Olasz rulett

A Gaudo fedőnevü hadmüveletet éppen arra tervezték, hogy a megalázó vereségek után végre bebizonyítsák: az olasz flotta még mindig olyan erő, amellyel számolni kell. Az 1941. március 28-án, a Matapan-fok környékén vívott csatában Cunningham brit tengernagy és flottája azonban ismét megmutatta, hogy kik uralják a Földközi-tengert.Angelo Iachino tengernagyot, az olasz flotta tapasztalt és intelligens tisztjét bízták meg a hadmüvelet irányításával. Az akció­hoz jelentős tengeri erőt vontak össze: egy csatahajót, hat nehéz-, két könnyücirkálót továbbá 13 rombolót. Ezek feladata a Krétától északra és délre fekvő vizeken való őrjáratozás, a Brit Királyi Haditengerészet, a Royal Navy ott haladó konvojainak megtámadása és elsüllyesztése volt. Iachino admirálist már kezdettől fogva nyugtalanította, hogy az egész hadmüvelet sikere olyan erőktől függött, amelyek irányítása nem is az ő kezében összpontosult. Létfontosságú légi támogatást, olasz vagy német gépeket ugyanis csak a flotta főhadiszállásán keresztül kaphatott. Ez a megosztottság végzetesen befolyásolta a hadmüvelet kimenetelét. A probléma nem volt új keletü, és Olaszország egész háborús teljesítményére rányomta bélyegét a haderőnemek közti együttmüködés elégtelensége. A Regia Aeronautica, az Olasz Királyi Légierő gépei többször megjelentek, de csak a csata vége felé. Pilótáik akkor is, mint minden esetben, rosszul céloztak. Azt kell mondani, hogy szerencsére, mert legalább annyiszor támadták saját hajóikat, mint az ellenségét. A hadmüvelet főszereplőiAz olasz csapatok Afrikában és Görögországban egyre romló helyzete világossá tette Rómában: a flottának lépnie kell, ha azt akarják, hogy az említett frontokra vezető tengeri utak járhatók maradjanak a tengelyhatalmak utánpótlás-szállító hajói számára. A németek is egyre erőltették szövetségesük akcióba lendülését annak érdekében, hogy a térségben az erőviszonyok újra a javukra billenjenek. Berlin sürgetése és a Regia Marina vezérkarában uralkodó általános vélemény – miszerint egyetlen próbálkozással visszaszerezhetők a korábban elvesztett pozíciók – vezettek a Gaudo hadmüvelet megszületéséhez.

Az olasz erőket a Vittorio Veneto csatahajó köré csoportosították. Az 1940-ben hadrendbe állt Littorio osztályú, 45 ezer tonnás óriás elsődleges fegyverzetét kilenc 305 mm-es löveg alkotta, amelyeket hármasával építettek a páncéltornyokba. A vélemények szerint a flotta legütőképesebb egysége volt, és sokat vártak tőle. A kísérők közé került a hét közül hat a 10 ezer tonnás nehézcirkálókból és a legjobb kettő a könnyücirkálók sorából. A nagy hajókat mindig vonakodva alkalmazó olasz admirálisok ezúttal túltették magukat aggodalmaikon. Felbátorította őket a Luftwaffe március 15-én kézhez kapott jelentése, miszerint gépeik a földközi-tengeri brit flotta három csatahajójából kettőt harcképtelenné tettek. Meglehet, kevésbé lettek volna vérmesek, ha tudják, hogy mindhárom veterán páncélos – a Warspite, a Barham és a Valiant – harcra készen horgonyoz az alexandriai kikötőben. Tetejébe parancsnokuk az a Cunningham tengernagy, akit a Royal Navy leghozzáértőbb és legagresszívebb admirálisának tartottak.

Beosztottai nevének kezdőbetüi után csak ABC-nek nevezték. Életét 14 éves korától a flottánál töltötte. Bár akkor nevelkedett fel, amikor a csatahajók fénykorukat élték, az elsők között ébredt rá a repülőgépek jelentőségére a tengeri hadviselésben. Flottájának tisztjeibe és matrózaiba alaposan belesulykolta az éjszakai hadmüveletek végrehajtása közbeni teendőket. Ez azokban az időkben nem volt általános, hiszen a világ haditengerészetei az ilyesfajta kiképzést – elsősorban takarékosságra hivatkozva – egyszerüen elhagyták. A Brit Földközi-tengeri Flotta azonban már a háború előtti hadgyakorlatokon is kitünt az éjszakai manőverek hibátlan végrehajtásával. A korábbi ütközetekA németeket az olaszok általános visszavonulása arra kényszerítette, hogy egyre több embert és hadianyagot dobjanak át Észak-Afrikába. Az erősítésből Cunningham hajóhadára a legveszélyesebbnek az újonnan megérkezett X. repülőhadtest számított. A brit admirális felismerte, hogy a Regia Marina javát még azt megelőzően döntő csatára kell kényszerítenie, hogy a Luftwaffe alakulata elérné a teljes harckészültséget. Az olaszoknak azonban eszük ágában sem volt a kezére játszani. Csak a partok mentén mutatkoztak, vagy ki sem dugták az orrukat a biztonságos kikötőkből. Cunningham ezért úgy döntött, követi flottájuk minden mozdulatát.1940. július 9-én a Royal Navy hajóraja Calabria partjainak közelében elcsípte az olaszokat. A Warspite első sortüze 26 km-ről telibe találta és hónapokra harcképtelenné tette a Giulio Cesare csatahajót. Tíz nap múlva Krétától északra, a Spada-foknál vívott csatában az ausztrál Sydney cirkáló és öt romboló két könnyücirkálót lepett meg. A Bartolomeo Colleoni elsüllyedt, a Bande Nere súlyosan megrongálódva elmenekült. Október 12-én éjjel olasz rombolók és torpedónaszádok Máltától délre egy brit cirkálót támadtak meg. Balszerencséjükre a hajó a veterán Ajax volt, amelyet radarral is felszereltek. A müszaki újdonságról mit sem tudó olaszok alaposan ráfizettek. Egy rombolójuk és két naszádjuk elsüllyedését követően teljesen összezavarodva vonultak vissza. November 11-én éjjel a Royal Navy Swordfish típusú biplánjai a tarantói kikötőben horgonyzó flottára mértek csapást. A meglepetés és a siker tökéletes volt. Két gép elvesztése árán sikerült elsüllyeszteni a Conte di Cavour csatahajót, a 42 ezer tonnás, vadonatúj Littoriót és a Caio Duiliót pedig súlyosan megrongálni.

Cunningham félelme a Luftwaffe X. repülőhadtestét illetően nem volt alaptalan. 1941. január 10-én az egység Junkers Ju–87-es Stuka zuhanóbombázói rajtaütöttek az Illustrious repülőgép-hordozón. A Málta közelében lezajlott csatában a tarantói támadás hősét három telitalálattal egy teljes évre kivonták a harcokból. Hogy a földközi-tengeri flotta ne maradjon repülőgépek támogatása nélkül, odavezényelték az új Formidable hordozót. A hajó azonban nem a rövidebb úton, Gibraltár érintésével jutott el Alexandriába, hanem a hosszabb, de biztonságosabb módon, Afrikát megkerülve.Felgördült a függönyA britek Ultra fedőnevü lehallgatószervezete 1941 márciusában jelentette, hogy az olasz hadihajók kifutásra készülnek. A hírtől az egyébként közönyös Cunningham is el volt ragadtatva, hiszen tálcán kínálták fel neki azt a lehetőséget, amelyre már régóta várt. Szerencséjére a Görögország környékén folyamatban lévő hadmüveletek miatt a brit flotta zöme a közelben, a Földközi-tenger keleti részén tevékenykedett. A 2. rombolóflottillát és a könnyücirkálórajt, amelyek Pridham-Wippell altengernagy parancsnoksága alá tartoztak, Pireusz közelében érte a riasztás. Az Alexandriában veszteglő 1. csatahajóraj három Queen Elizabeth-osztályú veteránját a 14. rombolóflottilla négy hajója kísérte. Cunningham tengernagy zászlóshajója a 32 ezer tonnás Warspite volt. A Royal Navy páncélosóriása az I. világháború jütlandi csatájában esett át a tüzkeresztségen. 1938-ig kétszer is korszerüsítették,  a munkák során egykéményessé alakították, és két úszótalpas Swordfish felderítőgép hordozására is alkalmassá tették. A legnagyobb segítséget Cunningham a Formidable repülőgép-hordozótól várhatta, amely éppen akkor érkezett a „hátsó ajtón át”, vagyis a Szuezi-csatornán keresztül a térségbe. Fedélzetén összesen 27 repülőeszköz volt, valamennyit a Fairey cég gyártotta. A 13 lassú, de jól felfegyverzett Fulmar vadászgépen és a négy Swordfish torpedóvetőn kívül tíz került a hajóra az Albacore torpedóvető/bombázókból. Utóbbiakból ötöt szerelhettek fel pót­tartályokkal. Március 26-án éjjel Iachino tengernagy zászlóshajója, a Vittorio Veneto négy romboló kíséretében kifutott Nápolyból. Úti céljuk a Messinai-szoros volt, ahol három cirkálóval kellett találkozniuk. Brindisiből kelt útra a 8. hajóraj, amelyben két romboló és két könnyücirkáló, a Garibaldi és az Abruzzi szelte a hullámokat. Utóbbiak fő fegyverzetét 10-10 152 mm-es löveg alkotta. Az 1. cirkálóraj – élén Cattaneo altengernaggyal – Tarantóból indult. A Pola, Zara és Fiume nehézcirkáló mellett négy romboló haladt. Az utolsó, 3. cirkálóraj a szicíliai Messinából startolt. A Sansonetti altengernagyra bízott kötelékben a Trieste, Trento és Bolzano nehézcirkálót három romboló kísérte. Utóbbit leszámítva ebben voltak a legelavultabb, még az 1920-as évek közepén szolgálatba állt hajók. A legnagyobb problémának azonban az bizonyult, hogy Iachino hajóin egy sem volt a korszak nagy találmányából, a radarból. A tengernagy különösebben az olasz hírszerzésben sem bízhatott, hiszen – a brit feltételezésekkel ellentétben – fogalmuk sem volt a hadrafoghatóságáról.

Ezt viszont Cunningham nem sejtette, hiszen Alexandriáról azt gondolták a britek, hogy ott hemzsegnek az olasz kémek. Ahhoz, hogy el tudja kapni Iachino flottáját, mindenképp kellett a meglepetés eleme. Éppen ezért március 27-én délután – az ellenséges ügynökök megtévesztésére – Cunningham partra vitette magát. Mivel egy jókora bőrönddel lépett a mólóra, a megfigyelők joggal feltételezhették, hogy az éjszakát a városban tölti. A Warspite főtisztjei a nap folyamán szintén elhagyták a hajót, ahol – mintha nagyszabású fogadásra készülnének – kifeszítették az összes árnyékoló ponyvát. Még meghívókat is küldtek a környék fontos személyiségeinek. A vendégséget az utolsó pillanatban lemondták, a ponyvákat sötétedés után gyorsan feltekerték, és a csatahajó – a közben kivilágítatlan csónakokkal visszatért tisztekkel és Cunningham tengernaggyal – 19.00-kor kifutott. Volt idejük eljátszadozni a „konspirációval”, hiszen a hadmüvelet kezdetét 28-án reggel 6.00-ra tüzték ki. Baljós kezdetAz olaszoktól a szerencse már a kezdet kezdetén elpártolt, mivel a 27-én pirkadattól beígért folyamatos légi fedezetnek nyoma sem volt egész nap. Ennek levét már délután megitták, amikor egy Krétáról őrjáratozásra felszállt Short Sunderland típusú hidroplán még az Égei-tenger térségében felfedezte az olasz hajóhadat. Iachino tisztában volt vele, hogy elvesztették a meglepetésből adódó összes előnyüket. Jelentette Rómába az eseményeket, és várta az intézkedést a hadmüvelet lefújásáról. Ott azonban a politikai megfontolások felülkerekedtek a katonai szempontokon. Ahelyett, hogy véget vetettek volna az akciónak, csak módosították azt: 18.00-kor Iachino megkapta az ennek megfelelő új parancsot. Az 1. cirkálóraj Krétától északra tervezett „söprögetését” törölték, és az egész flottának teljes erejével a sziget déli részéről kiindulva észak felé kellett haladni, Görögország déli csücske, a Matapan-fok mellett elhaladva. Mikor Cunningham meghallotta a Sunderlandről az olasz flotta helyét megerősítő rádióüzenetet, megparancsolta Pridham-Wippell altengernagynak, hogy az 1. csatahajórajjal Gaudótól délre találkozzon. Ha közben összefutna az olaszokkal, akkor az a dolga, hogy elcsalja őket délkeleti irányban, egyenesen az általa vezetett csatahajók 381 mm-es ágyúinak torka elé. Egy hajszálon múlottMárcius 28-án a napkelte első fényeinél az olasz hajók két IMAM Ro.43-as felderítőhidroplánt indítottak. Az egyik a flottától északi irányban repült el, a másik dél-délkelet felé. A Iachinónak kiadott parancs úgy szólt, hogy ha 7.00-ig nem találkozik ellenséges hajókkal, akkor vissza kell térnie Tarantóba. 6.50-kor a délkeletnek tartó gépről jelentették, hogy négy brit cirkálót és ugyanennyi rombolót látnak. Ez volt Pridham-Wippell hajóraja, amelybe a brit Ajax, Orion és Gloucester könnyücirkálón kívül még az ausztrál Perth is beletartozott. A nyolc hajóból álló flottilla Cunningham csatahajói felé igyekezett.Iachino megkönnyebbülten sóhajtott fel, hiszen a számítottnál messze gyengébb ellenfél akadt útjába. A könnyü győzelem reményében a legközelebbi köteléket, Sansonetti 3. cirkálóraját utasította, hogy változtassanak irányt, és sebességüket 55 km/h-ra fokozva támadják meg a briteket. Közben saját köteléke és az 1. cirkálóraj is irányt változtatott, aztán 50 km/h-ra gyorsítva a Vittorio Veneto és kísérete az előreküldött kötelék nyomába eredt. Sansonetti megfigyelői 8.00-kor pillantották meg a Royal Navy hajóit. Az első sortüzet 8.12-kor adták le, 20 km-es távolságból. Valamennyi olasz a sor végén haladó Gloucester könnyücirkálót célozta meg.Pridham-Wippell válaszul azonnal álcázófüst-fejlesztést és cikcakkban hajózást rendelt el. Korábban ugyan figyelmeztette a Formidable hordozó egyik felderítőgépe, hogy egy cirkálókból és rombolókból álló hajórajt fedezett fel a térségben, ám a tengernagy azt hitte, hogy a pilóta tévedésből az ő kötelékét nézte ellenséges erőnek. Akkor viszont mást nem tehetett, mint hogy teljes gőzzel menekülni kezdett Cunningham csatahajóinak védelmébe. Szerencséjére az olasz cirkálók gyorsaságával nem vetekedett tüzérségük pontossága. A csapnivalóan célzott sortüzek rendre rövidnek bizonyultak. A Gloucester tüzérei viszont kivárták, hogy közelebb érjenek, aztán 152 mm-es lövegeikkel bátran odapörköltek. Elég pontosan lőttek ahhoz, hogy az olaszok úgy döntsenek, a további közelítés helyett inkább tartják a biztonságos távolságot. A 3. cirkálóraj a britek lőtávolságán kívülről folytatta a lőszerpocsékolást.

Iachino hirtelen rádöbbent, hogy az üldözés flottáját az ellenséges bombavetők hatósugarán belülre viszi. A 3. cirkálóraj máris félúton járt az észak-afrikai partokhoz. Jogosan tartva a RAF gépeinek közbeavatkozásától, megparancsolta Sansonettinek, hogy hagyja abba a hajszát, és akárcsak ők, forduljanak északnak, és vegyék fel a 300 fokos hazavezető kurzust. Az altengernagy hajói 8.50-kor balra fordulva megindultak az adott irányban. Azt hitték, hogy maguk mögött hagyták az ellenséget. Hamarosan azonban nekik is rá kellett jönniük a régi igazságra, hogy a britekkel könnyebb elkezdeni, mint abbahagyni a harcot. A Royal Navy köteléke ugyanis azonnal megfordult, és – gondosan kívül maradva a nehézcirkálók ágyúinak lőtávolságán – az olaszok nyomába szegődött. A vezérlő tengernagyot felbosszantotta ez az arcátlanság, és tervet kovácsolt megleckéztetésükre. Mit sem sejtve a 40 km/h-s sebességgel feléje tartó brit csatahajókról, 10.35-kor utasította a kormányost, hogy a Vittorio Veneto az ellenséges flottilla felé vegye az irányt. Ugyanekkor megparancsolta az 1. cirkálórajnak, hogy nagy ívben visszafordulva kövesse. Arra számított, hogy ezzel a manőverrel – és némi szerencsével – éppen satuba foghatják őket. Kínos meglepetésekAhogy a britek árnyékként követték az olaszokat, az Orion könnyücirkálóról egy hajót fedeztek fel, tőlük messze északra. Azonosítást kérő fényjelzéseikre az idegen sortüzzel válaszolt. Az ugyanis a Vittorio Veneto volt. A mit sem sejtő Pridham-Wippell pontosan a két ellenséges kötelék összezáródó „állkapcsai” közé érkezett. Felismerve a szituáció komolyságát, a brit admirális – aznap immár másodszor – azonnali visszavonulásra adott parancsot. Mialatt füstfüggönyt fejlesztettek és megfordultak, nehéz perceket éltek át. Egyedül Iachino zászlóshajójának tüzérei 94 305 mm-es gránátot lőttek ki rájuk. Legtöbb a Gloucester köré vágódott, de később az Orion mellett is vízoszlopok szöktek a magasba. A közeli becsapódások mindkettőben kisebb károkat okoztak. 11.27-kor brit torpedóvetők tüntek fel az égen, a 826. század hat Albacore típusú gépe még 9.39-kor kezdte meg a felszállást a Formidable fedélzetéről. Cunningham azzal a feladattal küldte őket, hogy csapjanak le a Pridham-Wippell által követett Trieste-osztályú nehézcirkálókra. A tengernagy ezzel voltaképp megmentette könnyücirkálóit, a Vittorio Veneto tüzérei ugyanis egyre pontosabb sortüzeket adtak le. A Gloucestert a legnagyobb bajból a Hasty romboló segítette ki azzal, hogy saját fejlesztésü álcázófüstjével eltakarta nagyobb testvérét az olaszok szeme elől. Közben az Albacore kétfedelüeket kísérő Fulmar vadászok két Junkers Ju–88-as bombavetővel akadtak össze. Az egyik németet lelőtték, a másik elmenekült. A brit hajók közelében elhúzó biplánok szórványos tüzet kaptak az ideges légelhárítósok jóvoltából. A Vittorio Veneto felé tartó köteléket ezért az olaszok először sajátnak vélték. Mikor aztán kiderült, hogy mégsem a Rodoszon állomásozó honfitársak közül valók, minden csőből tüzet nyitottak rájuk. A csatahajó ugyanakkor éles manőverekbe kezdett, hogy elkerülje a várható torpedókat. Habár a britek egyetlen találatot sem értek el, de 30 percre sikerült lefoglalniuk az olaszokat, s ez bőven elegendő volt ahhoz, hogy a szorongatott könnyücirkálók egérutat nyerjenek.

Iachino köteléke ugyan egy karcolás nélkül megúszta a támadást, ám a tengernagyot aggodalommal töltötte el az ellenséges gépek megjelenése. Légi fedezet híján csak egyet tehetett: azonnal kiadta a parancsot, hogy minden hajó induljon a jól védett kikötő, Taranto felé. További légitámadásokCunningham parancsnoksága alá nemcsak a Formidable repülőgépei tartoztak, hanem a Krétán vagy Görögországban állomásozó szárazföldi bombázógépek is. Azonnal utasítást küldetett nekik, hogy kövessék és jelentsék az olasz hajók irányát, sebességét és hadrendjét. Az ellenfelek ekkor mintegy 100 km-re hajóztak egymástól. Cunningham csatahajóinál Iachino flottája jóval nagyobb sebességre volt képes, egyedül légitámadásokkal lehetett volna annyira lelassítani, hogy a brit főerő beérje. Ahogy a tengernagy a dél tájban startoló két Fulmarből, három Albacore-ból és két Swordfishből álló második támadó hullám gépeinek felszállását figyelte, csak remélhette, hogy ők a Royal Navy legjobbjai, és megszerzik számára azt az időt, ami az olaszok elfogásához kell. 12.44-kor a közben visszatért első hullám gépei megkezdték a leszállást. A személyzetek tévesen azt jelentették, hogy a csatahajót sikerült eltalálniuk. Hirtelen felbömböltek a szirénák, két olasz Savoia-Marchetti SM 79-es torpedóvető bukkant elő a párából. Jóllehet találatot nem értek el, de a kitérő manőverek szétzilálták Cunningham kötelékét.Szerencsés találatokAz olaszokat 15.10-kor megpillantó köteléket a 829. század parancsnoka, Dalyell-Stead korvettkapitány vezette. A két Swordfish és a három Albacore támadását megkönnyítették a Fulmarok. A vadászgépek meglepetésszerüen csaptak le a csatahajóra, és fedélzeti fegyvereikből heves tüzet zúdítottak a parancsnoki hídra és a felépítményre. A golyózápor elől fedezéket kereső őrszemek és légvédelmi tüzérek nem vették észre az alacsonyan, támadáshoz szétbontakozó torpedóvetőket. Végül ugyan felfedezték a lomha biplánokat, de ahhoz már későn, hogy megakadályozzák a torpedók ledobását. A vezérgép a pergőtüz ellenére 900 m-re megközelítette a csatahajót, és 1000 m-rel az orra elé célozva kioldotta az acélszivart. Utána éles jobb fordulóval igyekezett biztonságba jutni. A hasát mutató Swordfisht azonban tüzgolyóvá változtatta a koncentrált légvédelmi tüz. A roncs tengerbe zuhanásának pillanatában a torpedó is célba ért, az óriást minden porcikájában megrázkódtatta a detonáció. A bal oldali hajócsavar fölött, öt méterrel a vízvonal alatt becsapódott szerkezet robbanása feltépte a hajó oldalát. A következő percekben a léken négyezer tonna víz ömlött be, és leálltak a motorok is. A kárelhárítók az olasz flotta legjobbjainak bizonyultak, mert pillanatok alatt müködésbe hozták a vízzáró rekeszfalakat, aztán a hajótest balra dőlése és a süllyedő hajófar ellenére a csatahajó jobb motorjait is újra tudták indítani. Kilencven perccel a robbanás után a sérült óriás már 20 km/h-s sebességgel haladt, kizárólag a jobb oldali hajócsavarok segítségével. A csatahajót ugyan elsüllyeszteni nem sikerült, de lelassítani igen. Csak az volt a kérdés, vajon eléggé-e. Iachino flottája nagy részét a sérült Vittorio Veneto köré csoportosította. Nem akarván viszont veszélyeztetni a 8. könnyücirkálóraj sérülékeny hajóit, parancsot adott, hogy teljes gőzzel induljanak haza. Az 1. raj nehézcirkálóit a zászlóshajó jobb oldalára rendelte, ennek rombolói biztosították a külső szárnyat. A 3. raj nehézcirkálóit és rombolóit a bal oldalra vezényelte, saját kíséretét pedig arra utasította, hogy a Vittorio Veneto előtt és mögött haladva nyújtsanak védelmet. A flotta így öt oszlopba rendezve igyekezett Taranto felé.

Habár az időveszteség csak arra volt elegendő, hogy Cunningham 90 km-re közelítse meg az olaszokat, a visszatérő pilóták hősi halált halt parancsnokuk torpedójának biztos célba csapódásáról és néhány valószínü találatról számoltak be. Mikor utoljára látták, a lángokban álló Vittorio Veneto bénultan vesztegelt a tenger közepén. A nap utolsó támadására 17.35-kor útnak indult kötelék élén Saunt fregattkapitány repült. A 826. század parancsnoka a fél tucat Albacore mellett még a 829. század két Swordfishét is harcba vezette. 18.20-kor a Warspite csatahajóról indított Swordfish felderítőhidroplán jelentette az ellenséges hajók helyzetét, három perc múlva a Formidable pilótái is megpillantották a menekülőket. De nem támadtak azonnal, hanem körözgetve várták a sötétedéssel beköszöntő alkalmas perceket. Az eget aggódva fürkésző Iachino szerint „úgy keringtek, mint hatalmas dögkeselyük, amelyek a legmegfelelőbb pillanatot várják ahhoz, hogy végre lecsapjanak prédájukra”. Közben még két Swordfish csatlakozott hozzájuk a krétai Maleme flottabázisról. A brit kötelékparancsnok 19.36-kor szánta el magát. Az olaszok közben füstfüggönyt fejlesztettek, mikor pedig a gépek támadásba kezdtek, a rombolókon és cirkálókon a kezelők a keresőreflektorokkal igyekeztek elvakítani a pilótákat. Az olasz tengerészek jó kiképzését bizonyítja, hogy a kitérő manőverek közben az egész flotta kétszer is irányt változtatott, de sem a sötétség, sem a füst nem okozott nekik nehézséget a parancsok hibátlan végrehajtásában.A baj azonban nem váratott sokat magára: 19.47-kor hatalmas robbanás rázta meg a Pola nehézcirkálót. A detonáció megbénította az elektromos rendszert, a kazánokat pedig elöntötte a tenger. A megtorpedózott hajó gyorsan vesztette sebességét, aztán megállt, Iachino azonban csak 20.45-kor tudta meg, hogy mi is történt. Utasította Cattaneo altengernagyot, hogy forduljon vissza, és döntse el: vontatható‑e a sérült Pola vagy el kell süllyeszteni. Aztán a flotta maradékával folytatta az utat hazafelé. Az elkülönített nehézcirkálóraj számára végzetes parancsot azért adta ki, mert még mindig abban a hitben volt, hogy a 110 km-re délre felfedezett ellenséges hajókötelék ugyanaz a könnyücirkálókból álló raj, amellyel a nap folyamán eredménytelen tüzpárbajt folytatott. Az azonban Cunningham fő ereje volt, amelyet Pridham-Wippell flottillája vezetett, és akkor már alig 60 km-re járt Iachino legdélebbi hajójától. Mészárlás az éjszakábanA sötétség leszállta az olasz tengerészeket hamis biztonságérzetbe ringatta. Az éjszaka leple azonban nemcsak őket, hanem a támadókat is eltakarta, így például a teljes sebességgel északnak tartó Ajaxot is. 20.30-kor egy pötty jelent meg a könnyücirkáló radarernyőjén. Feltételezve, hogy az a délutáni támadás során megbénított Vittorio Veneto, azonnal jelentette Cunninghamnek a jó hírt. A csatahajók 22.00-kor robogtak be. A Valiant radarkezelői is megerősítették, hogy tőlük 10 km-re egy mozdulatlan, 210 m hosszú objektumot látnak. A csatahajók támadó pozíciót vettek fel, a személyzetek pedig elfoglalták helyüket a tüzelőállásokban. 22.20-kor a radar szerint 7 km-re voltak a céltól. Hirtelen újabb jelek tüntek fel az ernyőn. Abban a percben a Stuart romboló is jelezte, hogy két nagy és négy kisebb hajót látnak. Ez volt a teljes 1. nehézcirkálóraj, amely a Pola megmentésére érkezett. A harcra kész brit csatahajókon csak az új célok koordinátáira volt szükség. A magára hagyott Pola fedélzetén is felfigyeltek a nagy mozgásra. Azt gondolván, hogy testvérhajóik, a Fiume és Zara közelednek, világítógránátot lőttek fel.Az olasz mentőkülönítmény oszlop alakzatában a két nehézcirkáló előtt egy romboló hasította a vizet, a sort a másik három romboló zárta. A Fiume legénységének fele azzal volt elfoglalva, hogy előkészítsék hajójukat a vontatásra. Miután a Pola világítógránátja kialudt, meglepetésükre egy fényszóró pásztázta végig cirkálójukat. A tettes a brit Greyhound romboló volt, amely így segítette a csatahajókon a célzást. A következő percben 24 381 mm-es löveg bömbölt fel. A torkolattüzek nappali fénybe borították a brit óriásokat. A 907 kg-os páncéltörő gránátok alig 3500 m-ről vágódtak a Fiume oldalába, a második oldalsortüz fél perc múlva követte az elsőt. Az olasz nehézcirkáló azonnal narancsszínü tüzgolyóvá változott. A hátsó lövegtornyot ért telitalálat azt egyszerüen a tengerbe repítette. Mialatt a Warspite újból a Fiumét lőtte, a Valiant és a Barham a szerencsétlen Zarát vette tüz alá. Előbbi öt, utóbbi hat oldalsortüzet zúdított a halálra ítélt hajóra. Az olasz flotta két legújabb nehézcirkálójából percek alatt ócskavas lett, erősen megdőltek, fedélzeteiken megfékezhetetlen tüzvész tombolt.

Az olasz rombolók kapitányai – miután magukhoz tértek a sokkból – torpedótámadásra adtak parancsot. A brit csatahajók felé manőverezőket azonban tüz alá vették a rombolók. Az Alfieri és a Carducci elsüllyedt, az Oriani pedig találatoktól tépetten keresett menedéket a sötétben. Az egész olasz rajból egyetlen hajó úszta meg a csatát sérülések nélkül, a Gioberti romboló. A Fiume 23.00-kor süllyedt el, a Zara 2.40-kor, miután a Jervis romboló megtorpedózta. A mozdulatlanságra kárhoztatott Pola legénysége kénytelen volt tétlenül végignézni a testvérhajók szörnyü pusztulását. A megrendült tengerészek utána sem menekültek el mentőcsónakokba szállva, hanem sorsukba beletörődve leitták magukat. A hajóra felkapaszkodó brit matrózok mindenütt üres borosüvegekbe és tökrészeg tengerészekbe botlottak. Miután nagy nehézségek árán kiürítették a hajót, két brit romboló torpedókat eresztett az oldalába. A Pola valamivel hajnali 3 óra után merült el.A csatazaj elültével a brit hajók megkezdték az összecsapás túlélőinek mentését. Utóbb kiderült, hogy 2303 olasz tengerész veszett oda, köztük a Fiume és a Zara kapitánya, valamint a hajóraj parancsnoka, Cattaneo altengernagy. Napkeltekor német bombavetők tüntek fel, és rátámadtak a mentéssel foglalatoskodókra. Cunningham kénytelen volt parancsot adni flottájának a veszélyes térség elhagyására. Nyílt rádiócsatornán még értesítette Rómát a csata további lehetséges túlélőinek pozíciójáról, aztán – a 900 kimentett olasz matrózzal együtt – otthagyták a mészárlás helyszínét. A megadott körzetbe küldött olasz kórházhajó még 190 tengerészt mentett meg. A következményekA Regia Marina számára a csata katasztrofálisan végződött, hiszen három nehézcirkálót és két rombolót vesztett. A vezérkarnál viszont végre felismerték azt, hogy ha flottájuk ki akar futni a tengerre, ahhoz saját vadászfedezetre van szükség. Rohammunkában utasszállító hajók átalakításába kezdtek. A rögtönzött repülőgép-hordozókból egy készült el az 1943-as olasz kiugrásig. Míg a tarantói rajtaütés hatalmas lélektani csapás volt, addig a matapani csata olyan végzetes vereségnek bizonyult, hogy a következő alkalomra, amikor a teljes olasz flotta kihajózott, két év múlva volt példa. Akkor az armada Máltára indult, hogy megadja magát Cunningham tengernagynak.Brit szempontból nézve Matapan teljes győzelmet hozott, a diadal azonban nem akadályozhatta meg Görögország és Kréta elvesztését. Az viszont kétségtelen, hogy nélküle a britek nem tudták volna katonáikat kimenekíteni egyik említett helyszínről sem. A Royal Navy repülői ismét derekasan helytálltak, hiszen ők találták meg az olasz flottát, késleltették visszavonulását, és súlyosan megrongálták két nagy hajóját is.