Rémálom a kikötőben

A hadtörténészek „második Pearl Harbor” néven tartják számon azt a bombatámadást, amely nem csupán 25 teherhajó elsüllyedését eredményezte, hanem a kikötői létesítmények megrongálása révén jelentős mértékben hátráltatta az angolszász szövetségesek itáliai hadjáratát. Az elszenvedett súlyos veszteségek mellett tetejébe még fény derült arra is, hogy az amerikaiak – minden eshetőségre készen és a legnagyobb titokban – mustárgáztöltetü bombákból álló rakományt küldtek a hadszíntérre. Egy megkímélt városBarinak akkoriban 200000 lakosa volt. Az óváros szük, kanyargós utcáival egy földnyelven helyezkedik el. Az Adriai-tengerbe nyúló területből kiemelkednek a fellegvár, a Castello Svevo bástyái és a San Nicola-bazilika masszív épülettömbje, amelynek ereklyéi között Szent Miklós csontjai is megtalálhatóak. Ezzel ellentétben az új városrészre a széles sugárutak és a modern épületek jellemzőek. A létesítmények közül akkoriban a legimpozánsabbnak az a sportközpont számított, amelyet a helyiek „Bambino Stadium” becenéven emlegettek. Mussolini ezt jutalomból építtette a városnak, amelyben egy meghatározott időszak alatt az olasz települések közül a legtöbb gyermek született. Bari máskülönben szerencsésnek volt mondható, mivel a háború során addig csak kisebb károkat szenvedett. A szövetségesek ugyanis már elejétől fogva úgy tekintették a kikötőt, mint leendő utánpótlás-kirakó bázisukat, ezért a komolyabb bombatámadásoktól megkímélték.

Ahogy az 1943-as esztendő a végéhez közeledett, Bari álmosító, középkori nyugalmát fenekestül felforgatta a szövetségesek oda irányított utánpótlás-áradata. Az éjjel-nappal zajló kirakodás nyüzsgő hangyabollyá változtatta az egykor csendes várost. Azon a december 2-án legalább 30 hajó vesztegelt a kikötőben, úgy összezsúfolva, hogy valósággal egymásba értek. Bari brit hatáskörbe tartozott, mint Montgomery tábornok 8. hadseregének legfőbb utánpótlási bázisa. A városban a zsúfoltságot növelte, hogy épp azokban a napokban rendezkedett be a novemberben létrehozott, amerikai 15. légi hadsereg főhadiszállása. A „Jimmy” Doolittle vezérőrnagy irányítása alá rendelt magasabb egység elsődleges feladataként a Balkánon, Olaszországban és Németországban kijelölt objektumok bombázását határozták meg. A legendás pilóta december 1-jén érkezett Bariba. 1943 utolsó hónapjaiban az amerikai repülők szénája nem állt a legjobban. Mivel ragaszkodtak a precíziós, nappali bombatámadásokhoz, éppen akkortájt szenvedtek érzékeny veszteségeket Nyugat-Európa légterében. Az Angliába települt 8. légi hadsereg kötelékei ugyanis egyre erősebb német ellenállásba ütköztek. Meglepetésükre a Luftwaffe ereje nemhogy csökkent volna a stratégiai bombázások hatására, hanem inkább nőtt. A Doolittle vezette 15. légi hadsereg egyik kiemelt feladata pontosan a kimerülőben lévő 8. légi hadsereg tehermentesítése lett volna. A britek számára küldött, szokásos hadianyagokat szállító hajók mellett ezért Bariban már olyanok is megjelentek, amelyek rakománya nagy mennyiségü repülőbenzinből, alkatrészekből, lőszerből és bombákból állt. A szállítmányok végcélja az onnan 120 km-re fekvő Foggia légi támaszpont volt. Mivel az amúgy is zsúfolt kikötővárost választották Doolittle főhadiszállásának, a légierő személyi állományából sokan költöztek Bariba. A 250 tiszt mellett több száz sorállományút is odavezényeltek.

A szövetségesek, akiknek figyelmét teljes mértékben lekötötte az, hogy 15. légi hadsereg mielőbb bevethető legyen, nem számoltak komolyabban a Luftwaffe támadásának lehetőségével. Az uralkodó felfogás szerint ugyanis az olaszországi német légierőt veszteségei már annyira legyengítették, hogy aligha képes komolyabb támadás indítására. Legalábbis ebben a hitben ringatták magukat az angolszász erők vezérkarában. A helyi parancsnokság addigra a Luftwaffe felderítőgépeinek Bari feletti áthúzásait pusztán zavarórepüléseknek tartotta. Eleinte ugyan a brit légvédelmi ütegek tessék-lássék még leadtak pár rosszul célzott sortüzet, végül azonban egyszerüen rá sem hederítettek a német gépekre. Miért is pazarolták volna a muníciót? A nemtörődöm hozzáállást szóvá tevő újságírók megnyugtatására a december 2-án délutánra összehívott sajtótájékoztatón a brit Coningham légimarsall arról győzködte a megjelenteket, hogy a Luftwaffe Olaszországban már vereséget szenvedett. „Biztos vagyok abban, hogy a németek sosem támadják meg Barit. Ha mégis történne ilyesmi, akkor azt személyes sértésnek veszem!” – jelentette ki elbizakodottan.

Nem mindenki volt ennyire biztos abban, hogy a Luftwaffe gerincét már eltörték. Jenks ezredes például, aki a brit hadsereg részéről a kikötő védelméért volt felelős, jól tudta, hogy felkészültségük siralmasan elégtelen egy támadás elhárítására. Szavait azonban elnyomta az önelégültek kórusa. Amint alkonyodni kezdett, mintha csak béke lett volna, a dokkokat fényárba borították a reflektorok, hogy éjjel is zavartalanul folyhasson a munka. Senki sem gondolt az elsötétítésre. A kikötő öblében rostokoló teherhajók arra vártak, hogy végre sorra kerüljenek és megszabaduljanak rakományuktól. Az amerikai John Bascom nevü, 7100 tonnás Liberty-osztályú hajó kapitánya, Otto Heitmann a partra csónakázott, hátha valahogy lerövidítheti veszélyeztetettnek érzett hajója várakozását. Útja sikertelenül végződött, mivel a kirakodás meggyorsításáról nem tudott megállapodni a kikötői hatóságokkal. Hát még akkor mennyire aggódott volna, ha tudja, hogy milyen rakomány lapul testvérgőzöse, a szomszédos horgonyzóhelyen veszteglő John Harvey gyomrában. Pedig ránézésre az Elwin Knowles kapitány irányította hajó semmiben sem különbözött a kikötőben veszteglő többitől. A teher nagy része szokványosnak minősült: lőszer, élelmiszer és hadfelszerelés. Amiben elütött tőlük, az a rakomány titkos része volt. A raktérben ugyanis 100 tonnányi össztömegü, mustárgázzal töltött bombát is elhelyeztek. A vegyifegyver-szállítmányt „óvintézkedés” gyanánt küldték Amerikából arra az esetre, ha Németország ilyesféle harceszközök alkalmazásához folyamodna. A halálos fegyver 1943-ban nagyon is lehetségesnek látszott, hogy a frontokon vesztésre álló németek, a stratégiai kezdeményezés visszaszerzésének érdekében, mérges gázok bevetéséhez nyúlnak. A Wehrmacht-csapatok vereséget szenvedtek Sztálingrádnál és Észak-Afrikában, a szövetségesek ráadásul már az európai kontinensen, az „olasz csizma” szárán araszoltak felfelé. Hitlerről az a szóbeszéd járta, hogy nem nagy híve a kémiai hadviselésnek. Elsősorban abból kifolyólag, hogy az I. világháborúban kis híján maga is gáztámadás áldozatává vált. Mivel azonban könyörtelensége szintén közmondásos volt, a szövetségesek vezérkara úgy találta, hogy a stratégiai előnyök megszerzése érdekében tanácsadói esetleg rábeszélhetik alkalmazásukra. A hírszerzés jelentései ráadásul arról számoltak be, hogy Németországban vegyi fegyvereket halmoznak fel, köztük az egyik legveszélyesebb új harcanyagot, a tabun nevü kémiai reagenst. Roosevelt elnök nyilatkozatban ítélte el a vegyi fegyverek használatát, amelyben azt is világossá tette, hogy Amerika kész ilyen eszközökkel is választ adni, ha az ellenség alkalmazni merészelné ezeket. A John Harvey teherhajót választották ki arra, hogy Olaszországba szállítsa az elnök által kilátásba helyezett megtorló csapáshoz szükséges rakományt. A tehergőzös fedélzetére berakodott gázbombák nagyon is hagyományos kinézetüek voltak. Az M47A1 jelzésü harci eszköz 1,2 m hosszú és 20 cm átmérőjü testébe 30 kg folyékony vegyi anyagot töltöttek. Az I. világháborúban hírhedtté vált mustárgáz hólyaghúzó hatású vegyszer, roncsolja a légzőszerveket, a bőrre jutva pedig égési sérüléseket és nyílt fekélyeket okoz. A mustárgázzal végrehajtott támadások áldozatai általában gyötrelmes haláltusával szenvedtek ki.

A mérgesgáz-rakományt teljes titoktartás közepette engedték le a hajótérbe. Még Knowles kapitányt sem informálták hivatalosan a John Harvey halálos küldeményéről. Ennek ellenére sem neki, sem pedig a személyzet éles szemü tagjainak nem okozott nehézséget rájönni, hogy ez az út cseppet sem hétköznapi. Gyanújukat elsősorban az keltette fel, hogy az utasok között ott szerepelt Howard Beckstrom főhadnagy, a 701. vegyi fegyvereket karbantartó század tisztje és hat beosztottja. A katonák valamennyien szakértői voltak a mérgező anyagok kezelésének. Nyilvánvalóan ezért és nem más egyébért kerültek éppen ők a fedélzetre. A John Harvey, megúszva a német tengeralattjárók torpedóit, szerencsésen átkelt az Atlanti-óceánon. Az algériai Oranban tartott pihenő után a hajó a szicíliai Augusta kikötőben vetett horgonyt. Mielőtt továbbindult volna Bariba, Thomas Richardson sorhajóhadnagy, a rakomány biztonságáért felelős tiszt, egyike lett azoknak a keveseknek, akik hivatalos forrásból szereztek tudomást a halálos vegyszert tartalmazó bombákról. A kezébe nyomott rakományjegyzékben ugyanis világosan ott állt: 2000 db M47A1 mustárgázbomba a hajótérben elkülönítve. Richardson éppen ezért akarta azt, hogy a szállítmányt mielőbb rakják partra. Mikor azonban november 26-án megérkeztek Bariba, reményei semmivé foszlottak. A kikötő már eleve zsúfolva volt hajókkal, ráadásul minden órában várható volt, hogy sürgős szállítmányával befut a következő konvoj. Tucatnyi teherszállító sorakozott a mólók mellett, és mind a sorukra vártak. Minthogy parancsuk szerint a gázbombákról az amerikaiak nem beszélhettek a brit kikötői hatóságoknak, a John Harvey tisztjei nem is kérhettek elsőbbséget a veszélyes rakományra hivatkozva. A következő öt, idegőrlő nap során a hajó békésen ringatózott a 29-es horgonyzóhelyen, mialatt Knowles kapitány – az ismertetett okok miatt – hiábavalóan kilincselt annak érdekében, hogy felgyorsítsák a szállítmány partra kerülését. A Junkersek támadásaMíg a John Harvey kapitánya a kirakodás miatt idegeskedett, Hahn főhadnagy, a német felderítőgép pilótája szerencsésen visszatért támaszpontjára. Jelentése a nemtörődöm légvédelemről és jól sikerült felvételei a Bari kikötőjében uralkodó zsúfoltságról mozgásba hozták a Luftwaffe gépezetét. A támadást amúgy hetekkel korábban, az olaszországi német főparancsnok, Albert Kesselring tábornagy által összehívott haditanácsok egyikén határozták el. Először a Foggiában található szövetséges légi támaszpont megtámadása került szóba. Az ötletet azonban elvetették, mivel a Luftwaffe szerény forrásai egyszerüen nem tették lehetővé akkora bombázóflotta összegyüjtését, amely hatékonyan lerombolhatta volna az objektumoknak azt a hatalmas komplexumát. Wolfram von Richthofen, a 2. légiflotta parancsnoka alternatív célként Barit ajánlotta. A tábornagy az I. világháború mesterpilótájának, Manfred von Richthofennek az unokaöccse volt, és Lengyelország lerohanása után az angliai csatában, továbbá a Szovjetunió elleni harcokban szerzett tapasztalatokat.

Kesselring elfogadta a javaslatot, mivel a kikötő használhatatlanná tétele egyrészt lelassíthatta a 8. Brit Hadsereg előrenyomulását, másrészt pedig késleltethette a 15. Légi Hadsereg bombavetőinek akcióba küldését. Richthofen azért azt rögtön tisztázta, hogy erre a feladatra Junkers Ju–88 A–4-es bombavetőkből tud csak egy komolyabb kötelékrevalót átcsoportosítani. Aztán hozzátette, hogy ezekből is legfeljebb, ha 150-et lesz képes összekaparni. Mikor azonban később számba vette a támadásra kiszemelt alakulatok bevethető gépeit, kiderült, hogy csupán 105-öt küldhet Bari kikötője ellen. A napnyugtára időzített támadás sikerét nem is a gépek darabszámától, hanem a meglepetés elemétől várták, ez a javukra fordíthatja a hadiszerencsét. A legtöbb bombázó felszállóhelye Olaszországban volt, Richthofen azonban szándékosan néhány, Jugoszláviában állomásozó raj bevonását is tervbe vette. Elsősorban azért, hogy ezzel összezavarja a szövetségeseket. Ha megtévesztésük sikerül, akkor az egész támadás kiindulási helyének a Balkán térségét tekintik, és a megtorló bombázókötelékeket arrafelé indítják majd.

A Junkers Ju–88-as alakulatok hajózói azt a parancsot kapták, hogy az Adriai-tenger keleti partja mentén közelítsenek, és a meghatározott pont elérését követően délnyugati kurzust felvéve forduljanak Bari felé. Az onnan lecsapó kötelékek minden bizonnyal meglepik a brit légvédelmet, mivel lövegeik nagy részét úgy telepítették, hogy azok az észak felől érkező támadókkal vegyék fel a harcot. A Ju–88-asok védelmére egy újfajta kelléket is alkalmazni készültek. A Düppel fedőnevü eszköz nem volt más, mint a brit Windows német változata, vagyis különböző hosszúságúra vágott sztaniolcsíkokból álló kötegek. A gépekből történt kidobást követően ezeket a menetszél szétterítette, és ahogy lassan aláereszkedtek, hamis légi célokként jelentek meg a felderítő radarok ernyőin. Az első köteléknek 19 óra 30-kor kellett Bari fölé érkezni és világítóbombákkal láthatóvá téve a kikötőt, megkönnyíteni a következő Junkersek számára a célzást. A támadó formációknak kis magasságú repülést írtak elő, hogy a szövetségesek fantomcélokkal amúgy is összezavart lokátorosai még később fedezzék fel őket. A németek pontosan a haditerv szerinti időpontban jelentek meg Bari felett. Az első támadó hullámot vezető Gustav Teuber főhadnagy alig mert hinni szemeinek: a keleti mólónál egymásba érő tehergőzösök, fényárban úszó dokkok, élesen kirajzolódó daruk, amelyek szorgalmasan emelték ki a hajók tátongó rakteréből a szállítmányok hatalmas báláit és ládáit. A Ju–88-as rajok mint hatalmas ragadozó madarak csaptak le a reflektorok és világítóbombák által szinte nappali világosságba borított kikötőre. Az első bombák a part menti épületek környékére hullottak. A robbanások nyomán hatalmas láng- és füstoszlopok törtek az ég felé. Aztán a kikötő jött sorra. Az öbölben veszteglő mintegy 30 hajó fedélzetén ugyan ott voltak az ügyeletesek, a támadás következményeivel azonban képtelenek voltak megbirkózni. A kárelhárítóknak néhány emberrel kellett volna olyan vészhelyzeten úrrá lenni, amelyhez talán még az egész személyzet is kevés lett volna. Teljes létszám viszont csak kevés hajón volt, mivel a tengerészek nagy része éppen kimenőjét töltötte a városban. A teherhajók pusztulásaAz ejtőernyővel, lustán leereszkedő világítóbombák a tapasztaltabbakat legalább figyelmeztették a rövidesen bekövetkező támadásra. Láttukra a John Bascom fedélzetén William Rudolf másodtiszt azonnal riasztotta Heitmann kapitányt, és utasítására a hajó légelhárítósai késlekedés nélkül lövegeikhez rohantak, hogy csatlakozzanak a parton elhelyezett ütegek produkálta tüzijátékához. A vaktában levegőbe eregetett sorozatok nyomjelzői keresztül-kasul szabdalták az ég sötétjét, de különösebb kárt a támadókban nem okoztak. A csapás igazából annyira váratlanul érte a tengerészeket, hogy még arra sem jutott idejük, hogy a köteleket elvágva kiszabadítsák rakparthoz béklyózott hajóikat. A keleti mólóhoz sorakoztatott gőzösök személyzete szinte megkövülten bámulta, ahogy a záporozó bombák egyre közelebb és közelebb csapódnak be hozzájuk. A kiszolgáltatottak közül az első telitalálatot a Joseph Wheeler kapta, és a hajó, miután elborították a lángok, felrobbant. Egy bomba pontosan a John Mottley nyitottan tátongó, 5-ös számú rakterébe vágódott, és ott okozott végzetes tüzet. A következő áldozat az öbölben horgonyzó John Bascom volt. A teherszállítót – orrától a tatjáig – hevesen rázták a becsapódó bombák. Az egyik robbanás felkapta Heitmann kapitányt, és nekicsapta a kormányosfülke ajtajának. Ahogy vérző karokkal és fejjel megpróbált feltápászkodni, meglátta első tisztjét, akinek ruháit csaknem teljesen letépte a detonáció ereje, fejsebéből pedig lüktetve spriccelt a vér. A parancsnoki híd teljesen összeroncsolódott, a fedélzetek meggörbültek, és mindent szétszóródott, alaktalanná gyürt fémmaradványok borítottak. Nem volt más hátra, mint a hajó elhagyása. Heitmann ezért parancsot adott a személyzetnek, hogy szálljanak be az egyetlen, épségben maradt mentőcsónakba. Addigra az egész kikötő pokollá változott. Narancssárga színü lángnyelvek törtek a magasba és sürü, csípős füst terjedt szerteszét. A hajók a pusztulás különféle stádiumaiban voltak: fáklyaként égtek, vagy már kezdtek elsüllyedni. Amikor a lángok elértek egy-egy lőszerrel telepakolt rakteret, hatalmas robbanások rázták meg a környéket. A víz felszínén undorító, ragacsos habbá állt össze a kiömlött üzemanyag és kenőolaj, amely elvakította és megfojtotta azokat a szerencsétleneket, akiket a robbanások a tengerbe hajítottak.

Mialatt a többi hajón a tengerészek kétségbeesetten küzdöttek a tüzzel, vagy már csak azon igyekeztek, hogy puszta életüket mentsék, a John Harvey gyakorlatilag még sértetlen volt. Direkt találatot nem kapott, ezért fedélzetén azokat a tüzeket kellett megfékezni, amelyek a másik hajókról terjedtek át. A halálos mustárgázrakomány miatt azonban még ezek is hallatlanul veszélyesnek számítottak, és igen kockázatossá tettek minden ott töltött percet a hajó oltásával elfoglalt tengerészek számára. Knowles kapitány, valamint Beckstrom hadnagy tisztában voltak mindezzel, mégsem adták parancsba a menekülést, hanem kitartottak posztjukon, és irányították a kárelhárítók ténykedését. Hősiességük azonban végül hiábavalónak bizonyult. A John Harvey ugyanis, minden előjel nélkül, váratlanul felrobbant, és eltünt egy hatalmas, gomba alakú tüzgolyóban. A detonáció, amely abban a pillanatban megölt minden fedélzeten lévőt, a tetemeket, akárcsak a hajó és a rakomány részeit, több száz méteres körzetbe repítette szét. Hatalmas erejét jól jellemezte, hogy a kikötőben mindenkit levert a lábáról. Az öböl környékét nappali fénybe borító robbanás színes lángnyelvei és szétterjedő, különböző színü füstoszlopai sokak szerint a legszínpompásabb július 4-i tüzijátékot is felülmúlták. A repülőbenzint szállító Pumper teljes legénysége tanúja volt a katasztrófának. A robbanás keltette óriási hullám 35 fokos szögben döntötte meg a tartályhajót, amelytől az kis híján fel is borult.

Ezalatt Heitmann kapitány és a John Bascom túlélői mentőcsónakjukkal szerencsésen elérték a keleti móló csúcsát. A kikötő északi végénél, a világítótorony közelében partra vergődött félszáz tengerészből sokan szenvedtek súlyos sérüléseket. Többeknek testét olyan égési sebek borították, amelyek a legkisebb érintéstől is pokolian fájtak. A terület először menedéknek látszott, ám nemsokára halálcsapdává változott. Az öbölben tomboló tüzvihar ugyanis hamarosan elborította a móló gerincén húzódó utat, így lehetetlenné tette számukra, hogy azon keresztül biztonságba jussanak. Mialatt a mentésre vártak, Vesole zászlós, a John Bascom fegyveres őrségének parancsnoka kezdte úgy érezni, hogy egyre nehezebben kap levegőt. Mások ugyancsak akadozva lélegeztek, Vesole pedig valami igen furcsára is felfigyelt a füstben. „Hirtelen nagyon erős fokhagymaszagot éreztem.” A zászlósnak azonban fogalma sem volt ennek fontosságáról, pedig a fokhagymabüz a mustárgáz ottlétének legárulkodóbb jele. Gyilkol a mustárgázA bőségesen áradó, gyilkos gáz közben elkeveredett a víz felszínén úszó, üzemanyagból képződött habbal és a térséget elárasztó, nehéz füsttel. Nem elég, hogy a mustárgázzal átitatott massza ráragadt a vízben vergődők testére, hanem sok szerencsétlen még nyelt is a végzetes keverékből. A terjengő gázból pedig nemcsak a vízbe kerültek, vagy a hajók mentésével foglalatoskodók lélegeztek be nagy mennyiséget, hanem több ezren a város polgárai közül is. A Pumper tartályhajóról közben észrevették a világítótoronynál kutyaszorítóba került hajótörötteket, és csónakokat küldtek értük. Heitmann és mustárgázzal megmérgezett embereinek kálváriája azonban csak ezt követően kezdődött el. A 19 óra 30-kor megindított német támadás 20 perccel később fejeződött be. A bombavetők vesztesége olyan csekély volt, amilyenre még legmerészebb álmaikban sem mertek gondolni. Annál súlyosabbnak bizonyult az, amit a szövetségeseknek kellett elszenvedni. A Bari elleni légitámadás összesen 17 szállítóhajó elsüllyedését és további nyolc megrongálódását okozta. A megsemmisült hajótér összesen 76000 bruttó regisztertonnát tett ki, a javításra szoruló pedig 27000-et. A kikötő fenekére merült tehergőzösök között nyolc amerikai, négy brit, három olasz, három norvég és egy lengyel volt.

A következő reggelen a támadás túlélőit a teljes pusztulás képei fogadták. Bari nagy része romokban hevert, különösen a kikötőhöz közeli középkori negyedet érte súlyos károsodás. A város különböző részein és a kikötőben még tomboltak a tüzek, ennek következtében vastag füstfelhő borította be a környéket. A katonák és a kereskedelmi tengerészek közül több mint ezren vesztették életüket, és mintegy 800-at szállítottak a helyi kórházakba. A civil áldozatok számát a legóvatosabb becslések is 1000 fő körülire tették. Szerencsére Bari számos szövetséges katonai kórháznak adott otthont, köztük egy britnek és egy új-zélandinak is. Ezek a Mussolini által építtetett, modern poliklinika épületeiben rendezkedtek be. A felvett betegek között sok mustárgázzal megmérgezett is volt.A sebesültek nagy száma miatt a kórházak hamarosan zsúfolásig megteltek. A beözönlő sérültek egy része szemében égető érzésről panaszkodott, és állapotuk, a szokásos kezelés ellenére, rohamosan rosszabbodott. Szemük abnormálisan kidülledt üregéből, és bőrüket fekélyes sebek lepték el. A sebesültek áradatával küzdő orvosok és ápolók azonban ekkor még nem ismerték fel, hogy mérges gáz okozta katasztrófával kerültek szembe. A kórházi személyzet éppen ezért hagyta, hogy a sérülteken továbbra is ott maradjanak olajjal és mustárgázzal átitatott ruháik. A szennyezett öltözetekből kipárolgó mérges gáz nemcsak a bőrüket roncsolta folyamatosan, hanem légzőszerveiket is tovább károsította. A súlyosan fertőzött szerencsétlenek görcsös köhögés közepette, levegő után kapkodva pusztultak el, az orvosok és nővérek azonban továbbra is tehetetlenül szemlélték az ismeretlen eredetü „betegség” áldozatait. Egyre többen haltak meg, akik pedig túlélték, azokra hosszú és igen keserves felépülés várt. Az időleges vakság, a fájdalmas égési sebek, a hatalmasra duzzadt ivarszervek egyaránt okoztak nekik testi és lelki gyötrelmeket.

Az „ismeretlen kór” következtében elhalálozottak számának növekedése végül ráébresztette az orvosokat arra, hogy valamilyen vegyi anyag lehet a ludas a dologban. Néhányan egyből a németekre gondoltak, akiktől szerintük kitellett, hogy vegyi fegyvereket vesznek igénybe. Feltevésükről ezért rádión értesítették az Algírban székelő szövetséges főhadiszállást. Az orvos-parancsnok, Blesse tábornok elé került üzenetben arról számoltak be, hogy pácienseik egymás után halnak bele valamilyen „rejtélyes betegségben”. A zavarba ejtő eset kivizsgálására a tábornok Stewart Alexander alezredest, a vegyi fegyverek által okozott sérülések gyógyításának szakértőjét küldte a helyszínre. A titoktartás és következményeiAlexander megvizsgálta a betegeket, és alaposan kikérdezte a kihallgatható állapotban lévőket. Már kezdettől fogva mustárgázmérgezésre gondolt, de teljesen biztos nem volt benne. Gyanúját aztán megerősítette az, amikor az egyik bomba jól azonosítható maradványa előkerült a kikötő fenekéről. A burkolat darabja alapján gyorsan megállapította, hogy az egy amerikai gyártmányú M47A1-esből származik, amelyet főleg mustárgáztöltettel szándékoztak bevetni. A németeket mint gyanúsítottakat emiatt rögtön ki is zárhatta. Ebben az esetben a bünöst a szövetségesek között kellett keresni. Alexander azonban nem érte be ennyivel. Fel akarta deríteni azt is, hogy honnan származott a bomba. Jegyzékbe vette a mustárgázmérgezés következtében elhunyt tengerészeket, és felvázolta hajóik kikötőben elfoglalt pozícióját. A legtöbben azokon a teherszállítókon szolgáltak, amelyek a John Harvey közelében horgonyoztak. A brit kikötői hatóságok végül kényszeredetten beismerték, hogy tudomásuk volt az amerikai hajó mustárgázrakományáról. Alexander ezzel teljesítette feladatát, és vizsgálódásának eredményéről részletes jelentést küldött Eisenhower tábornoknak. A szövetséges főparancsnok elfogadta a dokumentumot, a tragikus esetet pedig törzse igyekezett a legnagyobb titokban tartani. Végül a brit és amerikai közvéleménynek azt adták be, hogy a Bariban életüket vesztett katonák és tengerészek a német bombatámadás következtében haltak meg. Churchill brit miniszterelnök különösen ragaszkodott hozzá, hogy az ügy ne kerüljön nyilvánosságra. Már az is elég kínos volt számára, hogy a sikeres német rajtaütés miatt pont egy olyan kikötő vált hetekre használhatatlanná, amely brit fennhatóság alá tartozott. A miniszterelnök leginkább attól tartott, hogy a katasztrófa híréből a német propagandisták tőkét kovácsolnak. Jóllehet a hivatalos amerikai feljegyzésekben a halál okaként feltüntették a mustárgázt Churchill nyomására a brit orvosi jelentésekből kitörölték, és helyébe „ellenséges támadás során elszenvedett, végzetes égési sérülés” került. A teljes hírzárlat viszont ahhoz vezetett, hogy sokan nem részesülhettek megfelelő ellátásban. Ennek következtében aztán még hetekkel a katasztrófa után is tucatjával haltak meg emberek, főleg az olasz civilek közül, hiszen hivatalosan nem értesítették a környékbeli kórházakat arról, hogy készüljenek fel mustárgázzal mérgezett áldozatok gyógyítására. A titkolózás ellenére a német rádió angol nyelvü propagandamüsorának bemondónője, akit Axis Sally néven emlegettek a szövetséges katonák, így gúnyolta őket: „Tudom ám fiúk, hogy megmérgeztek benneteket saját harci gázotokkal!” A kórházakba összesen 628 mustárgázmérgezést szenvedett katona és tengerész került, közülük 69-en két héten belül meghaltak. A legtöbb sérült azonban, így például Heitmann kapitány, a John Bascom parancsnoka is, teljesen felgyógyult. A kimutatásokban azonban nem szerepelhettek azok az olasz civilek, akik ugyancsak belélegezték a halálos gázt. A támadást követő napokban ugyanis rengetegen menekültek el Bariból, így a károsodott szervezetüek valahol útközben a megfelelő kezelés hiánya miatt haltak bele a mérgezésbe.

A halottak és sebesültek magas száma már magában is elég nagy csapás lett volna, de Bari egyben stratégiai katasztrófának is bizonyult. A kikötőt ugyanis a támadás teljes három hétre használhatatlanná tette. Éppen azt megelőzően, hogy 1944. január 12-én Mark Clark amerikai tábornok 5. hadserege offenzívába kezdett, néhány nappal később pedig az angol–amerikai csapatok partra szálltak Anziónál. Clark hadseregének éle közben átkelt a Rapido folyón, és hídfőállást hozott létre, de csak azért, hogy csakhamar visszavonuljon az utánpótlás hiánya miatt. Hivatalosan a rossz időjárásra kenték a súlyos ellátási nehézségeket, pedig azt valójában Bari kikötőjének kiesése okozta. Az amerikai 15. légi hadsereg ugyancsak megsínylette a Bariban történteket. Két nappal a légi csapás utánra tervezték a Németország elleni közös hadjárat beindítását az Angliában állomásozó 8. légi hadsereggel. A kikötő használhatatlansága miatt jelentkezett üzemanyaghiány viszont alaposan lecsökkentette a bevethető gépek mennyiségét. Végül a 15. légi hadsereg csak márciustól tudott komolyabban részt vállalni a hadmüveletekből. A Bari elleni támadást joggal tartják a németek egyik figyelemre méltóan sikeres haditettének. A szövetségesek számára viszont a történtek duplán is katasztrofálisnak minősültek. Bari megtámadása nemcsak azért emlékezetes, mert az elsüllyesztett hajók száma miatt ráragasztották a „második Pearl Harbor” nevet, hanem azért is, mert a II. világháború egyetlen mérgesgáz-incidense volt. Az áldozatok tragédiáját ráadásul még tovább súlyosbította a szövetségesek táborában rögeszmésen erőltetett titkolózás.