USS Sculpin – Önkéntes hullámsír

Sculpin

Az amerikai haditengerészet a harmincas években a tengeralattjárók új típusainak sorát állította hadrendbe, hogy leváltsa az 1. világháborúból megörökölt, elavult egységeket. Az új, átmenetinek tekintett típusok egységeit előszeretettel nevezték el tengeri állatokról, mint a Salmon, vagyis lazac osztályba tartozókat, majd a harmincas évek második felében a továbbfejlesztett Sargo (fehér durbincs) -osztály tagjait is. Ezek utódai lettek a sikeres - egymáshoz egyébként nagyon hasonló - Balao , Gato és Tench-osztályok, amelyek a 2. világháborúban az amerikai tengeralattjáró erők gerincét adták, sőt közülük jónéhány alaposan modernizálva még 1945 után is rendszerben maradt. Mindegyiket a Csendes-óceán támasztotta kihívásoknak megfelelően tervezték, közepes méretükhöz viszonylag nagy sebesség és hatalmas hatótávolság társult.

A Sargo-osztály hajóinak teljes vízkiszorítása 2388 tonna volt, hosszuk pedig 94,6 méter. Meghajtásukra az első hat egységbe, amelyeket a grotoni Electric Boat Company gyártott, négy darab Hooven-Owens-Rentschlerm röviden HOR kettős működésű motort építettek, amelynek technikai alapja sajátos módon egy jól bevált, késői gőzgéptípus volt, ezért annak egyes gépészeti megoldásait átvették az újonnan konstruált dízelmotornál is. Az éppen emiatt fellépő sok műszaki probléma miatt ezek a bonyolult hajtóművek felettébb megbízhatatlanoknak bizonyultak, ezért később kicserélték őket négy 16 hengeres, General Motors Model 16-248 – ra (a Portsmouth Naval Shipyard – nál és a Mare Island Naval Shipyardnál épült példányok már eleve ezekkel épültek), amelyek a generátorokkal és a hozzájuk kapcsolt elektromos motorokkal kombinálva, mintegy 5200 – 5500 lóerős teljesítményt produkáltak. Ez 21 csomós felszíni (kb. 39 km/óra) és 8,76 csomós (kb. 16 km/óra) vízalatti sebességet tett lehetővé. A Sargo-osztály egységeinek hatótávolsága elérte a 20000 kilométert, víz alatt pedig két csomóval haladva akár 48 órát is eltölthettek folyamatosan, köszönhetően az új fejlesztésű, 126 cellás Sargo akkumulátorrendszernek.

A fegyverzet nyolc 533 mm – es torpedócsőből (négy elől és négy hátul, összesen 24 torpedóval), egy 76 mm – es fedélzeti ágyúból és két – két 7,62, valamint 12,7 mm – es légvédelmi géppuskából állt.

A negyedikként megépült SS-191 jelzésű egység a Sculpin nevet kapta, egy ronda, kistermetű, viszont tüskékkel alaposan felfegyverzett fenéklakó hal után. Gerincét a Kitteryben működő, a Portsmouth Haditengerészetei Hajógyárban fektették le 1937. szeptember 7 – én, majd 1938. július 27 - én bocsátották vízre Joseph R. Defrees ellentengernagy (a felderítő, vagy cserkészflotta akkori vezérkari főnöke) és felesége Bernice asszony jelenlétében, aki az új hajó keresztanyja lett. A Sculpin fél ével később, 1939 januárjában lépett aktív szolgálatba Warren D. Wilkin hadnagy parancsnoksága alatt.

Négy hónappal később, amikor még javában zajlott a többségében újoncokból álló legénység kiképzése, a hajót váratlanul New Hampshire partjaihoz vezényelték, ahol május 23 – án ugyancsak vadonatúj testvére az USS Squalus (SS-192) balesetet szenvedett. A helyszínre érkező Sculpin legénysége előbb a vészjelző vörös füstbombát, majd a felszínen lebegő, telefonvezetékkel felszerelt mentőbóját vette észre, így sikerült kapcsolatba lépniük a mélyben rekedt bajtársaikkal. A napokig tartó, bravúros mentőakció során a Sculpin végig a helyszínen maradt és személyzete tevékenyen részt vett a túlélők kimentésében.

1940 januárjában helyezték át a csendes-óceáni flotta alárendeltségébe, így rövid ideig San Diego, majd ezután Pearl Harbor lett a bázisa. Ahogy azonban a háborús feszültség egyre fokozódott a Távol-Keleten, erősítésként más korszerű egységekkel együtt, az USA Fülöp-szigeteken, a manilai kikötőben állomásozó Ázsiai Flottájához került. Közvetlenül a Pearl Harbort ért támadás után, 1941. december 8 – án Lucius H. Campbell parancsnok irányítása alatt a Seawolf - fal kifutott a nyílt óceánra, hogy felkutassák a japán csapásmérő erőket, de a rossz időjárás miatt nem sikerült egyetlen ellenséges hajót sem elkapniuk, sőt valójában még csak nem is látták őket. A Sculpin az elkövetkező hónapokban többször is indított torpedókat a térségben felbukkanó japán a szállító és hadihajókra, de a hírhedten gyatra Mark 14 torpedók miatt legjobb esetben is csak megrongálnia sikerült őket. Első megerősítetten sikeres támadását ötödik őrjáratán (1942. szeptember 8. – október 26.) 1942. október 7 – én, a pápua új-guineai New Ireland szigetnél érte el, amikor elkapta a 4731 tonnás Naminoue Marut. Egy héttel később végzett a 2000 tonnás Sumoyoshi Maruval és a sikeres küldetés végén, megrongálta a Yura könnyűcirkálót is. Nyolc őrjárata alatt, legalább tizennyolc ellenséges hajót támadott meg és ezek közül ötöt igazoltan el is süllyesztett.

Bevetésen eltűnt

A Sculpin 1943. november 5 – én futott ki Pearl Harborból következő, kilencedik küldetésére Fred Connaway korvettkapitány parancsnoksága alatt. A 32 éves Connaway pályafutását a Texas csatahajón kezdte, de később önként jelentkezett tengeralattjárós kiképzésre. Több egységen is szolgált beosztott tisztként, majd 1940 – től a kiképzőhajónak használt, régi típusú S-48 kapitánya lett az Atlanti-óceánon. Így történt, hogy Connaway profi és gyakorlott tengeralattjárós létére a Sculpinnal indult első igazi, harci bevetésére.

A Sculpin legénysége öt tisztből, valamint ötvennégy tengerészből és altisztből állt, ezúttal azonban velük tartott John P. Cromwell sorhajókapitány is. Connaway – hez hasonlóan Cromwell is veterán tengeralattjárósnak számított, de ennek ellenére neki is ez volt az első éles bevetése. Képzett hajómérnök volt, de már jóideje a vezérkarnál töltött be különböző hivatali beosztásokat, elsősorban műszaki vonalon.

A két kapitány a kapott feladattal rögtön a mélyvízbe került, de igyekeztek azt a legjobb tudásuk szerint végrehajtani. A személyesen Charles A. Lockwood admirálistól, a Csendes-óceánon tevékenykedő amerikai tengeralattjáró erők főparancsnokától kapott parancs szerint az Új-Guineától, kb. 1800 kilométerre, északkeletre fekvő Truk Atoll körzetében kellett japán hajókra vadászniuk az USS Apogon (SS-308), az USS Spearfish (SS-190) és az USS Searaven (SS-196) tengeralattjárókkal, a németektől átvett farkasfalka taktikát alkalmazva. A fő különbség a németek sokáig nagyon sikeres módszeréhez képest az volt, hogy az amerikai hajók az utasításokat és a megtámadandó konvojok helyzetét nem egy szárazföldi központból, hanem a farkasfalka parancsnokának hajójáról – jelen esetben a Sculpinról – kapták. Cromwell feladata tehát a közös akció irányítása és koordinálása volt.

Truk a japán flotta legfontosabb bázisának számított a dél csendes-óceáni térségben, ahol a hatalmas lagúnában gyakran számos nagy és fontos egység is állomásozott. A kikötőt erődítmények sora, jól kiépített, erős parti és légvédelmi tüzérség, valamint aknazár védelmezte, de a sűrű be és kimenő hajóforgalom miatt ideális vadászterületnek számított.

A Sculpint akkor látták utoljára, amikor november 7 – én a Johnston-szigeten üzemanyagot vételezett. Ezután november 29 – én a parancsnokság rádión utasította Cromwellt a farkasfalka akció elindítására, de az üzenet vételét senki sem nyugtázta és amikor 48 órával később sem sikerült kapcsolatot létesíteni vele, már sejtették hogy a Sculpin odaveszett. 1943. december 30 – án nyilvánították bevetésen eltűntnek legénységével együtt, majd a következő év márciusában törölték a hajólajstromból. Hogy mi történt vele, az sok más elveszett hadihajó esetéhez hasonlóan csak a békekötés után, a hadifogságból hazatért túlélők beszámolóiból derült ki. Közülük George Rocek, aki gépész altisztként szolgált a Sculpin fedélzetén, 1979 – ben részletesen beszámolt hajója pusztulásáról és mindarról, ami ezután vele és társaival történt a Polaris Magazinnak.

A Sculpin november 16 – án érkezett meg a számára kijelölt hadműveleti zónába. Két nappal később, november 18 – án éjjel, miközben a felszínen haladt, a nemsokkal korábban beépített radaron feltűnt egy gyorsan haladó japán hajókötelék, amely egy szállítóból, egy cirkálóból és négy rombolóból állt. A parancsnok úgy döntött, hogy megtámadja őket, mivel úgy vélte, hogy a teherhajó valami fontos dolgot szállíthat, ha egymaga ekkora kíséretet kapott. (hogy mi lehetett a rakomány, az sohasem derült ki) Amikor másnap kora reggel az ellenség látótávolságba került, elérve a megfelelő pozíciót Connaway támadni akart, de a japánok időben észrevették a Sculpint és gyorsan irányt változtattak. A tengeralattjáró azonnal lemerült és üldözőbe vette őket, miközben igyekezett úgy manőverezni, hogy keresztezze az útvonalukat. Ez sikerült is, így amikor a japánok áthaladtak felette és valamennyire eltávolodtak, a kapitány a felszínre vitte. A megfigyelők alig értek ki a hídra, amikor legnagyobb döbbenetükre egy gyorsan közeledő romboló pillantottak meg, amely hatalmas orrhullámot túrva maga előtt egyenesen feléjük tartott. A japánok ugyanis csapdát állítottak. A konvojparancsnok arra utasította egyik rombolóját a 2408 tonnás, Asashio-osztályú Yamagumot, hogy maradjon le és így kapja el a valószínűleg még mindig a közelben ólálkodó ellenséget.

A Sculpin vészmerüléssel menekülni kezdett, mert a Yamagumo azonnal heves bombázásba kezdett, ami eleinte még nem okozott komolyabb károkat, csakhogy a japánok egyre jobban kezdtek belejönni és a mélységi töltetek egyre közelebb robbantak. A Sculpin törzse rázkódott, hánykolódott, vetemedett és a kormányfelületek annyira megszorultak, hogy már alig lehetett mozdítani őket, a gépházban pedig a csőillesztések kezdték megadni magukat. Végül a falból kiszakadt kipufogócsövek tövénél a dízelek géptermét kezdte elönteni a víz. A bombázás ekkor egy időre abbamaradt, mert úgy tűnt, hogy egyelőre nyomukat vesztették. Mivel az akkumulátorok és a villanymotorok még épek voltak, a kapitány az odafönt tomboló vihart kihasználva ezekkel próbált meglépni. Azonban tudnia kellett mi a helyzet odafönt és ismét periszkópmélységre adott parancsot. Ez a döntés végzetesnek bizonyult, mert a tapasztalatlan W. M. Fiedler zászlósnak, aki a merülés irányítását átvette a kárfelméréssel foglalkozó George Brown hadnagytól nem tűnt fel, hogy a mélységmérő károsodott és nem a valós adatokat mutatja. A felemelkedő Sculpin orra rövid időre kimeredt a vízből és az addigra egyre tanácstalanabbul kutató japánok, akik már kezdtek lemondani róla hogy megtalálják, most azonnal újra lerohanták. Még a korábbinál is pusztítóbb bombázás kezdődött. A Sculpint szó szerint dobálták a robbanások és a megszorult kormánysíkok miatt úgy süllyedt, mint a nyeletlen balta. A maximális mélység, amit a hajótest papíron kibírt, kb. 140 méter volt (a valóságban ennél jóval többet is) és ezt már legalább tíz méterrel túl is lépték, amikor sikerült végre megfogni, egyenesbe hozni, majd nagy nehezen feljebb vinni. Ám ezt a mélységet csak a legnagyobb vízalatti sebességgel, 6 csomóval haladva tudták tartani, ami viszont viharos gyorsasággal fogyasztotta az akkumulátorok áramát. A mélységi töltetek pedig csak hullottak és hullottak, a Yamagumo legénysége nem spórolt velük, mindenképpen végezni akart az ellenséggel. A rázkódás tönkretette a rádiót és a szonárt, szétrobbantak a mennyezeti lámpák, a szakadó vezetékekből fröcskölő víz ha elérte a kapcsolótáblák valamelyikét azok szikrázva lobbantak lángra, füsttel töltve meg a hajó rekeszeit. Veterán tengeralattjárósok nemzetiségtől függetlenül azt nyilatkozták sok évvel később, hogy amikor mélyvízi töltetekkel szórták őket nem az volt a legrosszabb, hogy bármelyik pillanatban meghalhattak, hanem a tehetetlenség érzése, hogy még csak vissza sem lőhettek.

A romboló folyamatosan fel - alá cirkált és szinte folyamatosan szólt aktív szonárjának vészjósló „ping” – je. Eközben a súlyosan sérült Sculpin belsejében egyre romlottak a viszonyok. Az akkuk lemerültek, a belső kondicionáló rendszer felmondta szolgálatot és a levegő egyre melegebbé, párásabbá vált, ráadásul a - szerencsére gyorsan elfojtott - kisebb tüzek füstje sem javított a helyzeten. Connaway konzultált Cromwell kapitánnyal, mert mindenképpen a felszínre akart emelkedni, hogy a legalább a fedélzeti fegyverekkel felvegye a harcot és némi esélyt adjon embereinek a túlélésre. Cromwell nem értett egyet, mert úgy vélte, (mint később kiderült helyesen), hogy a japánok már szinte minden mélyvízi töltetüket kiszórták és talán végre hazaindulnak. Connaway a hajón uralkodó kritikus állapotok miatt hajthatatlan maradt és parancsot adott a felemelkedésre, amíg még egyáltalán képesek rá. A felszínen kitárták a fedélzeti nyílásokat, a tüzérek parancsnokukkal Defrees hadnaggyal (az ő édesanyja avatta fel évekkel korábban a Sculpint) azonnal nekiláttak előkészíteni a 76 mm - est és a géppuskákat. Nem sok idejük volt rá, mert a Yamagumo máris feléjük fordult és elülső lövegtornya tűz alá vette őket három 127 mm – es ágyújával. A Sculpin legénysége csak néhány lövést tudott leadni, azok is mellé mentek, a gépfegyverek pedig nem is érték el a japán hajót. A romboló sortüze azonban pusztító volt. Legalább két belövés érte a tornyot és a szilánkok megölték a kapitányt J. Allen első tisztet, Defrees hadnagyot a löveg és a géppuskák személyzetének többségével együtt. Csak néhányan maradtak életben, de ők is szinte mindannyian súlyosan megsebesültek.

Brown hadnagy, mint rangidős azon kapta magát, hogy ő lett a Sculpin parancsnoka. Miközben társai megpróbálták ellátni a sebesülteket, utasította Hemphill és Haverland altiszteket, hogy járják végig a hajót és mindenkinek továbbítsák az evakuálási parancsot, mert a belső telefon már nem működött. Hemphill később elmondta, hogy a legénységi szálláson rátalált Max Fiedler – re, aki E. Apostol tengerésszel kártyázott. Csak annyit mondtak, hogy nem hagyják el a hajót, nem mennek fogságba. Fiedler döntését az is befolyásolhatta, hogy felelősnek érzete magát az események alakulásáért, hiszen nem vette észre a mélységmérő hibáját. Rajtuk kívül csak néhány ember választotta az önkéntes hullámsírt, köztük Cromwell kapitány. A vezérlőben, kezében felesége képével, a térképasztal mellett ülve sztoikus nyugalommal közölte Brownnal, hogy túl sok fontos információ van a birtokában és ezért semmiképpen sem kerülhet élve az ellenség kezébe. Nem akart hős lenni, csak egyszerűen tudta, hogy elfogása igazi főnyeremény lenne a japánoknak. Nemcsak a térségben tartózkodó amerikai hajók helyzetét ismerte, hanem azok közé tartozott, akik tudták, hogy az amerikai hírszerzés már régen megfejtette a legfontosabb, JN-25 vagy másnéven „Bíbor” elnevezésű japán haditengerészeti kódot, így annak ellenére, hogy időnként változattak rajta, az amerikaiak a japán haditengerészet rejtjelezett üzeneteinek 70% - át el tudták olvasni, ezzel óriási előnyhöz jutva. De Cromwell a hamarosan induló Galvanic hadművelet, vagyis a Gilbert-szigetek inváziójának terveiről is tudott. Pete Gabrunas tengerész felnyitotta szellőzőket és a hajóba betódult a víz. Ő sem akart fogságba kerülni, végig a posztján maradt, hogy a hidraulika működését biztosítsa. A negyvenkét túlélő a vízben úszva nézte, amint a Sculpin lassan alámerült, látszólag mintha minden rendben lett volna vele, de aztán a mélyből a tompa dörrenések hallatszottak, ahogy az akkumulátorok egymás után felrobbantak.

A Yamagumo hamarosan odaért a hajótöröttekhez. Akinek volt közülük egy szemernyi kétsége azzal kapcsolatban mi vár rájuk a fogságban, azonnal eloszlott, amikor a legsúlyosabb állapotú sebesültet William Henry Welsh tengerészt, miután reménytelennek ítélték az állapotát, a japánok egyszerűen áthajították a korláton. A többieket miután teljesen kizsebelték, verés és rugdosás közepette kezüket és lábukat alaposan összekötözték, majd a fedélzetre lökték és egészen addig, amíg Trukra nem érkeztek így is hagyták őket. Mivel még mindig rossz volt az idő, „nagylelkűen” kifeszítettek föléjük egy ponyvát, de enni és inni alig adtak nekik, a vérző sebesültek pedig semmiféle orvosi ellátásban sem részesültek.

Fogságban

A Sculpin túlélőit a kikötőből bekötött szemmel, a hatalmas flottabázis meglepően kisméretű fogolytáborába vitték teherautókon. A táborban a negyvenegy embert három szűk cellába zsúfolták össze, ahol alig tudtak felegyenesedni, WC – ként pedig a padlón lévő lyuk szolgált. Élemet, vizet alig kaptak (a szigeten egyébként is súlyos vízhiány volt), verést viszont annál többet. Igyekeztek információkat kiszedni belőlük, minden eszközzel. Jellemző, hogy amikor a súlyos sebesülteket végre kórháza vitték – de csak azért, mert sebeik már elfertőződtek és bűzleni kezdtek -, abban sem volt sok köszönet. Miközben egyiküknek a fél karját, másikuknak pedig az egyik kezét amputálták minden érzéstelenítés nélkül, az orvosok körül folyamatosan ott ugrált egy hírszerző és tört angolsággal kérdéseket ordítozott a fájdalomtól félholt foglyok fülébe…

Vallatóik gyenge angol tudását azért valamennyire sikerült kihasználniuk és a tengerészek egymás között már korábban megegyeztek, hogy lehetőleg ugyanazt mondják mindannyian. Azt, hogy ez volt az első, vagy második őrjáratuk és korábban a szárazföldön szolgáltak. Volt aki belekevert némi hamis információt is, így például egyikük azzal derítette jókedvre kihallgatóit, hogy egy titkos szigetről kezdett beszélni ami állítása szerint a Gilbert-szigetek és Truk között van és ott töltik fel az amerikai tengeralattjárókat. A japánok erre azonnal végigkutatták összes térképüket a kérdéses sziget után, amelyről persze hamar kiderült, hogy nem létezik és lóvá tették őket… Természetesen ezt alapos veréssel „honorálták”.

Csaknem két hét elteltével a Sculpin legénységét teherautókon a kikötőbe szállították és hajóra kellett szállniuk, hogy Japánba vigyék őket.

Két csoportra osztották őket amelyből a kisebb húsz fős az Un’yo, a nagyobb huszonegy fős, benne a sebesültekkel és a tisztek többségével a Chuyo hordozóra került. Mindkettő eredetileg Nitta Maru-osztályú, közepes méretű óceánjáró volt. Előbbi Yawata Maru, utóbbi Nitta Maru néven. A Császári Flotta 1941 - ben rekvirálta mindegyiket harmadik testvérükkel a később Taiyo – ra átkeresztelt Kasuga Maruval együtt, hogy foglyok és csapatok szállítására használják őket. 1942 februárjában, amikor a Chuyo 1200 amerikai hadifogollyal Wake – ről Yokohamába tartott, az őrség parancsnoka Tashio Sato hadnagy öt találomra kiválasztott embert lefejezett, ezután testüket emberei szuronygyakorlatra használták és végül a vízbe dobták. 1942 – ben Sasebo – ban kísérő hordozóvá alakították át mindhárom hajót, de mivel túl lassúnak bizonyultak ahhoz, hogy harci bevetésre küldjék őket, ezért főleg repülőgépeket, felszerelést, katonákat és utánpótlást szállítottak Truk és Yokosuka között ingázva. Ezúttal is erről volt szó, mindkét hajó tele volt emberekkel, katonákkal és civilekkel vegyesen. A foglyokat egy szűkös raktárhelyiségbe zárták.

Rocek visszaemlékezése szerint ő és társai enni még csak - csak kaptak, de vizet alig, ezért rengeteget szenvedtek a szomjúságtól. Aztán az 1943. december 3 – ról 4 – re virradó éjszaka, valamivel éjfél után hatalmas robbanás rázta meg a Chuyo-t. A három hordozóból (a harmadik a Zuiho volt), két rombolóból és a Maya cirkálóból álló kötelék előzőleg belefutott egy kisebb tájfunba, ezért a kötelékparancsnok utasításra abbahagyták a cikkcakkolást, mivel úgy gondolta, a rossz időjárás megvédi őket a tengeralattjáróktól. Rosszul gondolta, mert az USS Sailfish(SS-192) - az egykori USS Squalus, amely kiemelése és javítása után új nevet kapott eredeti hadrendi száma megtartásával – kapitányát egyáltalán nem zavarta a vihar. Sőt!

A foglyok jól hallották a dörrenést és érezték a hatalmas lökést. Rögtön tudták miről van szó és elkezdtek éljenezni, annak ellenére, hogy tisztában voltak vele, mi vár rájuk és nem sok jóra számíthatnak. Megszólaltak a vészjelzők és a folyosóról ordítozás, futkosás zaja hallatszott. A torpedó robbanása leszakította a hordozó egész orrát, ami magával rántotta a repülőfedélzet egy részét is és elkezdett beömleni a víz. A hajó annak ellenére, hogy az elülső válaszfalak sorra átszakadtak, nem süllyedt el és mozgásképes maradt, így a kapitány megfordította és hátramenetben araszolva próbált továbbmenni. A rekeszt, amelyben a foglyok is voltak kezdte elönteni a víz, ezért úgy döntöttek kitörnek. Egy vasdarabbal sikerült kifeszíteniük az ajtót és megpróbáltak feljutni a fedélzetre, lesz ami lesz alapon. Útközben a rohangáló japán tengerészek nem törődtek velük, teljesen lefoglalta őket a hajójuk megmentése, így amikor Rocek és társai elérték a néptelen konyhát, zavartalanul magukba tömhettek mindent amit csak tudtak és megittak mindent amit csak lehetett, végre csillapítva szörnyű szomjúságukat. Végül találtak egy felfelé vezető létrát és kijutottak a szabadba.

A legénység egy része éppen láncot alkotva fagerendákat adogatott egymásnak, míg a többiek tutajok készítésével foglalatoskodtak. A mentés, ha annak lehetett nevezni egyáltalán, igencsak kaotikus volt. A Maya és az egyik romboló kivált ugyan a formációból, de kapitányaik nem mertek közelebb jönni, mert tartottak a tengeralattjárótól. Furcsa módon csak egy közepes méretű csónakot eresztettek le, amelyben mindössze három szemlátomást magasrangú tiszt ült, akik kezükben szorongatták hosszú kardjukat. Nagyon kevesen viseltek mentőmellényt, noha volt belőlük elég, sőt amikor meglátták a foglyokon - akik persze felvették őket -, lerángatták róluk és meg is kötözték akiket csak tudtak. (miután később érkező társaik kiszabadították őket, már nem törődtek velük) Közben kihasználva a továbbra is rossz időjárást, a Sailfish, amely végig a közelben cirkált, 5 óra 55 - kor újra támadott és ezúttal kilőtte a baloldali gépházat, ezzel megbénítva a füstölögve, hátramenetben vánszorgó Chuyot. A hordozó lassan dőlni kezdett, de továbbra is a felszínen maradt, viszont most már elkezdődött a tülekedés a tutajokhoz. A tengeralattjáró 8 óra 30 - kor adta meg a kegyelem döfést amitől a Chuyo mindössze hat perc alatt a bal oldalára fordult és elmerült. A 737 utas és az 513 fős legényégből mindössze 161 – en élték túl a katasztrófát, köztük egyetlen amerikaiként George Rocek, akit először a roncs magával rántott, de egy felszínre bukkanó hatalmas légbuborék újra a felszínre lökte. Látta néhány társát akik roncsokra, vagy a tutajokra kapaszkodtak, de amikor a mentést végre nagy nehezen elkezdő rombolókra (a kísérő hadihajók jóideig csak köröztek a süllyedés helyszíne körül, nem merve közelebb menni, mivel tudták, milyen kiváló újabb célpontok lennének…) megpróbáltak felkapaszkodni egyszerűen visszalökték mindannyiukat a vízbe. Rocek annak köszönhette az életét, hogy a testét borító olaj és a foglyok által viselt ócska, kék, japán tengerész egyenruha miatt először őt is japánnak nézték.

Miután rájöttek hogy amerikai, Roceket a rombolón egy kisebb helyiségbe zárták, ahol aztán az elkövetkező két napban időnként megjelent egy altisztféle és dühös, japán nyelvű szóáradatot zúdított rá. Valamivel később egy fiatal tengerész is bement hozzá és mivel barátságosabbnak bizonyult, kézzel - lábbal mutogatva sikerült valamennyire megérteniük egymást. Miután kiderült, hogy mindketten gépészek, a fiú egy időre eltűnt, majd amikor visszatért, adott neki egy kőkemény kekszet. Ez volt minden élelme, amíg el nem érték Yokosukát.

Ofuna

A nagy japán kikötő tele volt sérült hajókkal, ahogy Rocek a szemét takaró kötés alól kikandikálva látta. Yokosukából egy nagydarab altiszt kíséretében vonaton a nyugatra fekvő Ofunába vitték. Ez a hírhedt hely nem hagyományos fogolytábor volt, mert a japán haditengerészet hírszerző szolgálata működtette, nem pedig a hadsereg. A tábor annyira titkosnak számított, hogy a környékén lakók sem tudták, hogy mi zajlik a csaknem három méter magas deszkakerítéssel körülvett komor épületben. Parancsnoka Yokura Sashizo fregattkapitány (őt a háború után 25 év kényszermunkára ítélték háborús bűnökért, akárcsak a tábor orvosát Sueharu Kitamurát, aki 30 évet kapott) értetlenül tudakolta hol vannak Rocek társai és amikor megtudta, hogy a Chuyo elsüllyedt, szörnyen dühbe gurult. Annyi jó történt viszont, hogy újra találkozhatott az Un’yo – n utazó társaival, de nem beszélhettek, mert szigorú csendrendelet volt és az őrök minden apró vétséget durván megtoroltak.

Az Ofunában lévő foglyok mind brit és amerikai haditengerészek voltak, főleg tengeralattjárósok és repülők. Mindannyian tartották magukat a korábban megbeszéltekhez és ugyanazt a mesét adták elő, de nagyon vigyázniuk kellett, mert itt profik dolgoztak akik minden egyes kihallgatásról jegyzeteket készítettek, amelyeket aztán összehasonlítottak az előzőekkel, hogy kiszűrjék a hazugságokat. Ráadásul most azt sem lehetett mondani, hogy nem értik a kérdéseket, mert a vallatók nagyon jól beszéltek angolul sőt némelyik el is dicsekedett vele, hogy az USA – ban tanult. Különösen a radarosokból, a szonárkezelőkből és persze a tisztekből próbáltak leginkább információkat kisajtolni. Brown hadnagyot a Sculpin egyetlen életben maradt tisztjét nemcsak a többieknél gyakrabban hurcolták kihallgatásokra, hanem társaiéhoz képest feleannyi élelmet, viszont dupla adag verést kapott, amelyhez előszeretettel használtak krikettütőt. Ez a rövid nyelű, hosszú és lapos sportszer előkelő helyen szerepelt a japán haderők eszközei között, mert nemcsak a hadifoglyokat vallatták a segítségével, hanem az újoncokat is ezzel fegyelmezték a kiképző altisztek… Brown végül nem tört meg és sikerült elhitetnie a hírszerzőkkel, hogy őt mint műszaki tisztet nem avatták be katonapolitikai, szervezési, logisztikai és egyéb titkos információkba. Ami pedig a szakterületét illeti, csak olyan dolgokat mondott el, amiket a japánok a nyilvánosan elérhető amerikai kézikönyvekből és szakirodalomból amúgyis ismerhettek. A hetekig tartó vegzatúra után, a Sculpin tengerészeit más elsüllyesztett amerikai tengeralattjárók, így a Grenadier, az S-44, a Tang és a Perch túlélőivel elszállították fogságuk végső helyszínére.

Ashio bányája

Ashio, amely ma már Nikko város része, Tokiótól északra fekszik. Az itt magasodó hegyek gyomrából már a 17. század óta bányászták rézércet, de a termelés igazán csak 1870 után indult be, amikor Japán gyorsan iparosodni kezdett. A bányaművelés miatt kiirtották a korábban dús erdőket, így a vidék idővel egyre kietlenebb lett. Az 1890 – es években a bányavíztől erősen elszennyeződött Watarase és Tone folyók többszöri áradása az arzéntartalmú meddőt az érc feldolgozásakor keletkezett kohósalakkal együtt szétterítette (ez volt japán első ipari szennyezés miatt bekövetkezett környezeti katasztrófája), ezzel végképp tönkretéve a halászat után, környék mezőgazdaságát is. A rézbánya végül 1973 – ig működött és 1989 óta múzeumként látogatható. A kiállítás tematikájában feltűnően kerülik Ashio 2. világháborús szerepét ami nem véletlen, mivel ekkor a föld alatt a japán és koreai munkások mellett főleg hadifoglyokat dolgoztattak.

Az ashioi bánya mellett felállított fogolytábor mindössze annyiban különbözött a japánok hasonló létesítményeitől, hogy itt legalább annyi élelmet adtak, ami a létfenntartáshoz minimálisan elegendő volt. A főleg rizsből, kukoricából és árpából álló egyhangú ételt időnként a havi rendszerességgel leölt, kivénhedt igavonó gebék maradványaival tették változatosabbá. Ez alatt azt kell érteni, hogy megfőzték a raboknak azt amit az őrség, meg a civilek nem tartottak ehetőnek a szerencsétlen lovakból…

Az őrök itt is durvák voltak és nem egy kifejezett örömét lelte a foglyok kínzásában. Az orvosi ellátás japán részről annyiból állt, hogy időnként egy japán katonaorvos a meztelenre vetkőzött rabokat megszemlélte, majd ő döntött arról ki alkalmas bányamunkára, ki mehet könnyített szolgálatra és ki munkaképtelen. A rabok betegségeit - amikor hidegre fordult az idő, elfagyott a vízvezeték és hónapokig nem tudtak még minimális mértékben sem tisztálkodni, így rengeteg volt az élősködő - és a gyakori bányaomlások miatti sérüléseket, a hadifogoly orvosok kezelték. Ők mindent megtettek amit csak tudtak társaikért, de lehetőségeik nagyon korlátozottak voltak, mert komolyabb gyógyszert a japánok nem adtak. A rabok többsége amerikai, ausztrál, britek és holland volt, de akadtak közöttük jávaiak is, akiket a sziget elfoglalásakor ejtettek fogságba. Őket akik a trópusi éghajlathoz voltak szokva, a téli hideg valósággal megtizedelte.

A tábor lakói persze igyekeztek kijátszani fogvatartóikat ahogy tudták. Kihasználva az egyre gyakoribb légiriadókat, élemet és ruhákat loptak az olyankor őrizetlenül maradt raktárakból. Eleinte kézi kapákkal és csákányokkal kellett az ércet fejteniük, de így rengeteg időbe és fáradtságba telt megtölteni a bányacsilléket. Néhányan kitalálták, hogy nagy lapos kövekkel ügyesen kibélelik a csille belsejét és csak a tetejére öntöttek valamennyi anyagot, amitől az úgy tűnt mintha tele lenne. Egy idő után persze a japánoknak feltűnt, hogy túl kevés a kitermelt érc és attól kezdve mindig gondosan megkopogtatták a csille fémoldalát, hogy tele van-e. Ha nem volt, kiborították az egészet és jó alaposan telerakatták, hogy alig lehetett megmozdítani… Amikor később sűrített levegős bányafúrókat hoztak, azok rövid idő után felmondták a szolgálatot, de a japánok nem tudtak rájönni miért. Az ok valójában nagyon egyszerű volt, ugyanis a foglyok időnként port szórtak beléjük, ami eltömítette, majd hamar elkoptatta a mozgó alkatrészeket.

Rocek egy alkalommal, könnyített szolgálaton, éppen a parancsnokság ablakait mosta, amikor az egyik irodában észrevett egy jókora vöröskeresztes élelmiszercsomagot, amit nyilván a táborparancsnok akart hazavinni. Egyik társa segítségével sikerült elemelni és jól elrejteni. Ettől kezdve, amíg tartott a benne lévő élelem, rendszeresen rájártak és teleették magukat. Természetesen a lopás nem maradt titokban és az őrség hamarosan felforgatta az egész tábort miatta. Miután nem találtak semmit és nem is került elő, úgy könyvelték el, hogy a nemrég a táborban ténykedő fiatal titkosrendőr gyakornokok nyúlhatták le. Rocek és társa természetesen nem világosította fel őket a tévedésükről…

A külvilág híreiről csak úgy értesültek hogy néha az éjszakás műszakban dolgozóknak sikerült elcsenni egy – egy helyi újságot, amit aztán az egyik ausztrál, aki nemcsak tudott japánul, hanem ismerte a japán írásjeleket is lefordította. A hírek többsége a Japán legyőzhetetlenségről szóló handabandázás volt, de a sorok között olvasva ki lehetett hámozni, hogy a Felkelő Napnak rosszul áll a szénája.

1945 nyarának végén, váratlanul leállították a munkát, majd elkezdték kiosztani az addig hét lakat alatt őrzött vöröskeresztes csomagokat, de szemlátomást megváltozott az őrök viselkedése is. A legkegyetlenebb alakok lassan eltünedeztek, mint ahogy felszívódtak az addig mindenütt ott lebzselő titkosrendőrök is. A táborparancsnok a rabok szállásának tetejére felfestette angolul, hogy ott hadifoglyok vannak. Nem véletlenül, mert alig egy hét elteltével amerikai gépek tűntek fel az égen, amelyek a hadifogolytáborokat keresték, majd pár nap múlva egy négymotoros bombázó, ejtőernyővel hatalmas, élelmiszerrel, gyógyszerekkel és minden mással megrakott csomagot dobott le. A raktárakban lévő készleteket a kiszabadult hadifoglyok azoknak adták, akik tisztességesen bántak velük, majd egy hét múlva vonaton Tokióba, onnan pedig buszokkal a yokosukai kikötőbe szállították mindannyiukat. A fertőtlenítés és orvosi ellátás után az ott horgonyzó kórházhajókon maradtak, amíg fizikailag eléggé fel nem épültek ahhoz, hogy hazatérhessenek. Számukra is véget ért a háború.

A Sculpin túlélői később beszámoltak hajójuk utolsó őrjáratáról és ennek nyomán. Cromwell kapitány poszthumusz megkapta a Kongresszusi Becsületérmet önfeláldozásáért, Brown hadnagy pedig az Ezüst Csillag kitüntetést, mivel mindvégig felelősséget vállalt embereiért és kiállt értük a fogság ideje alatt is.

Amikor 1960. március 31 – én a pascagoulai Ingalls Shipbuilding üzemében vízre bocsátották az USS Sculpin (SSN-590) Skipjack-osztályú nukleáris vadász tengeralattjárót, az új hajót Connaway kapitány özvegye avatta fel.

George Rocek a háború után is a flottánál maradt és hivatásosként szolgált Koreában, majd Vietnamban is. 2007 – ben hunyt el 86 éves korában.

A Sculpin végzetét okozó Yamagumo romboló 1944 októberében részt vett a Leyte-öbölben vívott hatalmas tengeri csatában és a Surigao-szorosban az USS McDermutt rombolóval vívott torpedópárbajban alulmaradt. A Yamagumo a lőszerraktárát ért telitalálattól felrobbant és legénységéből mindössze ketten élték túl a pusztulását.