Arcnélküli emberek, a hírszerzők

A hírszerzés (amit a második legősibb mesterségnek is neveznek) a titkosszolgálat egyik alapvető szolgálati ága, amely külföldi bizalmas politikai, gazdasági, technikai, tudományos, katonai híranyagok, adatok, információk tervszerü gyüjtését, elemzését, értékelését végzi nyílt és titkosszolgálati erőkkel, eszközökkel, módszerekkel. (Hadtudományi Lexikon, a MH és a MHT kiadványa 1995. A–L 558. o.) Hazánkban, más országokhoz hasonlóan, a polgári és a katonai hírszerzés – az Információs Hivatal és a Katonai Felderítő Hivatal – egymástól elkülönül (a volt Szovjetunóban az ezeknek megfelelő szervezetek a KGB és a GRU volt). A hírszerzés felépítését és feladatait az adott ország politikai-társadalmi berendezkedése, stratégiai céljai és pénzügyi lehetőségei alapján határozzák meg. A fegyveres erők alárendeltségében a felderítési feladatoknak megfelelően különböző, a hadászati, hadmüveleti és harcászati felderítés nemeit képviselő felderítő szervezeteket müködtetnek. A hidegháború során a hírszerzés legfontosabb feladata a másik fél meglepetésszerü támadásának időbeni felderítése volt. A szovjet hírszerzés számára kiemelten fontos volt a tudományos-technikai felderítés is, e felderítési ágazat felhasználásával a szovjet polgári titkosszolgálat, a KGB szerezte meg például a nukleáris fegyverek előállításának titkát, és így a Szovjetuniónak sikerült igen rövid idő alatt viszonylag kevés humán- és anyagi erőforrással atom-, majd hidrogénbombát előállítania. A hírszerzésre/felderítésre a hidegháború során az Egyesült Államok és a Szovjetunió óriási összegeket költött. A két világrendszer közötti „átjárhatatlanság”, a szovjetek hagyományos titkolózása, az álcázás/fedés (maszkirovka) állami szintü alkalmazása révén a hidegháború során az ügynöki felderítést az amerikaiak kevésbé alkalmazhatták, míg a nyitott nyugati demokráciákban a szovjetek és szövetségeseik ügynökeik révén jelentős hírszerzési eredményeket értek el. A cikkben ismertetett esetek közül négy ügynöki, míg kettő technikai jellegü (lehallgatás, légi felderítés) hírszerzési akciót ismertet.Fusch, az atomkémA II. világháború idején az Egyesült Államok a Manhattan terv keretében atombomba-gyártási programot folytatott. Hatalmas erőforrások felhasználásával a háború végéig sikerült is három robbanószerkezetet (egy kísérleti, két bevethető bomba) előállítani. Az USA 2004-es árakon több mint 20 (más adatok szerint 50) milliárd dollárt fordított a Manhattan tervre, amelynek végrehajtásán 1945-ben egy időben 130 ezren dolgoztak. Los Alamos (Új-Mexikó állam) volt a kutatások egyik központja.

A háború alatt és közvetlenül utána a Szovjetunióban egy ilyen terv megvalósításához sem a személyi, sem pedig az anyagi-technikai feltételek nem voltak adottak, ezért az atombomba előállításához más módszereket kellett alkalmazni. Sztálin egyik nagy hatalmú bizalmasát, Beriját bízta meg az atomtitkok megszerzésével. Berija irányításával a szovjet titkosszolgálatok ezt a feladatot eredményesen végre is hajtották.A szovjetek a szolgálatukba szegődött amerikai és brit „atomkémek” közül, értékelések szerint, a legnagyobb eredménnyel Klaus Fuscht hasznosították, akit ideológiai alapon szerveztek be. Los Alamosban az atomkutató laboratóriumban Klaus Fuschra korábbi kollégái egyébként mint egy szerény, visszahúzódó, rendkívül tehetséges tudósra emlékeztek, aki igen keményen dolgozott. Fusch 1911-ben Németországban született, apja evangélikus pap volt, aki egyébként közel állt a szocialista ideológiához. Az ifjú Fuscht igen érdekelte a politika. Hitler 1933-as hatalomra jutását követően Fuscht baloldali nézetei miatt a nácik ellenségnek tekintették, aki több hónapos bujkálás után Londonba menekült. A Bristoli Egyetemen PhD-fokozatot szerzett, majd Edinburgh-be hívták kvantummechanikai kutatások végzésére. A háború kitörését követően a brit hatóságok Fusch részére megadták a szükséges betekintési engedélyt, azaz megfelelt a biztonsági átvilágítás során, annak ellenére, hogy kommunista múltjával tisztában voltak. Felkérték bizonyos „katonai munka” elvégzésére, amit elvállalt anélkül, hogy tudta volna, miről van szó. Amikor megismerte a munka természetét, úgy döntött, hogy arról egy kommunista ismerősén keresztül tájékoztatja a szovjeteket. Ezt követően Fuscht a szovjet hírszerzés beszervezte.

1943-ban Fuscht több más brit kutatóval együtt az Egyesült Államokba küldték az atombomba előállítását célzó Manhattan tervben való közremüködés céljából. Először a Columbia Egyetemen kutatott, de rövidesen Los Alamosba kerül az elméleti kutatási osztályra, amely a szovjetek számára a lehető legideálisabb helynek bizonyult. A szovjetek felvették vele a kapcsolatot, összekötője Harry Gold volt, akit Fusch csak fedőnevén, Raymondként ismert. Az egyik találkozó során az új-mexikói Santa Fében Fusch összekötőjének egyebek között átadta a később Nagaszakira ledobott bomba pontos méreteit és leírását. A háború befejezését követően Fusch érdeklődése (nyilván szovjet utasításra) a hidrogénbomba felé fordult. 1946 áprilisában részt vett egy háromnapos, szigorúan titkos konferencián, ahol a „szuperbombáról” tárgyaltak. Fusch tagja volt annak a kutatócsoportnak, amely kidolgozta a hidrogénbomba robbantószerkezetét. Mielőtt Los Alamosból Nagy-Britanniába visszatért volna, a kutatóintézetben fellelhető minden, a termonukleáris bombával kapcsolatos anyagot áttanulmányozott.Visszatérését követően Harwellbe, a brit atomkutató intézetbe került. Alekszander Fekliszovval, új kapcsolattartójával rendszeresen találkozott, akinek egyebek között átadta a hidrogénbomba felépítésének tervrajzait. A találkozókon átadott anyagokat a szovjet atomtudósok később a szovjet hidrogénbomba létrehozása szempontjából felbecsülhetetlen értékünek minősítették. 1949. december 21-én Fuscht a brit elhárítás azzal vádolta meg, hogy atomtitkokat adott át a szovjeteknek. Fusch a vádat kezdetben visszautasította, de később kész volt vallomást tenni. Nagy nyilvánosság mellett folyt a bírósági tárgyalása, ahol az ügyész ugyanaz a Lord Hartley Shawcross volt, aki a náci főbünösök elleni nürnbergi perben a brit fővádló volt. Fuscht a bíróság bünösnek találta, de mivel a kémkedés végrehajtása idején a Szovjetunió szövetséges ország volt, tettét tizennégy évi börtönnel, a brit jog szerint maximálisan kiszabható büntetési tétellel megúszta. Kilenc év után szabadlábra került, Kelet-Németországban telepedett le, ahol tovább folytatta kutatásait. 1988-ban halt meg.A berlini alagútBerlin a hidegháború során nemzetközi hírszerző központtá és kémparadicsommá vált. A német főváros hírszerzési jelentőségét jól demonstrálja a berlini alagút néven ismertté vált lehallgatási akció. Ennek a tervnek a kivitelezése a CIA egyik legmerészebb akciói közé tartozott annak ellenére, hogy a KGB már az építés megkezdése előtt tudomást szerzett az alagútról. Berlin a kontinens egyik legnagyobb városa, szállítási, kommunikációs és tranzitközpont volt. Az 1950-es években Moszkva telefon- és teletexkapcsolata Varsóval, Bukaresttel és több más európai várossal Berlinen keresztül folyt. 1951-től a szovjetek nyílt és titkosított katonai híradásukat rádió-összeköttetés helyett egyre inkább kábeleken kezdték továbbítani. 1952-ben a CIA szakemberei tanulmányozták a helyzetet, és a szovjetek berlini föld alatti vezetékeire történő rácsatlakozást kivitelezhetőnek tartották. Értékelésük szerint amennyiben sikerül a kábeleket „megcsapolni”, az sokáig jó hírforrásnak bizonyulhat. Ennek megfelelően tervet készítettek, amely szerint Nyugat-Berlinből alagutat fúrnak a szovjet szektorban futó katonai kábelcsatorna irányába, és titokban rácsatlakoznak a vezetékekre.

1953 augusztusára a tervek elkészültek, amelyeket sok vita után Dulles, a CIA akkori főnöke jóváhagyott. A föld alatti kábelek pontos nyomvonalát egy kelet-berlini postai dolgozó adta át az amerikaiaknak, akik Altglienicke kerületet választották ki a csatlakozás színhelyéül. A munka 1954 februárjában kezdődött, az akciót radarállomás és raktár építésével fedték. Egy év múlva, 1955 februárjára készült el az alagút, és megkezdődött a kábeleken folyó híradás lehallgatása.1953. október 22-én az amerikai hírszerzés tájékoztatót tartott brit hírszerző szakemberek számára, amelyen részt vett George Blake brit hírszerző, a KGB ügynöke is. Blake a soron következő találkozó során Londonban kapcsolattartójának, Szergej Kondrasovnak beszámolt az alagút tervéről. A KGB tisztában volt a lehallgatás hírszerzési értékével, ennek ellenére az alagútról nem tájékoztatta sem a szovjet katonai hírszerzést (GRU), sem pedig a keletnémet hírszerzést, a Stasit. Hagyták az amerikaiakat dolgozni, de szigorították a híradási fegyelmet. 1956-ban tervet készítettek, e szerint a csatlakozást „véletlenül” fogják felfedni, mert nem akarták Blake-et lebuktatni. 1956. április 21-én este egy szovjet müszaki csoport a megadott helyen ásni kezdett, és megtalálták a lehallgató aknakamrát, amelyen keresztül egy vízszintes akna vezetett az alagúthoz. Másnap, 22-én a sajtó odarendelt képviselőinek bemutatták az egész létesítményt. Az ásási munkákat természetesen látták, és nyomon követték a nyugat-berlini oldalon is, így az alagutat az ott dolgozók elhagyhatták, mielőtt a szovjetek a munkát befejezték volna.

A lehallgatás és annak leleplezése nagy teret kapott a sajtóban. Természetesen ekkor nem tudták Nyugaton, hogy a szovjeteknek már korábban tudomásuk volt az alagútról. 1961-ben, amikor Blake-et letartóztatták, megvizsgálták, hogy a szovjetek dezinformációs célokra használhatták-e az alagutat. Alapos vizsgálat után a CIA arra a következtetésre jutott, hogy az ebből a forrásból származó információk hitelesek voltak. Összesen 40 ezer óra telefonbeszélgetést és óriási mennyiségü telexforgalmat rögzítettek. Az ezek közül használható információk a szovjet fegyveres erőkről adtak tájékoztatást egy olyan időszakban, amikor az olyan kifinomult technikai lehetőségek, mint például a kémholdak rendszere, még nem állt rendelkezésre. Az összegyüjtött óriási mennyiségü anyag értékelése és elemzése az alagút felfedését követően még két évig tartott.Rudolf AbelAbel hivatásos hírszerző tiszt volt, aki egész életét a szovjet hírszerzés szolgálatában töltötte. Élete és szakmai munkájának rövid ismertetése betekintést ad a hírszerzők idegen országba történő telepítésének nehézségeiről, a külföldön folyó konspirált hírszerző munka irányításának és végzésének veszélyeiről. Telepített hírszerzőként csak olyan személyek jöhettek számításba, akiknek tökéletes volt a nyelvtudása, magas szintü a szakmai felkészültsége és megkérdőjelezhetetlen a fedése. J. Donovan amerikai ügyvéd szerint, aki Abelt védte letartóztatása után, a hírszerző kimagasló szintü intelligenciával rendelkezett, általános müveltsége széles körü és magas szintü volt, aki az amerikai vasárnapi újságok mellékletében megjelent nehezebb kategóriába tartozó keresztrejtvényeket percek alatt fejtette meg.Abel 1903-ban született William Fischer néven a nagy-britanniai Newcastle-ban. Szülei oroszországi németek voltak, apja a forradalmi eszmék híveként Lenin ismeretségi körébe tartozott. 1901-ben a család a cári önkény elől Nagy-Britanniába emigrált. A fiatal Fischer aktívan részt vett az oroszországi illegális fegyvercsempészetben. Tizenhat évesen sikeres egyetemi felvételi vizsgát tett, ez automatikusan brit állampolgársággal járt. 1921-ben családjával együtt visszatért az ekkor már Szovjetunióba, és Vologdában telepedtek le. Fischer keresztnevét Genrihre oroszosítva, 1925-ben belépett a Vörös Hadseregbe. 1927-ben az OGPU (a polgári titkosszolgálat akkori neve) vette állományba. 1931–34 között első külföldi megbízatása során a szovjetek feleségével és gyermekükkel együtt Norvégiába küldték brit útlevéllel. Feladata titkos rádióállomások telepítésének előkészítése volt. 1935–36-ban Nagy-Britanniában szolgál mint rádiós/rejtjelező, feltehetően a Philby-csoport munkatársaként. Ekkor megismerkedik Pjotr Kapica szovjet atomtudóssal, aki emigránsként élt Londonban. Állítólag Fischer jelentős szerepet játszott abban, hogy Kapica visszatérjen a Szovjetunióba, akitől Moszkvában útlevelét azonnal elvették, és a szovjet atomprogramban való részvételre kényszerítették (szovjet atomtudósként 1978-ban fizikai Nobel-díjat kapott).

Fischert 1938-ban Galíciába, Csernovcibe küldték, ahol ügynökök tartása volt a feladata. Ugyanebben az évben Fischert eltávolítják a titkosszolgálatból, mert sógora a „nép ellensége” lett, valamint korábbi londoni főnöke, Alekszander Orlov disszidált. Ezután a polgári életben dolgozott mint technikus, majd mérnök. 1941-ben az NKVD (az OGPU utódszervezete) megkereste, és feladatot adott részére a rádió propaganda- és megtévesztő akcióiban. A háború során Moszkvában egy házban lakott a valódi Rudolf Abel hírszerző tiszttel, aki több külföldi akcióban vett részt. Rudolf Abel 1955-ben halt meg. Fischer később az általa jól ismert Rudolf Abel személyazonosságát használta fel fedésként.Fischert 1946-tól az Egyesült Államokban végrehajtandó feladatra készítették fel. 1948-ban a tökéletes fedés érdekében Kanadán keresztül az USA-ba ment, és a központtól kapott anyagi támogatással fedőbeosztást (egzisztenciát) teremtett hírszerző tevékenysége fedése céljából. Feladata az USA-ban dolgozó szovjet illegális hírszerzés újjászervezése, valamint Észak- és Dél-Amerikában szabotázsakciók megszervezése. Ezek során olyan munkatársakkal is együttmüködött, mint Maria de la Sierra, Trockij (szovjet kommunista vezető, Sztálin meggyilkoltatta) korábbi titkárnője. Amerika nyugati partvidékén a Fischer által irányított terroristák számos, a Távol-Keletre hadianyagot szállító hajón robbanószerkezetet helyeztek el. Ehhez a csoporthoz több német származású ügynök is tartozott.1948-tól részt vett az atomkémek beszervezésében. Theodore Hall, később a Los Alamos atomkutató központban dolgozó kutató az ő „rábeszélésére” vállalta a szovjetek részére a hírszerző munkát. 1950-ben New Yorkban telepedett le, Emil R. Goldfus néven fotómüvészként stúdiót nyit. Ebben a fedésben több rádióátjátszó állomást üzemeltet. Különleges feladatai mellett Fischer vette át az atomkémhálózat megmaradt aktív tagjait. ő irányította Peter és Helen Krogert, akik szervezőügynöki és futárfeladatokat láttak el. A két Krogert később Nagy-Britanniában letartóztatták, 20 éves börtönbüntetést kaptak.Fischert 1952-ben biztonsági ellenőrzésre hazarendelték. Ezt követően ismét New Yorkba utazott, de helyettese, Hajhanen árulását követően utasítást kapott a menekülésre. Míg Floridában tölt két hónapot, szovjet ügynökök figyelték Fischer stúdióját, de ott az FBI jelenlétét nem tapasztalták. Fischer biztonságban érezte magát, visszatért New Yorkba, ahol az FBI azonnal őrizetbe vette. Elfogásának története szerepel az FBI „Híres esetek” listája weboldalán.Fischert, alias Abelt 30 évi börtönbüntetésre ítélték. Hírszerzési értékét, érdemeit jól jelzi az a tény, hogy 1962-ben Francis Gary Powers kémpilótával „cserélték ki”. Fischert Moszkvában a hősöknek kijáró tisztelettel fogadták, viszonylagos jómódban élt, és a KGB tanócsadójaként járt Magyarországon is. 1971-ben tüdőrákban halt meg. Lánya elmondása szerint hozzá intézett utolsó szavai angol nyelven hangzottak el: „Ne feledd, mi végül is németek vagyunk.” 1990-ben a szovjet posta bélyegsorozatot adott ki híres szovjet hírszerzőkről, az egyik címleten Fischer arcképével. Az U–2-es kémrepülőgép 1960. május 1-jén a Szovjetunió fölött lelőttek egy 24 ezer méter magasságon repülő kémrepülőgépet. A titkos misszió célja hírszerzési adatok szerzése volt a CIA és az amerikai légierő részére, a gép pilótája Francis Gary Powers volt. Ebben az időben amerikai értékelés szerint a szovjet ügynöki hírszerzés igen eredményesen dolgozott a nyugati országokban. Ugyanakkor az amerikaiaknak majdnem lehetetlen volt a zárt és szigorúan ellenőrzött szovjet társadalom számukra érdekes rétegeivel kapcsolatba kerülni, netán ebből a körből ügynököket beszervezni. Nem müködött még a kémmüholdak rendszere sem, így a fejlett technológiát képviselő légi felderítés kiemelt fontosságúvá vált. Ezért a CIA megbízásából a Lockheed cég megépítette az U–2-es felderítő repülőgépet, amelyből 30 készült el, az első gép 1955 augusztusában emelkedett a levegőbe.

Powerst 1951-ben, a légierőben avatták repülőtisztté, ahol hajózói beosztásokat látott el. 1956-ban leszerelt a légierőtől, és a CIA állományába került. CIA-beli karrierjét Adana (Törökország) légibázison kezdte meg „időjárás-felderítő” repülésekkel. Powers egyike volt azon keveseknek, akiket az atmoszféra felső határán történő repülésre felkészítettek. A CIA úgy vélte, hogy ilyen magasságon a gép a szovjet légvédelem számára elérhetetlen és leküzdhetetlen lehet. 1956 júniusában egy U–2-es gép Adanából felszállva 24 ezer m magasságon átrepülte a Szovjetuniót, és a norvégiai Bod½ támaszponton landolt. A szovjetek észlelték ugyan a gépet, de a nagy repülési magasság miatt nem tudták elfogni, illetve megsemmisíteni. A CIA 1959. szeptember és 1960. április között a repüléseket szüneteltette, mivel 1960 májusában a tervek szerint amerikai–szovjet csúcstalálkozóra került volna sor.1960. május 1-jén a repülési tilalmat feloldották. Nem véletlen a dátum kiválasztása, hiszen ez a nap a Szovjetunióban (és jelenleg Oroszországban is) nagy ünnepnek számított, és az amerikaiak abban bíztak, hogy az ünneplések miatt a légvédelmi rendszer hatékonysága és „ébersége” alacsonyabb szintü lesz. Powers egy rutinrepülésnek tünő feladatot kapott, Pesavar (Pakisztán) légi támaszponton történő felszállással, meghatározott útvonalon való repüléssel a Szovjetunió fölött, felderítéssel, majd leszállással a norvégiai Bod½ben. A szovjet légtérbe történő behatolás után nem sokkal a szovjetek lokátoraikkal felfedték gépet. Powers nem tudta, hogy gépét bemérték (besugárzásjelzőkkel akkor a repülőgépek még nem voltak ellátva) és azt sem, hogy kisebb magasságon MiG-vadászok követik. Már több mint 2000 kilométert repült szovjet terület fölött, amikor Szverdlovszk (ma Jekatyerinburg) körzetében a gépet egy SA–2 Guideline (V–750 Volhov) légvédelmi rakétával lelőtték (állítólag tíznél több rakétát indítottak a gépre). A pilóta a sérült gépet elhagyta, és ejtőernyővel épségben földet ért, nem messze a becsapódott gépétől. Powersnek ilyen esetre parancsa volt a gép titkos berendezéseinek, sőt magának a gépnek is a megsemmisítésére, de erre már nem maradt ideje. Földet érése után nem sokkal a szovjetek elfogták és letartóztatták.Eisenhower amerikai elnököt azonnal értesítették az incidensről. Utasítására a NASA – az amerikai ürkutatási hivatal – jegyzéket adott ki, amely szerint a gép „időjárási felderítési feladatokat hajtott végre, feltehetően letért a repülési útvonalról, és a pilóta problémát jelentett az oxigénellátó rendszerrel”. A „legenda” erősítése érdekében egy U–2-es gépet a NASA színeire festettek át, és bemutatták a sajtónak a NASA egyik repülőterén. Az elkövetkező hetet az intenzív tárgyalások jellemezték.

Május 7-én Hruscsov szovjet miniszterelnök tájékoztatta a világsajtót, hogy egy amerikai felderítő repülőgépet lőttek le szovjet légtérben, megjegyezve: „A Pentagon militaristái, úgy tünik, képtelenek feladni háborús törekvéseiket.” A lelőtt gép roncsait kiállították, azokat bárki megtekinthette. Egy héttel később az U–2-es berepülésére válaszul Hruscsov kivonult a csúcstalálkozóról, amely ezáltal kudarcba fulladt. Május 16-án Eisenhower azt állította, hogy nem volt tudomása az ilyen repülésekről, azonban ezt nem sokan hitték el neki. Hruscsov – jogosan – megkérdőjelezte az amerikaiak békeszándékát. Powerst Moszkvában, a KGB Dzerzsinszkij (jelenleg Lubjanka) téren lévő központjában tartották fogva, alapos kihallgatásnak vetették alá, és augusztus 19-én kémkedés vádjával bíróság elé állították. A tárgyalás során a pilóta „őszintén megbánta tettét”, és elnézést kért a történtekért. Bünösnek találta a bíróság a szovjet nép ellen elkövetett büntettben, ezért 10 év börtönbüntetésre ítélték. Mivel Powers a CIA és nem a fegyveres erők állományába tartozott, nem illették meg a fogságba került katonaszemélyekre kiterjesztett jogok. 1962-ben a pilótát „kicserélték” Rudolf Abel szovjet hírszerzővel. Powerst, bár nem sok adatot mondott el a szovjeteknek az U–2-es programról, otthon mégis hüvösen fogadták. Hazatérése után a Lockheed cég alkalmazásába került, és 1970-ig a cég berepülő pilótájaként tovább repült U–2-es géppel. 1977-ben halt meg helikopterbalesetben, a Los Angeles Tv munkatársaként.Az 1988-ban nyilvánosságra hozott hidegháborús dokumentumok szerint Powers repülése a CIA és a légierő közös akciója volt. Csak 2000. május 1-jén, a repülés 40. évfordulóján „rehabilitálták” Powerst. Az amerikai kormány posztumusz kitüntetésben részesítette a pilótát, aki egyebek között megkapta a Hadifogoly Érdemérmet is, ez azt jelezte, hogy utólag hivatalosan is beismerték: Powers a repülés során katonai feladatot (is) teljesített. Az ünnepség során az ünnepi szónok, a légierő egyik tábornoka megjegyezte: „Gondolkozzunk el, mit is kértünk ettől a férfitől akkor: repüljön gépével Moszkva központja fölé egyedül és fegyvertelenül, küzdje le félelmét, aztán szenvedjen börtönben, egy olyan időszakban, amely valójában háború, hidegháború volt.”Oleg PenykovszkijEz az eset egy önként felajánlkozó, kiemelkedő hírszerzési lehetőségekkel rendelkező hírszerző esetét vagy inkább kálváriáját mutatja be. A Penykovszkij-ügy néven elhíresült eset is azt bizonyítja, hogy igen nehéz az önként felajánlkozók igazi szándékát és motivációit jelentkezésükkor felmérni, ezért a hírszerző szervek az ilyen személyeket, provokációtól tartva, általában azonnal elutasítják. Penykovszkijnak is csak többszöri próbálkozásra sikerült kapcsolatba kerülnie nyugati hírszerzőkkel annak ellenére, hogy beosztása alapján rendszeresen utazott nyugati országokba.

Oleg Penykovszkij 1919-ben született. Apja, akivel sohasem találkozott, hadnagy volt a fehérek hadseregében, és 1919-ben Rosztov ostrománál esett el. Penykovszkij hivatásos katonatisztként részt vett a honvédő háborúban, legmagasabb beosztása ezredparancsnok volt, érdemeiért öt kitüntetést kapott. A háborút követően a szovjet katonai felderítés, a GRU állományába került. 1960-ban ezredesként a GRU tudományos-technikai osztályán dolgozott. Mivel apósa révén, aki Voroncov tüzérségi marsall baráti köréhez tartozott, és maga is fontos beosztású tábornok volt, rokoni, illetve baráti kapcsolatai, valamint beosztása révén különösen magas körökben fordulhatott meg, Penykovszkij hírszerzési értéke kiemelten magas volt. Az volt a meggyőződése, hogy Hruscsov, ekkor miniszterelnök és egyben pártvezető, politikailag kiszámíthatatlan és veszélyes, aki háborúba sodorhatja a világot. Felajánlkozása motivációi között állítólag az is szerepet játszott, hogy apja „ellenforradalmi” múltja miatt Penykovszkij karrierje a GRU-nál az általa elképzelttől lassabban alakult. Ahogyan az egyik amerikai szakértő fogalmazott: Penykovszkij ezredes áruló lett, de Penykovszkij tábornok valószínüleg nem lett volna az.1960–61-ben Penykovszkij több, Moszkvában dolgozó külföldit keresett meg és ajánlotta fel szolgálatait a nyugati országoknak. 1960-ban a moszkvai amerikai követségen nem dolgozott még CIA-rezidens, és a CIA egyetlen követségi fedésben dolgozó munkatársa sem tudott oroszul, aki adott esetben Penykovszkijjal kommunikálni tudott volna. Az ezredes ajánlkozásai kémregényekbe illő sztorinak hangzanak. Először egy titkos adatokat tartalmazó csomagot adott át két amerikai diáknak, a moszkvai Moszkvoretszkij híd közelében, akik az adott helyzetben kissé megijedtek ugyan, de az anyagot bevitték az amerikai követségre, ahol egy biztonsági tiszt kioktatta őket az ilyen kalandos „akciók” veszélyeire. Diplomáciai futárral végül az anyagot a követség hazaküldte. Penykovszkij várt, semmi sem történt. A második alkalommal átadta a lakása telefonszámát is feltüntető névjegykártyáját két brit üzletembernek, akik azt továbbították a CIA-nak. Penykovszkij hónapokig várta a telefonhívást. Semmi sem történt. Ezt követően egy nagyobb borítékot adott át egy kanadai diplomatának, amelyben vázlatok voltak szovjet interkontinentális rakétákról. Ismét nem történt semmi. Washingtonban a hazaküldött anyagot később átnézték, és csak akkor döbbentek meg, hogy mekkora érték került a kezükbe. Ezután a CIA már kereste a kapcsolatfelvétel lehetőségét Penykovszkijjal, de addigra az ezredes már összeismerkedett Greville Wynne Moszkvában kereskedőként fedőbeosztásban dolgozó brit hírszerzővel. A brit hírszerzés Wynne jelentése alapján tájékoztatta a CIA-t Penykovszkijról. Penykovszkijt egy londoni hivatalos útja során, 1961 áprilisában szervezte be a CIA, valamint a brit hírszerzés, az MI6. Wynne lett a futár Moszkva és London között. A beszervezést követően a CIA azonnal Moszkvába küldte Penykovszkij „tartótisztjének” Compass fedőnevü hírszerzőjét, de a személy kiválasztása óriási szakmai hiba volt. Compass állítólag alkoholista volt, az első, Penykovszkijjal megbeszélt találkozón egyórás késéssel jelent meg, oroszul csak törve beszélt. A nehezen induló kapcsolatból végül a CIA és az MI6 számára siker született, megkezdődött Penykovszkij hasznosítása.

A beszervezését követő 18 hónap során Penykovszkij óriási mennyiségü anyagot, több mint 10 ezer oldalnyi, zömében titkos dokumentumról készített fényképfelvételt adott át kijelölt moszkvai kapcsolatainak, Ruari és Janet Chrisholmnak. Az átadott írásos dokumentumok között olyanok is voltak, mint az SS–4 Sandal (R 012) közbenső hatósugarú atomrakéta teljes dokumentációja, a szovjet nukleáris csapásmérő erők valós helyzete, állapota, technikai dokumentációk. Ekkor derült ki, hogy a szovjetek sokkal kevesebb nukleáris fegyverrel és célba juttató eszközzel rendelkeznek, mint ahogyan azt a Nyugat gondolta. Az anyag birtokában Kennedy elnök sokkal keményebb politikát folytathatott a szovjetekkel szemben a berlini és a kubai válság idején. Penykovszkij átadta megbízóinak a Kreml titkos telefonkönyvét is, ebből ismerték meg a nyugati hírszerző szervezetek a szovjet döntéshozatali struktúrát, és rengeteg adatot szolgáltatott a KGB és a GRU tevékenységével és munkatársaival, valamint ügynökeivel kapcsolatban is.A hidegháború legnagyobb értékü szovjet ügynökére a CIA nem tudott kellőképpen vigyázni. Ebben közrejátszott, hogy 1961-ben egy Golicin nevü szovjet KGB-tiszt kért menedékjogot az USA-ban, akinek a jelentése alapján J. Angleton, a kémszervezet elhárítási igazgatója úgy értékelte, hogy a következő átálló szovjet hírszerző feltétlenül provokátor lesz. A véletlen folytán Penykovszkij lett ez a bizonyos következő. Az önként felajánlkozó személyek megítélésében a szovjet részlegnél fennálló viták miatt fordulhatott elő az a furcsa helyzet, hogy Penykovszkij személyét és az általa szolgáltatott információkat többször fenntartással kezelték. Penykovszkij lebukásának körülményei a mai napig tisztázatlanok. Feltehetően moszkvai összekötőit, a Chrisholm házaspárt a KGB rutineljárás során szoros megfigyelés alá vette, így a szovjet elhárítás tudomást szerezhetett Penykovszkij kémtevékenységéről. Ráadásul a CIA-ban ekkor dúló „belharcok” következtében Garblert, aki 1961 decemberétől a CIA moszkvai rezidense lett, késve tájékoztatták Penykovszkijról. Egy másik verzió szerint az amerikai és a brit hírszerzésnél túl sok személy tudott Penykovszkijról, lehetséges, hogy a KGB amerikai vagy brit ügynökei jelentettek róla Moszkvának. Mindezek alapján könnyü volt azok körét beazonosítani, akiktől az anyagok egyáltalán származhattak. Nyugati útjai során Penykovszkijnak lehetősége lett volna külföldön letelepednie, de családja iránt érzett felelőssége alapján ezt nem tette meg.

Hírszerzői tevékenységét a KGB felfedte, és 1962. október 22-én Penykovszkijt letartóztatták. Perére 1963. május 7–11. között került sor. Amerikai értékelések szerint Penykovszkij a vizsgálat és a per során együttmüködött a szovjet hatóságokkal, ezért cserébe családját később „békén hagyták” (az akkori Szovjetunióban nem ez volt az általános gyakorlat). Kémkedés miatt golyó általi halálra ítélték, a per után nem sokkal kivégezték. Kivégzésének körülményeivel kapcsolatban GRU-berkekben egy másik verzió is élt. Állítólag Penykovszkijt egy GRU-tisztekből kiválasztott és odarendelt csoport szeme láttára élve a moszkvai krematórium tüzterébe tették, és elégették.Conrad, a magyar kémClyde Lee Conrad törzszászlóst a magyar katonai hírszerzés anyagi alapon szervezte be. A tiszthelyettes társai segítségével éveken keresztül pénzért igen magas értékü hírszerzési anyagokat adott át megbízóinak. Conrad olyan helyen dolgozott, ahol a NATO legféltettebb titkaihoz is hozzáfért. Segítségével a magyar hírszerzés és a Varsói Szerződés (VSZ) „kulcsot szerzett” egy Európában állomásozó fontos amerikai magasabb egység egyébként számtalan rezsimmel védett titkos ügyviteli (TÜK) irodájához és annak anyagaihoz, így gyakorlatilag néhány hetes késéssel a hadosztálynál megfordult valamennyi szigorúan titkos anyagba a VSZ felső vezetése betekintést nyerhetett. Conrad egyebek között olyan anyagokat adott át, mint a NATO 4102. sz. hadmüveleti terve, amely szinte órás részletezéssel határozta meg az amerikai és NATO-erők feladatát zászlóaljszintre lebontva attól a pillanattól, ahogy a szovjet erők átlépik a két Németország közötti határt, vagy az atomaknák helyét, az alkalmazásukkal kapcsolatos elgondolásokat, de átadta rengeteg szigorúan titkos technikai utasítás és szabályzat másolatát is.

A törzszászlós sorkatonaként honi területen és Vietnamban szolgált. Később szerződéses tiszthelyettesként a Németországban állomásozó 8. gyaloghadosztály parancsnokságán, Bad Kreuznachban kapott beosztást mint titkos ügykezelő. Egy évet leszámítva, amikor az Egyesült Államokban teljesített szolgálatot, 1974-től folyamatosan a 8. hadosztály törzse titkos iratokat kezelő részlegében dolgozott. Az amerikai fegyveres erőknél a katonák egy-egy beosztásban és helyőrségben csak két-három évet szolgálnak, de a különleges szakképzettségü állomány tagjai – idetartoznak a titkos ügykezelők is – más elbírálás alá esnek. 1975-ben Conradot a magyarországi születésü Zoltán Szabó zászlós, akkori hivatali főnöke, a magyar katonai hírszerzés részére beszervezte. (Szabó többször beutazott Magyarországra családlátogatási céllal, útjai során a hírszerzés felfigyelt rá, majd megfelelő tanulmányozás után 1967-ben beszervezte.) Szabó és Conrad is jó minősítésekkel rendelkezett, nemzetbiztonsági átvilágításukat követően beosztásuknál fogva a titkos iratokba betekintési jogokat kaptak. Szabó betekintési jogát 1976-ban visszavonták, mivel kedvezményes üzemanyagjegyeket értékesített a feketepiacon. Ezzel hírszerzési szempontból értéke alacsony lett, a magyar hírszerzés a továbbiakban Szabó munkájára nem tartott igényt. Conrad viszont mintakatona volt, szerződését annak lejártakor kérésére meghosszabbították, munkájával hivatali elöljárói elégedettek voltak. A titkos iratokat kezelő irodába érkezett szolgálati és államtitkokat képező iratokat a tiszthelyettes fényképezőgéppel, illetve videóval rögzítette, az anyagokat egy futárnak adta át, aki azokat eljuttatta Magyarországra. Az ügyben szereplő két futár egyébként egy magyar származású, svéd állampolgárságú orvos testvérpár volt. A tiszthelyettest később a csehszlovák hírszerzés is beszervezte. Conrad munkájáért a magyar (és később a csehszlovák) hírszerzéstől jelentős összegü pénzt kapott. Nem élt fényüzően, de ha valaki jobban megvizsgálta volna életvitelét, rájött volna, hogy a szerződéses katona életszínvonala és jövedelme nincs arányban egymással. Szomszédai utólagos elmondása alapján német állampolgárságú felesége, Anja igen választékosan öltözködött, és sok arany ékszere volt. Conrad éppen letartóztatása előtt ajándékozott feleségének egy új autót, amelynek müszerfalára felesége nevének kezdőbetüit nagy, aranyból készített betükkel kirakatta. 1986-ban a részére járó 7000 dolláros végkielégítést adminisztratív hiba folytán nem kapta meg, csak hat hónap után reklamált az át nem vett pénz miatt. Az 1975–86 között végzett ügynöki munkájáért Conrad megbízóitól összesen egymillió dollárt kapott.

Conrad esetében a meghatározott időszakonként előírt kötelező biztonsági átvilágításokat, ahogyan azt később a hadsereg beismerte, nem kellő alapossággal folytatták le. Conradnak 1981-től betekintési joga volt már a hadosztály teljes titkos és szigorúan titkos anyagába. Amikor felvetődött áthelyezése a hadosztálytól, magyar hírszerzési kapcsolatai egy komolyabb betegség szimptómáit „produkálták” rajta, így áthelyezésére nem került sor. Conrad szeretett volna egy olyan kémszervezetet létrehozni, amely a nyugat-európai amerikai laktanyákban vagy azok mellett müködő videokölcsönzők rendszerére alapozódott volna. 1985-ben nyugállományba vonult, feleségével és fiával Németországban telepedett le.1988 augusztusában letartóztatták. 1990-ben az akkor 43 éves korábbi törzszászlóst egy német bíróság életfogytiglani börtönbüntetésre és 1,2 millió dollárnak megfelelő pénzbüntetésre ítélte. Az ítéletet kihirdető Schuth bíró szerint a Conrad által átadott anyagokból a VSZ megismerhette a NATO legféltettebb titkai közé sorolható részletes védelmi terveket, és ezeknek a kiemelkedően fontos információknak birtokában a keleti blokk olyan tervezési-hadmüveleti előny birtokába került, ami alapján akár háborút is indíthatott volna. Conrad 1998-ban, a börtönben szívinfarktusban halt meg.