Hatvanhat éve szabadították fel a legnagyobb haláltábort

Bár visszaemlékezések nem maradtak fenn (legalábbis az interneten nem találhatóak ilyen memoárok) , a különböző filmes élményeinkből – például: Schindler-listája, Elit alakulat – azért sejthető, hogy mit tapasztalhattak a második világháború poklát megjárt katonák, amikor elértek egy-egy koncentrációs táborhoz, és „felszabadították” az ott élő deportáltakat.

A legnagyobb német megsemmisítő táborba, Auschwitz-Birkenau-ba hatvanhat esztendővel ezelőtt, 1945. január 27-én érkeztek meg a Vörös Hadsereg első katonái, az 1. Ukrán Front 322. lövészhadosztálya.

A néhány hónappal korábban beindított evakuálás miatt mindössze 7500 auschwitzi fogoly szabadságát tudták visszaadni a szovjet katonák. A rabok közel fele lengyel és magyar volt, de szép számmal akadtak francia, cseh, szlovák, orosz, holland, jugoszláv, görög, román és belga állampolgárok is.

„A munka szabaddá tesz”

Az Auschwitz-Birkenau Koncentrációs Tábor (németül Konzentrationslager Auschwitz-Birkenau – KL Auschwitz) három fő, és körülbelül 40 kisebb táborból állt. Az Auschwitz I. néven ismert koncentrációs tábor az egész komplexum adminisztratív központjának szerepét töltötte be. 1940. május 20-án alapították egy régi, még az Osztrák–Magyar Monarchia idején épült kaszárnya épületeit felhasználva. Ugyanezen év június 14-én érkeztek meg a tábor első lakói: 728 lengyel politikai fogoly. A tábort először lengyel értelmiségiek és az ellenállási mozgalom tagjainak internálására, valamint szovjet hadifoglyok őrzésére használták. Köztörvényes német bünözőket, „antiszociális elemeket” és német homoszexuálisokat szintén bezártak ide.

Zsidókat ugyancsak az első transzporttól szállítottak Auschwitz I-be, akiknek „büne” ekkor még nem a zsidóságuk, hanem politikai gondolkodásuk volt. Kezdetben a táborban 13–16 ezer foglyot tartottak, de 1942-re ez a szám elérte a 20 ezret. E tábor bejárata fölött díszelgett a hírhedté vált „Arbeit macht frei”, vagyis „A munka szabaddá tesz” felirat.

Auschwitz II., azaz Birkenau az a tábor, melyet sok ember egyszerüen Auschwitznak hív. Ez volt az a hely, mely már a tervezése pillanatában a halálgyár szerepét volt hivatott betölteni. 1941-es, orosz hadifoglyok általi felépítését követően több százezer embert tartottak itt fogva, akik szinte valamennyien, közvetve vagy közvetlenül – erejük fogytáig –, a halálraítélt több millió, főként zsidó és cigány elpusztítását szolgálták. Őket dolgoztatták ugyanis a szelektálásokkor, a deportáltak csomagjainak szétválogatásakor és a gázkamrák, krematóriumok majdnem valamennyi munkafázisában.

Auschwitz-Birkenauban összesen öt gázkamra üzemelt, közülük négy – melyek egyenként körülbelül 1200-2000 főt voltak képesek „befogadni” – Birkenauban melyeket a legnagyobb hatékonyság elérése, s a pánik elkerülése érdekében úgy terveztek és építettek, hogy zuhanyzóra hasonlítsanak. A gázkamrákhoz egy-egy krematórium is tartozott.

A foglyokat vasúton szállították Auschwitzba, a megszállt Európa országaiból naponta érkeztek a szerelvények. A táborba érkezőket azonnal három csoportra osztották. A munkaképteleneket néhány órán belül Birkenauba küldték, ahol gázkamra várt rájuk. Naponta több mint 10-12 ezer emberrel végeztek, s e kegyetlen munkához a Zyklon–B nevü rovarirtó készítményt használták, amely mérgező hidrogéncianid gázt tartalmazó granulátum volt. A foglyok másik részét rabszolgamunkára használták gyárakban. A feljegyzések szerint az auschwitzi komplexumban 1940 és 1945 között 405 ezer foglyot dolgoztattak, akik közül 340 ezernél is több pusztult el az éhezés, a betegségek, és az embertelen bánásmód miatt. A harmadik csoportba pedig azok az emberek kerültek – főleg ikrek és törpék –, akiken később fájdalmas és kegyetlen orvosi kísérleteket végeztek.

Auschwitz III. (Monowice) munkatábor volt. Ehhez a táborhoz tartoztak azok a kisebb munkatáborok is, amelyekben a német fegyvergyárakban, öntödékben, bányákban dolgozó foglyokat szállásolták el. A táborokat szabályos időközönként orvosok keresték fel Auschwitz II-ből, és kiválogatták a gyenge, beteg foglyokat, akiket a birkenaui gázkamrákba küldtek.

Az Auschwitz-Birkenau Koncentrációs Tábor a Schutzstaffel (SS) irányítása alá tartozott. A láger parancsnoka először Rudolf Höss (1940. május – 1943. november), majd Arthur Liebehenschel (1943. november – 1944. május), végül Richard Baer (1944. május – 1945. január) volt. Hösst 1944. májusára, a magyar transzportok érkezésére visszahívták, hogy ő irányítsa elpusztításukat. A tábor első parancsnokát Auschwitzban akasztották fel 1947-ben, e bitó ma is látható az egykori láger területén.

A táborban az utolsó kiválasztási procedúra – a munkára alkalmasakat rendszerint jobbra, míg az arra alkalmatlanokat, azaz a halálba küldendőket, balra sorolták be – 1944. október 30-án zajlott le. Ezt követően, a közelgő Vörös Hadsereg hírére, Himmler a krematórium-rendszer lerombolását adta parancsba, majd januárban a nácik a birkenaui gázkamrákat is felrobbantották. Ezután a náci döntéshozók elrendelték a táborban levő összes fogoly lemészárlását is, ezt azonban nem hajtották végre. A táborokból az evakuálás január 17-én kezdődött meg, az úgynevezett halálmenetekben több tízezren vesztették életüket.

Nem lehet tudni, hányan haltak meg

A táborkomplexumban életüket vesztett áldozatok pontos száma nem ismert. Közvetlenül a háború után, a tábor legelső parancsnoka, Rudolf Höss vallomásában hárommillióra becsülte az elpusztított foglyok számát. Később, a hivatalos jelentések ezt 1,1 millióra módosították, ám a legújabb orosz kutatások azt feltételezik, hogy legalább négymillióan haltak meg a hírhedt koncentrációs táborban.

1996-ban a német kormány január 27-ét, Auschwitz felszabadulása napját a nemzetiszocializmus áldozatainak hivatalos emléknapjává nyilvánította. 2005-ben az Európai parlament a tábor felszabadulásának évfordulójáról egy perces némasággal és az alábbi határozattal emlékezett meg: „2005. január 27-e, Auschwitz-Birkenau, a náci Németország megsemmisítő tábora – ahol 1,5 millió zsidó, roma, lengyel és orosz embert és számos más nemzet foglyait, valamint homoszexuálisokat öltek meg – felszabadulásának hatvanadik évfordulója nemcsak az európai polgárok számára fontos alkalom, hogy emlékezzenek és ítéletet mondjanak a holokauszt borzalmaira és tragédiájára, hanem arra is, hogy nyugtalanítóan nő az antiszemitizmus, és különösen az antiszemita incidensek száma Európában, és hogy újra okuljon abból a növekvő veszélyből, hogy áldozatul eshetnek emberek faji, nemzetiségi, vallási, szociális helyzeti, politikai vagy szexuális hovatartozásuk miatt.”