Égből pottyant lánctalpas

A világ nagyhatalmai a problémára már a második világháború óta keresik a megoldást…

Már az 1944. június 6-ai normandiai partraszállás előestéjén végrehajtott, légi szállítású csapatok hadműveletének tervezésekor is kiütközött az a probléma, hogy az ejtőernyősök és vitorlázógépek fedélzetén csatába érkező katonák szabotázs-, és az inváziót előkészítő feladataik elvégeztével teljesen védtelenek maradnak egészen addig, amíg a szárazföldi csapatok el nem érik őket. Lázas tervezés folyt hát annak érdekében, hogy a már adott szállító repülőgépek és könnyűszerkezetes vitorlázók fedélzetére miként tudnának meggyőzőbb tűzerőt is feltuszkolni a katonák támogatására.

Az égető kérdésre a britek a Mark VII-es Tetrarch könnyű, az amerikaiak pedig az M22 Locust elnevezésű légi szállítású harckocsival feleltek. Mindkét lánctalpas alkalmas volt arra, hogy a nyugati szövetségesek által alkalmazott vitorlázógépek fedélzetén induljanak harcba. Persze a könnyen mozgatható kialakításnak nagy ára volt: gyenge páncélzatuk és visszafogott tűzerejük képtelen volt felvenni a harcot a csatatéren rájuk leselkedő német harckocsikkal szemben. A normandiai bevetés alkalmával húsz darab Tetrarch érkezett Franciaországba az éj leple alatt, ám több már a földet éréskor megsérült a vitorlázógép belsejében, a többit pedig a németek számolták fel. Noha a háború alatt még próbálkoztak e könnyű páncélosok bevetésével, a tömeggyártást véglegesen eltörölték, a légi szállítású csapatok támogatására nem született megoldás.

Éppen ezért a kérdés nyitott maradt, s mondhatni a mai napig nyitott az amerikai hadsereg vezetése számára, habár sokáig úgy tűnt, hogy lehet egy győztes befutó. Az M551 Sheridan elnevezésű könnyű harckocsit a hidegháborús fegyverkezés kellős közepén alkották meg, kifejezetten légi szállíthatóságra tervezve. Elődeihez képest a legnagyobb előrelépés e téren az volt, hogy a kijuttatás módja nem egy vitorlázógép gyomrában történt, hanem külön ejtőernyővel felszerelve (amely akár arra is alkalmassá tette, hogy a földtől mindössze pár méteres magasságból is kivethessék a szállítógép rámpáján keresztül), a katonák kiugrásával egyidejűleg lehetett „útjára bocsátani” az égből pottyant lánctalpast.

Mindemellett a négyfős legénységgel működtethető, 16 tonnás páncélos elég könnyűnek mutatkozott ahhoz is, hogy gázlókon, kisebb patakokon, folyókon át is keljen. Szárazföldön pedig akár negyvenöt mérföldes, azaz több, mint hetvenkét kilométer per órás sebességgel is képes volt megtenni a „tankolásonkénti” körülbelül hatszáz kilométeres hatótávolságát. A Sheridaneket kísérleti, 152 milliméteres ágyúkkal szerelték fel, amelyek alkalmasak voltak akár rakéták kilövésére is.

Noha egyes források szerint az M551-es típus jó szolgálatot tett a vietnami háborúban, valamint a Panama megszállását célzó, Igaz ügy elnevezésű hadműveletben (ahol éles bevetése során valóban repülőgépből kidobva juttatták célba), átütő sikert mégsem sikerült elérnie. Alkalmazása során számos hibára derült fény, amelyek közül talán a legkellemetlenebb, hogy a fő fegyverzet kis távolságban történő használata megrongálta a nagy távolságra bevethető rakéták rendszerét, éppen ezért már az első lövés előtt el kellett dönteni, melyik képességet áldozzák be.

Az ejtőernyős célba juttatás lehetőségének fenntartása miatt igen vékony páncéllemezei pedig több ízben átengedték az ellenséges gyalogság kézifegyvereinek lövedékeit is, ezzel igen szorult helyzetbe hozva a fegyverzet miatt már így is bajbajutott katonákat.

Mindezek ellenére a Sheridan egészen 1996-ig rendszerben maradt, bár megítélését jól jelzi a következő idézet, amelyet egyes amerikai lapok szerint egy páncélozott felderítő katona mondott: „Persze, a Sheridannel is képesek vagyunk a feladat végrehajtására, a legtöbbünk mégis egy harckocsit vinne magával a bevetésre.”

Az M551 Sheridan típus leszerelésével a légi szállítású erők páncélos támogatása továbbra is nyitott kérdés maradt.

Forrás: https://honvedelem.hu