USS William D. Porter – A peches Willie Dee

Willie Dee

A 2. világháború alatt, tizenegy hajógyárban összesen 175 Fletcher osztályú torpedóromboló épült. A jól sikerült konstrukció egységei kiválóan megállták a helyüket a félelmetes Japán Császári Haditengerészettel vívott ádáz csatákban, amelyeknek szinte állandó résztvevői voltak. A tengerészek szerették őket, de akadt egy kivétel, a William D. Porter, vagy ahogy személyzete elnevezte, a Willie Dee, amelyet kifejezetten utáltak.

A Porter osztályának kilencvenötödik egysége volt, amely nevét az Unió haditengerészetének egyik híres főtisztjétől, a termetes, nagyszakállú William David Porterről kapta. 1942. május 7 – én fektették le gerincét a texasi Orange – ban működő Consolidated Steel Company hajógyárában és 1942. szeptember 27 – én bocsátották vízre.

Miután 1943 nyarára befejeződtek rajta a szerelési munkálatok, július 6 – án Wilfried Aves Walter korvettkapitány parancsnoksága alatt már szolgálatba is állt.

A 114 méter hosszú, 2500 tonnás hajó, két gőzturbinájával akár 35 csomóra is fel tudott gyorsulni, hatótávolsága pedig elérte a 12000 kilométert. Öt külön tornyokba épített 127 mm – es löveggel, négy 40 mm – es és további négy 20 mm – es légvédelmi gépágyúval, a tengeralattjárók ellen hat vízibombavetővel és a tatfedélzeten két ugyancsak mélységi bombák ledobására szolgáló gurítósínnel rendelkezett. Külön kategóriát képviselt a két 533 mm – es, öt indítócsöves torpedóvető, egy Mk14 és egy Mk15 típusú. Előbbi a két kémény közé, utóbbi a második kémény mögé volt telepítve. Mindkettő elforgatható talapzaton állt és mindössze abban különböztek egymástól, hogy a Mk15 egy henger alakú, zárt repeszvédő fülkével is rendelkezett. Ebbe a tetején lévő, zárható nyíláson lehetett bemászni és a kétfős személyzeten kívül csak az indítócsövek kezelőszervei fértek el benne eléggé szűkösen.

Orange - ból való távozása után a vadonatúj hajó Galvestonból kiindulva a Mexikói-öbölben végezte egymást követő kiképző útjait és a gépek, valamint a fedélzeti rendszerek bejáratására szolgáló próbafutásokat. A tengerészek ezeken az utakon ismerkedtek a hajóval és csiszolhatták az alig valamivel korábban befejezett kiképzésükön fejükbe vert ismereteket. A további kiképzésre, gyakorlásra valóban nagy szükség volt, mert a 273 fős legénység túlnyomó többsége zöldfülű újoncokból, olyan fiatal fiúkból állt, akik még csak nemrég kerültek ki a középiskolából és sorozták be őket a flottához. A tiszteknél sem volt sokkal jobb a helyzet. A tizenhatból, a kapitánnyal együtt, mindössze négyüknek volt tengeren szerzett gyakorlati tapasztalata, a többiek vagy valamilyen szárazföldi beosztásban dolgoztak korábban, vagy frissen kerültek ki az akadémiáról, esetleg a tartalékos tiszti tanfolyamról. Sokan majdhogynem alig tudták megkülönböztetni a romboló orrát, a tatjától és sokmindent menet közben, gyakran a saját kárukon kellett megtanulniuk… A későbbiek tükrében, mindez nem elhanyagolható körülmény.

A Willie Dee első állomáshelye Virginiában, a norfolki haditengerészeti támaszpont lett, innen indult tengeralattjáró elhárító járőrszolgálatra és nyílttengeri gyakorlatokra az Atlanti Flotta nagy egységeivel, többnyire repülőgép-hordozók kísérőjeként. 1943. november 12 – én kora reggel Walter kapitány sürgős indulási parancsot kapott. Csak annyit közöltek vele, hogy hajójával azonnal fusson ki és a nyílt tengeren csatlakozva két másik rombolóhoz biztosítson védőkíséretet az Iowa csatahajónak. A küldetés titkos minősítése megdobogtatta Walter korvettkapitány szívét, mert ambíciózus tisztként úgy vélte, hogy jót tesz majd a karrierjének ha egy ilyen, nyilván nagy fontosságú akcióban vehet részt. Nem tudhatta, hogy hamarosan inkább aggódnia kell a karrierje miatt, sőt leginkább azért, hogy legalább ne kerüljön börtönbe.

Pechszéria a köbön...

Az 1943 – as esztendő a 2. világháború kimenetele szempontjából fontos fordulópontnak számít. Július elején a szövetségesek partraszálltak Szicíliában, majd a hónap végén Mussolini is megbukott. A brit és amerikai előrenyomulás azonban nem haladt eléggé gyorsan, így a németek meg tudták szállni Olaszország nagyrészét. Ugyanebben a hónapban viszont, a keleti fronton, a Kurszknál vívott páncéloscsatában a Wehrmacht olyan súlyos vereséget szenvedett, hogy végképp elveszítve a kezdeményezést, ettől fogva már szinte folyamatos defenzívába szorult. Hitler egyetlen esélye, arra hogy politikailag és katonailag előnyösebb helyzetbe kerüljön az volt, ha megpróbál különbékét kötni a hadviselő felekkel, aláásva együttműködésüket. Ezt jól tudták a szövetségesek is és hogy elkerüljék, megindult a diplomáciai nagyüzem. Először külügyminisztereik találkoztak Moszkvában 1943 októberében (Molotov szovjet, Hull amerikai és Eden brit részről), előkészítve a legfelsőbb szintű találkozókat, amelyek közül az elsőre Kairóban került sor. Ezen még csak Churchill és Roosevelt, valamint Csang-Kaj-Sek tábornok vett részt, Sztálin nem. A szovjet diktátor kifogásolta a kínai vezető jelenlétét, mondván, hogy a japánok esetleg provokációnak vennék találkozásukat és Kína felől ismét benyomulnának a Szovjetunió keleti területeire, ezért erre hivatkozva majd csak a november 28 - án kezdődő, négynapos teheráni konferencián csatlakozott a nagyhatalmak vezetőihez.

Roosevelt elnök az út legkritikusabb, Észak-Afrikába vezető részét nem légi úton, hanem a német tengeralattjáróktól hemzsegő Atlanti-óceánon, az US Navy büszkeségének, a vadonatúj, csak 1943 februárjában szolgálatba állt USS Iowa (BB-61) csatahajó fedélzetén tette meg. Nemcsak maga az utazás, de már az indulás is szigorú konspirációval történt.

Az elnök népes, mintegy nyolcvan fős kíséretével (köztük George C. Marshall tábornok vezérkari főnökkel, Ernest J. King admirálissal, a flotta hadműveleti parancsnokával, valamint számos további magasrangú tiszttel és az elnök bizalmasaival, tanácsadóival) felszállt a Potomac nevű elnöki jachtra, látszólag azért, hogy pihenjen és bizalmas megbeszéléseket folytasson. A valóságban a Potomac, a nevét adó folyón lehajózott a Chesapeak-öbölbe, ahol a torkolatnál már ott várakozott az Iowa, hogy a delegáció átszállhasson rá. A páncélos óriás üzemanyagát a randevú előtt nagyrészt ki kellett szivattyúzni, mert különben megfeneklett volna a viszonylag sekély vízben, így a randevú után, mielőtt elindult többezer kilométeres útjára, fűtőolajat vett fel két készenlétben álló tankerről.

Franklin Delano Roosevelt 1921 óta tolószékben töltötte mindennapjait. Egyébként ez és lassan, de biztosan tovább romló egészségi állapota az amerikai közvélemény előtt ismeretlen volt, mert gondosan titkolták. De ami manapság már elképzelhetetlen, a sajtó sem szellőztette a dolgot, bár az újságírók tudták mi az igazság. Az elnök ruhája alatt, a lábára felszíjazott acélmerevítőkkel fel tudott ugyan állni és néhány lépést is tudott tenni, de csak nagy nehézségek árán. (így csinálta végig a választási kampányt is annak idején) Amikor a Potomacról egy speciális átszállóhídon tolószékében ülve, átgurították az Iowa fedélzetére, a legénységnek csak ekkor vált világossá, hogy mire szolgáltak a vadonatúj hajón nemsokkal korábban, Norfolkban végrehajtott furcsa, ideiglenes módosítások. Ilyen volt a fedélzet jobboldalára, a felépítmény mellé telepített, a kevés róla fennmaradt fotón csak hatalmas szürke hasábnak látszó külső lift a fedélzetek közötti közlekedés megkönnyítésére, egy elszeparált, kényelmes pihenőterasz és a tengernagyi lakosztály nagyobbra cserélt ajtajai, valamint egy fürdőkád, amire azért volt szükség, mert Roosevelt nem tudta volna használni a csatahajó egyik zuhanyozóját sem. (a kádat később sem szerelték ki és az Iowa egyedi jellegzetessége maradt, mert testvérhajóin nincs ilyen)

Rooseveltről és kíséretéről, az Afrikába és később a hazavezető út ideje alatt is, csak az Iowa legénysége tudott, de ők is ritkán látták őket. A kíséretet ellátó egységek személyzetének fogalma sem volt róla, milyen illusztris személyek utaznak a csatahajón. Az elnök szerette a hadihajókat és mindig is élvezte a tengeri utazásokat, ami nem véletlen, hiszen 1913 és 1920 között (Woodrow Wilson elnöksége és a teljes 1. világháború alatt), az amerikai terminológia szerint tengerészeti államtitkár, lényegében haditengerészeti miniszter volt.

Az Iowa csatahajót három egységből álló rombolórajok kísérték, amelyek rendszeres időközönként - üzemanyaguk fogytával – váltották egymást. Afrika közelében aztán már két kísérő repülőgép-hordozó és egy nehézcirkáló is csatlakozott hozzájuk. A Willie Dee az első kísérőraj tagja lett.

Miután november 12 – én reggel Walter parancsnok kézhez kapta az azonnali indulásról szóló parancsot, a lehető leggyorsabban útra is akart kelni. Csakhogy a Willie Dee, a bevett szokásnak megfelelően, szorosan egy másik romboló mellé volt kikötve. (A két hajó és a part között pallók voltak lefektetve, az átjárás megkönnyítésére.) Ahogy a Porter kezdett elhátrálni testvérhajója mellől, pillanatokkal később fülsértő csikorgás, kiabálás és hangos káromkodás hallatszott. Annyi történt, hogy hanyagságból korábban nem vonták fel teljesen az egyik horgonyt, de ezt senki sem vette észre és az ingaként kilengő, méretes acéldarab beleakadt a szomszéd hajó korlátjába. A hátráló Willie Dee karcolásokkal megúszta, de ugyanezt a másik rombolóról már nem lehetett elmondani, mert a horgony hosszan letépte annak korlátját és sikerült egy mentőtutajt, egy kisebb csónakot, valamint számos fedélzeti szerelvényt is megrongálnia. Walter parancsnoknak sietnie kellett és nem volt módja ottmaradni, hogy felmérje az általuk okozott károkat, így csak egy rövid bocsánatkérést tudott küldeni rádión dühöngő kollégájának.

Miután a baljós előzmények után a Porter sikeresen csatlakozott az Iowához, eleinte minden rendben lévőnek tűnt, azonban másnap rosszra fordult az időjárás. A nagy sebességgel haladó hadihajók ekkor már a német tengeralattjárók kedvenc vadászterületén jártak, így amikor hirtelen egy hangos robbanás hallatszott és a szonárkezelők káromkodva tépték le a fejhallgatójukat, mert majdnem megsüketültek, azonnal riadót vertek és a kötelék védekező manőverekbe kezdett, gondolván, hogy egy U-boot ólálkodik a közelben, sőt netán már támadásba is lendült. Kisvártatva azonban villogni kezdett a Willie Dee morzelámpája és a romboló közölte, hogy nincs tengeralattjáró, csak a hullámok sodortak le egy rosszul rögzített vízibombát a fedélzetről és az robbant fel, de szerencsére nem okozott kárt, valamint elnézést kért. A kínos incidens után mindenki megnyugodott, de a Porter pechszériája még csak most kezdődött el igazán, mert nemsokkal később, egy újabb jókora hullám végigmosva a fedélzetet, elsodort egy embert, akit nem sikerült megmenteni, ráadásul egy nyitva felejtett nyílásfedélen át a víz bezúdult a gépházba is, ezért szivattyúzni kellett. Ha ez még nem lett volna elég arra a napra, hamarosan az egyik kazán is elromlott és végül le kellett állítani, a Willie Dee pedig alaposan lemaradt, amíg meg nem javították.

Az idegességtől már a plafonon lévő Walter parancsnokot váratlanul a rádióhoz hívták, ami a szigorú rádiócsend miatt semmi jót sem ígért számára. Félelmei be is igazolódtak, mert meglepetésére személyesen Ernest J. King admirális volt a hívó, aki a romboló folyamatos szerencsétlenkedése miatt, majdnem elsüllyedt a szégyentől, ezért úgy döntött, hogy a legjobb lesz ha személyesen tolja le Walter parancsnokot. A beszélgetés rövid és felettébb indulatos hangvételű volt, így a végén a Willie Dee kapitánya teljesen leforrázva csak annyit tudott kinyögni, hogy a továbbiakban mindent megtesz hajója és a legénység teljesítményének javítása érdekében. King fenyegetően közölte, hogy ezt el is várja, majd lezárta a beszélgetést. Ennyiben maradtak, de a java még csak most következett.

Másnapra kisütött a nap és a kellemes időt kihasználva délután, az elnök a fedélzetre vitette magát, majd megkérte MacLeary kapitányt, hogy tartson egy kis bemutatót az Iowa képességeiből, nevezetesen hogyan tudja megvédeni magát egy esetleges légitámadástól. A következő mintegy fél órában, a fedélzetről nagyméretű meteorológiai ballonok sorát engedték fel, majd a légvédelmi lövegek és gépágyúk tüzet nyitottak rájuk. A hatalmas lufikat, csaknem kivétel nélkül sikerült leszedni, de néhány azért megszökött és elsodródott az Iowa mögött, jobboldalon haladó Porter irányába. Walter kapitány úgy gondolta, hogy most kiköszörülheti az előző napi csorbát és utasította tüzéreit, hogy próbálják lelőni őket. Ebben nem is volt hiba, tüzérei ügyesek voltak és mindegyiket eltalálták. A sikeren felbuzdulva és hogy embereit formában tartsa, Walter egy torpedógyakorlatot is elrendelt. Talán nem kellett volna...

A torpedóvetési gyakorlatokon rendszerint robbanótöltet nélküli, csak azonos tömegű ballasztot hordozó gyakorlófegyvereket alkalmaztak (ezeknek általában piros – fehér csíkosra volt festve a robbanófeje), amelyeket aztán kihalásztak és később újra használtak. A bevetésen lévő hajókon persze ilyenek nem voltak, így csak szimulálták az indítást, becélozva a kötelék legnagyobb hajóját - jelen esetben az Iowát –, miután gondosan eltávolították a torpedók aktiválásához szükséges indítópatronokat a vetőcsövekből. A primernek nevezett eszköz hasonló volt ahhoz a feketelőporos gyújtópatronhoz, amilyet egyes hagyományos repülőgépmotorok és a korai sugárhajtóművek indításánál is alkalmaztak.

A Willie Dee vetőcsöveit tehát kifordították a csatahajó irányába és a torpedótiszt kiadta a tűzparancsot. Az első két alkalommal természetesen nem történt semmi, csakhogy amikor elhangzott a „Hármas tűz!” kiáltás, a torpedó mindenki meglepetésére, a sűrített levegő jellegzetes, hangos sistergésének kíséretében, elegáns ívben kirepült a csőből és elindult a kb. 5500 méterre haladó csatahajó felé... Mivel erre senki sem számított, azonnal rémült kapkodás, rohangálás kezdődött. H. Seward Lewis hadnagy látva a hídról, hogy mi történt, kissé bamba képpel megkérdezte a parancsnokot: „Te adtál engedélyt a torpedó kilövésére?” A döbbent Walter kapitány válasza a szem és fültanúk szerint ez volt: „A pokolba, nem én, én, iii, aaaa, iiiii - - MI?!”

A következő 14 óra 36 és 40 közötti négy perc a Porter összes tengerészének élete leghosszabb négy perce lett. Miközben a hídon és a fedélzeten állók lélegzetvisszafojtva figyelték a távolodó buborékcsíkot, ami jól látszott az óceán nyugodt felszínén, Walter utasította a jelzőmatrózt, hogy tekintettel a rádiócsendre az Aldis lámpával figyelmeztesse az Iowát. A fiatal, tapasztalatlan és persze halálra rémült matróz el is kezdett villogtatni, de abból odaát először teljesen elképedve azt olvasták ki, hogy az Iowa(!) lőtt ki torpedót a Porterre, majd a következő, „helyesbített” üzenetből már azt, hogy a Porter teljes gőzzel hátrafelé halad… A csatahajó hídján állók nem tudták eltalálni, hogy a Willie Dee legénysége már megint mit művel és mik ezek a teljesen értelmetlen üzenetek. A torpedó persze közben egyre csak közeledett, ezért mivel nem volt vesztegetni való idő, Walter látva embere szerencsétlenkedését a rádiószobába rohant és beleordított a rádióba: „Oroszlán (ez volt az Iowa rádiós kódneve), Oroszlán fordulj jobbra!” Az Iowa rádiósa nem értette a dolgot és azt gondolva, hogy valaki tréfát űz vele, dühösen felszólította, hogy azonosítsa magát. Walter kétségbeesetten megtette, aztán már szinte könyörögve folytatta: „Torpedó a vízben! Oroszlán fordulj jobbra! Vészhelyzet! Fordulj jobbra Oroszlán! Fordulj jobbra!” Némi időbe telt mire odaát felfogták, hogy szó sincs tréfáról, de aztán a csatahajó hirtelen éles jobbfordulóba kezdett. A 26 csomóval száguldó monstrum csaknem húsz fokkal megdőlt és elkezdtek repkedni a konyhán a tányérok, voltak akik a körletekben leestek az emeletes ágyakról, de az elnök tolószéke is önállósította magát és testőreinek kellett elkapnia. Amikor közölték vele, hogy valószínűleg az egyik romboló torpedót lőtt ki rájuk, mindenki meglepetésére Roosevelt nem vitette magát védett helyre, hanem arra kérte embereit, hogy tolják közelebb a korláthoz, mert látni akarja a torpedót. A két ügynök vegyes érzelmekkel az arcán teljesítette kérését, közben egyikük még jókora pisztolyát is előhúzta a hóna alatt lévő tokból, valószínűleg azért, hogy majd tüzet nyisson a „halra” ha feltűnik. Erre végül nem lett szükség – bár sok értelme sem lett volna -, mert a torpedó végül nagyjából ezer méternyire az Iowa tatja mögött, a sebesen forgó propellerek által kavart nyomdokvízben robbant fel.

Nemsokkal később Walter parancsnoknak ismét a rádióhoz kellett mennie és persze King tengernagy hívta. A beszélgetés újfent rövid volt. Amikor King magából kikelve kérdőre vonta, a kapitány szégyenkezve csak ennyit mondott: „Megcsináltuk...” Az admirális miután minden haragját a kapitányra zúdította, arra utasította, hogy forduljon vissza és vigye hajóját a Bermudán lévő amerikai flottaállomásra (a Bermuda-szigetek egyébként akkor is és ma is brit fennhatóság alatt állnak). A William D. Porter tehát szégyenszemre kivált a kötelékből és elindult Bermuda felé, miközben az Iowa lövegei végig fenyegetően rászegeződtek. A kikötőben már állig felfegyverzett tengerészgyalogosok, mogorva katonai rendőrök és ideges kémelhárítók vártak rá. Amint a romboló kikötött, a katonák azonnal elözönlötték a fedélzetet és mindenkit letartóztattak, majd miután leterelték őket a rakpartra, teherautókon egy laktanyába vitték az összes embert és bezárták őket a vizsgálat megkezdéséig.

Másnap, 16 – án megkezdődtek a kihallgatások. Természetesen elsősorban a kapitányt, a tiszteket és a szolgálatban lévő torpedósokat, Lawton Dawson és Tony Fazio (utóbbi ráadásul még olasz származású is volt...) tengerészeket szorongatták meg. Az elhárítók szabotázst, vagy merényletet szimatoltak, amellyel az elnök életére törtek, vagy a németek, esetleg a japánok így akarták meghiúsítani a csúcstalálkozót. Eleinte mindenki csak a vállát vonogatta és azt mondta, hogy a leghalványabb fogalma sincs arról, hogyan történhetett meg a torpedó kilövése. Végül azonban a többnapos, folyamatos vegzatúra nyomán, az egyébként mindössze 22 éves Dawson tengerész megtört és bevallotta, hogy első vallomásában hazudott. Figyelmetlenségből ugyanis elfelejtette kivenni a hármas csőből a primert, így indulhatott el a torpedó. Amikor látta, hogy mekkora galibát okozott, rémületében kihasználva a kitört zűrzavart, gyorsan, kivette a kiégett patront és eldobta a fedélzeten... A rejtély tehát megoldódott, szó sem volt összeesküvésről, a fiatal matróz nem ellenséges ügynök volt, hanem egyszerűen tapasztalatlan és mivel kapkodott, nem figyelt oda eléggé. A hadbíróság azonban ennek ellenére nem volt elnéző és alaposan elverte rajta a port, mert 14 év kényszermunkára ítélte. Szerencséjére Roosevelt elnök, akit természetesen tájékoztattak a fejleményekről közbelépett és mentesítette a büntetés alól, hiszen csak szerencsétlen baleset történt.

Régebben egyes források arról írtak, hogy Walter parancsnok karrierje véget ért az ügy nyomán, de a valóságban 1944. május 30 – ig ő maradt a Willie Dee kapitánya és csak ekkor váltotta őt Charles M. Keyes parancsnok. Walter más hajókat is irányított további haditengerész pályafutása során és több kitüntetést is kapott. A koreai háborúban már sorhajókapitányként szolgált, majd az ötvenes évek végén, ellentengernagyi rangban vonult nyugállományba. 1996 – ban hunyt el 88 éves korában.

Hanem a Willie Dee és legénysége azért mégsem úszta meg a kínos incidenst. Visszarendelték Norfolkba, ahol feltöltötték a készleteit, elvégezték rajta a szükséges javításokat, majd december 4 - én elindult a Csendes-óceánra. A Panama-csatornán 12 – én kelt át, majd San Diego érintésével - ahol berakodták a legénység téli felszerelését -, északra, az Aleut-szigetcsoport Unalaska nevű tagján lévő Dutch Harborba hajózott. A főparancsnokság és King tengernagy ide száműzte a peches hajót, abban a reményben, hogy az isten háta mögött kevesebb bajt tud csinálni, ráadásul arra nem jár túl gyakran az Egyesült Államok elnöke sem...

„Ne lőjetek republikánusok vagyunk!”

A flotta vezetése tehát igyekezett eldugni a kínossá vált Willie Dee – t. A hosszan elnyúló, többségében Alaszkához tartozó szigetcsoport zord éghajlatú, kellemetlen hely manapság is. A Midway-szigeteknél vívott csata idején Yamamoto admirális elterelő hadműveleteként – amivel nem tudta átverni a terveit addigra már jól ismerő amerikaiakat - Dutch Harbort súlyos bombatámadás érte, az Attu és a Kiska szigetet pedig el is foglalták. Csaknem egy évig tartó véres harcok és végül reménytelen helyzetbe került japán helyőrségük maradékának tömeges öngyilkossága után, 1943 tavaszán kerültek vissza amerikai kézre.

A Porter az elkövetkező hónapokban főleg Dutch Harborból, később pedig az Attu szigeten lévő Massacre Bay - ből kifutva elsősorban tengeralattjáró elhárító őrjáratokat és kísérőfeladatokat látott el, illetve négy alkalommal is ágyúzta a japánok Kuril-szigeteken lévő katonai létesítményeit a Task Force 94 tagjaként. Az első ilyen bevetésén, 1944. június 13 – án a Matsuwa sziget közelében elsüllyesztett egy japán torpedónaszádot, amely a köteléket próbálta megtámadni.

A Willie Dee, persze nem lett volna a Willie Dee, ha itt fenn északon megússza baj nélkül. 1944 szeptemberében, egyik szabadságról visszatérő tengerésze, mielőtt újra szolgálatba lépett volna, előző este, efelett érzett bánatában mégegyszer alaposan berúgott és duhajkodni kezdett. A részegekre jellemző makacssággal a fejébe vette, hogy lőni fog az egyik hajóágyúval és társai nem tudták erről sehogy sem leállítani. Egy óvatlan pillanatban aztán sikerült bejutnia az egyik lövegtoronyba és elsütötte a tüzelésre kész állapotban lévő 127 mm – es löveget. Történetesen aznap este a bázisparancsnok partit adott beosztottainak, amelyen azok feleségei is részt vettek. Az összejövetel hangulatát alaposan lehűtötte, amikor rémisztő süvöltés után a ház udvarában becsapódott és felrobbant a 127 mm – es gránát. Szerencsére senki sem sérült meg és az újabb kellemetlen incidensnek csak a jónéhány betört ablak, valamint a bázisparancsnok feleségének virágoskertje lett a szenvedő alanya, mert utóbbi helyén csak egy füstölgő kráter maradt... A duhaj tengerész hadbíróság elé került és kidobták a flottától, a Willie Dee legendáriuma pedig újabb fejezettel bővült.

Ahogy a japánok a sorozatos vereségek nyomán visszaszorultak az anyaország felé, egyre kétségbeesettebben mindent bevetve védekeztek, így az amerikai haditengerészetnek is minden bevethető hadihajóra szüksége lett. A Willie Dee északi száműzetése véget ért és rögtön az első vonalba vezényelték. 1944 októberében San Franciscoba hajózott felújításra és készletei feltöltésére, majd ezek befejeztével Pearl Harborba, ahol csatlakozott a Fülöp-szigetekre, a Leyte-öbölbe induló USS Alshaint – hez (AK-55) mint annak kísérője.

Az Iowa incidens ugyan 1958 – ig államtitok volt, de a haditengerészet berkeiben természetesen közszájon forgott. Ezért aztán minden alkalommal, ha a Porter bárhol felbukkant és összetalálkozott egy másik amerikai hadihajóval, rádión, vagy fényjelekkel máris érkezett üdvözlés gyanánt a „Ne lőjetek, republikánusok vagyunk!” üzenet, üdvözlés gyanánt. (utalva arra, hogy Roosevelt a Demokrata Párt színeiben került a Fehér Házba) Ehhez illett jó képet vágni, de a Willie Dee legénységének mosolya nem volt túl őszinte... Nem véletlen, hogy sokan szinte büntetésként élték meg, hogy a rosszhírű hajón kell szolgálniuk.

Bár a Porter közvetlenül a Fülöp-szigetek inváziójában és a Leyte-öbölben vívott ütközetben nem vett részt, azért akadt dolga éppen elég. Előbb Manus, Bougainville, és Mindoro között kísérő, majd a Lingayen elleni hadműveletek megindulása után Oldendorf admirális TG 77.2 harccsoportjának egységeként tűztámogató feladatot látott el. Emellett fontos szerepet kapott a tömegesen bevetett kamikazék elleni védekezésben is, legalább ötöt sikeresen megsemmisítve. Állítólag eközben három saját gépet is sikerült leszednie, de a gyakran kaotikus légi helyzetben ez más amerikai hajókkal is előfordult.

A Porter 1945. március 21 – én távozott a Leyte–öbölből, hogy március 25 – e és április 1 között a Kerama Bay - ben állomásozó hajók légvédelmét lássa el. Innen vezényelték, a Morton L. Deyo admirális parancsnoksága alatt álló TF 54 részeként a Japán kapujának számító Okinawa szigetéhez. Fő feladata a parti állások tüzérségi bombázása, a partraszálló egységek és a szállítóhajók légvédelmi fedezete és az esetleg felbukkanó tengeralattjárók elleni védelme volt. Tüzérei négy nap alatt mintegy 8500 lövedéket lőttek ki a szigeten lévő célpontokra és legalább öt további kamikazét is kiiktattak. A dolog szépséghibája annyi volt, hogy néhány lövedéke az USS Luce (DD-522) romboló felépítményét érte, így annak személyzete sem zárta szívébe a Willie Dee -t.

Kamikaze a víz alól

1945. június 10 – én a William D. Porter ismét légvédelmi szolgálatot látott el és vigyázott az inváziós flottára. Ez amolyan „nemszeretem” feladat volt, mert a japánok a légtérfigyelést végző hajókat elsődleges célpontoknak tekintették.

Reggel 8 óra 15 körül váratlanul egy japán gép bukott ki a felhők közül és nagy sebességgel zuhanni kezdett, de mire észrevették már kritikus távolságba került. A viharvert Aichi D3A, vagyis a Val ahogy az amerikaiak nevezték, a háború elején még a japán haditengerészet leghatékonyabb zuhanóbombázójának számított és a típus szörnyű pusztítást vitt végbe az amerikai és brit hadihajók között. A háború második felére viszont, a modernebb amerikai vadászgépek megjelenése és az elszenvedett hatalmas veszteségek nyomán visszaszorult a másodvonalba, a megmaradt példányok pedig többnyire a kiképző alakulatokhoz kerültek. A vereség küszöbén, amikor a japán hadvezetés már szinte mindent bevetetett, ami repülni tudott és elbírt valamennyi robbanóanyagot, a kamikaze alakulatok is használták. Ezt a gépet valószínűleg azért nem vették észre időben, mert pilótája a harctéri tapasztalatok alapján, a kamikazék számára kidolgozott ravasz harceljárást követve, útja nagy részét alacsonyan, a radarok észlelési szintje alatt tette meg és csak a végső roham előtt emelkedett fel, hogy eléggé felgyorsulhasson.

Az nem egyértelmű, hogy a Willie Dee, vagy valamelyik közelében tartózkodó hadihajó volt - e a célpontja, mindenesetre a romboló pont az útjába került, így Keyes parancsnok utasítására heves manőverezésbe kezdett, miközben feldübörögtek légvédelmi gépágyúi. A Val ekkor hirtelen leadta az orrát és látszólag sértetlenül (a pilótát találhatták el), nem messze a Willie Dee – től belecsapódott az óceánba mindenki legnagyobb megkönnyebbülésére. Az öröm azonban nem tartott sokáig, mert pillanatokkal később majdnem mindenki a padlón találta magát, mert egy nagyerejű robbanás valósággal a levegőbe dobta a hadihajót. A Willie Dee gerince meghajlott és kishíján kettétört, fenéklemezei beszakadtak, mintha aknára futott volna, pedig nem ez történt.

A japán pilóta élete utolsó pillanatában valószínűleg nagyon csalódott lehetett, hogy nem tudta teljesíteni küldetését és már sohasem tudhatta meg, hogy mégis sikerrel járt, bár nem egészen úgy ahogy eltervezte. Az Aichi D3A a többi, kifejezetten könnyű szerkezetű és emiatt sérülékeny japán harci géphez képest sokkal robusztusabb volt, így amikor a vízbe csapódott nem szakadt darabokra, hanem a süllyedő roncs mint egy kilőtt torpedó, továbbsiklott a víz alatt és a Porter legénységének újabb óriási pechjére, nagyjából a hajó alatt, jókora, 250 kilogrammos bombájával együtt felrobbant. A detonáció erejét fokozta, hogy a víz alatt történt.

A Willie Dee feneke felszakadt és a víz hatalmas erővel bezúdult a kazánházba. A turbinák és a generátorok azonnal leálltak, elment az áram, a szétszakadt vezetékekből kiömlő fűtőolaj pedig lángra lobbant, több helyen is erős tüzet okozva. A vízpumpák nagy része működésképtelenné vált, így kellett a legénységnek három órán keresztül egyre reménytelenebb küzdelmet folytatnia egyszerre a vízzel és a tűzzel. Ahogy a peches Willie Dee lassan az oldalára dőlt, Keyes parancsnoknak végül ki kellett adnia a kiürítési parancsot. A süllyedő roncs a mellé beálló LSM (R) tüzérségi támogatóhajók szerencsésen fedélzetükre vették egész személyzetét és így nem volt személyi veszteség. A William D. Porter romboló 12 perccel az evakuálási parancs után, égnek meredő orral elmerült. A peches hajó végül senkit sem vitt magával a mélybe.