USS O’Bannon – Lucky ´´O´´

A győzelem fegyvere

A 2. világháború során számos olyan eszköz született, amely döntő szerepet játszott a Harmadik Birodalom és a Japán Császárság legyőzésében. Gondoljunk csak példának okáért, a T-34 harckocsira, vagy a P-51 Mustang vadászgépre. A kisebb hadihajók közül talán a Fletcher osztályú rombolók tettek szert leginkább legendás hírnévre és vívták ki az amerikai tengerészek megbecsülését, sok borsot törve a japán admirálisok orra alá.

A huszas – harmincas években, az US Navy torpedóromboló erőinek gerincét az 1250 tonnás Wickes és a nagyobb hatótávolságú Clemson osztály adta. A két külsőre szinte egyforma, egyenes fedélzetű, négykéményes típusból összesen több mint kétszázötven példány épült és annak ellenére, hogy a 2. világháború kitörésének idején már elavultnak számítottak, még jóideig hadrendben maradtak, mivel a két háború között, a leváltásukra szánt, de lényegesen kisebb sorozatokban épült, modernebb típusok nem igazán váltották be a hozzájuk fűzött reményeket. Az újabb, a flotta igényeinek sebesség, de főleg a hatótávolság és a tűzerő vonatkozásában jobban megfelelő típus tervezését egy felmérés előzte meg, amelynek összegzése nyomán kezdtek dolgozni az Atlanti Flotta egykori főparancsnoka, a sokszorosan kitüntetett háborús hős, Frank Friday Fletcher admirális nevét viselő rombolóosztályon.

Az új hajók 115 méteres hosszukkal és 2500 tonnás vízkiszorításukkal a kategóriájukon belül a legnagyobbak közé tartoztak. Fedélzetük ezeknek is jellegzetesen egyenes volt, mellőzve a más típusokra jellemző megemelt előfedélzetet, ívelt tatrészt és eléggé nehéz, magas, összetett felépítményt kaptak. A négy Babcock & Wilcox olajtüzelésű kazánnal és a két összesen 60000 lóerős General Electric gőzturbinával elérték a 37 csomós legnagyobb sebességet (kb. 68 km/óra), hatótávolságuk pedig - ami az óriási kiterjedésű Csendes – óceáni hadszíntéren rendkívül fontos lett - 15 csomós utazósebesség mellett mintegy 8850 kilométer volt.

A Fletcherek igen sokoldalúan használhatónak bizonyultak, így kísérőhajóként, úszó légvédelmi ütegként, tüzérségi támogatóként, de tengeralattjáró elhárítóként is jól beváltak. Öt darab 127 mm – es lövegüket külön tornyokba telepítették (elől kettő, hátul három), ami nem volt igazán szerencsés megoldás, tekintettel eleve magasan lévő súlypontjukra, ami hajlamossá tette őket a dülöngélésre. Alacsony előfedélzetük miatt pedig igencsak nedves hajóknak számítottak, mert a hajlamosak voltak belefúrni orrukat a hullámokba, amelyek aztán végigmosták a fedélzetet egészen a felépítményig. A Fletcher osztály alapján kifejlesztett Allen M. Sumner és Gearing osztályoknál az alapelrendezésen nem változtattak, de a lövegek és a tornyok elhelyezését ésszerűsítették a harctéri tapasztalatok alapján. A másodlagos fegyverzet eleinte négy darab 28 mm – es gépágyúból állt, de ezeket később 40 mm - es Boforsokra cserélték és számukat hatról, idővel tízre emelték és ugyancsak növelték a 20 mm – es Oerlikon gépágyúk számát is hétről tizenkettőre. A repülőgépek jelentette egyre növekvő veszély miatt ez a légelhárító fegyverzet később nem bizonyult elégségesnek, de a típus felépítése határt szabott további bővítésének.

A Fletcher osztályt felszerelték két a hajóközépre telepített, 533 mm – es ötcsövű torpedóindítóval és a tengeralattjárók elleni harchoz a tatfedélzeten két ejtőállvánnyal és mélységi bombákkal. Ezeket később hat, a fedélzet két oldalán elhelyezett vízibombavető ágyúval (az úgynevezett K-Gun) egészítették ki, amelyek jóval messzebbre juttathatták a mélységi tölteteket, így a tengeralattjárók nehezebben tudtak egérutat nyerni.

A Fletcherek messze nem voltak tökéletesek, de a típus ennek ellenére roppant sikeresnek és hosszú életűnek bizonyult, így jónéhány, még a hidegháború évtizedeiben is aktív volt mind az amerikai, mind a vele szövetséges államok, így még az egykori halálos ellenség, Japán haditengerészeténél is. Tizenegy gyártóüzemben összesen 175 egység épült párhuzamosan a módosított, rokon típusokkal a háború végéig. Bevetésen összesen tizenkilenc veszett oda, további hat pedig annyira megsérült, hogy selejtezésre kerültek. Némileg alulfegyverzett voltuk és zsúfoltságuk ellenére, a tengerészek körében nagyon népszerűek voltak és jobban kedvelték őket, mint a típus erősebb arzenállal ellátott leszármazottait, elsősorban nagyobb sebességük és masszívabb felépítésük miatt.

Egy hajóosztály rendszerint legelső egysége után kapja a nevét, de az USS Fletchert (DD-445) érdekes módon, csak 1941 októberében kezdték építeni, így két testvére jócskán megelőzte, mivel az USS Nicholas (DD-449) és az USS O’Bannon (DD-450) gerincét már hónapokkal korábban, ugyanazon a napon, 1941. március 3 – án lefektették  Maine államban, a Kennebec folyó mellett fekvő, bath – i Bath Iron Works hajógyárban.

Tűzkeresztség Guadalcanalnál

Az USS O’Bannon nevét Presley O’Bannon tengerész főhadnagyról, az 1801 és 1805 között, a svédekkel közösen, az észak-afrikai partoknál kereskedelmi hajókat fosztogató, berber kalózok ellen vívott háború hőséről kapta. 1942. február 9 - én Mrs. Kennedy a hajó névadójának egyik leszármazottja avatta fel és négy hónappal később, június 26 – án állt szolgálatba, Edwin R. Wilkinson fregattkapitány parancsnokága alatt. Ekkorra az USA már több mint fél éve hadviselő állam volt, de a Karib-tengeren lezajlott kiképzési program, majd az eseménytelen járőrözések során nem találkozott ugyan német tengeralattjárókkal, de legénysége vízben úszó roncsok és holttestek formájában láthatta ténykedésük nyomait. Hamarosan azonban a viszonylagos nyugalomnak vége lett, mert az O'Bannont az első vonalba, a csendes-óceáni hadszíntérre vezényelték, ahol a 21. Romboló Flotilla alárendeltségében, egyenesen a mély vízbe dobták, mert nemsokkal korábban megkezdődött a véres guadalcanali hadjárat.

A Salamon-szigetek, amelynek Guadalcanal, a közelében lévő Tulagi, Florida (nem azonos az USA tagállamával), valamint Gavutu és Tamambogo is része, stratégiai fontosságúnak számított, a térség japán védelmi rendszerének központjaként szolgáló Rabaul leendő elővédjeként, de innen ellenőrizhetőek voltak az Ausztrália és Új-Zéland felé vezető hajózási útvonalak is, így ugródeszkaként szolgálhattak a délre irányuló további japán hódításokhoz. Guadalcanal szigetén a japánok repülőteret kezdtek építeni, de Alexander Vandergift tábornok tengerészgyalogosai a Watchtower Hadművelet során 1942. augusztus elején néhány nap alatt elfoglalták Tulagit, Floridát és Guadalcanal nagyrészét, majd az elmenekült japánok hátrahagyott munkagépeivel és felszerelésével befejezték a repülőtér építését, amit Henderson Fieldnek kereszteltek el és létfontosságú támaszponttá vált a továbbiakban.

A maradék japán erők miközben légierejük Rabaulból felszállva rendszeresen bombázta az amerikaiakat, a Matanikau folyó nyugati partjáról, folyamatosan próbálták visszafoglalni a repteret. Az utánpótlást és a csapaterősítéseket éjszakánként főleg gyors rombolók, időnként tengeralattjárók fedélzetén szállították, amelyet az amerikaiak később csak Tokio Express néven emlegettek.

A sziget és reptere birtoklásáért földön, vízen és levegőben folytatott öldöklő küzdelemben a japánok szokásukhoz híven nem takarékoskodtak az emberélettel és valóban értek el részsikereket, sőt még a partraszállást is majdnem sikerült meghiúsítaniuk, amikor a Savo-szigetnél Mikava Gunicsi admirális összecsapott a csapatszállítókat védő cirkálókkal és súlyos veszteségeket okozott, de amerikai hordozóktól tartva – amelyek egyébként nem voltak a térségben - visszavonult, így elszalasztotta a kínálkozó lehetőséget. Ez csak az első tengeri csata volt Guadalcanal térségében, amelyet aztán több is követett. A partvidék mentén időről-időre japán csatahajók tűntek fel és nehézlövegeik tüzével nagy pusztítást okoztak, de nem érték el a kívánt hatást és a Henderson Fielden állomásozó, úgynevezett Kaktusz Légierő a nehéz, olykor nyomorúságos körülmények ellenére harcképes maradt, így a japán főparancsnokság kénytelen volt további katonákat küldeni a szigetre, az egymást követő frontális rohamok során elszenvedett hatalmas veszteségek pótlására.

A legnagyobb japán szárazföldi offenzívát segítő, személyesen Isosroku Yamamoto admirális, flottaparancsnok által vezetett erős különítmény a Santa Cruz-szigeteknél október 26 – án ütközött meg az amerikaiakkal elsüllyesztve a Hornet repülőgép-hordozót, valamint egy rombolót és megrongálva a legendás USS Enterprise – t Halsey admirális zászlóshajóját, két rombolóval együtt, de ez a siker akkora veszteségekkel járt (99 repülőgép), hogy az admirális kénytelen volt visszavonulni.        

A guadalcanali pokolban – ahogy később nevezték a veteránok – zajló harcok alatt, az O’Bannon eleinte konvojkísérő bevetéseket hajtott végre az Új-Hebridáknál és a Déli Salamon-szigeteknél. November elején osztották be Daniel J. Callaghan admirális harci támogató csoportjába, amely a szigeten harcoló, sokat nélkülöző tengerészgyalogosok várva várt ellátmányát szállító konvojt biztosította. A hajókaraván útja már eleve igencsak rázós volt és az O’Bannonnak sok dolga akadt. November 12 – én elsüllyesztett egy a konvoj közelében ólálkodó japán tengeralattjárót és még aznap délután, amikor tizenkét, Rabaulból érkező torpedóvető indított támadást ellenük, a tizenegy lelőtt gép közül négyet az O’Bannon tüzérei intéztek el. Azonban mindez csak ízelítő volt abból, ami ezután következett, mert egy hatalmas, tizenegy nagy szállítóhajóból, két csatahajóból, egy könnyűcirkálóból és tizennégy rombolóból álló japán kötelék közeledett, hogy a 38. Gyalogos Hadosztály mintegy 7000 katonáját és felszerelését partra tegye. A fő csapásmérő erőt jelentő 37000 tonnás, régi, de modernizált Hiei és Kirishima csatahajók feladata a kötelék védelmén túl a reptér szétágyúzása volt, 356 mm - es lövegeikkel.

Az amerikaiak a légifelderítés révén tudtak a közeledő japán erőkről, de ennek ellenére megkezdték a kirakodást, ami a japán bombázók időről - időre megújuló támadásai ellenére sikeresen lezajlott. A november 13 – án éjszaka aztán a két japán csatahajó néhány rombolóval hátrahagyva a köteléket előrenyomult, hogy a terv szerint tüzérségi bombázással kiiktassák Henderson Fieldet, hogy annak repülőgépei ne tudják megakadályozni az erősítés partraszállását, de összetalálkoztak Callaghan két nehéz és három könnyűcirkálójával, valamint nyolc rombolójával, amelyek a fogadásukra érkeztek. A szemben álló erők sötétben és zuhogó esőben, a rengeteg a mélyben fekvő roncs miatt később Ironbottom Soundnak nevezett, Guadalcanal, Florida és a Savo-sziget közötti tengerszakaszon csaptak össze. A japánok csatahajói eleinte hátrányban voltak, mert lövegeikhez a szárazföldi célpontok ellen hatásosabb repeszgránátok voltak előkészítve, de amikor átváltottak páncéltörő lövedékekre, drasztikusan megváltozott a helyzet. A Hiei és az Akitsuki romboló reflektoraival befogta az Atlanta légvédelmi könnyűcirkálót, Norman Scott ellentengernagy zászlóshajóját. Annak ellenére, hogy az Atlanta tüzérei gyorsan kilőtték a japánok fényszóróit, majd magát az Akitsukit is, nemsokára összelyuggatott roncs lett, szétrombolt felépítménnyel és parancsnoki hiddal (valószínűleg több az Atlantát megnyomorító lövedék is a San Francisco 203 mm – es ágyúiból érkezett a kavarodásban…) ahol elesett Scott admirális, tisztjei nagyrészével együtt. Jenkins kapitánynak csak nagy nehézségek árán sikerült kivinnie súlyosan sérült hajóját a tűzvonalból.

Ekkor az amerikaiak a Hieire koncentrálták tüzüket és a rombolók rohamra indultak, hogy az óriás mellé merészkedve közvetlen közelből lőjék hatalmas, pagodaszerű felépítményét. A Laffey (nem azonos a Leyte-öböl legendás hadihajójával) és az O’Bannon minden fegyveréből tüzelt, sőt az O’Bannon két torpedót is indított, de azok híven az amerikai torpedók rossz híréhez, egyszerűen nem robbantak fel. A Hiei legénysége sokáig nem is tudott mit kezdeni velük, mert még kisebb lövegeik csöveit sem tudták eléggé leereszteni, hogy kárt tehessenek a támadókban. A rombolók hősies rohama kiütötte a Hieit, Hiroaki Abe admirális főparancsnok megsebesült, vezérkari főnöke Masakane Suzuki kapitány pedig elesett, de mindez sokba került, mert a Barton, a Laffey, a Monssen és a Cushing rombolók elpusztultak. A Hieit gyakorlatilag kis és közepes méretű gránátokkal bénították meg, mivel páncélzata viszonylag vékony volt, tekintve, hogy eredetileg csatacirkálónak épült és csak később, modernizálása után minősítették át gyors csatahajóvá. Ekkor páncélzatát is megerősítették, de a jelek szerint nem eléggé.

Amíg az amerikaiak a Hieivel voltak elfoglalva, annak testvérhajója a Kirishima kilőtte a San Francisco nehézcirkáló hídját, ahol Callaghan admirális is meghalt. Abe megkísérelte megmenteni sérült zászlóshajóját és utasította a Kirishimát, hogy vegye vontatóra, de ez nem sikerült és éjjel 2 körül visszavonulót fújt. Másnap reggel az égő és működésképtelenné vált kormányműve miatt csak körözni tudó Hieire előbb B-17 – es, majd TBM Avenger bombázók csaptak le, befejezve a rombolók munkáját. Végül legénysége kénytelen volt elhagyni és a védelmére ottmaradt egyik romboló torpedókkal süllyesztette el. A Hiei volt az első japán csatahajó, amely odaveszett a 2. világháború folyamán (és nem az utolsó…). Henderson Field megmenekült annak ellenére, hogy már röviddel napkelte után, egy cirkáló és egy romboló ismét ágyútüzet zúdított rá. A japánok abban a hitben, hogy ez a reggeli támadás végre sikeresen tönkretette a repülőteret, megkísérelték a partraszállást. Nem kellett volna, mert a valójában épségben maradt Henderson Fieldről és az USS Enterprise – ról felszálló zuhanóbombázók a tizenegyből hét szállítóhajót elpusztítottak egy nehézcirkálóval együtt. A maradék négy teherhajó Tassafarongánál próbált kirakodni, de az amerikai gépek ezekkel is végeztek és végül mindössze a csapatok harmadának és az ellátmány töredékének sikerült a partra jutni.

A makacs japán hadvezetés az események nyomán a Truk szigetén lévő bázisról ezúttal Nobutake Kondo admirális vezetésével küldött egy erős hadihajóköteléket Henderson Field megsemmisítésére, de a Washington és a South Dakota csatahajók már várták. Az újabb éjszakai ütközetben a radarral felszerelt Washington ronccsá lőtte az előző összecsapást túlélő Kirishimát, amelyet legénysége elsüllyesztett. Ezek után a japánok véres fejjel voltak kénytelenek visszavonulni.

A Guadalcanalért vívott ádáz küzdelem természetesen mindezzel még messze nem ért véget és a dzsungel, mocsarakkal borított szigeten továbbra is kegyetlen csaták zajlottak. A japánok újabb és újabb frontális rohamokkal próbálták áttörni az amerikai védelmi vonalakat. A harci veszteségeken túl ráadásul tömegesen szedték áldozataikat mindkét oldalon a rovarok és a mocskos víz által terjesztett trópusi betegségek is. Végül a japán főparancsnokság nagy nehezen belátta, hogy az egésznek már nincs értelme és némi hezitálás után, 1942. december 31 – én utasítást adott a szigeten harcoló alakulatok evakuálására, amelyet 1943. február 9 – vel bezárólag, a légierő hathatós támogatásának köszönhetően a flotta sikeresen végrehajtott.

Burgonyavész

Az O’Bannonra, amely a véres csatát személyi veszteség és sebesültek nélkül vészelte át és ezután csak „Lucky O” – ként (Szerencsés „O”) emlegették, néhány hónapig nyugalmasabb idők köszöntöttek. Új parancsnoka az addigi első tiszt, Donald J. McDonald fregattkapitány lett. McDonald a csendes-óceáni hadszíntéren szinte újoncnak számított. 35 éves volt, hivatásos tengerésztiszt, nem tartalékos, aki eddig nagyrészt szárazföldi, bár igen felelősségteljes beosztásokban szolgált. Két évig volt szárnysegéd a Fehér Házban, majd 1940 – ben, az akkor még semleges Egyesült Államokból különleges megfigyelőként Európába küldött Robert Lee Ghromley admirális segédtisztje lett. Londoni beosztásában a saját bőrén tapasztalta meg a háborút, jóval azelőtt, hogy hazája hadbalépett volna. Átélte az angliai légicsatát és a brit főváros bombázását. 1942 tavaszán vezényelték haza, ezután más hajókon töltött néhány hónapos „szoktatás” után lett az O’Bannon első tisztje, majd a guadalcanali csata után nemsokkal a hajó új parancsnoka.

1943. április 5 – én éjszaka az O’Bannon a Salamon-szigetek nyugati részéhez tartozó, apró Russel-szigetcsoport közelében cirkált, amikor a radarosok egy magányos, mozdulatlan objektumot vettek észre. Annak ellenére, hogy komolyan fennállt egy esetleges csapda veszélye, McDonald úgy döntött, hogy kockáztat és megközelíti. Közelebb érve, a holdfényben egy japán tengeralattjáró képe bontakozott ki, de az furcsa módon meg sem próbált elmenekülni, vagy éppenséggel támadni.

A hajó a RO-34 jelzésű, Kaichu III típusú egység volt. 1200 tonnás vízkiszorításával és 73 méteres hosszával, japán mércével csak közepes méretűnek számított. Nem látták el repülőgéphangárral és indító katapulttal, fegyverzete pedig négy torpedócsőből és egy 76 mm – es fedélzeti ágyúból állt. Nagyságrendileg és külsőre leginkább a német IX - es osztályhoz volt hasonló.

Ahogy közeledtek hozzá, az O’Bannon parancsnoki hídján próbálták kitalálni mivel is van dolguk és miért viselkedik olyan szokatlanul. Végül McDonald úgy döntött, hogy további találgatás helyett, a bevált módszer szerint egyszerűen legázolja, ezért teljes sebességre adott utasítást és a romboló nekilódult. Azonban az utolsó pillanatban a kapitány mégis meggondolta magát és visszakozott, mert rájött, hogy a RO-34 talán aknarakó küldetésen jár és ha nekimennek, ők is felrobbanhatnak vele együtt. Az utolsó pillanatban a propellerek hátramenetbe kapcsolásával és egy éles balfordulóval sikerült elkerülni az ütközést, de csak éppen hogy, mert a két hajó szinte súrolta egymást. Az amerikaiak jól látták, a RO-34 tornyán a jókora, fehér azonosítószámot és fedélzetről felugráló, láthatóan a legszebb álmukból felriasztott, az éjszaka is tikkasztó forróság miatt (valószínűleg ezért bóbiskolhattak el az őrszolgálatosok a toronyban), csak rövidnadrágot és sapkát viselő japán tengerészeket, akik kissé kábultan és csodálkozva bámulták a föléjük tornyosuló, komótos tempóban elhaladó amerikai hajót.

Aztán az egyik tiszt, vagy altiszt végre magához tért a pillanatnyi döbbenetből és torka szakadtából parancsokat kezdett ordítani. Emberei azonnal rohangálni kezdtek a fedélzeten, hogy előszedjék a lőszert és a fedélzeti ágyút tüzelésre kész állapotba hozzák. Szerencsére időbe telt, amíg a vízmentes tárolóból ki tudták bányászni a lövedékeket. McDonald parancsnok hirtelen azon kapta magát, hogy ugyanabban a cipőben jár, mint néhány hónapja Abe tengernagy a Hiei fedélzetén, mivel a kis távolság miatt ők sem tudták egyetlen löveg, vagy gépágyú csövét sem kellőképpen leereszteni ahhoz, hogy megtisztítsák vele a RO-34 fedélzetét, kézifegyvert pedig senki sem hordott magánál. A tengeralattjáró személyzete ellenben kifejezetten előnyös pozícióba került, amit gyorsan fel is ismert és ha sikerül a 76 mm – est előkészíteniük, néhány jólirányzott lövéssel, igazi vérfürdőt rendezhettek volna.

Mindenképpen el kellett terelni valamivel az ellenség figyelmét az ágyújáról, ezért a kapitány jobb ötlet híján lekiáltott embereinek a hídról, hogy kezdjék dobálni a japánokat, mindennel  ami a kezük ügyébe kerül. Hamarosan a kötélbontó vastól, a csavarkulcson át, a konzervdobozig mindenféle kacat kezdett záporozni a RO-34 – re és a tüzérei nyakába. Valaki, miközben „muníciót” keresett, felrántva az egyik jókora láda fedelét, a konyhának szánt jófajta, maine – i krumpliba markolt bele és azzal kezdte hajigálni a japánokat, akik teljesen megzavarodtak és pánikba estek, főleg amikor társai is csatlakoztak hozzá és az öklömnyi sárga gumók úgy kezdték verni a tengeralattjárót, mint a jégverés. A megzavarodott japán tengerészek nem tudván mire vélni az egészet, valószínűleg meg voltak győződve róla, hogy tojásgránátokat dobálnak rájuk. Többségük kétségbeesetten próbálta megkeresni és a tengerbe, vagy az elszántabbak dühösen káromkodva a hadihajóra visszadobni a „gránátokat”. Közben nem tűnt fel nekik, hogy közönséges burgonyáról van szó és egyik sem robbant fel…

Az égből hulló zöldség éppen annyi időre vonta el a RO-34 tengerészeinek figyelmét, amíg az O’Bannonnak sikerült elegendő távolságba jutnia ahhoz, hogy használhassa tüzérségét. Megszólaltak a gépágyúk és alaposan megsorozták a tengeralattjáró tornyát, amely azonnal vészmerülésbe kezdett és pillanatok alatt eltűnt a felszínről, úgy, hogy tüzérei miután mégis sikerült vaktában megereszteniük egy lövést, alig tudtak beugrálni a búvónyílásokon. A közben eltávolodott O’Bannon persze azonnal visszafordult és több sorozat vízibombát küldött utána. A rombolón ennek ellenére nem voltak biztosak az eredményben, de mint később kiderült, a RO-34 nem tért vissza a támaszpontjára és 66 főnyi személyzetével együtt odaveszett. Újabb trófea került a Lucky „O” győzelmi listájára.

A romboló legénysége eredetileg nem csinált különösebben nagy ügyet a később Maine Potato Episode néven elhíresült történetből, így az csak azután vált közismertté, hogy a Raider’s Digest újságírói értesültek róla és megjelent egy cikk a magazinban. Éppen ezért sokan csak érdekes háborús anekdotának tartják a sztorit, amit a sajtó fújt fel jó alaposan.

Sok évvel később, McDonald parancsnok, egy már nyugalmazott ellentengernagyként adott interjúban úgy nyilatkozott, hogy emlékei szerint, amikor elhaladtak a RO-34 mellett, a közelében ácsorgó hajószakács megjegyezte: „Olyan közel van, hogy akár egy krumplival is megdobhatnám.” Az admirális szerint ezt az elejtett mondatot színezték az újságírók. Ha valóban így történt, akkor valóban alaposan kiszínezték… Mindenesetre akár így történt akár nem, az O’Bannon veteránjai szívesen mesélgették a sztorit később, sőt egyikük Ernest Herr egyebek mellet, egy hosszabb írásban is megemlékezett róla. További érdekesség, hogy állítólag a mai napig, az egyik legelső tudnivaló, amit az amerikai fegyveres erőknél a kiképző őrmesterek az újoncok fejébe vernek: „Ha burgonyát dobnak feléd, ne ess pánikba!” Úgy tudni, hogy ez az 1943 tavaszán történtek nyomán került be a kiképzési programba és azóta is szerves része...

1945 nyarán, hónapokkal a RO-34 elsüllyesztése után, az O’Bannon legénysége váratlan ajándékot kapott a büszke maine – i burgonyatermelőktől, akik természetesen értesültek a lapokból a történtekről. Az általuk készíttetett, pergamentekercset mintázó bronztáblát a tengerészek egy jól látható helyre erősítették és ott is maradt a hajó egész további pályafutása alatt.

Hosszú, dicsőséges életút

A részben burgonyával megvívott csata után az O’Bannon továbbra is a térségben maradt és több kemény összecsapásban is részt vett a gyakran még mindig túlerőben lévő japán erőkkel, amelyek előbb utánpótlással próbálták ellátni, majd evakuálni az apró szigeteken rekedt csapataikat. A Kolombangara-sziget mellett, a Kula-öbölben különösen ádáz harcok dúltak a helyőrség kimentése érdekében. Ezek közül a legvéresebb, a legutolsó, a Vella Lavella-öbölben lezajlott október 6 – i ütközet volt, amikor kilenc japán romboló és tizenkét kisebb, szedett-vedett egység érkezett Matsuo Ijuin ellentengernagy parancsnoksága alatt a mintegy 600 japán katonáért. Frank Robinson Walker kapitány a sziget mellett tevékenykedő rombolókötelék parancsnoka segítséget kért Halsey admirálistól, de végül nem várta be az erősítést és késő este az O’Bannon, a Selfridge és a Chevalier szembeszállt a túlerőben lévő ellenséggel. A lövegekkel, de főleg torpedókkal vívott közelharcban a Yugumo romboló vált elsőként lángoló roncstömeggé, de előtte még sikerült úgy telibe találnia a Chevalier elülső lőszerraktárát, hogy annak levált az egész orr része és harcképtelenné vált. A kavarodásban az O’Bannon teljes erővel hátulról beleütközött és teljesen tönkretéve a hajtóműveit és beleékelődött a tatjába. A két hajó összeakadása végül szerencsének bizonyult, mert az O’Bannon a fedélzetére tudta venni Chevalier legénységét. Kapitánya dühében, maradék torpedóit a lángoló Yugumóba eresztette, a ronccsá vált amerikai rombolót pedig másnap az erősítésként érkező USS La Valette süllyesztette el, akárcsak több mint egy kilométerre elsodródott, leszakadt orr részét. A Selfridge eközben egyedül viaskodott két másik japán rombolóval és alaposan helybenhagyta őket, szintén elveszítve  orr részét, de ennek ellenére túlélte a csatát. A japánoknak végül sikerült 589 katonájukat kimenekíteni, mert amíg a rombolók élet halál harcukat vívták, a kisebb segédhajók eljutottak a parthoz és fedélzetükre vették őket. Ijuni admirális ezután sietve visszavonult, mert a közeledő három amerikai rombolót cirkálóknak vélte.

A csata után az O’Bannont Tulagiban ideiglenesen kijavították, majd hazatért az USA –ba teljes felújításra. Miután 1944 márciusában visszatért a csendes-óceáni hadszíntérre, részt vet a szigetcsatákban és a Leyte – öbölben, a Fülöp-szigetekért vívott harcokban, majd a háború végső szakaszában Okinawánál látott el tűztámogató, biztosító és konvojkísérő feladatokat. 1945. január 31 – én három társa segítségével végzett a RO-115 – tel, a harmadik tengeralattjárójával is.

A Japán Császárság kapitulációjáról szóló dokumentumot 1945. szeptember 2 – án írták alá a Missouri csatahajó fedélzetén, amelyet a Tokiói-öbölbe az O’Bannon, a Nicholas és a Taylor rombolók kísértek be. Nemsokkal később hazatért San Franciscoba, ahol mint a háború befejezése után a harctérről elsőként hazatérő amerikai hadihajót ünnepséggel fogadták. Ezt követően San Diegoba hajózott, ahol nagyjavításon esett át, majd 1946 májusában tartalékba került.

A nyugalom 1949 januárjáig tartott, amikor a kibontakozó hidegháború nyomán reaktiválták és miután átminősítették kísérő rombolóvá, jelzését pedig DDE-450 – re változtatták, korszerűsítés után a 7. Flotta állományába került, Pearl Harbori állomáshellyel. A koreai háború kitörése után a Koreai-félsziget partjaihoz vezényelték. Itt előbb konvojkísérő, majd főleg tüzérségi támogató feladatokat látott el, 1952 júniusáig. A következő években részt vett több atomkísérletben is, például az Eniwetok atollnál mint  megfigyelőhajó. A 7. Flotta egységeként fő működési területe a Tajvani-szoros, Okinawa és a Japán-szigetek  partvidéke volt, itt járőrözve ellenőrizte a zsúfolt hajózási útvonal forgalmát és a teherhajók rakományát.

Az O’Bannon kétszer járt a vietnami hadszíntéren, előbb 1964 – 1965 – ben, az USS Kitty Hawk (CVA-63), majd 1967 - 1968 – ban az USS Constellation (CVA-64) hordozó kísérőjeként. A hordozók védelme mellett tűztámogató bevetéseket is teljesített és többször is tűzpárbajt vívott az észak-vietnami erőkkel. A két vietnami bevetés között, a NASA űrprogramjában a visszatérő űrkabinok felkutatása volt a feladata.

1970. január 30 – án ünnepélyes keretek között levonták az USS O’Bannon és ikertestvére, az USS Nicholas lobogóját. A két veterán egyidőben, ugyanabban a gyárban épült és egyszerre is vonultak nyugállományba. Hamarosan mindkettőt kiselejtezték és két évvel később lebontásra kerültek. Az O’Bannon pályafutása során a 2. világháború alatti bevetésekért 17 harci csillagot kapott, majd Koreában további hármat érdemelt ki és elnyerte a megtisztelő Elnöki Egység címet is. Méltán szolgált rá a Lucky „O” becenévre, mert mindenkori legénységéből amennyire tudni lehet senki sem vesztette életét, sőt még csak meg sem sebesült. Nevét egy Spruance osztályú romboló kapta meg (DD-987), amelyet huszonhat év szolgálat után, 2005 – ben vontak ki a hadrendből és 2008 – ban egy hadgyakorlaton süllyesztettek el.

A burgonyacsata emlékét őrző bronztábla a hajó leszerelése után a Maine Tengerészeti Múzeumba került és ott volt látható a hetvenes évek végéig, de napjainkra sajnos nyoma veszett…