Felfújható szellemhadsereg

A történelemkönyvekből és dokumentumfilmekből jól ismerhető, hogy a második világháborúban a szövetségesek sok furcsaságra hajlandóak voltak a helyzeti előny megszerzése érdekében. Hiszen tudták jól, hogy a győzelemhez akár csak egy kis fortély is elég lehet, és azt is, hogy a hadiszerencsét bizony maguknak kell kovácsolniuk.

Nem volt ez másként a normandiai partraszállást előkészítő művelet során sem. A világtörténelem legkomplexebb és legnagyobb erőket megmozgató invázióját igencsak nehéznek bizonyult eltitkolni a németek elől, akik amellett, hogy egy sosem látott, Franciaország partjait körbeölelő védvonalat emeltek, igencsak erős kémtevékenységgel is kutatták a szövetségesek terveit.

Az ő megtévesztésükre hozta létre az amerikai hadvezetés a 23. Különleges Csoportparancsnokságot, amelyet hamarosan már mindenki - aki persze tudott róla - csak Szellemhadseregként emlegetett. E sosem volt haderő eszköztárában sorakoztak kamu harckocsik, felfújható harci gépek és egy igen komoly válogatás csatazajokból.

A megtévesztés ezen módszerének története az amerikai függetlenségi háborúban kezdődött (legalábbis a második világháborúban született ötletet ez az eset ihlette), amikor is George Washington tábornok, hogy megfélemlítse ellenfeleit, fenyőfák kivágott törzseiből eszkábáltatott össze „ágyúkat”. A szemben álló parancsnok látcsövén keresztül mindössze annyit látott, hogy Washington hadserege sosem látott mennyiségű eszközt vonultatott fel a csatatérre, amely gondolat jobb belátásra térítette és feladta a harcot. E cselt aztán az amerikai polgárháborúban is alkalmazták a konföderációs erők, az akkori katonák azonban már jóval nagyobbat álmodtak, ők ellenfeleiket el is akarták kápráztatni azzal, hogy egy olyan vastag fa törzsét használták fel, amely megdöbbentő űrméretről tanúskodott, persze csak messziről.

Ezen történelmi háttérre alapozva kimondható, hogy az amerikai vezetés már egy jól bejáratott hagyományra alapozva hívta újra életre a megfélemlítő, ugyanakkor teljesen ártalmatlan haditechnikai eszközök armadáját. Persze a légi felderítés és a kémek korában már korántsem lett volna elég feláldozni egy komplett fenyőerdőt az ügy érdekében, éppen ezért a katonáknak kifinomultabb eszközökhöz kellett folyamodniuk.

A Szellemhadsereg tagjai a megszokottól nagyobb szabadságot kaptak a különböző feladatok végrehajtását tekintve, a hadvezetés ugyanis nem határozta meg, hogy a kívánt célt miként érjék el, vagyis alapvetően a kreativitásukra volt bízva, hogy milyen eszközöket vetnek be. Pont ezért is mondható igencsak színesnek az ezeregyszáz fős állomány, hiszen művészeket és műszaki szakembereket alkalmaztak azért, hogy szakterületük képviselőiként rukkoljanak elő egészen különös és különleges megoldásokkal. A küldetésük pedig mindössze az volt: elhitetni a németekkel, hogy a valós tervektől eltérően valahol teljesen máshol fog bekövetkezni a szövetségesek partraszállása.

Kezdődött mindez azzal, hogy Anglia-szerte imitáltak hadosztályszintű mozgósításokat úgy, hogy valójában soha egyetlen valódi haditechnikai eszközt sem vontak el az invázióra történő felkészítésektől. Amikor a Szellemhadsereg munkába lendült, úgy tűnt, mintha a világ legjobban finanszírozott filmforgatása folyna épp: tüzérségi ágyúmakettek, felfújható harckocsik, szintén levegővel töltött gumi teherautók sokasága „sorakozott fel” nagy, jól látható nyílt terepeken. Még gyakorlatokat is imitáltak, pirotechnikai robbantásokkal és hatalmas, több mint kétszáz kilogrammos hangszórókból szóló csatazajokkal. Ezeket az álgyakorlatokat még a rádiókban is közzétették, mintha csak a lakosságot figyelmeztetnék arra, hogy hova ne menjenek - persze valójában a német kémek figyelmét próbálták felhívni, hogy csapdába csalják őket.

Hogy még hitelesebb legyen az álhadsereg létezése, nem kisebb katonai vezetőt helyeztek az élére, mint George S. Patton tábornokot, hiszen ki gondolná, hogy az amerikaiak az egyik legnevesebb főtisztet ilyen álcára „fecsérelnék”.

Ha csapatmozgást imitáltak, ugyanazok a gépkocsivezetők hatalmas köröket megtéve többször is áthaladtak ugyanazokon a falvakon, mintha csak egy véget nem érő konvojt alkotnának. Még arra is odafigyeltek, hogy időnként lecseréljék a vállukon szereplő alakulatfelvarrót, ezzel azt bizonygatva, hogy milyen sok egységet mozgósítanak épp a régióban. Olykor még meg is álltak a teherautó-oszlopok, pihenőt imitálva, ilyenkor a beavatott katonák álhíreket terjesztettek a helyiek között arról, hogy merre tartanak és, hogy biztos forrásból tudják, az invázió hamarosan, Calaisnál fog megtörténni.

Az 1944. június 6-i normandiai partraszállást megelőzően két álhadgyakorlatot is tartottak az amerikaiak, tovább erősítve annak gondolatát, hogy az invázióra még hónapokat kell várni, és hogy valóban a Nagy-Britannia és Franciaország közötti legkeskenyebb folyosón fogják átcsoportosítani a csapatokat. Az egyik gyakorlat azt volt hivatott elhitetni a németekkel, hogy a szövetségesek támadása Norvégiában kezdődik majd azzal a céllal, hogy gyengítsék a Harmadik Birodalom védelmét. Ez olyannyira sikeres volt, hogy ’44 tavaszára Adolf Hitler tizenhárom hadosztályt vezényelt az északi országba, megerősítendő az ottani helyőrségeket.

Érdekesség, hogy számos, a Szellemhadsereg által végrehajtott mozzanat a mai napig feltáratlan, ugyanis van köztük olyan akta is, ami még ma is titkosított. Egyes számítások szerint azonban annyi sejthető, hogy a sosem volt alakulat munkájával közel harmincezer amerikai katona menekült meg a biztos haláltól az invázió során.