2024. 06. 14. péntek
Vazul
: 398 Ft   : 372 Ft Benzin: 625 Ft/l   Dízel: 687 Ft/l   Írjon nekünk HADITECHNIKA

A Varjag cirkáló – Szemben a Felkelő Nappal

A Varjag cirkáló – Szemben a Felkelő Nappal
Nemes Ferenc  |  2018. 11. 30., 12:35

1904. február 9–én délelőtt Uriu Sotokichi ellentengernagy cirkálókból és rombolókból álló erős flottaköteléke blokád alá vette a koreai Csemulpo-öblöt, majd ultimátumot intézett a kikötőben tartózkodó két orosz hadihajó parancsnokához.

Amennyiben délután 16 óráig nem távoznak, vagy adják meg magukat, megtámadják őket. Rudnyev kapitány a Varjag cirkáló parancsnoka úgy döntött, hogy szembeszáll a többszörös túlerővel és harcol.

Varjag

Az orosz haditengerészet 1895-ben meghirdetett nagyszabású fejlesztési programját a növekvő japán fenyegetés miatt, kifejezetten a Csendes-óceáni Flotta megerősítése érdekében alig három évvel később bővíteni kellett. Mivel az Oroszország hajógyárainak kapacitását már nagyrészt lekötötte az eredeti flottaprogram, ezért az újabb egységeket a kormány kénytelen volt külföldi, elsősorban német és francia, valamint egy amerikai cégtől megrendelni. A philadelphiai William Cramp & Sons – t jól ismerték, mert korábban már dolgozott az orosz flottának. Az amerikai részvétel a keleti óriás tengeri haderejének fejlesztésében a két állam későbbi közismert rossz viszonyát figyelembe véve némileg furcsának tűnhet, de ez nem mindig volt így. Az amerikai polgárháború idején az Orosz Birodalom Lincoln kormányát támogatta és ezért cserébe később megkapták a Passaic típusú monitor dokumentációit, amelyek alapján aztán Uragan (Orkán) osztály néven forgótornyos, partvédő hadihajókat gyárthatták Szentpéterváron. Ezek annyira jól beváltak a gyakorlatban, hogy a 20. század elejéig hadrendben tartották őket.

Az amerikai cég rögtön két megrendelést is kapott. Az egyik a 13000 tonnás Retvizan csatahajó megépítésére szólt, amely később a Csendes-óceáni Flotta egyik legjobb egysége lett, a másik pedig a Varjag cirkálóra.

A Varjag gerincét 1898 októberének elején, nem sokkal a szerződés aláírása után fektették le. Az új hajó a nevét II. Miklós cár választotta, annak az orosz gőzkorvettnek a tiszteletére, amely a polgárháború alatt, 1863 - 64 folyamán Sztyepan Leszovszkij altengernaggyal a fedélzetén az Unió haditengerészetét támogatta. A Varjag név, a korai orosz állam, a Rusz alapjait lerakó északi harcosok, a varégok (vagy ahogy mindenki ismeri őket, a vikingek) nevéből ered.

A gyár mérnökei a tervezés előkészítése során a japán Kasagi osztályú cirkálókat javasolták mintának, de mind az orosz flotta velük dolgozó szakemberei, mind a flotta technikai bizottsága ragaszkodtak a már építés alatt álló Pallada osztályhoz hasonló konstrukcióhoz, annak ellenére, hogy az előzetes számítások szerint emiatt jelentős tömegnövekedés volt várható. A tervek sorozatos módosítgatásai miatt végül olyan megoldásokat kellett alkalmazniuk amelyek nem tettek jót a hajónak sem műszakilag, sem harci értéke szempontjából.

A cirkáló a századforduló divatos tervezési trendjeit követte. A 129,6 méter hosszú hajótest karcsú volt, minimális felépítménnyel, két magas árboccal és négy jókora kéménnyel. Orr részét, amely a kor szokása szerint előreugrott - bár korántsem annyira groteszk módon, mint francia kortársaié – dúsan aranyozott díszítés és az Orosz Birodalom címere ékesítette. Fehérre festett törzsével, sárga-fekete kéményeivel elegáns megjelenésű, mutatós hadihajó volt és egyes kortársak szerint inkább egy jachtra hasonlított mint cirkálóra. Ezek után nem véletlen, hogy akkor a legszebbnek tartották az orosz flottában.

A Varjag cirkáló elegáns, fehér festéssel békeidőben

A Varjag azonban szépsége ellenére, korántsem volt tökéletes és később alaposan, megkeserítette a gépészek életét. Meghajtására két állóhengeres, háromfokozatú gőzgépet építettek be, amelyek összteljesítménye 20000 lóerő volt. Ezekkel elvileg akár a 23 csomós legnagyobb sebességet is elérhette volna, de a próbamenetek során legfeljebb 20 csomót tudtak kipréselni belőle, később pedig még ennyit sem. Ennek fő oka az volt, hogy a bevált Belleville típusú helyett, 30 darab Niclausse vízcsöves kazánt szereltek be a hajógyár szakembereinek javaslatára. Az amerikaiak kisebb tömegükkel és széntakarékosabb működésükkel indokolták a változtatást, de leginkább az motiválhatta őket, hogy a William Cramp & Sons gyártási joggal rendelkezett rá és üzleti szempontból ez még előnyösebb volt számukra. A Niclausse kazánok akkor rendkívül korszerűnek számítottak ugyan, de konstrukciójuk kiforratlansága miatt a hajó Achilles sarkává váltak. Teljesítményük kisebbnek bizonyult a vártnál, ugyanakkor jóval több szenet fogyasztottak a mérnökök túlságosan optimista becslésénél, csökkentve hatótávolságát. A legbosszantóbb azonban óriási karbantartásigényük és gyakori meghibásodásuk volt.

A Varjag segédberendezései (ventillátorok, fenékszivattyúk, a belső világítás, a széntárolók hőmérséklet érzékelői, stb.) a korszak csúcstechnológiáját képviselték és technikai újdonságként az egész hajót behálózó, belső telefonrendszert is telepítettek. Csakhogy mindezek működtetéséhez tekintélyes mennyiségű elektromos áramra volt szükség és a nagyteljesítményű áramfejlesztők igencsak terebélyesek voltak, tömegükről már nem is beszélve, így tovább növelték a hajó már amúgyis meglévő túlsúlyát, ráadásul tovább gyarapították a műszaki problémákat.

Mivel a Varjag az úgynevezett védett cirkálók közé tartozott, nem kapott külső páncélövet és ezt a könnyebb, domború, 38 mm vastag, nikkelacélból készült belső páncélfedélzettel váltották ki, a gépházak és a négy kazántér felett. (nevezték teknőcfedélzetnek is jellegzetes formája miatt) Vékony acéllemezből készült, magas oldalainak védelmét, a korabeli tervezési gyakorlatnak megfelelően itt is a széntároló bunkerekkel oldották meg.

Az orr és a tatfedélzetre eredetileg egy – egy páncéltornyot terveztek egy – egy 203 mm – es löveggel, de súlytakarékosságból ezekről le kellett mondani, sőt elhagyták az így fő fegyverzetté előlépett, 12 darab 152 mm – es, Oroszországban licenszben gyártott Schneider - Canet ágyúk lövegpajzsait is, védtelenül hagyva a tüzéreket. Ezeket a lövegeket a fedélzet elülső szekciójában a felépítmény elé és páncélerkélyekbe (sponsonokba) telepítve, illetve a tatfedélzeten koncentrálták. A másodlagos, rombolók és torpedónaszádok elleni harcra szánt 12 darab 75 mm – es löveget kétoldalt, helyezték el, a 8 darab 47 mm – es és a két 37 mm – es gyorstüzelőt a hátsó reflektorállványon és az árbocokon lévő tüzelőállásokban.

A Varjag mint a korabeli cirkálók általában, rendelkezett torpedócsövekkel is. A 381 mm – es vetőcsövek közül egy – egy az orrba és a tatba, a többi négy, pedig a vízvonal felett, kétoldalt, lefedhető kamrákba lett beépítve. Ez utóbbiak korlátozott szögben elfordíthatóak voltak.

Az orosz flotta új hajóját 1901. január 2 – án, az eredeti tervekhez képest valamivel később vehette át, mert a munkát sztrájkok hátráltatták, de időbe tellett a modern elektromos rendszer hibáinak kiküszöbölése és az egyik hajógépben történt kisebb robbanás okzta károk helyreállítása is. A késedelem ellenére az orosz kormány nem emelt kifogást és nem tartott igényt kötbérre sem. A Varjag 1901. március 20 – án érkezett meg Kronstadtba híresen keménykezű Vlagyimir Joszifovics Baert kapitány parancsnoksága alatt, aki a kezdetektől végigkísérte hajója születésének folyamatát. Baert egyszerű matrózból, 30 év szolgálat alatt küzdötte fel magát a parancsnokságig. Kiváló tengerész volt, több nyelven beszélt, de nem volt túl kifinomult a modora. A cirkálót megérkezése után az uralkodó is megtekintette és nyilván elégedett volt a látottakkal, mert első hivatalos küldetéseként öt hónappal később, a cári család Danzigba, Kielbe és Cherbourgba tett látogatása során éppen a Varjagot választották a Standart uralkodói jacht kísérőjének. A diplomáciai körút befejezése után egy hónappal vezényelték át a Csendes-óceáni Flottához, amelynek kötelékébe eredetileg is szánták. Bázisa Port Arthur kikötője lett, ahova 1902. február 25 – én érkezett meg. bár többször megfordult Vlagyivosztokban, a nagyobb kínai kikötőkben és a koreai Csemulpo-öbölben is, de ideje legnagyobb részét mégis a támaszponton volt kénytelen tölteni, mert kazánjaival és a gépeivel állandóan baj volt. Ekkorra már kiderült, hogy a Varjag alig képes 16 - 17 csomónál nagyobb sebességre gyorsulni és már ez is veszélyezteti a kazánjai épségét. Amikor 1904 januárjában immár Vszevolod Fjodorovics Rudnyev kapitány parancsnoksága alatt Csemulpoba kellett indulnia, éppen az újabb javításokhoz szükséges alkatrészeket várták, mivel azonban ezek késtek, így félig üzemképtelen gépekkel futott ki a küldetésre.

Rudnyev kapitány

Vszevolod Fjdorovics Rudnyev 1855. augusztus 31 – én született Dünamünde erődvárosban (ma a lett főváros, Riga egyik kerülete) régi orosz nemesi család sarjaként, ahol hagyomány volt a haditengerész mesterség. Ezt Rudnyev kapitány egyik ükapja alapozta meg, aki az Azovnál harcoló, nemrég felállított hadiflotta tisztjeként bátorságával elnyerte az egyébként lelkes, autodidakta tengerész Nagy Péter cár megbecsülését. Apja, Fjodor Rudnyev másodosztályú kapitány (fregattkapitány), az 1828 - 29 – es orosz-török háború kitüntetett hőse volt, így fiát állami ösztöndíjjal vették fel a tengerészeti akadémiára, amit 1876 – ban kitüntetéssel végzett el. Tehetséges fiatal tisztként már pályafutása korai éveiben számos hosszú hajóúton vehetett részt eljutva a világ legtávolabbi tájaira. Beosztott tisztként, majd később hajóparancsnokként is többször körülhajózta a Földet. (olyan legendás parancsnokok alatt szolgált, mint a tudósként és katonai teoretikusként is kiváló Sztyepan Oszipovics Makarov admirális) Művelt ember volt, több nyelven beszélt és utazásai alatt jelentős tapasztalatra tett szert a diplomácia terén, de emellett hódolt legnagyobb szenvedélyének a filatéliának, vagyis a bélyeggyűjtésnek is, amelynek idővel igazi szakértője lett. Hatalmas, értékes gyűjteményt hozott létre a világ minden tájáról összegyűjtött bélyegekből, benne számos értékes ritkasággal. Több más ritkaság mellett birtokában volt egy példány a manapság is a gyűjtők álmának számító Kék Mauritiusból, amelynek mai értéke több millió dollár. Sajnos ennek a kivételes gyűjteménynek nyoma veszett, miután családjának a bolsevik forradalom miatt menekülnie kellett Oroszországból.

Vszevolod Fjodorovics Rudnyev (1855 – 1913)

Rudnyev karrierjének egyik csúcspontja volt, amikor 1900 - tól másodosztályú kapitányként ő lett a csak nemrég orosz fennhatóság alá került port arthuri kikötő parancsnoka. Mintegy kétesztendős ténykedése alatt, az ő jóvoltából épült ki a kikötő modern tengerészeti támaszponttá. Kijavíttatta és kibővíttette a szárazdokkot, kimélyíttette a hajózóutat, fejlesztette a kikötői infrastruktúrát. Ekkor épült az elektromos hálózat és a partvédelmi létesítmények. Érdemei elismeréseként, 1901 decemberében léptették elő elsőosztályú kapitánnyá (sorhajókapitány), majd egy évvel később átvette a Varjag parancsnokságát Baert kapitánytól. Rudnyevnek más volt a stílusa mint elődjének és humánusabb természete révén, hamar kivívta emberei tiszteletét, akik idővel tűzbe mentek volna érte, ugyanakkor felettesei mindezt nem nézték jó szemmel, túlságosan engedékenynek tartották. Új hajóját átvéve csalódottan látta tüzérei képzetlenségét. (egy alkalommal 145 lövésből mindössze 3 találta el a célt…) Ezen csak intenzív lőgyakorlatokkal tudott volna javítani, de állandóan javításra szoruló hajója miatt ilyenekre alig tudott sort keríteni, ráadásul kiderült, hogy a tüzérségi gránátok legalább negyede gyártási hibás és egyszerűen nem robban. Jelentést tett róla feletteseinek és lecseréltette a lőszerkészletet, de nagy bosszúságára az új lőszerek minősége ugyanolyan gyatra volt, mint a korábbiaknak, ez pedig nem sok jót ígért a jövőre nézve.

Viharfelhők keleten

Oroszország a 19. század végén többirányú, intenzív terjeszkedési politikába kezdett. Kihasználva a régi ellenség, az Oszmán Birodalom meggyengülését és a pánszláv eszme fellángolását, megpróbálta megvetni a lábát a Balkánon, de itt útját állta az Osztrák – Magyar Monarchia, amely a területet érdekszférájának tekintette. Belső – Ázsiában pedig a britekbe botlottak, akik szintén uralmuk alá próbálták vonni a vad, magas hegységekkel és kopár sivatagokkal tarkított vidéket. Mivel ezek a kísérletek kudarcot vallottak, az oroszok érdeklődése is az ekkorra a nyugati nagyhatalmak egyik fő vadászterületévé vált Kína felé fordult. Kína a Távol-Keleten elvileg szintén nagyhatalomnak számított, de súlyos elmaradottsága, gazdasági és politikai válsága miatt képtelen volt útját állni a korszerű fegyverekkel felszerelt, erőszakos jövevényeknek. Ezek aztán kihasználva a kormányzat tehetetlenségét, a számukra lehető legkedvezőbb kereskedelmi megállapodásokat, monopóliumokat és bizonyos területek átengedését is ki tudták csikarni a maguk számára. Ebbe az osztozkodásba kapcsolódott be a viharos gyorsasággal modernizálódó Japán is, amely 1894 és 95 folyamán háborút vívott Kínával. (1. japán – kínai háború) A japánok sokak várakozásával ellentétben szárazföldön és vízen egyaránt elsöprő erejű győzelmet arattak, ami a horribilis méretű (510 millió yen) hadisarc mellett területi nyereséggel is zárult számukra. Az 1895 áprilisában megkötött shimonoseki béke nyomán övék lett Tajvan, a Pescadores–szigetek, valamint a Liaotung-félsziget és Kína lemondott az elvileg független, de lényegében a hűbéresének számító Korea feletti védnökségről, szabadkezet adva nekik ott is. Japán évszázadok óta meghódítandó területként tekintett a közeli Koreai-félszigetre, de a szamuráj hadak támadását mindig visszaverték. Miután a japán a 19. század második felében Meidzsi császár trónra lépése után hamarosan modernizálódni és gazdaságilag fejlődni kezdett, már nemcsak stratégiailag fontos elhelyezkedése, hanem gazdag ásványkincs lelőhelyei miatt is fontossá vált a Korea feletti uralom, ezért Tokió nyugtalanul figyelte, hogy az oroszok is egyre nyíltabban próbálkoznak a befolyásszerzéssel.

A Kínával kötött békeszerződés megriasztotta a nyugati nagyhatalmakat és nyomást gyakoroltak a japánokra, hogy vonuljanak ki Mandzsúriából és a Liaotung félszigetről, akik ezt megtették annak fejében, hogy a terület Kínáé marad, de fegyvermentes övezetként. Csakhogy ez nemsokáig maradt így, mert az oroszok 1897 - ben váratlanul benyomultak Mandzsúriába egy titkos szerződésre hivatkozva, amely szerint azt bérbe vették a kínai kormánytól. Természetesen azt mindenki tudta, hogy az oroszok az elvileg csak 25 évre szóló bérletet véglegesnek szánják, mivel azonnal megkezdték a berendezkedést hosszú távra alig karnyújtásnyira Koreától. A területen orosz csapatok jelentek meg, kiépült a kereskedelmi kikötőként működő Dalnyijt Port Arthurral és az Oroszországot Mandzsúriával összekötő Kelet-kínai Vasút (elvileg kínai-orosz közös tulajdonú) Amikor aztán 1899 végén kitört a nyugati hódítók elleni úgynevezett Bokszerlázadás (1899 – 1901), erre hivatkozva Oroszország 1900 – ban egyszerűen annektálta Mandzsúriát. Ezután kezdték meg Port Arthur valódi kiépítését Rudnyev kapitány irányítása alatt, mert ezt a kikötőt szánták a Csendes –óceáni Flotta fő támaszpontjának.

Azonban a japánok sem tétlenkedtek. Mindenfelé nyüzsögtek jól álcázott ügynökeik, akik árgus szemekkel figyelték az orosz csapatok és a hadiflotta mozgását, majd jelentették Tokióba. Mivel tudták, hogy a briteknek cseppet sem áll érdekében az oroszok túlzott megerősödése a térségben, ügyes diplomáciai húzással 1902 – ben öt évre szóló gazdasági megállapodást kötöttek a Brit Birodalommal. (ez végül többször meghosszabbítva 1922 – ig érvényben is maradt) A gazdasági megállapodásnál azonban sokkal fontosabb volt, hogy megállapodtak arról is, miszerint ha bármelyik fél háborúba keveredne egy harmadik állammal, a másik semleges marad és csak akkor avatkozik be ha egyszerre két másik támadja meg partnerét. Titkos záradékban a britek vállalták, hogy amennyiben Japán vereséget szenvedne és megszállás fenyegetné, Nagy-Britannia beavatkozna Japán oldalán. Ezzel a szerződéssel a Japánnak sikerült bebiztosítania magát egy az oroszokkal megvívandó háború esetére.

A levegőben lógó háború végül hivatalosan 1904. február 8 – án hajnalban robbant ki, amikor a japánok három órával a hadüzenet tényleges átnyújtása előtt, torpedónaszádjaikkal behatolva Port Arthur kikötőjébe, megrongáltak több orosz hadihajót.

Ultimátum

A Koreai – félsziget délnyugati részén fekszik Csemulpo (ma Inchon). a jókora tengeröböl nyugodt vízével kiválóan megfelelt csapatok és felszerelésük partraszállásához. Előnyös tulajdonságainak az elkövetkezendő évtizedek háborúiban majd többször is hasznát veszik a különböző háborúzó felek. Nem véletlen, hogy 1904 – ben a japán hadvezetés is egyik fő utánpótlási bázisának szánta.

Maga Korea, királyságból nemsokkal korábban avanzsált császársággá, miután a hazája modernizációjával próbálkozó Kodzsong király, orosz jóváhagyással 1897 – ben felvette a császári címet. Ez azonban nem sokat használt, a világtól való hosszú elzárkózás miatt még mindig elmaradott országban egyre növekvő japán befolyás ellen. Mindenesetre a küszöbön álló háború esetére Korea 1904. január 16 – án semlegesnek nyilvánította magát.

A főváros, Szöul kikötőjének számító (napjainkra Szöul és Inchon már teljesen összeépült) csemulpoi kikötőben a kereskedelmi hajók mellett, számos külföldi cirkáló is állomásozott, hogy a diplomáciai képviseletek védelmét ellássák és személyzetüket szükség esetén, tengeri úton evakuálhassák. 1904 februárjában az amerikai Vicksburg ágyúnaszád mellett, itt horgonyzott a brit HMS Talbot, az olasz Elba, a francia Pascal és a japán Chiyoda cirkáló is. Utóbbi parancsnokának Murakami kapitánynak egyebek mellett a feladatai közé tartozott, hogy szemmel tartsa és jelentse a kikötőben tartózkodó mindenkori orosz hadihajók mozgását és továbbítsa a szárazföldön ténykedő japán ügynökök jelentéseit. Az orosz flottát a Bojarin cirkáló és a Giljak ágyúnaszád képviselte, majd ezek felváltására érkezett január 11 – én a Varjag és egy héttel később Vlagyivosztokból, a mellé futárhajóként beosztott Korejec ágyúnaszád.

Az öregecske, gőzgépe mellett még vitorlákkal és francia stílusú, otromba döfőorral is felszerelt, mindössze 66 méter hosszú, 1290 tonnás Korejec Svédországban épült csaknem húsz évvel korábban. 1904 – re már lassúnak és erősen elavultnak számított, bár kis méretéhez képest tekintélyes tüzérséggel volt felszerelve (2 darab 203 mm – es, 4 darab 107 mm – es és 1 darab 152 mm - es löveg), de ezek már nagyrészt muzeális darabok voltak, túl régiek ahhoz, hogy kárt tudjanak tenni egy modern hadihajóban.

Uriu Sotokichi ellentengernagy (1857 – 1937)

A japánok február 6 – án jelentették be a diplomáciai kapcsolatok megszakítását Oroszországgal és nemsokkal később lefoglalták a térségben tartózkodó összes orosz tulajdonban lévő hajót a kikötőkben és a nyílt tengeren egyaránt. Még ezen a napon Sasebo kikötőjéből kifutott egy erős japán flottakötelék Uriu Sotokichi ellentengernagy parancsnoksága alatt. (Asama, Naniwa, Takachiho, Niitaka, Akashi cirkálók és a Hayabusa, Tidori, Manazuru rombolók) A japán hadihajók a Dayseren Maru az Otaru Maru és a Kasugo Maru szállítóhajókat kísérték, amelyek több mint 2200 katonát szállítottak Csemulpo megszállására. Az előzetesen kiadott parancs szerint csak akkor szállhattak partra, ha már nem volt orosz hadihajó a kikötőben. Ellenkező esetben a szomszédos, de az akció szempontjából kedvezőtlenebb Asanman-öböl volt a kijelölt célpontjuk.

Murakami kapitány értesülve a diplomáciai kapcsolatok megszakításáról, azonnal engedélyt kért otthonról a közelében horgonyzó két orosz hadihajó azonnali megtorpedózására, nem zavartatva magát attól, hogy semleges kikötőben tartózkodnak. (a japán hajók már többnyire rendelkeztek drótnélküli távíróval) Legnagyobb csalódására, erre nem kapott engedélyt, de utasították, hogy a lehető leghamarabb, lehetőleg észrevétlenül hagyja el a kikötőt, amit aztán másnap éjjel meg is tett, kihasználva a leereszkedő ködöt, majd a nyílt tengeren csatlakozott Sotokichi hajóihoz.

A Korejec ágyúnaszád, röviddel a csata előtt megkurtított árbocokkal

Rudnyev már jóideje gyanakodott, hogy valami készül, látva a japánok mozgolódását és utasítást kért feletteseitől, de azt a választ kapta, hogy egyelőre maradnia kell. Nemsokkal később aztán furcsa módon leállt a távíróhálózat, ugyanis a japánok az egyébként általuk kiépített vonalat tokiói parancsra kikapcsolták, elszigetelve az oroszokat az információktól. Ezt már csak azért is könnyen megtehették, mert a Varjag a Chiyodával ellentétben nem volt felszerelve drótnélküli rendszerrel, ezért kapitánya a szárazföldi távközlési hálózatra volt utalva. Rudnyev más lehetőség híján vonattal Szöulba utazott és Pavlov nagykövettől próbált híreket szerezni és utasítást kérni az esetleges evakuációra, de a diplomata sem tudott többet mint ő és nem vállalta a felelősséget sem egy ilyen döntésért, így dolgavégezetlenül kellett visszatérnie a kikötőbe. Nemsokkal visszatérte után a Sungari nevű orosz teherhajó kapitánya beszámolt neki arról, hogy útközben japán hadihajókkal találkozott. Rudnyevnek összeállt a kép, gyanúja a várható japán támadásról beigazolódott, de tartania kellett magát az utolsó érvényes parancshoz, tehát maradt és nem tett semmit. Mindenesetre azonnal készített egy jelentést a helyzetről és még aznap délután útnak indította a Korejecet az üzenettel Port Arthurba. Csakhogy az öreg ágyúnaszád nem jutott túl messzire, mert alig hagyta el az öböl kijáratát, amikor szembetalálkozott Sotokichi kötelékével. Ami ezután történt, az a mai napig zavaros. A kissé nehezen hihető verzió szerint, Beljajev kapitány a Korejec parancsnoka azt gondolva, hogy saját flottájuk hajói közelednek, üdvözlő lövést akart leadatni, de miután kiderült, hogy a japánok közelednek erről letett ugyan, de az egyik ideges tüzére a tilalom ellenére elsütötte az ágyút, amit a japánok persze támadásként értelmeztek.

A hihetőbb változat szerint, a Korejec fedélzetéről legalább két, a japán hajók felől közeledő torpedó buborékcsíkjait vélték látni és ezért nyitottak tüzet. Akármelyik történet is az igazság, annyi bizonyos, hogy a háború első lövését az oroszok adták le, órákkal a port arthuri rajtaütés előtt. A Korejec lövésit a japánok valóban két vagy három torpedóval viszonozták, de szerencsére ekkor még egyik fél sem talált, így az öreg ágyúnaszád sértetlenül visszafordulhatott.

Sotokichi az incidensnek nem tulajdonított nagyobb jelentőséget, de szállítóhajóit rombolói védelmében egyelőre az Asanman-öbölbe küldte, hogy ott várakozzanak, ő pedig cirkálóival felsorakozott kikötő előtt. A Korejec váratlan visszatérte után, Rudnyev tájékoztatta külföldi kollégáit a történtekről, ennek nyomán a Talbot parancsnoka Bailey kapitány aznap este ellátogatott a Takachiho cirkálóra, hogy magyarázatot követeljen az incidessel kapcsolatban. Mori kapitány udvariasan fogadta, de azt állította, hogy a történtekről nem rendelkezik információkkal és bizonyára valaki véletlenül súlyos hibát követett el. Ennyiben maradtak… Alig egy órával Bailey távozása után Sotokichinek segédtisztje átadta a hadművelet megkezdését engedélyező üzenetet. Ennek nyomán, február 8 – ról 9 – re virradóra behatolt a Csemulpo-öbölbe és az orosz hajók jelenléte ellenére (azok parancs híján nem avatkozhattak be) hajnalban sikeresen partra tette a japán csapatokat, amelyek aztán egyetlen puskalövés nélkül megszállták a kikötőt. Következhetett az akció második szakasza, semlegesíteni a két orosz hadihajót, hogy a későbbiekben se okozhassanak gondot.

Február 9 - én reggel Murakami kapitány gőzbárkán a kikötőbe érkezett és sorra végiglátogatta a kikötőben álló hadihajókat, átadva Sotokichi admirális udvarias, de fenyegető üzenetét. Ez egyértelmű ultimátum volt, amelyben egyrészt közölte hogy Oroszország és Japán között beállt a hadiállapot, másrészt felszólította a rangidős orosz parancsnokot, hogy aznap délután 16 óráig hajóival hagyja el a kikötőt, különben támadást intéz ellenük, akár a semleges státuszú kikötőn belül is. Az üzenetben nyomatékosan figyelmeztette a többi kapitányt, hogy hajóik biztonsága érdekében húzódjanak minél távolabb a Varjagtól és a Korejectől.

Murakami látogatása után, a parancsnokok a Talbot fedélzetén megbeszélést tartottak arról, hogy mit tegyenek. (a Vicksburg kapitánya az USA semlegességére hivatkozva elzárkózott mindenféle együttműködéstől, így a találkozón sem vett részt) Némi vita után megállapodtak abban, hogy kollektíven visszautasítják a japán követeléseket és nem mozdulnak el kikötőhelyeikről. Rudnyevnek kollégái azt javasolták, hogy saját és emberei érdekében inkább adja meg magát, ő azonban erről hallani sem akart és közölte, hogy szó sem lehet hajói átadásáról, sem a megadásról, ő harcolni fog. A többiek tiszteletben tartották döntését, tudva, hogy nincs esélye a túlerővel szemben, de abba már nem mentek bele, hogy elkísérjék a nemzetközi vizek határáig.

Rudnyev a megbeszélés után tájékoztatta tisztjeit ésa Korejec parancsnokát a fejleményekről, aki felajánlotta, hogy legénységével átszáll a Varjag fedélzetére és a Korejecet felrobbantja, hogy ne jusson az ellenség kezére, majd próbáljanak meg egy hajóval áttörni Port Arthur felé. Rudnyev azonban elvetette az ötletét és utasította Beljajevet, hogy tájékoztassa embereit és készüljön fel a harcra, ezután pedig ő maga is összehívta a legénységét és rövid beszédben tudatta a velük fennálló helyzetet és a szándékait, majd elrendelte a harci riadót.

A következő órák az előkészületekkel teltek el. Mindkét orosz hadihajón felfűtötték a kazánokat, előkészítették a gyengélkedőt a sebesültek fogadására, lőszert halmoztak fel a lövegek mellett. A Korejec árbocait megkurtították, hogy nehezebben tudják befogni a tüzérségi távmérőkkel, majd a sok fát a vitorlákkal és a kötelekkel együtt a tengerbe szórták. A tengerészek elszántan készülődtek, alig várták, hogy összecsaphassanak az ellenséggel, még a Korejec civil szakácsa sem volt hajlandó elhagyni a hajót, bár megtehette volna. 11 óra 25 körül a Varjag nyomában az öreg ágyúnaszáddal lassan, 10 csomóval elindult az öböl kijárata irányába, miközben a többi hadihajón a tengerészek hangosan éljeneztek és sapkájukat lengették, az Elba cirkáló zenekara pedig az orosz himnuszt játszotta.

Amikor a japán őrszemek észrevették a közeledő oroszokat, Sotokichi meglepődött, mert arra számított, hogy azok a többi hajó fedezékében, a kikötőben maradnak, ezért eredetileg egy éjszakai torpedótámadást tervezett, erre azonban láthatóan nem volt szükség. A harc kezdete előtt a japán admirális mégegyszer, zászlójelekkel felajánlotta a megadás lehetőségét, de erre válaszul Rudnyev parancsára felvonták a harci lobogót, jelezve, hogy nem fogadja el. Elhatározta, hogy ha már meg kell halniuk, nem adják olcsón a bőrüket és igyekeznek minél több kárt okozni az ellenségnek. A későbbi, alaposan „megszépített” orosz jelentések szerint a Varjag lövedékei megrongálták az Asamát, a Naniwát és a Takachihot, utóbbit annyira, hogy Sasebo felé menet elsüllyedt, valamint kilőttek egy rombolót is. A japánok azt állították és állítják ma is, hogy valójában sem embert, sem hajót nem veszítettek, de a diplomáciai források legalább tizenkét halottjukról és a három cirkáló tényleges sérüléséről számoltak be, bár egyik sem süllyedt el (később mindegyik részt vett a háború további tengeri összecsapásaiban), a rombolók pedig valójában részt sem vettek a tűzpárbajban. Mindenesetre Sotokichi a csata után nem volt nagy véleménnyel az orosz tüzérség teljesítményéről, rendezetlennek és pontatlannak nevezte. Sajnos a Varjag tengerészeinek képzettségét, a jóminőségű lőszert és a jobb távmérőket nem pótolta elszántságuk és a bátorságuk, ezekkel nem lehetett áttörni az ellenséges hadihajók vastag páncélzatát.

A japánoknál mindezekkel nem volt probléma. Sotokichi cirkálói, élen a kategóriájában egyik legjobbnak számító, brit építésű Asamával gyorsan és pontosan lőttek, úgy helyezkedve, hogy a Varjag mindig valamelyikük tűzvonalába kerüljön, akárhogy is próbál manőverezni. 11 óra 47 – kor, alig két perccel a csata kezdete után az Asama egyik 203 mm – es gránátja máris eltalálta a Varjag hídját. Szétrombolta a kormányházat a térképszobával és a bal hídszárnnyal együtt, megölve minden ott tartózkodót, köztük Alekszej Nyirod grófot a helyettes navigációs tisztet. A japán gránátok úgy hullottak mint a jégeső, a szakadó acél és a fedélzet repeszei sorra szedték áldozataikat. Most bosszulta meg magát a lövegpajzsok hiánya. Bár a tüzérek még sebesülten is tovább harcoltak és nem engedték, hogy levigyék őket bekötözni, a becsapódások egymás után söpörték el a 152 – es és a 75 – ös lövegeket. Egy 203 – as szétrombolva a tiszti kabinokat, az orvosi részlegben, a sebesültek között robbant, végezve mindenkivel. A romossá vált fedélzeten fellobbanó kisebb-nagyobb tüzekkel eleinte még el tudtak bánni, de amikor az egész tatfedélzet egy telitalálat után lángba borult, a sérült csőhálózat miatt a kárelhárítók ezt már nem tudták megfékezni. A vízvonalnál, éppen a páncélfedélzet alatt, találatokat kapott két kazánház a négyből, de a vízpumpák szerencsére elbírtak a tépett szélű lyukakon betörő vízzel és az erős válaszfalak is kitartottak. (a Varjag konstrukciójának, a négy, egymástól erős válaszfalakkal elválasztott kazánház volt a legjobban sikerült eleme) A hajó mozgásképes maradt ugyan, de kezdett balra dőlni. Rudnyev szintén megsérült a fején, egy a páncélozott parancsnoki állást ért találat miatt neki óriási szerencséje volt, mert a robbanás megölte Korejev altisztet a kormányost és megsebesítette Csibisov első tisztet. Végül akkor szánta el magát a visszavonulásra, amikor látta, hogy már csak a tatban lévő tartalék kormány használható, de ez is sérült és 15 – 20 foknál jobban alig lehetet kitéríteni, ezért a hajógépekkel kell rásegíteni, hogy egyáltalán fordulni tudjanak. Több mint egyórás harc után, továbbra is nyomában a hősiesen, de teljesen hatástalanul puffogtató Korejeccel, a megdőlt, égő és füstölő Varjag kivált a harcból, majd visszahúzódott a kikötőbe ahová a japánok egyelőre nem követték őket.

A Korejec nyomában a megdőlt és égő, Varjaggal visszatér a kikötőbe

A meglehetősen egyoldalúnak bizonyult ütközet teljes japán győzelemmel zárult és amíg ők alig szenvedtek veszteséget, addig az oroszok közül 31 – en meghaltak (tíz fő a csemulpoi japán kórházban napokkal később), 85 - en súlyosan és száznál többen könnyebben megsérültek. Miután eloltották a tatfedélzeten tomboló tüzet, Rudnyev folytatni akarta a harcot, de a befutó kárjelentések után be kellett látnia, hogy hajója alkalmatlanná vált a további küzdelemre, a csaknem teljesen sértetlenül mradt Korejec pedig nem képviselt számottevő harci értéket. Meg kellett hoznia azt a fájdalmas döntést, amit mindenáron el akart kerülni és kapitulálnia kellett a túlerő előtt. A kikötőben lévő orosz hajókat azonban nem akarta használható állapotban átadni a győzteseknek.

Aznap délután 16 órakor, a Korejec a levegőbe repült, miután legénysége felrobbantotta lőszerraktárait, majd fenékszelepeinek megnyitása után a Sungari teherhajó is lassan leült a tengerfenékre.

A Korejec robbanása, előtte a Sungari tehergőzös

A Varjagot az öreg ágyúnaszádhoz hasonlóan szintén fel akarták robbantani, mivel azonban attól tartottak, hogy a várható az előzőnél lényegesen nagyobb detonáció és a szétrepülő roncsok kárt tehetnek a többi hajóban, végül a fenékszelepek megnyitásával süllyesztették el. 18 óra 10 körül, nemsokkal azután, hogy Rudnyev kapitány utolsóként elhagyta a fedélzetet, a cirkáló lassan az oldalára borult és elmerült a sekély vízben.

A japánok méltányolva az orosz tengerészek bátorságát, nem ragaszkodtak fogságba ejtésükhöz, hanem azzal a feltétellel, hogy nem vesznek részt a további harcokban, engedélyezték, hogy mindannyian hazatérjenek. Ezt február 27 – én a cár táviratban jóváhagyta. A Varjag, a Korejec és a Sungari legénysége a Pascal, a Talbot és az Elba fedélzetén Saigonba, illetve Honkongba távoztak, ahonnan továbbszállították őket Oroszországba. Rudnyev és tiszttársai meg voltak győződve róla, hogy odahaza hadbíróság elé állítják őket, de ehelyett hősöknek kijáró fogadatatásban részesítették őket. A Téli Palotában a cár díszebédet adott a tiszteletükre, majd mindenkit előléptetéssel, kitüntetéssel (az összes tiszt megkapta a Szent György Keresztet) és ajándékokkal jutalmaztak. A rossz hadihelyzet miatt javítani kellet a közvélemény hangulatát, szükség volt a hősökre. Rudnyevet hamarosan kinevezték a még éppencsak elkezdett Andrej Pervozvannyij csatahajó parancsnokává, azonban sohasem szállhatott vele tengerre, mert felívelő karrierje rövid ideig tartott, ugyanis ismét közbeszólt a politika. Az Oroszország számára katasztrofálisan végződött háborút követő véres forradalom és a zavargások derékbatörték pályáját. Azt még elnézték neki felettesei, hogy a parancsnoksága alá tartozó tengerészeket nem tudta távoltartani a kormányellenes megmozdulásoktól, de amikor a főkolomposok ellen nem indított hadbírósági eljárást, rövidúton nyugdíjazták, bár előtte még előléptették ellentengernaggyá. 1913 – ban hunyt el Tula melletti birtokán, ahol feleségével és három fiával élt. Nem érte meg az 1. világháborút és a Romanovok bukását. 1907 – ben váratlan megtiszteltetés érte a nyugalmazott admirálist, ugyanis bátorsága és helytállása elismeréseként Meidzsi császár kitüntette a Felkelő Nap Renddel. Rudnyevet pályafutása során húsz magas kitüntetéssel jutalmazták és elfogadta ezt is, de sohasem viselte.

Japán zászló alatt

A csemulpoi csata után, a győztes japánok hamarosan nekiálltak szemügyre venni a kezükbe került orosz hajókat. A Sungari gyakorlatilag sértetlen maradt, így miután kiszivattyúzták és gépeit megjavították, hamarosan Matsue Maru néven használatba vették. A Korejec viszont már csak ócskavasnak volt jó. A csata során ugyan csak kisebb repeszsérüléseket szenvedett, de felrobbantásával legénysége alapos munkát végzett. Nem volt érdemes foglalkozni vele, így selejtezték és később szétbontották.

A Varjag roncsa kiemelése után, levágott kéményekkel és árbocokkal

A Sungari és a Korejec roncsai

A japán flotta műszaki szakemberei leginkább a Varjagra voltak kíváncsiak, ezért előbb búvárokkal vizsgáltatták át, akik számos dokumentumot és üzemeltetési kézikönyvet találtak a roncs belsejében, amelyek nagy segítségükre voltak kiemelése során. 1905. augusztus 8 – án sikerült „talpra állítani”, majd miután a lékeket betömték és kiszivattyúzták a törzset, sikeresen felúsztatták a roncsot. Ekkor távolították el a fegyverzetet és a lőszert, valamint a fedélzeten maradt holttesteket, akiket katonai tiszteletadással közös sírba temettek. A Varjagot 1905 végén Saseboba vontatták, ahol kijavították és saját igényeiknek megfeleően átalakították. Új felépítményt, kéményeket, árbocokat és fegyverzete kapott, majd Soya néven kiképzőhajó lett

Japán zászló alatt, Soya néven 1911 – ben

Az 1. világháború kitörése után Japán és Oroszország szövetségesekké váltak. Mivel az oroszoknak égetően szükségük volt hadihajókra, ezért tetemes összegért, visszavásároltak többet is a japánok zsákmányául esettek közül (pl. a Pereszvjet csatahajó is így került haza), köztük a Varjagot is, amely 1916 áprilisában érkezett meg Vlagyivosztokba. Visszakapta régi nevét és 1917 márciusában elindították Murmanszkba. A hazafelé vezető út igencsak viszontagságos volt, mert az Indiai-óceánon egy hatalmas viharban felrepedt a törzs az egyik széntárolónál és hiába tömték be a léket, a vizet hazáig szivattyúzni kellett, sőt rövid időre ki is kellett kötni a legsürgősebb javítások elvégzése miatt. A Varjagot az Északi Flottába osztották be, de aktív szolgálata rövid ideig tartott, mert kazánjai és gépei alaposan elhasználódtak, jobboldali csavartengelye pedig elgörbült, ami erős vibrációt okozott. Nagyjavításra Angliába, a Cammel Laird - hez küldték Liverpoolba, de innen már sohasem került haza, mivel ismét közbeszólt a politika. Miután 1917 novemberében hatalomra kerültek a bolsevikok, szinte azonnal megtagadták az Oroszország által korábban felvett kölcsönök fizetését, ezért a britek lefoglalták a kikötőikben álló orosz hajókat, köztük a még mindig javításra váró Varjagot is. A rajta szolgálatot teljesítő néhány orosz tengerész az otthoni hírek hallatán, megpróbálta felvonni a vörös zászlót, de a brit hatóságok azonnal letartóztatták őket. Mivel a Royal Navy nem tartott igényt a rozoga hajóra, eltávolították róla a fegyverzetet és a lőszert és kiselejtezték, majd eladták bontásra egy német cégnek. 1920. február 5 – én miközben Németországba vontatták, a skót partoknál, Lendalfoot kisváros közelében zátonyra futott a viharos időben. A sziklákon fennakadt roncsot nem tudták elmozdítani a sziklákról, így otthagyták. Mivel alig 100 méterre volt a parttól, így a környékbeliek hamarosan elkezdték széthordani, de akadályozta a partmenti hajóforgalmat és zavarta a halászok munkáját is, ezért a haditengerészet 1923 – ban felrobbantotta. A hajótest maradványai ma is a sekély vízben fekszenek.

A Varjag zátonyon fennakadt roncsa a skót partoknál

A legenda tovább él

A csemulpoi csata csak apró epizódja volt az orosz – japán háborúnak, de a Varjag története nagy nemzetközi visszhangot váltott ki és a későbbi szovjet – orosz haditengerészet egyik legendájává vált. Még 1904 – ben Rudolf Greinz osztrák költő Der Varjag címmel verset írt, amit A. S. Tuscsev orosz zeneszerző hamarosan megzenésített és népszerű tengerészdal lett belőle, ami a mai napig az orosz tengerészkórusok repertoárjának része.

A legendás hajóról festmények, emlékérmek készültek, 1958 – ban, majd 1972 – ben és legutóbb 2002 – ben postabélyegen is megjelent. 1946 – ban film készült róla, amelyben ugyancsak legendás „kollégája” az Aurora személyesítette meg, a szerep kedvéért némileg átalakítva, mert a két hajó ugyan erősen hasonlított egymásra, de voltak köztük szembetűnő különbségek, mint például a kéményeik száma és alakja. A filmet Magyarországon Hősök hajója címmel vetítették a mozik.

A Varjag nevezetes csatájának ötvenedik évfordulóján, 1954 – ben legénységének még életben lévő tagjai megkapták a Bátorságért érdemrendet, két évvel később pedig Rudnyev kapitány tulai sírja fölé, emlékművet emeltek. Az egykori parancsnok emigrációban élő leszármazottai közül legidősebb fia Georgij, 1958 – ban családjával együtt a Szovjetunióba költözött és öt évvel később bekövetkezett haláláig ott élt. (két öccse nem követte példáját és Venezuelában, illetve Franciaországban maradtak)

A cirkálónak olyan nimbusza alakult ki, hogy a polgárháború idején a vörösök és a fehérek oldalán is több Varjag nevű hajó harcolt (összesen legalább húszról tudnak…), de aztán egészen a hatvanas évek közepéig nem volt ilyen nevű hajó a szovjet flotta kötelékében. 1952 – ben ugyan egy Szverdlov osztályú cirkálónak ezt a nevet szánták, de nem fejezték be, így a hagyományt 13 évvel később, egy 5500 tonnás Kynda osztályú rakétás cirkáló folytatta, 1990 – es kivonásáig. Ennek helyét és nevét a Csendes- óceáni flottában egy 12500 tonnás Szlava osztályú rakétás cirkáló vette át, amelyet a nyolcvanas évek elején, még Cservona Ukrajna néven kezdtek építeni.

A Varjag, Szlava osztályú rakétás cirkáló

További érdekesség, hogy a Szovjetunió második Kuznyecov osztályú repülőgép-hordozójának is ezt a patinás nevet adták, miután az építése kezdetén kapott Riga név időszerűtlenné vált. A mintegy 68 % - os készültségi állapotban lévő hajó a Szovjetunió felbomlása után Ukrajnáé lett, mivel azonban sem pénz, sem szándék nem volt a befejezésére, 1998 – ban elárverezték és Kínába került elvileg azért, hogy úszó szállodává és kaszinóvá alakítsák. Az üzlet hátterében a kínai haditengerészet állt és a rozsdás, félkész hajót miután alaposan modernizálva befejezték, Liaoning néven Kína első repülőgép-hordozója lett és jelenleg is aktív szolgálatban áll.

 

Ha tetszett a cikk, kövesse a
Háború Művészetét a Facebookon!

Még több friss hír

2024. 06. 07., 14:52
Olaszországban és Svédországban bizonyítottak a Magyar Honvédség különleges műveleti katonái NATO gyakorlat keretében, ahol tömeges ejtőernyős ugrás, a logisztikai utánpótlás megszervezése, rajtaütés és beépített területen vívott harc szerepelt a feladataik között, de éleslövészeten is megmutatták felkészültségüket.
2024. 05. 28., 13:25
A Roszatom nukleáris üzemanyagot gyártó részlegéhez, a TVEL-hez tartozó Csepecki Gépgyárban megkezdték azoknak a speciális spirálbordás titáncsöveknek a gyártását, amelyek a világ majdani legnagyobb atomjégtörő hajóján a gőzfejlesztők szerkezeti merevségét biztosítják.
2024. 06. 05., 13:05
Átalakulás kiképzés által, avagy transformation through training – ez a NATO Összhaderőnemi Kiképző Központ (NATO JFTC) mottója, amely többek között a védelmi szervezeten belüli közös és nemzeti kiképzéssel, a koncepciófejlesztéssel, illetve az interoperabilitás elősegítésével foglalkozik.
2024. 05. 24., 10:15
A Flotprom internetes szakportál 2024. május 2-án közzétett információi szerint a Volga mellett fekvő Zelenodolszkban működő Gorkij Hajógyárban, a hónap folyamán két új hadihajót bocsátanak vízre, a Karakurt-osztályú (Project 22800) Tájfun korvettet és a Project 22160 típusú, Viktor Velikij járőrhajót.
2024. 05. 14., 15:51
Az Airbus Helicopters friss bejelentése értelmében, új rendelés érkezett a H145M típusú könnyű, többfeladatú forgószárnyasra: Brunei hat példányt rendelt a hazánk által is hadrendbe állított helikopterből.
2024-05-27 12:25:53
Megvan a következő magyar űrhajós! Kapu Tibor lehet az a magyar, aki a világűrbe mehet - jelentette be közösségi oldalán Szalay-Bobrovniczky Kristóf honvédelmi miniszter. A Magyar Honvédség nagy szerepet vállalt az űrhajósok felkészítésében.
2024-05-21 16:29:52
A NATO Kooperatív Kibervédelmi Kiválósági Központ 2010 óta szervezi meg éves Locked Shields gyakorlatát. Magyarország az idén is sikeresen képviseltette magát a nemzetközi megmérettetésen, mely ezúttal négy napon át, 40 ország 18 csapatának, közel négyezer szakértőjének részvételével zajlott. A magyar csapat az előkelő negyedik helyen zárt.
2024-05-09 15:29:15
Létrejött a közös munka konkrét lépéseinek menetrendjét is tartalmazó együttműködési nyilatkozat a Honvédelmi Minisztérium felügyelete alá tartozó Védelmi Innovációs Kutatóintézet NZrt. (VIKI) és a SAAB svéd vállalatcsoport között – jelentette be Szalay-Bobrovniczky Kristóf honvédelmi miniszter.
2024-04-30 13:06:45
A magyar kormány és a magyar emberek a békében érdekeltek. A Magyar Honvédség képes megteremteni és megvédeni a békét – hangsúlyozta Szalay-Bobrovniczky Kristóf honvédelmi miniszter április 29-én, a Veszprém vármegyei Hajmáskéren, a Nullponti Lő- és Gyakorlótéren, egy páncéltörő-képesség hatásbemutató gyakorlat előtt.
2024-04-29 15:46:31
A NASAMS és Mistral légvédelmi fegyverrendszerek is szerepet kapnak az MH Dánielfy Tibor 205. Légvédelmi Rakétaezred, áprilisban, Újmajorban megrendezett, négyhetes gyakorlatán. A kitelepüléssel az alakulat a Ramstein Legacy 2024-re, a NATO többnemzeti, integrált lég- és rakétavédelmi gyakorlatára készül.
   MÁSOK ÍRTÁK
2024. 06. 14., 14:19
A hajdúszoboszlói Hőgyes Endre Gimnázium is bekapcsolódott a Honvéd Kadét Programba.
2024. 06. 11., 13:54
Magas szintű szerb delegáció látogatása Magyarországon.
2024. 06. 10., 14:25
A Magyar Honvédség katonákkal és eszközökkel segíti a megáradt Rába mentén az árvízi védekezést – tájékoztatott Szalay-Bobrovniczky Kristóf, június 10-én, hétfőn.
2024. 05. 31., 12:16
Dr. Böröndi Gábor vezérezredes, a Honvéd Vezérkar főnöke és Gheorghiţă Vlad vezérezredes, a Román Fegyveres Erők vezérkari főnöke időszerű katonai kérdésekről egyeztettek bilaterális tárgyalás keretében Hódmezővásárhelyen, május 30-án, az MH Kinizsi Pál 30. Páncélozott Gyalogdandárnál tartott határmenti találkozójukon.

  JETfly Magazin

A legnagyobb nemzetközi légitársaság újabb jelentős lépést tett a légi közlekedés károsanyag-kibocsátásának csökkentéséért. Az Emirates több más járatához hasonlóan, már a Szingapúrból induló repülőgépeit is környezetkímélőbb üzemanyaggal üzemelteti.