2023. 06. 04.
Bulcsú
: 371 Ft   : 344 Ft Benzin: 625 Ft/l   Dízel: 687 Ft/l   Írjon nekünk HADITECHNIKA

A T-4 konvoj – A ´´Tigris´´ karmai között

A T-4 konvoj – A ´´Tigris´´ karmai között
Nemes Ferenc  |  2022. 09. 15., 14:02

A normandiai partraszállásról számos könyv, film és cikk született az elmúlt évtizedekben, töviről – hegyire bemutatva a nagyszabású hadműveletet. Alig ismert azonban a nemsokkal előtte lezajlott Tigris hadgyakorlat, amelyet a D-Day egyik főpróbájának szántak, de a szervezési és bürokratikus melléfogások miatt végül több száz amerikai katona és tengerész életébe került.

 

A zöldfülűek puskaport szagolnak

A 2. világháború nyugati frontjának megnyitása több alkalommal is felmerült. Röviddel a Szovjetunió megtámadása után Sztálin többször is követelte újdonsült szövetségeseitől, hogy támadják hátba Hitlert (aki korábban szintén a szövetségese volt…), mivel ez rögtön legalább negyven német hadosztály nyugatra vezénylését tette volna szükségessé, ami jelentősen tehermentesítette volna a súlyos veszteségeket elszenvedő, nagy nyomás alatt álló Vörös Hadsereget. Természetesen a britek, akik Franciaország kapitulációja után, egészen az USA hadbalépéséig lényegében egyedül harcoltak a Harmadik Birodalom ellen, anyagi és emberi erőforrások híján képtelenek voltak erre. Az USA színrelépése aztán jelentősen megváltoztatta az erőviszonyokat és az elkövetkező években már sor kerülhetett nagyobb partraszállási manőverekre előbb Észak-Afrikában (Fáklya hadművelet 1942 novembere), hogy felszámolják az ott harcoló német és olasz erőket, majd Szicíliában (Husky hadművelet 1943 nyarán), hogy megdöntsék Mussolini uralmát és ezzel Olaszországot kivonva az egyenletből, újabb szilárd hídfőálláshoz jussanak a Földközi-tenger térségében.

Hónapokkal az észak-afrikai akció előtt, 1942. április 19 – én a Jubileum hadművelet (Operation Jubilee) során, kanadai és brit egységeket tettek partra Dieppe kikötővárosánál, amely az Atlanti Fal egyik legjobban megerősített szakasza volt. Az akció súlyos kudarccal végződött, csaknem 68 % - os személyi veszteséggel, részben a hiányos felderítés, részben a gyenge tüzérségi és légi támogatás miatt. A kudarcba fulladt, rengeteg áldozattal járó vállalkozás, amit Londonban a morál javítására, a katonák harci kedvének fokozására és tapasztalatszerzésre szántak, ráébresztette a szövetségesek stratégáit, hogy az addigi koncepció - egy nagy kikötő elfoglalása, majd hídfőállásként való használata -, teljes újragondolásra szorul.

Sebesültek és égő járművek Dieppe-nél 1942 áprilisában

A Dieppe – nél történtek, illetve később a szicíliai partraszállás során elkövetett súlyos, aránytalanul sok áldozatot követelő hibák, mint például a súlyos kommunikációs problémák miatt bekövetkezett baráti tűz, a szövetségesek hadvezetését további konzekvenciák levonására kényszerítette és így indult meg a D-Day előkészítése Nagy-Britannia területén, amely idővel, jószerével egyetlen hatalmas katonai táborrá és fegyverraktárrá változott.

A partraszállás legkézenfekvőbb helyszíne, a La Manche csatorna legkeskenyebb szakasza, vagyis Calais térsége volt, de éppen ezért nem ezt az egyébként alaposan megerősített területet választották. A német hadvezetés viszont itt várta a támadást és nem voltak hajlandóak fontolóra venni a francia partvidékre küldött Erwin Rommel tábornagy ellenvetéseit, aki nagyon jól megsejtette, hogy valójában Normandia lesz az ellenség célpontja és saját hatáskörében meg is tett annyi óvintézkedést, amennyit csak tudott, felettesei rosszallása ellenére. (ezek aztán ha megállítani nem is tudták, de igencsak sok „kellemetlenséget” okoztak az inváziós erőknek) Hogy a német vezérkart továbbra is megtartsák téves elképzeléseikben, a szövetségesek bonyolult és roppant rafinált módon, a Bodyguard hadművelet keretében felállítottak egy fantomhadsereget, az úgynevezett 1. Hadseregcsoportot (FUSAG), amelynek parancsnokává nem kisebb személyiséget, mint a németek által is tisztelt és igencsak harcias George Patton tábornokot tették meg, akit egyébként nem tett különösebben boldoggá, hogy egy nem létező hadsereget kell irányítania. A sikeres dezinformáció érdekében felállított különleges alakulatok rendkívül kreatívan, megtévesztő tevékenységek sokaságát folytatták, hogy a Luftwaffe felderítő repülőgépei és a német lehallgatóállomások személyzetei is a lehető leghihetőbb képet kapják a szövetségesek állítólagos készülődéséről.

Miközben zajlott a német vezérkar átverése a fantomhadsereggel, a háttérben a valódi katonák, valódi felkészítése is folyamatban volt, a valódi invázióra. A szövetségesek vezérkarának és magának a főparancsnoknak, Dwight D. Eisenhower tábornoknak az volt az egyik legnagyobb problémája, hogy a csapatok jelentős része az óceán túlpartjáról frissen áthajózott, tapasztalatlan, az alapkiképzésen csak nemsokkal korábban átesett újoncokból állt, akik nem vették eléggé komolyan az előttük álló feladatot és nem hitték el sem parancsnokaiknak, de még a harcedzett veteránoknak sem, hogy mi vár majd rájuk a csatorna túlsó partján. Némi túlzással, sokan valamiféle izgalmas hadijátéknak fogták fel az egészet, nem véve tudomásul, hogy az ellenség vissza fog lőni és nem vaktölténnyel. Emiatt Eisenhower egy rendkívüli parancs kiadására kényszerült, amely szerint a gyakorlatokon a továbbiakban éles lőszert kell használni. Ennek a direktívának az lett a következménye, hogy a katonáknak ha tetszett nekik, ha nem, valóban hozzá kellett szokniuk a harctéri viszonyokhoz, látványhoz, zajokhoz, sőt szagokhoz is. Szó szerint puskaport szagoltak. Sok évvel később volt olyan veterán aki azt nyilatkozta, hogy a partraszállás és az annak során átéltek már szinte gyerekjátéknak tűntek az azt megelőző, kőkemény kiképzéshez képest. Ennek azonban megvolt az ára, mert a hónapokig tartó felkészülésnek több lett a halálos áldozata és sebesültje, mint később az invázió sikeres, de egyben igencsak véres első napjának.

1943 őszétől a brit – kanadai rohamcsapatokat a nyugat–skóciai Inveraray és Castle Toward kombinált kiképző központokba vezényelték, ahol az egységek kéthetes turnusokban, mindenre kiterjedő intenzív felkészítésen vettek részt. A két terület kiválasztásában fontos szerepe volt annak, hogy a terepviszonyok nagyon hasonlóak voltak a Franciaországban várhatóakhoz, ráadásul a Loch Fyne tó, lehetővé tette a partraszállás gyakorlását is. A kiképzőközpontok közelében fekvő kis falvak lakosságát - több mint kétezer embert -, máshova költöztették. A gyalogsági, a páncélos, a tüzér, a műszaki, de a különleges feladatokra kijelölt kommandós, sőt a logisztikai és az egészségügyi alakulatok is élethű harctéri viszonyok között készülhettek a rájuk váró embert próbáló küldetésre. A tüzéreket például arra is kiképezték, hogy lövegeikkel akár a partraszállító bárkákból is képesek legyenek pontosan lőni az ellenséges állásokat, a sofőröket pedig nemcsak arra trenírozták, hogy probléma nélkül tudjanak kihajtani a szárazföldre, de arra is, hogy miképpen manőverezzenek biztonságosan a szállítóhajók szűkös fedélzetén. Az egészségügyieknek a hordágyak és a sebesültek szállítását, ellátását, a járművekből való ki és berakodását akár derékig érő vízben is végre kellett hajtaniuk, sötétben és világosban egyaránt. Mindezt éles tüzérségi, géppuskatűz és robbanások közepette.

Ilyen körülmények között, nemcsak a sérülésekkel, de a halállal járó balesetek is gyakoriak voltak. Nagyon gyakoriak. Az egyik bizarr esetben, Inveraray – ben a Loch Fyne – on tartott éjszakai partraszállási gyakorlat során Francis Goode őrnagy a 2. Glosters D Company tisztje, miután bárkájuk nekiütközött valaminek a sötétben, azt gondolván, hogy már partot értek, egy „Kifelé!” kiáltással útnak indította embereit, azok pedig a leeresztett rámpán kirohantak a sötétségbe. A teljes menetfelszerelést viselő tíz katonát azonnal elnyelte a tó jéghideg vize, mert mint kiderült, valójában csak egy jelzőbójának mentek neki még jócskán távol a parttól. A holttestük sohasem került elő és nem ez volt az egyetlen ilyen eset.

1943 szeptemberében, Délnyugat–Angliában, Woolacombe – ban, az észak-devoni partvidéken az amerikaiak is felállítottá a saját, a britekéhez hasonló kiképzőközpontját, az Assault Training Centert (ATC). A csaknem 30 négyzetkilométeres területen homokos és sziklás tengerpart, földnyelvek, dűnék, és 20 kilométer hosszúságú tengerpart állt rendelkezésre, ahol parti védőállásokat építettek ki szögesdróttal, harckocsiakadályokkal, hogy itt is a lehető legvalósághűbb körülmények között történjen a zöldfülű újoncok felkészítése.

Természetesen itt is aratott a halál, pedig az invázió még messze volt. Már 1943. október 25 – én, az exmoori lőtéren öt katona halt meg az ellenség golyózáporát imitáló géppuskatűz miatt, (csak itt, legalább 98 katona halt meg a lőgyakorlatok során…) De történtek ezeknél sokkal hajmeresztőbb esetek is. December 18 – án a rossz időben, három Sherman harckocsikkal megrakott partraszállító bárkát árasztott el a víz és tizennégyen odavesztek a személyzetükből. Többször előfordult az is, hogy a DUKW kétéltű teherautókat egyszerűen felfordította a heves hullámverés, a rajtuk tartózkodók közül pedig többen is alájuk szorultak és megfulladtak, vagy eltűntek a hideg vízben.

1944. április 4 – én egy az első vonalból már kiöregedett, ezért ekkor már csak vontatásra használt, négymotoros Short Stirling bombázó felszállás közben egy facsoportnak ütközött és felrobbant. Nemcsak hatfős személyzete, hanem az utána kötött Airspeed Horsa csapatszállító vitorlázógépen utazó huszonnégy katona is meghalt. Az amerikaiak egyik hadgyakorlatán, egy Douglas C-47 - es szállítógép valószínűleg valamilyen műszaki hiba miatt váratlanul kitört felfelé és nekiütközött a kötelékben felette repülő másiknak. A balesetben tizennégyen haltak meg, köztük a 36. század parancsnoka és az 505. ejtőernyős gyalogság két tisztje. A manőver négy napja alatt, az egészségügyieknek nem kevesebb, mint ötszáz törést és ficamot kellett ellátniuk, mert a nagy szél miatt számos ejtőernyős rosszul ért földet.

A hadgyakorlatokat többször is megszemlélték magas rangú személyek és néha olyasmit is látniuk kellett, amit valószínűleg nem szerettek volna… 1944 áprilisában a dorseti Redend Point – nál, VI. György király, Winston Churchill miniszterelnök és Eisenhower tábornok szeme láttára, a Smash One nevű gyakorlaton - itt próbáltak ki először speciális felszereléssel úszóképessé tett harckocsikat - 4/7-es dragonyos gárdaezred harminckét Valentine tankja közül hat elsüllyedt a magas hullámok miatt. Személyzetük Robert Ford hadnagy, az egyik jármű parancsnoka kivételével mind odaveszett, mert nem tudták idejében elhagyni az acélkoporsókat…

Ahogy közeledett a normandiai partraszállás kitűzött napja, amolyan főpróbaként, több nagyszabású összfegyvernemi manőverre került sor. Az egyik még a korábbiaknál is valósághűbbre sikerült, mert váratlanul megjelentek a németek is és ők sem vaktöltényt használtak…

Schnellboot a száguldó halál

A torpedókkal felszerelt gyorsnaszádok úttörői az olaszok voltak az 1. világháború idején. A MAS – ok (Motoscafo Armato Silurante) gyors, benzinmotoros motorcsónakokból lettek kifejlesztve és több merész akciót is végrehajtottak. Az ő számlájukra írható az SMS Wien partvédő páncélos, amelyet Triesztben, illetve 1918. június 10 – én az SMS Szent István csatahajó, amelyet Pola közelében bevetésre menet torpedóztak meg.

Az 1. világháborút lezáró, a veszteseket katonailag gúzsba kötő békeszereződések a kisméretű járőrhajókat nem vonták olyan súlyos korlátozások alá, mint az igazán veszélyesnek tartott nehéz egységeket. Ezt a kiskaput kihasználva kezdődött meg a titkos fejlesztés Németországban a huszas évek végén. Alapja a főleg csónakok és jachtok építésére specializálódott brémai Lürssen Hajógyár, Otto Herman Kahn dúsgazdag bankár számára épített motoros jachtja az Oheka II volt, amely felkeltette a német flotta szakembereinek érdeklődését.

A Lürssen Oheka II, minden Schnellboot őse

A leginkább figyelemreméltó technikai megoldás a hajó törzsének újszerű kialakítása volt, ugyanis könnyűfém vázra szerelt, faburkolattal készült, így szerkezete egyszerre volt könnyű, mégis szilárd. A törzs elülső részének keresztmetszete a vízvonal alatt jellegzetesen ívelt kialakítású volt, majd a hajófenék a tat felé fokozatosan ellaposodott, ami kivételes stabilitást eredményezett sekély és mély vízen egyaránt. A meghajtásról két erős Maybach dízelmotor gondoskodott, amelyek nemcsak nagy sebességet, hanem jelentős hatótávolságot is lehetővé tettek. A civil jacht első katonai célra épített leszármazottja a későbbi igen sikeres sorozat prototípusa, az 1930 – ban szolgálatba állított S-1 lett, amely papíron ugyan csak kikötői őrhajó volt, de már felfegyverezték két torpedócsővel és egy fedélzeti géppuskával is. Menetpróbái során fedezték fel az úgynevezett Lürssen-effektust, amelyet a fő kormánylapát mellett, kétoldalt elhelyezett, 30 fokban kifelé hajló kisebb kormánylapok idéztek elő. Ennek során menet közben a tat megemelkedik és ezáltal jelentősen csökken hidrodinamikai ellenállása (szinte siklik a víz felszínén) és ettől jelentősen nő a sebesség, viszont kisebb lesz a jellegzetes, messziről is jól látható, fehér tathullám. Az S-1 próbái során szerzett tapasztalatokat felhasználva az elkövetkező években a Schnellboot – ok fejlesztése tovább folyt és a különböző, egyre jobb változatokból összesen csaknem kétszáz példány épült 1930 és 1945 között nemcsak a Kriegsmarine számára, hanem exportra is (pl. Kínába). A legsikeresebbnek az S-38, illetve a némileg módosított, erősebb fegyverzetű S-38b/S-100 – osztály számított, amelyek a legyártott hajók többségét adták.

A Schnellboot-ok különböző alváltozatai

Ezek alapkonstrukciója lényegében azonos maradt a korai típusokkal, így ezek is könnyűfém vázzal és fa (vegyesen tölgy és fenyő) héjazattal készültek, de hosszúságuk már elérte a 35 métert, ráadásul jellegzetes, páncélozott, félkupolaszerű kormányállást és parancsnoki hidat is kaptak, így vízkiszorításuk több mint 100 tonnára nőtt. Három Daimler-Benz MB 501, később MB 511 típusú, egyenként 1500/2000 lóerős dízelmotorjukkal 43,8 csomós (kb. 81 km/órás) sebességre voltak képesek, hatótávolságuk pedig elérte az 1500 kilométert. Személyzetük 24 – 30 főből állt. A fő fegyverzet a két 533 mm – es torpedócső volt, amelyeket ezeken a késői verziókon már nem az orrfedélzetre, hanem az orr rész két oldalán, áramvonalasan a hajótestbe foglalva építettek. Összesen négy torpedót vittek magukkal egy – egy bevetésre, de alkalmasak voltak aknatelepítésre is, mert tatfedélzetükön legalább hat érintőszarvas aknát tudtak szállítani. Altípustól, de olykor hajótól függően legalább három 20 mm - es gépágyút, az S-38b/S-100 - osztályú hajók pedig tatjukra egy 40 mm - es Bofors löveget is kaptak, ami ugyan még az 1. világháború idejéből származott, de rendkívül hatékonynak bizonyult a gyakorlatban. Az Schnellboot – ok gyártását a brémai Lürssen és a travemündei Schlichtining – Werft végezte, de Danzigban (Gdansk) a Danziger Waggonfabrik üzemében is építettek hajótesteket. A romániai Galati – ban és a konstanzai hajógyárban összeszerelt példányok alkatrészeit vasúton szállítottak oda és a Fekete-tengeren vetették be őket.

A német Schnellboot - ok elismerten jobbak voltak a szövetségesek hasonló egységeinél és félelmetes hírnévre tettek szert, de ezek árát súlyos harci veszteségekkel fizették meg. A 2. világháború alatt meglehetősen felemás teljesítményt nyújtó német felszíni flotta leghatékonyabb eszközei közé tartoztak, így az Atlanti-óceán, a Balti és a Fekete-tenger mellett, kisebb számban a mediterrán térségben is bevetésre kerültek, de ez inkább az olaszok gyorsnaszádjainak vadászterülete volt. A Schnellboot - ok a megszállt francia, holland és belga kikötőkből kiindulva főleg a La Manche csatorna térségében portyáztak és a partraszállás közeledtével szerepük még fontosabbá vált. A britek egyébként csak E-boatként emlegették őket, amelyben az E betű, az enemy, vagyis ellenség rövidítése.

Csata a Lyme-öbölben

A D-Day – t megelőző összfegyvernemi gyakorlatok a Duck (Kacsa), Beaver (Hód), Fox (Róka) neveket kapták, de a legnagyobb a Tiger, vagyis Tigris volt, ami nagyjából harmincezer katona részvételével zajlott a dél-devoni Slampton Sandsnél, a hatalmas Lyme-öböl délnyugati partján. Ez a vidék feltűnően hasonlított a franciaországi Cotentin-félszigeten, a Douve és a Vire folyók torkolatától nyugatra fekvő, Utah kódnevű partszakaszra.

Április 27 – én, a Tigris kezdetén személyesen is megjelent Eisenhower tábornok, Montgomery tábornok a szárazföldi erők parancsnoka, valamint Sir Bertram Ramsay admirális, a partraszállást támogató tengeri erők főparancsnoka. Beosztottaik tekintettel az illusztris vendégekre, igazán ki akarták vágni a rezet, de az finoman szólva nem sikerült… A dolgok már kezdettől fogva rosszul alakultak, ugyanis számos közepes méretű harckocsiszállító hajó (LCT – Landing Craft Tank) alaposan lemaradt a fő erőktől. Ezt jelentették is Donald P. Moon ellentengernagynak aki nemcsak a nyílt tengeren várakozó, csatahajókból, cirkálókból és rombolókból álló Force U Bombardiement Group, vagyis a tűztámogató csoport parancsnoka volt, hanem ő felelt a Tigris lebonyolításáért is. Moon emiatt a Force U akcióba lépését 7 óra 30 - ról, egy órával későbbre halasztotta. A baj csak az volt, hogy ez az információ nem jutott el a még mindig a tengeren hánykolódó LCT – k fedélzetén utazó csapatok parancsnokaihoz és amikor a Force U megkezdte a partvidék bombázását, a partraszállók második hulláma éppen belefutott gránátesőjükbe, ráadásul a németeket megszemélyesítő társaik is vadul tüzeltek rájuk parti állásaikból… A baklövés miatt a Tigris első napján 100, de egyesek szerint legalább 450 katona halt, vagy sebesült meg. Arról nem maradtak fenn jelentések, hogy a magasrangú vendégek miképpen értékelték a látottakat, de meglehetősen beszédes a szemtanúk beszámolója, akik szerint távozáskor mindhárman meglehetősen elkeseredettnek és kiábrándultnak tűntek. Jogosan. De ez még csak a kezdet volt…

Aznap késő délután Plymouth, Brixham és Portsmouth kikötőiben megkezdték az ott állomásozó nehéz partraszállító hajókra a soron következő katonai egységek és felszerelésük berakodását. A teljes terheléssel, csaknem 4000 tonnás, 100 méter hosszú LST – k (Landing Ship Tank – nagyjából harckocsiszállító deszanthajónak lehet lefordítani az elnevezést) nemcsak páncélosok, és egyéb gépjárművek szállítására voltak alkalmasak, hanem egyszerre több mint 400 katona is elfért rajtuk, teljes felszerelésükkel együtt. Nagy méretük ellenére, változtatható merülésüknek és lapos feneküknek köszönhetően egészen a partig tudták szállítani gördülő rakományukat, így nem volt szükségük kiépített kikötőre. A gépjárművek a szétnyitható orr részen át, a csapatok pedig a darukra függesztett, illetve a felső fedélzeten tárolt, lenyitható orrú bárkákkal, az úgynevezett Higgins-csónakokkal jutottak ki a partra. A Slampton Sands felé tartó konvoj a T-4 jelzést kapta és összesen nyolc LST – ből (515, 496, 511, 531, 58, 499, 289, 507) állt, amelyek útközben csatlakoztak, ahogy beérték társaikat. A berakodás után, a hajók a késő esti órákban indultak el. Útvonalukat és sebességüket úgy számították ki, hogy az nagyjából megegyezzen a La Manche csatornán való átkelés várható időtartamával. A kora reggeli órákban, a hajnali derengésben kellett célba érniük, mint majd a D-napon júniusban.

LST akció közben az Omaha parton Normandiában

A Királyi Haditengerészet szigorú ellenőrzés alatt tartotta a brit partokat, így szinte állandó volt a hajóhiány. Emiatt a T-4 védelmére mindössze két kísérőt tudtak biztosítani, a felvezetést végző, HMS Azalea nevű, Flower-osztályú korvettet és hátvédnek, egy első világháborús veteránt, az S-osztályú HMS Scimitar rombolót.

A HMS Azalea korvett

Utóbbi azonban kihajózás közben nekiütközött az LST-508 – nak és miután ezt Shee sorhajóhadnagy a Scimitar kapitánya rutinszerűen jelentette a központnak, Sir Bernard Leatham tengernagy a plymouth – i főparancsnok utasítására visszafordult javításra, noha mint később kiderült, a sérülése valójában jelentéktelen volt. (A Scimitar kiesése után pótlására az ugyancsak öreg HMS Saladint küldték, de az csak éjjel fél kettő után vált szabaddá, így mire utolérte a konvojt, már késő volt és nem tudott beleavatkozni az elkövetkező eseményekbe. A dolgot tovább bonyolította, hogy minderről az Azalea nyomában haladó LST-515 fedélzetén tartózkodó Bernard Skahill fregattkapitány, a konvoj parancsnoka nem kapott semmiféle információt és látta ugyan a Scimitar távozását, de szigorúan betartva a rádiócsendet nem kérdezett rá annak okára. Mellesleg amúgysem tudott volna, mert egy adminisztrációs hiba miatt (elgépelték a számokat…), a britek más rádiófrekvenciát használtak, mint az amerikaiak és ezt nem egyeztették le egymással.

Az egyébként lassú, kicsi és nem túl erősen felfegyverzett Azalea vezetésével a T-4 hajói szépen, komótos tempóban haladtak Slampton Sands felé. A hajóoszlop mintegy öt kilométer hosszan széthúzódott, ideális célpontot nyújtva az ellenségnek, amely közelebb járt mint bárki gondolta volna. Valamikor este 22 óra körül ugyanis a cherbourg – i kikötőből kifutott az 5. Schnellboot Flotilla hat gyorsnaszádja Bernd Klug korvettkapitány parancsnoksága alatt (S-136, S-138, S-140, S-142, S-100, S-143). Az éjszakában, a sötétszürkére festett német hajók sikeresen elkerülték a rájuk leső brit gyorsnaszádokat (MTB) és bár a brit radarok észlelték őket, kezelőik azt gondolván, hogy saját egységek, nem tettek semmit. A Lime Bay közelében cirkáló németek valamikor éjjel 1 óra 30 után figyeltek fel a lassan haladó T-4 - re. Klug parancsnok egy szokásos, utánpótlást szállító konvojnak hitte őket és roppantul örült a szemmel láthatóan gyanútlan prédáknak. Kiadta egységének a támadási parancsot és ezután hajói párokra (Rotte) szétválva nekiindultak becserkészni a zsákmányt. Nem volt nehéz dolguk, mert az ő oldalukon állt nagy sebességük, kiváló manőverező képességük és a meglepetés ereje, amit maradéktalanul ki is használtak. Az S-136 - ból és S-138 – ból álló páros, egy - egy pár torpedót lőtt ki a hátul haladó LST-507 – re de azok egyike sem robbant fel. A németek nem értették miért, az amerikaiak, pedig nem tudták, mi volt a súrlódó, fémes zaj a hajófenék irányából. J. S. Swarts hadnagy a parancsnok elrendelte ugyan a harckészültséget, de ő is akárcsak emberei úgy vélték, hogy bármi volt is az iménti furcsa zaj, nyilván a gyakorlat része… Az LST – k lassúak voltak (az LST betűszót a tengerészek Large Slow Target, vagyis nagy lassú célpontra „fordították le”), de korántsem védtelenek, ugyanakkor nem tengeri ütközet megvívására tervezték őket. Tekintélyes számú géppuskával, gépágyúval, sőt az amerikaiak által használt változat egy 76 mm – es löveggel is fel volt szerelve, de ezeket a fegyvereket inkább a repülőgépek távoltartására szánták. Miután az S-140 és az S-142 torpedói sem találtak, utóbbi kapitánya, Goetschke főhadnagy jött rá, hogy valószínűleg kismerülésű, partraszállító hajókkal van dolguk és emiatt acélszivarjaik egyszerűen áthúztak alattuk, vagy csak súrolták őket. A rádiócsendet megtörve közölte parancsnokával a gyanúját és a Schnellboot – ok legénysége sietve újratöltötte a vetőcsöveket, kisebb mélységre állítva a torpedókat, majd felkészültek az újabb támadásra. Klug szándékát az sem változtatta meg, hogy időközben kissé megfogyatkoztak a hajói, mert az S-100 és az S-143 a sötétben manőverezve egymásnak ütköztek és emiatt kénytelenek voltak hazatérni. Ugyanis váratlan erősítés érkezett a 9. Schnellboot Flotilla három egységének formájában, amelyeket Götz Freiherr von Mirbach báró korvettkapitány irányított. Ő is éjszakai járőrszolgálaton volt az S-130, az S-145 és az S-150 jelzésű hajóival és felfigyelt Klug hajóinak egymás közötti üzenetváltásaira.

Bernd Klug korvettkapitány (1914 – 1975)

Éjjel 2 óra körül az S-136 és az S-138 ismét rohamra indult a leghátul haladó LST- 507 ellen, amely ezúttal már nem úszta meg. Az 507 – est hatalmas robbanások sora rázta meg, a fedélzetén pedig elszabadult a pokol. A túlélők elmondása szerint a hajó felrepedt tartályaiból kiömlő gázolaj nemcsak azonnal szétterült a roncs körül, hanem rögtön tüzet is fogott. A lángok villámgyorsan átterjedtek előbb a raktérben álló, benzinnel feltöltött járművekre, majd a mellettük felhalmozott felszerelésre, benzineshordókra és a lőszerre is. Az LST gyomra olyanná vált, mint egy izzó kohó. Sokan odalent rekedtek a raktérben, összezsúfolt járműveik között, amelyek egymás után kaptak lángra és velük együtt égtek el, társaik pedig nem tudtak rajtuk segíteni. Az LST – k nem rendelkezetek belső vízzáró rekeszekkel, így a vízbetörést elvileg, csak a nyílások lezárásával lehetett meggátolni ideig-óráig. A legénység így is tett, de ezzel számos társukat ítélték szörnyű tűzhalálra. Sok embert a robbanások repítettek a vízbe, mások leugráltak a fedélzetről, egyenesen a víz felszínén lebegő, égő üzemanyagba. A rádiós még le tudott adni néhány vészjelzést, de a széthúzódott hajóoszlopból senki sem jött a segítségükre. A többi LST – n eleinte azt hitték, hogy a tűz és robbanások mind csak a gyakorlat részei és csak akkor eszméltek rá, hogy valódi támadókkal van dolguk, amikor alig három perccel az 507 – es után, 2 óra 6 perckor az LST-531 váratlanul tűzgolyóvá változott, az S-140 és 145 torpedóitól és alig tíz perc alatt vége is volt. Felborult és elmerült, a fedélzetén tartózkodó 496 emberből, 467 – et magával ragadva.

Az éjszakában zöld, sárga és vörös nyomjelző lövedékek repkedtek. Előbbiek az ameriakiaké, a vörösek viszont a németeké voltak és rafinált módon némileg késleltetve izzottak fel, így kiindulási pontjukat nem lehetett pontosan bemérni és odalőni. Emiatt amikor aztán az amerikaiak végre észbe kaptak és tüzet nyitottak a támadóikra, abban sem volt sok köszönet. Amikor az S-100 és az S-145 áthúztak az LST-496 és az 511 között, az előbbi legénysége megpróbálta megsorozni őket fedélzeti fegyvereivel, de miközben a németeket egy karcolás sem érte, a másik LST fedélzetét sikeresen végiglőtték, megsebesítve több mint másfél tucat embert.

Az S-145 parancsnoka a konvoj legvégére került LST-289 - et nézte ki magának. Azonban annak kapitánya, Henry A. Mettler hadnagy már résen volt és még időben észrevéve a támadót, kitérő manőverre adott parancsot. A 289 – es nehézkesen elfordulva kivált a konvojból és végül ennyi is elég lett ahhoz, hogy megmeneküljenek, mert a tat felfogta a torpedók robbanásának nagyrészét és teljesen szétroncsolódott ugyan, de a dízelmotorok sértetlenek maradtak és segítségükkel nemcsak mozgásban tudtak maradni, hanem ha valamennyire kormányozni is lehetett a hajót.

Az LST-289 szétroncsolódott tatja

Skahill parancsnok miután ráébredt, hogy mi folyik a konvoj túlsó végén, rádión az ilyenkor szokásos eljárásnak megfelelően parancsot adott a T-4 maradékának, hogy szóródjanak szét és minden egység a partközelbe húzódva, térjen vissza a kikötőbe. Az LST-515 kapitánya John Doyle hadnagy engedélyt kért tőle, hogy visszamehessen összeszedni a túlélőket, de Skahill erről hallani sem akart. Nem kegyetlenségből, vagy érzéketlenségből tette, hanem a szabályzatnak megfelelően, támadás esetén ugyanis a hajó biztonsága volt az elsődleges. Csakhogy Doyle nem tágított és végül megszavaztatta embereit, akik elsöprő többségben bajtársaik megmentése mellé álltak, így Skahill, még ha dühösen is a zendülésszámba menő incidens miatt, beadta a derekát. Mire a hajnali derengésben elérték a lyme bay - i csata helyszínét, már ott volt a Saladin, az Onslow, valamint a lengyel Ursa, Piorun és a Blyskawica rombolók is, amelyek szintén mentették, akiket lehetett. Sajnos nem volt sok dolguk, mert a vízen úszó olajjal borított törmelék között, mindössze 45 túlélőt találtak. Sokan borzalmas égési sérüléseikbe haltak bele, másokkal a hipotermia végzett, de a legmegdöbbentőbb azok sorsa volt, akiket az indulás előtt kiosztott brit gyártmányú mentőövük ölt meg (az amerikaiak egyébként kapokbélésű mentőmellényeket használtak, de ők nem azt kaptak), amelynek helyes használatára nem oktatták ki őket. Ezt a mentőeszközt az előírás szerint a hónaljukig felhúzva, nem pedig a derekukon kellett volna viselniük, mint ők tették. Így amikor a vízbe érve a beépített szén-dioxid patronokkal felfújták, az öv egyszerűen belefordította őket a vízbe és megfulladtak. Az 515 és a többi hadihajó legénysége alig győzte kiemelni a holttesteket és csak a parti parancsnokság többedik felszólítására álltak le a gyászos munkával. Nem hiányzott, hogy egy esetleg arra portyázó U-boot könnyű prédájává váljanak. Az Onslow mielőtt, elhagyta volna a helyszínt, ágyútűzzel elsüllyesztette a teljesen kiégett, majd kettétört LST-507 még félig a felszínen lebegő orrszekcióját. Nem tudni hány halott maradt a nyílt tengeren, de órákkal később a Portland felé haladó LCT-271 személyzete elérve a csata helyszínét a vízen lebegő különös valamikbe botlott. Fogalmuk sem lévén az éjszaka történtekről, közelebb érve döbbenten látták, hogy mindenfelé amerikai egyenruhát viselő holttestek sodródnak. Amikor rádión jelentették szörnyű felfedezésüket, utasították őket, hogy azonnal hagyják el a területet és ne beszéljenek a dologról senkinek. Az LCT-271 nagy kanyarokat leírva távozott, mert a személyzet nem akart átgázolni a halott bajtársakon. A hivatalos verzió szerint a lyme bay – i csata során 441 katona és 198 tengerész halt meg, további 110 embert pedig eltűntnek nyilvánítottak. A hozzátartozókkal később azt közölték, hogy mindannyian harcban estek, vagy tűntek el.

Túlélők az LST-515 fedélzetén

A katasztrófa hírére a Tigrist természetesen azonnal lefújták. Az egyébként higgadt természetű Eisenhower ezúttal rendkívül dühös volt. Utasítására az érintett alakulatokat gondosan elkülönítették a többi csapategységtől, hogy véletlenül se beszélhessenek társaiknak a történtekről, majd nemsokkal később ideiglenesen Walesbe vezényelték őket és az invázió lebonyolításig ott is maradtak. A túlélőknek és a sebesülteknek ugyancsak megtiltották, hogy beszéljenek sérüléseik okáról, de az őket ellátó egészségügyi személyzetet is titoktartásra kötelezték, ha valakinek mégis eljárna a szája közülük. Erre nemcsak az eset kínossága miatt volt szükség, hanem azért is, mert attól féltek, hogy aláássa a katonák morálját, harci kedvét, nem beszélve a németek reakciójáról. Vajon nem fogtak – e gyanút? A vezérkar számára éppen ezért külön fejtörést okozott, hogy a számos elesett tiszt közül tízen a legmagasabb biztonsági besorolással rendelkeztek és ismerték a partraszállás részletes terveit. Igazi katasztrófa lett volna, ha valamelyikük élve az ellenség kezére kerül és esetleg kivallatják. Gondosan felkutatták őket egytől – egyig és mint kiderült, a felsőbb parancsnokok aggodalma felesleges volt, mert mindannyian meghaltak…

Moon tengernagy mint a Tigris lebonyolításáért felelős parancsnok, személyesen hallgatta ki alárendeltjeit, különös tekintettel az egész összecsapás alatt passzívan viselkedő Azalea parancsnokát, Geddes korvettkapitányt. Mint kiderült, miután a konvoj elejéről látta, hogy ellenséges támadás alatt állnak, nem igazán tudta mit tegyen. A kapott parancs szerint minden körülmények között tartania kellett a pozícióját, ha pedig lassú hajójával mégis beavatkozott volna, legfeljebb egy újabb kiváló célpontot kínált volna fel a németeknek. Reflektorait és világító rakétáit azért nem vetette be, mert attól tartott, hogy ezekkel a támadókat segíti. Végül az Azalea tevékenysége abban merült ki, hogy a németek távozása után, a biztonságosabb partközeli vizekre vezette a megmaradt LST – ket, a sérült 289 – et pedig Dartmouth - ba kísérte. A többi beosztott tiszt vallomásaiból is az derült ki, hogy mindannyian az előzetesen kapott parancsok és a szokásos rutin szerint jártak el, így senki sem került hadbíróság elé.

Moon természetesen tisztában volt a saját felelősségével és személyesen tett jelentést felettesének, Alan G. Kirk admirálisnak az USS Augusta cirkálón. Fogadtatása fagyos volt, mondhatni ellenséges, egyértelmű volt, hogy főnöke mit gondol vele kapcsolatban, de akkor a súlyos letoláson kívül nem érte egyéb retorzió. Moon levonva a következtetéseket gyorsan intézkedett és utasítására egységesítették a rádiófrekvenciákat, hogy kiküszöböljék az újabb kommunikációs problémákat, a katonákat a hátralévő hetekben gondosan kioktatták a mentőövek megfelelő használatáról, illetve az invázió idejére mentésre elkülönített kisebb hajókat helyeztek készenlétbe. Donald P. Moon további sorsára a Tigris során bekövetkezett katasztrófa tragikusan rányomta a bélyegét. Hiába korrigálta a felmerült hiányosságokat és végezte el feladatát később tökéletesen Normandia inváziója során, továbbra is a feje felett lebegett a hadbíróság árnya. Ezzel mindvégig tisztában volt és emiatt egyre jobban gyötörte a depresszió amely párosulva a feladatából adódó, ránehezedő nyomással, végül teljesen felőrölte és 1944. augusztus 4 – én a Nápolyi-öbölben horgonyzó parancsnoki hajója, az USS Bayfield fedélzetén, a kabinjában főbe lőtte magát. Hivatalosan „harctéri fáradtság” volt végzetes tettének indoka.

Donald P. Moon ellentengernagy (1894 – 1944)

Az utolsó Schnellboot

A németek a Lyme Bay – ben történtekből nem vontak le messzemenő következetéseket és továbbra is Calais – nál várták a partraszállást, így teljes meglepetésként érte őket, hogy az végül Rommel jóslatának megfelelően Normandiában következett be. A sikeres éjszakai rajtaütésért Bernd Klug parancsnokot és Mirbach bárót egyaránt kitüntették. Mindketten szerencsésen túlélték a háborút és Klug később a nyugatnémet haditengerészet admirálisa lett.

A Schnellbootok a normandiai partraszállás ideje alatt sem tétlenkedtek és ha megakadályozni nem is tudták, de többször is megpróbálták megzavarni a hadműveletet. Az invázió első napjának éjszakáján három LST – t és néhány kisebb hajót is sikerült kilőniük, de ennek az ára négy torpedónaszád és személyzetük elvesztése volt. A szövetséges parancsnokság a még mindig veszélyes német gyorsnaszádok kiiktatására végül a légierőt vetette be. Június 14 – én a Royal Air Force két Bristol Beaufighter vadászbombázókból álló százada rajtaütött az éppen Le Havre kikötőjébe tartó 2. Schnellboot Flotillán és elpusztított három hajót, majd aznap éjjel 235 Lancaster szőnyegbombázással letarolva a bázist, további tizenhármat. A Boulogne – ban, illetve a Rotterdamban és Ijmuidenben állomásozó megmaradt mintegy negyven Schenellboot viszont a növekvő veszteségek és az egyre kilátástalanabb katonai helyzet ellenére továbbra is aktív maradt. A csatornán áthaladó, utánpótlással megrakott konvojokra vadásztak torpedókkal és az általuk telepített víziaknákkal. A háború végső szakaszában legalább harmincegy szállítóhajó elpusztítását lehetett a számlájukra írni.

A háborút épségben átvészelő Schnellboot – okat a győztesek szétosztották egymás között és még évekig használták őket. Sajnos napjainkra mindössze egyetlen példány maradt ezekből a kiváló hadihajókból, mégpedig az az S-130, amely részt vett a T-4 elleni rajtaütésben is. A travemündei Johann Schlicting Hajógyárban építették és 1943. október 21 – én állt hadrendbe, Günther Rabe főhadnagy parancsnoksága alatt a 9. Schnellboot Flotillában, Cherbourgban. Parancsnoka neve alapján hívójele Rabe, azaz holló volt és az alakulat jelzése mellé egy hollót is felfestettek rá kabala gyanánt. A háború vége a hajót Rotterdamban érte, ahonnan a békekötés után a britekhez került, akik a kibontakozó hidegháború elején a Balti-tengeren a szovjet flotta megfigyelésére használták. (A szovjetek számtalan alkalommal próbálták elkapni, de legnagyobb bosszúságukra egyszer sem sikerült.) 1949 után az MI6, a brit katonai hírszerzés vette át és használta ügynökök szállítására, valamint elektronikai felderítésre ugyancsak a Balti-tengeren. Személyzete nagyrészt egykori német tengerészekből állt, akik nemcsak a hajót, de a térséget is jól ismerték. A különleges egység parancsnoka az egyik Schnellboot ász, Hans-Helmut Klose korvettkapitány volt. 1956 után az S-130 hazakerült és a nyugatnémet flotta kiképzőegységnek használta egészen 1991 – ig, amikor leszerelték és eladták egy magánszemélynek, aki lakóhajóvá alakította. Tőle vásárolta meg 2003 - ban az akkorra már alaposan lepusztult hajót Kevin Wheatcroft gazdag brit üzletember, aki a világ egyik legnagyobb magánkézben lévő haditechnikai és járműgyűjteményével rendelkezik, amelyben számos ritkaság megtalálható. Ezek közé tartozik az S-130 is, amelynek restaurálása jelenleg is zajlik a Bristol-csatorna melletti Richmond Drydock - ban, ahova 2020 – ban költöztették. A munka még várhatóan évekig eltart, mivel az S-130 – at Wheatcroft teljesen eredeti, 1943 - as állapotába kívánja visszaállítani és az ehhez szükséges alkatrészek, felszerelési tárgyak beszerzése igen nehéz. Ennek érdekében megvásárolta három Dánia partjainál elsüllyedt Schnellboot mentési jogát, hogy kiemelt alkatrészeiket felhasználhassák az S-130 újjáépítéséhez.

A helyreállítás alatt álló S-130 napjainkban

A tragikus áprilisi éjszaka sokáig hétpecsétes titoknak számított, de hogy valójában meddig, az nem teljesen világos. A sikeres normandiai partraszállás után már nem volt olyan lényeges titokban tartani a történteket és már akkor nyilvánosságra kerültek az incidens egyes részletei, de számos dokumentumot csak 1974 – ben tettek kutathatóvá.

Ha tetszett a cikk, kövesse a
Háború Művészetét a Facebookon!

Még több friss hír

2023. 05. 09., 10:25
1986. április 26-án történt meg Európa legnagyobb nukleáris katasztrófája. A csernobili Vlagyimir Iljics Lenin atomerőmű 4-es számú RBMK-1000 típusú, grafitrudas szabályozású reaktorblokkja a konstrukció tervezési hibája, illetve sorozatos emberi mulasztások miatt kigyulladt, majd a keletkezett gőz szétvetette magát a reaktort, illetve az annak helyet adó épület tetőszerkezetét is.
2023. 04. 17., 09:54
A Sargasso-tenger évszázadok óta az Atlanti-óceán egyik leghírhedtebb térségének számít, többek között azért, mert területén fekszik a Bermuda-háromszög is.
2023-03-31 12:17:30
Az iráni Iszlám Forradalmi Gárda már számos alkalommal mutatott be meglehetősen sajátos tervezésű, néha igencsak futurisztikus külsejű harci eszközöket, amelyek többsége – legalábbis amennyire tudni lehet – vagy egyszerűen propagandacélokra szolgált, vagy nem lépett túl a prototípus fázison.
2023-03-27 13:23:44
A nyugat-balkáni béke Magyarország egyik legfontosabb biztonságpolitikai érdeke, hiszen ez az európai béke egyik záloga is egyben, elérése és biztosítása embert próbáló, kihívást jelentő feladat – hangsúlyozta Vargha Tamás, a Honvédelmi Minisztérium parlamenti államtitkára, miniszterhelyettes március 26-án, vasárnap a Koszovóból visszatérő MH KFOR Hadműveleti Tartalék Zászlóalj manőver századának fogadásakor Kecskeméten.
   MÁSOK ÍRTÁK
2023. 06. 02., 09:19
Magyar idő szerint 2023. április 14-én 14 óra 15 perckor egy Ariane–5 hordozórakétán a francia guyanai Kourouról elindult az Európai Űrügynökség JUICE űrszondája a Jupiter bolygó Euro­pa, Ganymedes és Callisto elnevezésű jeges holdjaihoz, hogy ezeket 2031-ben elérve különféle tudományos vizsgálatokat végezzen.
2023. 06. 01., 09:59
Csehország védelmi kiadásai a jövőben az éves bruttó hazai termék (GDP) legalább két százalékát fogják kitenni. A vonatkozó törvényt a képviselőház után május 31-én, a cseh szenátus is jóváhagyta, érvénybe lépéséhez csak az államfő aláírása szükséges.
2023. 05. 31., 14:34
A Magyar Honvédség éjszakai éleslövészettel egybekötött kiképzési feladatot hajt végre május 31-én és június 1-jén 14.00-24.00 óra között a „nullaponti” lőtéren, Bakonykútiban és térségében.
2023. 05. 23., 12:47
A Magyar Honvédség fennállásának 175. évfordulója alkalmából a Magyar Nemzeti Bank (MNB) 100 forintos forgalmiérme-emlékváltozatot bocsát ki május 23-án, kedden, egymillió példányban – közölte a jegybank az MTI-vel.

  JETfly Magazin