Egy esetleges Irán elleni amerikai katonai akció során minden bizonnyal számos teljesen új vagy még kevésbé ismert hatékonyságú fegyverrendszer bevetése valószínűsíthető. A hagyományos, nagy mennyiségben rendelkezésre álló, elterjedt fegyverek mellett fontos szerep hárulhat az új generációs, nagy pontosságú eszközökre, melyek alkalmazását számos tényező indokolja. A szuperfegyvereket és ezek bevetésének okait mutatjuk most be olvasóinknak.
Az új fegyverek alkalmazásának okai
A hadiipari fejlesztő- és gyártó cégek békeidőben sem állnak le a mind újabb és újabb, a meglévő fegyverrendszereknél hatékonyabb eszközök létrehozásával. Ezekre azonban komolyabb mennyiséget is vásárló megrendelőt csak akkor könnyü találni, ha a fegyverek a gyakorlatban is bizonyították képességeiket. A kiforratlan vagy elhibázott koncepció alapján gyártott, kellőképpen ki nem próbált rendszerek ugyanis rendkívül nagy kockázatot rejtenek magukban, hiszen a költségek magasak, az eredményesség pedig kérdéses. A harctereken bevetett és az ott szerzett tapasztalatok alapján továbbfejlesztett fegyverekbe vetett hit mind a hadvezetés, mind az egyszerü katona szempontjából nagyságrendileg magasabb, mint a még kipróbálatlan eszközök esetében. Így aztán nem meglepő, hogy a nagy beszerzési tendereken nagyobb eséllyel pályáznak a győzelemre – és ezáltal a zsíros megrendelésekre – azok a hadiipari cégek, melyek produktumai már megjártak néhány hadszínteret. A már rendszeresített, de még élesben nem alkalmazott eszközök esetén pedig meg kell bizonyosodni arról, hogy a méregdrágán beszerzett fegyver alkalmas-e feladatának ellátására. Egy Irán elleni korlátozott katonai akció – totális háború szinte teljesen kizárt politikai, gazdasági, geográfiai és egyéb okokból – esetén ráadásul valószínüleg igen rövid idő alatt kell elérni a kívánt célt, így speciális, rendkívül hatékony eszközök bevetésére lesz szükség. Ezek egy része kipróbált technológia, azonban éppen a fent vázolt okok miatt számos új, csúcsteljesítményü rendszer alkalmazása is valószínüsíthető. A nagyobb erőket felvonultató szárazföldi akció is szinte teljesen kizárható, így a hajókról indítható robotrepülőgépek, a pilóta nélküli (UAV) felderítő és csapásmérő repülőeszközök, illetve a hagyományos repülőgépek, valamint helikopterek fedélzetéről bevethető fegyverek kaphatnak főszerepet. Vegyük sorra tehát azokat az amerikai szuperfegyvereket, melyek adott esetben élesben is bizonyíthatják létjogosultságukat. A lista természetesen nem lehet teljes, azonban igyekszünk bemutatni néhány reprezentánst.
A mélyben pusztító szuperbomba – Massive Ordnance Penetrator
A föld alatti vagy sziklák mélyére vájt barlangokban, extra vastagságú vasbeton rétegekkel védett bunkerekben üzemelő nukleáris létesítmények megsemmisítése lehet a legfontosabb feladat egy Irán elleni támadás esetén. Ezek az aktív (légvédelmi rendszerek) és passzív (föld, szikla, vasbeton) eszközökkel védett objektumok igen nagy kihívást jelentenek, az egész hadjárat sikeressége vagy sikertelensége múlhat azon, hogy meg tudják-e semmisíteni, illetve végzetesen megrongálni őket a támadók. A feladat végrehajtására rendelkezésre áll a Massive Ordnance Penetrator (MOP) nevü, magát a föld alá befúrni képes romboló bomba.2002-ben a Northrop Grumman és a Lockheed Martin egy 30 000 font (13 608 kg) tömegü, magát a földbe befúrni és ott felrobbanni képes eszköz tervezését és prototípusainak gyártását kezdte meg. A Big BLU névre keresztelt bomba gyártása azonban pénzügyi és technikai nehézségek miatt leállt. A 2003-as iraki invázió azonban bebizonyította, hogy az addig rendszerben lévő, hasonló rendeltetésü robbanóeszközök (olyanok, mint a GBU-28, 2268 kg) nem tudták kellőképpen megsemmisíteni a föld alatti erődítményeket, állásokat. A MOP-projektet tehát újjáélesztették, és most bevetésre készen áll a szuperfegyver. A 6 méter hosszú bomba robbanótöltetének súlya 2700 kg. Ez a töltet képes kb. 60 méter mélységben lévő beton- vagy kb. 40 méter mélységben lévő, sziklából készült erődítmény lerombolására. A bomba tulajdonképpen egy hatalmas krátert robbant magának, így jut el a mélyen fekvő célponthoz, melyet közvetlen találattal pusztít el. Ha nincs közvetlen találat, a robbanás által keltett lökéshullámok ereje a védett objektumot annyira megrongálhatja, hogy az képtelen lesz rendeltetésszerüen ellátni feladatát. A bunkerromboló bombák célterületre szállításáról a légierő B-1 Lancer, B-2 Spirit és B-52 Stratofortress nehézbombázói gondoskodnak. A stealth jellemzőkkel bíró B-2A Spirit gépek könnyen áthatolhatnak az egyébként erősnek tartott iráni légvédelmen.
Kicsi, de okos és pontos – GBU-39/B SDB bomba
Az iszlám köztársaság ellen indítandó esetleges hadmüvelet nagy valószínüséggel heves nemzetközi tiltakozást vált majd ki, az USA szinte biztos, hogy tevőlegesen csak Izrael és Nagy-Britannia támogatására számíthat, ráadásul az arab és a független média első kézből fog tudósítani mindenről, így különösen fontos, hogy minimalizálják a járulékos károkozást a civilek és a polgári infrastruktúra körében. A mindössze 1,8 méter hosszú, 130 kg tömegü SDB (Small Diameter Bomb – kis átmérőjü bomba) rendkívül nagy előnye, hogy pontossága és viszonylag kis robbanótöltete (csupán 22,5 kg) miatt nem okoz a cél környezetében nagy pusztítást, ezáltal csökkenthetőek a civil lakosság és az infrastruktúra veszteségei. A bomba célja, hogy csupán a megtámadott épületet pusztítsa el, s ne öljön vagy sebesítsen meg közelben tartózkodó civileket. Az SDB-t új tervezték, hogy betont vagy bizonyos vastagságú földréteget üssön át, majd „bent” robbanjon. Általában egy SDB elegendő ahhoz, hogy egy épületet romba döntsön, így természetesen a szerteszét repülő betondarabok is veszélyt jelenthetnek. Az SDB repeszei szinte mindig a megtámadott épületben maradnak, így elméletileg nem jelenthetnének veszélyt a környezetre. A modern hadviselésben egyre nagyobb teret nyerő precíziós fegyverek éppen a költségek és a felesleges pusztítás elkerülése érdekében lettek kifejlesztve, igaz, egy-egy ilyen eszköz ára sem csekély (90 000 USD), de kevesebb kell belőle, mint a hagyományos, ún. „buta” bombákból. A precíziós csapásmérésre kifejlesztett GBU-39/B bomba olcsó, hatékony, kis méretének következtében pedig könnyen elhelyezhető a nehézbombázó gépek bombaterében vagy a kisebb vadászbombázók szárnyai, illetve a törzs alatt kialakított külső függesztőpontokon. Az önálló inerciális és GPS navigációs rendszerrel felszerelt eszköz a céltól akár már 60 mérföld távolságból is leoldható, ezt követően nem igényel további beavatkozást, saját magát vezérli a kijelölt objektumhoz.
Becsapódás után...
Az eszköznek már fejlesztés alatt áll egy még „gyengédebb” változata is, mely szénszálas testének köszönhetően elsősorban a villamosenergia-ellátó és a kommunikációs rendszerek megbénítására alkalmas. A robbanáskor szétrepülő több millió apró szénszál ugyanis zárlatokat okoz, és megbénítja az elektronikus rendszereket. Míg a normál GBU-39/B bomba alkalmazása szinte biztosra vehető, addig a szénszálas SDB alváltozat bevetése erősen kérdéses.
Pilóta nélküli repülőeszközök
Az elmúlt évtizedben áttörés következett be a pilóta nélküli (UAV – unmanned aerial vehicle) repülő harceszközök fejlesztése, gyártása és alkalmazása terén. A távolról vezérelt, de eszköztől függően eltérő szintü autonóm önirányítással is felvértezett eszközök egyre fontosabb szerepet kapnak már nemcsak a jövő, hanem a jelen hadmüveleti területein is Iraktól Afganisztánon át Csecsenföldig. Az egyre kifinomultabb és egyre használhatóbb eszközök létjogosultsága megkérdőjelezhetetlen, ezek ugyanis feláldozhatóak a győzelem oltárán szinte bármilyen mennyiségben – nem fognak a washingtoni Fehér Ház előtt tüntetni az elhunyt katonák hozzátartozói –, ráadásul tömeges bevetésükkel olyan mértékben túlterhelhető a légvédelem, hogy annak nem jut ereje az ember vezette támadó gépek elleni eredményes harcra. Elsősorban a jól védett célpontok felderítésében valószínüsíthető az alkalmazásuk, de bizonyos típusok akár a precíziós csapásmérésben is szerepet kaphatnak.
Szobapilóták. A földi harcálláspontokon, a frontvonaltól biztonságos távolságra dolgozó, UAV-okat irányító operátorok nem viszik vásárra a bőrüket...
Elsősorban a már Afganisztánban és Irakban is széleskörüen alkalmazott RQ-4 Global Hawk, RQ-7B Shadow és MQ-1 Predator típusú UAV-ok bevetése várható. Míg az első két eszköz feladata a felderítés, addig a Predator már csapásmérésre is alkalmas az AGM-114 Hellfire irányított rakéták hordozásával és indításával. Ezek természetesen csak kisebb, felszíni célok ellen vethetőek be, a mélyben rejtőző bunkerek megsemmisítésre alkalmas fegyverzetet nem bírnak el. Érdekesség, hogy az UAV-ok fejlesztésében az irániak is komoly eredményeket értek el az utóbbi években, így ez lehet az első olyan hadmüvelet, melyben mindkét fél széleskörüen alkalmazza ezeket az eszközöket.
A Predator közepes méretü UAV-nak számít
A Global Hawk méretei azonban már vetekednek az ember vezette harci gépek paramétereivel
A flotta új, univerzális harci gépei – F/A-18E/F Super Hornet
Az Irán körüli tengereken járőröző három, Nimitz-osztályú amerikai repülőgép-hordozó fedélzetén az F/A-18 Hornet vadászbombázók két, eltérő képességü generációja található meg, ezek a gépek jelentik a flotta legfontosabb csapásmérő erejét. A régebbi F/A-18C/D változatok mellett egyre nagyobb számban állnak rendelkezésre a megnövelt méretü és hatótávolságú, modernebb F/A-18E/F változatok. Az együléses, főleg vadászként alkalmazott változat az E, míg a kétüléses, csapásmérő feladatkörre optimalizált verzió az F jelölést kapta. A legendás, változtatható szárnynyilazású F-14 Tomcat közelmúltbeli nyugdíjazásával a haditengerészet legnagyobb harcértékü típusává avanzsált Super Hornetek már számos bevetésben vettek részt Irak és Afganisztán felett, azonban most a lényegesen nagyobb kihívást jelentő iráni légvédelem ellen is bizonyíthatnak – ha a politikai és katonai döntéshozók a támadás megindítása mellett döntenek. Az 1990-es években kivont A-6 Intruder és A-7 Corsair csapásmérő gépek pótlására a US Navy egy, az eredeti Hornet képességeit minden szempontból túlszárnyaló típust kívánt rendszeresíteni, ez lett az 1999-ben hadrendbe álló Super Hornet. Megnövelt szárnyak, erősebb hajtómüvek, több fegyverzet és nagyobb hatótávolság jellemzi, mint – a szintén nem lebecsülendő – elődjét.
Csúcsragadozó a levegőben – F-22A Raptor
Kétségtelen tény, hogy a világ jelenleg legjobb, hadrendben álló vadászgépe a stealth (lopakodó) tulajdonságokkal felvértezett F-22A Raptor. Az iráni légierőben rendszeresített harceszközök ugyan nem indokolnák ennek a csúcsfegyvernek a bevetését, azonban a tapasztalatszerzés és a döntéshozók meggyőzése érdekében – hogy minél több megvásárlását engedélyezzék a US Air Force számára – szinte biztosra lehet venni alkalmazásukat. Az F-22 képességeire jellemző, hogy az Egyesült Államokban az év elején megrendezett Red Flag hadgyakorlaton a velük manőverező légi harcot vívó F-15-ösök elektronikai rendszerei sokszor egyáltalán nem észlelték a Raptorokat, pedig a pilóták szabad szemmel látták azokat. A gép igazi újítása azonban még csak nem is a lopakodótechnológiában rejlő lehetőségek messzemenő kiaknázása, hanem az integrált avionika. Röviden szólva arról van szó, hogy amíg a negyedik generációs gépekben a pilótának az információkat különböző kijelzőkről kell összeszednie, majd azok alapján döntést hoznia, addig az F-22 összes érzékelőjének információját a fedélzeti számítógép feldolgozása után a pilóta egyetlen kijelzőn kapja meg, ami jelentős taktikai előnyhöz juttatja. Az eddig legyártott több mint száz Raptor közül akár egy tucatnak a hadszíntérre vezénylése is garantálhatja a totális légi fölényt. A szuperfegyverek mint morális tényezők
A hosszú idő alatt és sok költséggel létrehozott haditechnikai eszközök bevetése gazdasági, katonai és morális okokból is indokolt. Az eladhatóságról és a nyilvánvaló hatékonyságról már esett szó, a morális hatás azonban szintén nem elhanyagolható. Egyrészt az új fegyvereket sikerrel alkalmazó hadsereg katonáiban kialakuló bizalom és a szakértelemre alapuló magabiztosság mindenképpen pozitív hozadék, másrészt az ellenfélre gyakorolt éppen ellenkező – elkeseredettséget és kiszolgáltatottságérzést keltő – hatás szintén fontos tényező. Ez a folyamat olyan morális különbségeket eredményezhet, mely döntően befolyásolja a hadmüvelet végkimenetelét.
Azt egyelőre még nem tudni, hogy sor kerül-e egyáltalán az Irán elleni hadmüveletre, az azonban szinte biztos, hogy ha a döntéshozók kiadják a támadási parancsot, a legújabb szuperfegyverek is csatasorba lesznek állítva amerikai részről.