel együtt megadott pozícióadataikat, rá kellett jönnie, hogy navigátora pontatlanul számolt. Az eltérés látszólag nem volt számottevő, de a gyakorlatban ez tetemes távolságot jelentett és azt, hogy valószínűleg hiába keresik őket. Ő maga számolta újra a pozíciójukat, majd a rádión leadatta a javított koordinátákat, bízva benne, hogy veszi valaki és lehetőleg nem a japánok… 

A kapitány nem tudhatta, de balsejtelmei beigazolódtak. Miután a Neosho leadta vészjelzést, utánuk küldték az USS Monaghan rombolót, hogy felkutassa őket, vagy a túlélőket. A megadott koordinátáknál azonban semmit sem találtak, még egy olajfoltot sem, pedig a Monaghan az egész körzetet alaposan átfésülte. A tanker keresése azonban nem maradt annyiban. H.F Leary altengernagy parancsára az USS Tangier hidroplán-anyahajó és több PBY Catalina gép indult Noumeáról, hogy tovább folytassák a kutatást, majd május 9 – én az USS Henley romboló is csatlakozott hozzájuk. Austin kapitány a Henley parancsnoka tudtán kívül már elsőre jó irányba indult el, aztán az éjszaka folyamán egy japán hordozóról kapott jelentést, emiatt kénytelen volt elfordulni és egy jókora, mint utóbb kiderült, teljesen felesleges kitérőt tenni, ami alapos időveszteséget okozott.

A Neoshon sodródó amerikai tengerészek minderről semmit sem tudtak, mint ahogy azt sem, mi történt a TF17 – tel, egyáltalán maradt – e valaki aki keresi őket. Aztán május 10 - én délután váratlanul egy repülőgép tűnt fel az égen, szerencsére nem japán, hanem egy ausztrál felségjelzésű, kétmotoros, Lockheed Hudson tengerészeti járőrgép. Amikor sikerült fényjelekkel kapcsolatba lépni vele, a Hudson pilótája az adott helyzetben a meglehetősen komikusan hangzó „Bajban van a hajó?” kérdést tette fel. Phillips kapitány kissé meglepődött, majd az Aldis-lámpával visszakérdezett: „ Ön mit gondol???” Ezután a jelzőmatróz megpróbálta a pozícióadataikat levillogtatni a gépnek, remélve, hogy az ausztrálok megértik. A Hudson nem reagált, csak tett még egy kört, majd elrepült. Ismét következett a várakozás és a reménykedés. A nap további részében azonban nem történt semmi, nem tűnt fel sem újabb repülőgép, sem pedig hajó a láthatáron és az emberek kezdtek újra elcsüggedni. Közben a Neosho dőlése kezdte elérni a kritikus szintet és állapota annyira aggasztóvá vált, hogy a túlélőknek fel kellett készülniük gyors elhagyására. A kapitány parancsára előkészítették a csónakokat, elhelyezték bennük az élelmet és a vizet. Azonban az óvintézkedésekre végül nem lett szükség, mert másnap 11 óra 30 körül, egy amerikai Catalina járőrgép tűnt fel és körözni kezdett felettük, majd másfél órával később végre megérkezett a Henley is. 13 óra 23 - kor megkezdődött az átszállás. Először a sebesülteket szállították át, majd ezután jöhettek a többiek, összesen 109 ember a Neosho legénységéből és a Sims 14 túlélője. 14 óra 15 – kor Phillips kapitány volt az utolsó, aki elhagyta a tanker fedélzetét. Amikor mindenki biztonságba jutott, még hátra volt egy szomorú feladat, búcsút kellett venni a hűséges „Kövér Hölgytől”. Mivel nem volt rá esély, hogy elvontassák, mindenképpen el kellett süllyeszteni, nehogy esetleg az ellenség kezére kerüljön.

14 óra 28 - kor a Henley kilőtte az első torpedóját ez azonban demonstrálva azok hírhedten rossz minőségét, nem robbant fel. A második viszont bár telibetalálta a tankert és fel is robbant, de meglepő módon az roskatag állapota ellenére sehogyan sem akart elsüllyedni, nem tudni, hogy a torpedó gyenge töltete, vagy a hajó erős szerkezete miatt. Végül más megoldás híján, a 127 mm - es fedélzeti lövegekkel kezdték lőni, de így is nem kevesebb, mint 146 lövedékre volt szükség, mire a Neosho megadta magát sorsának és lassan alámerült. A romboló Phillips kapitány kérésére még három napig kutatott a térségben esetleges további túlélők után, de mindössze egy üres acélhordót találtak, amelyet valaki láthatóan tutajnak használt, de sajnos utasa már nem került elő.

A Henley a túlélőkkel az ausztráliai Brisbane felé vette az irányt, de útközben május 13 – án még végső búcsút kellett venniük Oscar V. Petersontól a Neoshoról és Ed M. Pleist tengerésztől a Simsről. Peterson altiszt, bátorságáért postumus megkapta a Kongresszusi Becsületérmet. Azonban nem ők ketten voltak a Neosho és a Sims tragédiájának utolsó áldozatai. Május 16 – án, az USS Helm rombolóról egy mentőtutajt vettek észre, amely Noumea felé sodródott, rajta négy éhségtől és szomjúságtól félholt emberrel. Közülük csak Jack Rolston és William Smith maradtak életben, Ken Bright és Thaddeus Tunnel matrózoknak már túlságosan későn jött a segítség, két nappal megtalálásuk után belehaltak az átélt megpróbáltatásokba.

Az USS Helm mentőcsónakja felveszi Jack Rolston matrózt és életben maradt társait 1942. május 16 – án. A képen lévő kézírással Rolston saját magát jelölte meg

Rolston és Smith később elmondta, hogy miután elmenekültek a Neoshoról, azt gondolva, hogy mindjárt felrobban, felkapaszkodtak az egyik mentőtutajra és hamarosan messze sodródtak. Akit tudtak kihúztak a vízből, végül miután sikerült hozzájuk kötözni további három másik tutajt, a rajtuk összezsúfolódott 68 ember megpróbált eljutni Noumeába. A velük lévő négy tiszt meg sem próbált, vagy nem is tudott fegyelmet tartani, így a kevés élelmet és vizet egyáltalán nem adagolták, ezért hamar el is fogyott. Az elkövetkező kilenc nap során társaik egymás után haltak bele az éhségbe, de leginkább a kiszáradásba. Többen szomjúságukban megitták a tengervizet is, de ezzel csak fokozták kínjaikat. Végül mindössze négyen maradtak mire rájuk találtak, de kettőjüknek már így is túl késő volt.

Megmenekülésük után Phillips kapitány megírta jelentését és nem hallgatta el a rendkívül kínos részleteket. Ő maga a továbbiakban a haditengerészeti hírszerzésnél folytatta tovább pályafutását, ahonnan 1947 – ben vonult nyugállományba ellentengernagyi rangban. 1975 – ben hunyt el. Jelentésének következményei lettek, mert beosztottjainak egy részét a Haditengerészet elmarasztalta kötelességmulasztás és függelemsértés miatt. Az érintettek, akik mindannyian tartalékosok voltak, panasszal éltek és hadbíróság elé kívántak állni, hogy bizonyíthassák ártatlanságukat. A perből azonban nem lett semmi, mert a flotta el akarta kerülni a botrányt, ami súlyosan rombolta volna a flottán belül a morált, de senki nem akarta azt sem, hogy feszültség alakuljon ki a flotta tartalékos és hivatásos állománya között. Végül mindenkit felmentettek. ( a tapasztalatlan amerikai katonák eleinte más hadszíntereken is megfutamodtak időnként, ezért sem akarták tovább bolygatni az ügyet ) 

A Cimarron osztályú tartályhajók becsülettel végigszolgálták a 2. világháborút. A Neoshon kívül még egy , az USS Mississinewa ( AO-59 ) veszett oda közülük 1944. november 20 - án az Ulithi atollnál, amikor egy Kaiten öngyilkos tengeralattjáró megtámadta . Négy egységet kísérő repülőgép-hordozóvá alakítottak át megtartva olajszállítási képességüket is. A meglehetősen öszvér megoldás ellenére, a Sangamon osztály néven ismert tanker-hordozók, remekül beváltak. A háború után a Cimarron osztály egységei közül néhányat eladtak olajtársaságoknak és ezek közül volt olyan, amely csak a kilencvenes évek elején került selejtezésre. Az US Navy kötelékében maradt egységek, többszöri modernizálás után a hetvenes évek közepéig szolgáltak és ekkor kerültek kivonásra, majd lebontásra.

A következő Neoshot ( AO-143 ) , amely akárcsak elődje, szintén haditengerészeti tartályhajó volt, 1953. november 10 – én bocsátották vízre a massachusets – i Quincyben, a Fore River Hajógyárban. Az új hajót Mrs. Phillips a Korall – tengeren elsüllyedt híres előd parancsnokának felesége avatta fel. A hajó 1954 – től egészen 1992 – ig szolgált, majd ezután tartalékba került és 2005 – ben selejtezték ki, majd bontották szét.

Az utód, az új USS Neosho ( AO-143)

Cikk: Nemes Ferenc

Ha tetszett a cikk, kövesse a
Háború Művészetét a Facebookon!
Ha lemaradt volna erről:

Még több friss hír

2024. 06. 14., 15:43
Egy új harcjármű rendszerbe állításakor az első lépések egyik legfontosabbika a kezelők vezetési rutinjának megszerzése. A június 11-ei héten az MH Klapka György 1. Páncélosdandár egyik legkorszerűbb eszközével, a Leopard 2A7HU típusú harckocsival gyakorolják a harcjárművezetők többek között a közúton való közlekedést.
2024. 06. 11., 14:36
Június 11-én és 12-én összesen 13 Gidrán harcjármű érkezik az MH Klapka György 1. Páncélosdandárhoz Tatára – jelentette be a honvédelmi miniszter.
   MÁSOK ÍRTÁK
2024. 07. 11., 10:52
A Honvéd Vezérkar és a zalaegerszegi MouldTech Systems Kft. között létrejött együttműködés keretében drónos meteorológiai mérések segítik a 46. Katonai Ejtőernyős Világbajnokság szervezőit.
2024. 07. 04., 09:57
A magyar kormány korábbi döntései alapján az állam 2024. szeptember 1-jétől térítésmentesen biztosítja a végzős középiskolások részére a „B” kategóriás vezetői engedély megszerzését, ami a KRESZ és az egészségügyi oktatást tartalmazza.
2024. 07. 03., 11:26
Különleges, római kori szarmata telep feltárásakor kerültek elő veszélyes robbanóeszközök a földből.
2024. 07. 02., 11:49
A Magyar Védelmi Exportügynökség (VEX) saját nemzeti standot állított június 17-21. között a párizsi Eurosatory védelmi ipari kiállításon, amely az egyik legnevesebb európai védelmi kiállítás.

  JETfly Magazin

A Royal International Air Tattoo szervezői bizonyára már évekkel ezelőtt elővették az eseménynaptárt: milyen évfordulót illene megünnepelni 2024-ben? Nem volt nehéz dolguk.

  NÉPSZERŰ HÍREK