Akik a szelet vetették

1991-ben Horvátország egyoldalúan kinyilvánította a függetlenségét, kilépett a jugoszláv államszövetségből. Azonban az ország területén jelentős szerb kisebbség élt, akik nem kívántak elszakadni Jugoszláviától, nem akartak az újonnan megalakuló Horvátország fennhatósága alá tartozni.A horvát területen lévő, szerbek lakta Krajinát még az osztrákok hozták létre a XVI. században, hogy katonai zóna védje a törököktől a keresztényeket, ahol a török területről szökött szerb parasztok katonai szolgálatukért cserébe földet kaptak. Jugoszlávia megalakulása után is nagy hagyománya volt ezen a területen a katonai és rendőri szolgálatnak. Csakhogy a horvátok és a szerbek etnikailag vegyesen éltek itt, s az évszázadok alatt ellentétek alakultak ki közöttük. Ez többek közt a két nemzetiség eltérő vallásában is gyökerezik, ugyanis a horvátok katolikusok, a szerbek pedig pravoszláv keresztények. A II. világháborúban a horvátok ráadásul Németország szövetségeseként szélsőjobboldali fasiszta vezetés alatt álltak, és a horvát usztasák több ezer szerbet gyilkoltak meg. Emiatt az önállósult Horvátországban feléledő szerbellenes érzelmektől tartottak, a szerb nacionalista politika pedig tovább uszította őket a horvátok ellen. Mindkét nemzetiség szülőföldjének tekintette a Krajinákat, s Horvátország lakosságának 12 százaléka szerb nemzetiségü volt, ezek több mint fele a Krajinákban lakott.A felkorbácsolt nemzetiségi érzelmek miatt 1991-ben polgárháború tört ki a szerbek és a horvátok között, a horvátországi szerbeket pedig a Jugoszláv Néphadsereg fegyverekkel és katonai erővel is támogatta. Emiatt természetesen nagy sikereket értek el a még csak formálódó horvát fegyveres erőkkel szemben, és Horvátország területének mintegy 30 százalékát elfoglalták.A szerbek etnikai tisztogatást végeztek, elüzték a horvátokat, sok civil esett áldozatául a vérengzéseknek. A horvátok házait sok esetben felgyújtották, a katolikus templomokat lerombolták. Tüzérséggel lőtték Dubrovnikot, Szibeniket, Zadart, Vukovárt pedig szinte teljesen elpusztították. A jugoszláv légierő gépei szintén támadtak polgári célpontokat. Az elfoglalt területeket formálisan nem csatolták Szerbiához, hanem kikiáltották a Krajinai Szerb Köztársaságot, ezt azonban egyetlen ország sem ismerte el. 1992 januárjában Horvátország kénytelen volt tüzszünetet kötni a szerbekkel. Ennek ellenőrzésére és a szemben álló felek szétválasztására az ENSZ békefenntartó erőket küldött Horvátországba, a kontingens neve Unprofor lett.A fennálló helyzetbe azonban Horvátország nem nyugodott bele. A hadsereg jelentős fejlesztéseket hajtott végre, hozzáláttak egy ütőképes haderő kiépítéséhez. Ennek része volt a személyi állomány alapos kiképzése, és több fegyverbeszerzésre is sor került. A horvátok 1991 és 1995 között kb. egymilliárd dollárt költöttek a fegyverkezésre. A háború ellenére az idegenforgalmi bevételekből és a gazdaság egyéb ágazataiból befolyó összegekből is áldoztak pénzt erre. Jugoszláviából is főként azért akartak kiválni, mert gazdaságilag fejlettebbek voltak a szerb tagköztársaságnál.Máig nem tisztázott teljesen, hogy mit és honnét szereztek be pontosan. Bár a volt Jugoszlávia minden utódállamára érvényes fegyverembargót vezettek be, ezeket több-kevesebb sikerrel kijátszották. Ugyan az ENSZ-ellenőrök sok csempészszállítmányt lefoglaltak, mégis hatalmas mennyiségü fegyver került Horvátországba és persze a többi harcoló félhez is. A fegyvercsempészésről minden bizonnyal tudomása volt több ország titkosszolgálatának, az ő hallgatásuk vagy tevékeny közremüködésük is segítette a szállításokat. Meg nem erősített források szerint Németország a volt NDK készletéből harckocsikat, tüzérségi eszközöket adott át, de szállítmányok jöttek a Dél-afrikai Köztársaságból, Chiléből és persze a kelet-európai országokból, a szovjet utódállamokból is. Ezekhez képest a Magyarország által eladott gépkarabélyok mindössze apró tételt jelentettek. Emellett Horvátországon belül is kiépült a hadiipar, a meglévő fegyvereket továbbfejlesztették, vagy új konstrukciókat hoztak létre.

A horvátoknak nagy szükségük volt egy hatékony légierő felállítására, hiszen ez a haderőnem meghatározó szerepet játszik a fegyveres harcok során. A függetlenségi háború során megalakult horvát légierő legnagyobb harcértékü gépei közé három MiG–21bisz tartozott, amelyekkel horvát nemzetiségü pilóták a jugoszláv légierőből dezertáltak. Ezek közül azonban később kettő megsemmisült a harcok során, így csak egy maradt bevethető állapotban. A szövetségi légierő helikopterei közül egy Mi–8-as szökött át, s ezeken kívül polgári repülőgépeket használtak katonai célokra. Házilagos készítésü bombákat kézzel, például az An–2-esek ajtajából dobtak le. De még egy múzeumi P–47-es vadászgépet is müködőképessé tettek, hiszen minden repülőgépnek nagy hasznát vették.A kisszámú és eléggé vegyes összetételü gépállomány természetesen nem felelt meg az igényeknek, ezért Horvátország megpróbált katonai repülőeszközöket beszerezni. Közvetítőkön keresztül különböző kormányokat kerestek meg. Ez a fegyverembargó miatt nem volt könnyü feladat, de lehetetlen sem. Először Mi–8MTV típusú helikoptereket vásároltak különböző kelet-európai országokból, erre utal, hogy ilyen típusjellel a helikoptert csak a volt Szovjetunióban használták, az exportpéldányoknak Mi–17-es volt a típusjele.A helikopterek légi úton érkeztek meg, többek közt Szlovákián és Csehországon keresztül, bár közben néhányat lefoglaltak közülük. Legalább 12 jutott el Horvátországba még 1992-ben, majd ezután újabb 26 érkezett 1995-ig. A szállítóhelikopterek közül azonban néhányat a bosnyák hadsereg is kapott. A Mi–8-asokon kívül később 12 Mi–24D harci helikoptert is sikerült beszerezni, s ezzel már nagyon komoly támadópoten­ciálhoz jutottak.A legnagyobb jelentőségü beszerzés mégis az volt, amikor harcászati vadászrepülőgépekhez sikerült hozzájutniuk, nem éppen a szokásos tendereztetés útján. Összesen 40 MiG–21bisz gépet vásároltak, valószínüleg Ukrajnától, bár sokáig azt feltételezték, hogy a volt NDK gépeiből kapták meg ezeket Németországtól. A MiG–21-eseket szétszerelve, közúton szállí­tották Horvátországba, valószínüleg Magyar­országon is áthaladtak a csempészáruval megrakott teherautók. A gépek közül 20-at állítottak szolgálatba, a másik 20-at alkatrészbázisnak akarták felhasználni. Ez egy bölcs döntés volt, így biztosították a logisztikai ellátást, s a repülőgépek folyamatosan hadra foghatók voltak. A gépekhez nagy mennyiségü fegyverzetet is vásároltak, R–60-as és R–3-as légiharc-rakétát, 23 mm-es gépágyúlőszert, valamint 250 kg-os bombákat. A hajózókat nyugati gyártmányú túlterhelés elleni ruhákkal és sisakokkal látták el. A vadászgépekből két repülőszázadot állítottak fel, az egyiket Pleso a másikat Pula repülőterén. A MiG–21-esek hamarosan megkezdték a kiképzési repüléseket és a harci bevetéseket. A pilóták a kelet-európai átlagnál jóval többet, mintegy évi 150 órát repültek. A háborúra készülve nem lehetett takarékoskodni.A horvátok még Sz–25-ös gépeket is be akartak szerezni Grúziából, csakhogy az ottani események ezt megakadályozták, pedig a csatarepülőgépek már ládákba csomagolva készen álltak a szállításra. Amennyiben a Sz–25-ösöket valóban hadrendbe állítják, akkor igazán nagy csapásmérő képességük lett volna.A horvátok az újjászervezés és a fegyverbeszerzés közben kisebb harcokat kezdeményeztek a tüzszüneti vonalak mentén, ezzel tesztelték a szerb katonai erőket, vagy szaknyelven szólva harccal történő felderítést hajtottak végre. 1993 szeptemberében hadmüvelet is indítottak Lika közelében, és elfoglaltak egy kisebb területet. Ezen a hegyes terepen a szerbek nem tudtak nehézfegyvereket felvonultatni, így a jól kiképzett gyalogoserők hatékony alkalmazásával a horvátok elérték a céljukat. Ez a hadmüvelet ekkor még nemzetközi tiltakozást váltott ki.

A horvát hadsereg más területeken is aktív szerepet játszott: Boszniában is kisebb harcokban vettek részt, mivel ott szintén jelentős horvát nemzetiségü lakosság élt. 1994-ben amerikai közvetítéssel létrejött a bosnyák–horvát katonai szövetség, s ezután még aktívabban támogatták a boszniai szerbek elleni harcok során a bosnyákokat. Ez azzal az előnnyel is járt Horvátország számára, hogy a horvát haderő és a katonai vezetők ismét szert tehettek harci tapasztalatokra, valamint veszélyeztették a horvátországi szerbek ellátási vonalait.1994-ben Horvátország és az USA is katonai segítségnyújtási megállapodást kötött, ennek alapján aktív és nyugállományú katonák érkeztek a horvát hadsereghez, hogy kiképzéssel segítsék őket. Egészen magasan iskolázott szakemberek is voltak köztük, akik kidolgozták a nagyobb hadmüveletek részleteit. De más külföldi katonákról, többek közt franciákról is lehetett hallani, akik katonai tanácsadói szerepet töltöttek be Horvátországban.Az amerikai fegyveres erők rádiós felderítő szolgálatai a szerb rádióállomások és parancsnoki-vezetési pontok helyét bemérték, lehallgatták a hírváltásokat, és meghatározták az üzemi frekvenciájukat. Predator pilóta nélküli felderítő robotrepülőgépek is települtek Horvátország területére, ahonnét a repülések során sok felderítési információt szereztek a szerb katonai erőkről. A Deny Flight hadmüvelet során más repülőgépekkel is végrehajtottak felderítéseket, s mindezeket kiegészítette a müholdas felderítés. Az ilyen módon begyüjtött hírszerzési adatok közül sokat átadtak a horvát vezetésnek.1995-re a nemzetközi helyzetben nagy változások történtek, mivel a boszniai szerbek folyamatosan agresszorként léptek fel, a polgári lakosságot sem kímélve. Srebrenica elfoglalása után közel 8000 bosnyák férfit gyilkoltak le. Erről a nyilvánosság akkor még keveset tudott, de a NATO politikusai értesültek róla. Az Egyesült Államok és az európai nagyhatalmak belátták, hogy a katonai fölényben lévő horvátországi és boszniai szerbeket csak erős horvát–bosnyák haderővel lehet megállítani, jobb belátásra bírni. Ehhez viszont politikai és katonai támogatást kell nyújtani nekik. Fontos volt, hogy a NATO országai aktív szerepet játszanak a rendezésben, mert meg kellett akadályozni, hogy az Európán kívüli muzulmán befolyás növekedjen a térségben.A nemzetközi nyomás hatására a jugoszláv vezetés – élén Milo¹evic´tyel – sikertelenül próbálta rávenni a horvátországi és boszniai szerbeket a tárgyalásos rendezésre, ezért csökkentette a katonai és anyagi támogatásukat. A horvátországi szerbek egyedül képtelenek voltak megoldani a fegyveres erőik teljes ellátását, ráadásul ezeket az alakulatokat nem képezték ki jól, korábbi sikereiket csakis a Jugoszláv Néphadsereg támogatásának köszönhették. Katonai vezetőik sem voltak megfelelő képzettségüek, a nemzetközi nyomás miatt a krajinai szerbek elszigetelődtek, támogatás nélkül maradtak. A belső politikai ellentétek miatt nem volt egység, a hadsereg parancsnoka Mile Mrksic´ volt.A személyi állomány alacsony volt, a közel 600 km-es horvátországi arcvonalat mindössze 55 000 szerb katonának kellett védenie. Emellett a 100 km-es boszniai frontot is meg kellett tartaniuk, s emiatt 16 000 katonájukat Bihac´ térségében vonták össze. A katonák közül mindössze 30 000 tartózkodott a horvát arcvonalon, ennyi volt a mozgósítható létszám. A harci moráljuk nem volt megfelelő.

A szerb erőknek 200 harckocsija, 350 tüzérségi eszköze és 20-25 rakéta-sorozatvetője volt. A fegyverzet egyértelmüen a volt Jugoszláv Néphadsereg készleteiből származott.Légierejük az Udbine repülőtéren települt, eléggé vegyes összetételü típusokból. Ter­mé­szetesen a jugoszláv légierő állományából átadott J–21 Jastreb, G–2 Galeb, G–4 Super Galeb, J–22 Orao, J–20 Kraguj típussal repültek. Vadászrepülőgépük nem volt, elsősorban a földi csapásmérő képesség kialakítása volt a céljuk. Légi harcra nem is nagyon volt példa a polgárháborús felek között.A krajinai légierő gépei korábban sokszor repültek harci bevetéseket a boszniai harcok során, így tartani lehetett attól, hogy a horvátok ellen is támadást intéznek. Csakhogy a megfelelő logisztikai ellátás hiányában a meglévő gépeik közül egyre csökkent a hadra foghatók aránya.1995-re a bosnyák és különösen a horvát haderő erősödött meg. Nagy előnyük volt, hogy jóval rövidebb ellátási útvonalakra volt szükségük, és hatékony a parancsnoki vezetési kommunikációs rendszert építettek ki. Modern, nyugati gyártmányú rádió adó-vevő készülékeik voltak, amelyek más frekvenciákat használtak, mint a Jugoszláv Néphadsereg készletéből átvett, szerbek által használt típusok.A horvát szárazföldi haderő állományában a mintegy 350 harckocsi közül több régebbi T–34-es és M–47-es is volt, ám ezek nem voltak alkalmasak a támadásban való részvételre. Csakhogy emellett mintegy 200 lengyel és csehszlovák gyártású T–55-öst is felvonultattak, amelyek nagyobb része korábban a szövetségi hadsereg állományába tartozott, de volt, amely külföldről érkezett. Néhány T–72-es harckocsin kívül kb. 40 M–84 jugoszláv gyártmányú harckocsijuk is volt. A mintegy 190-200 páncélozott szállító harcjármü közül 120 M–80-as és M–60-as, valamint a BOV különböző változata volt rendszeresítve. Ezeken kívül BTR–50-es, BTR–60-as, BRDM–2-es, MT–LB harcjármüvük is volt, s irányított páncéltörő rakétával összesen kb. 70 BRDM–2-es és M–83 BOV volt felszerelve. A tüzérség állományába mintegy 800 különböző, főleg jugoszláv és szovjet gyártmányú löveg tartozott, és néhány régi amerikai gyártású önjáró tarackot is fel tudtak vonultatni. A rakéta-sorozatvetőkből 45-50 állt hadrendben. A horvát hadsereg személyi állományát mintegy 150 ezer fő alkotta, ebből 80 ezer volt a támadó dandárokba szervezve. 1995-re a külföldi önkéntesek többsége már nem tartózkodott Horvátországban.A légierő állományában 18 bevethető MiG–21bisz harcászati vadászrepülőgép, kb. 30 Mi–8MTV szállítóhelikopter és 12 Mi–24D harci helikopter tartozott. A horvát hadsereg parancsnoka Zvonimir Cervenko volt.

1995 júliusában a horvát és a bosnyák hadsereg közös hadmüveletekbe kezdett, ezek során elfoglalták a Bosznia nyugati felében lévő Glamoc´t és Bosanski Grahovót. Ezzel gyakorlatilag elvágták a horvátországi szerbek ellátási, utánpótlási vonalait, ráadásul a Krajinai Szerb Köztársaság fővárosát, Knint három oldalról is körülvették. A szerbek ugyan át akarták törni az ellenfél állásait Bihac´nál, de ez a kísérlet meghiúsult.Július utolsó hetében, augusztus első napjaiban a horvát hadsereg a krajinai és a nyugat-szlavóniai arcvonal mentén nagy erőkkel vonult fel, felkészültek a Krajinák visszafoglalására. A horvátországi szerbek gyanították, hogy támadás készül ellenük, segítséget kértek Milo¹evic´től, de Jugoszlávia visszautasította ezt. Állítólag Milo¹evic´ is tisztában volt a bekövetkező támadással, de megegyezett a nyugati diplomatákkal és a horvátokkal, hogy elkerülje a konfrontációt, hiszen számára a belgrádi hatalom megőrzése volt a cél. Az amerikaiak azért szemmel tartották a Jugoszláv Néphadsereget is, és csak azt követően adták ki az engedélyt a támadásra, miután meggyőződtek arról, hogy nem tesznek kísérletet a segítségnyújtásra. A hadmüvelet csak a nyugati hatalmakkal való egyeztetés után kezdődött meg, mégis sokaknak meglepetés-szerü volt a háború kiújulása. Nagyobb katonai hadmüveleteket nem vártak az idegenforgalmi idényben, hiszen a horvát tengerparton tartózkodó turisták közül emiatt sokan hazautaztak, s ez pénzügyi veszteséggel járt Horvátország számára. De úgy látszik, ez mégis megérte.A horvátok a támadás előtt nem sokkal tájékoztatták az ENSZ-erőket a hadmüvelet megkezdéséről.Augusztus 4-én 5.00-kor a horvát hadsereg megindította a támadást, amelynek a  Vihar fedőnevet adták. Harminc különböző ponton egyszerre akarták áttörni a 300 km-es frontvonalon az ellenség arcvonalát. A tüzérség lőni kezdte a szerbek katonailag fontos objektumait.Az új MiG–21bisz vadászgépek nagy szerepet játszottak a Vihar hadmüveletben. A reggeli órákban több szerb parancsnoki-vezetési pont ellen hajtottak végre légitámadást, valamint tüzérségi állásokat, a védelmi vonalakat bombáztak. Ugyanakkor polgári létesítményeket, de még ENSZ megfigyelő erőket is eltaláltak. Ezért a Knin térségében lévő ENSZ-erők a NATO segítségét kérték, hogy repülőgépekkel biztosítsanak védelmet számukra. Hamarosan holland F–16A vadászgépek érkeztek a város fölé, azt remélve, hogy a horvátok abbahagyják a város támadását. Csakhogy az F–16-osokat befogta a szerb Kub légvédelmi rakéták tüzvezető lokátora. Ettől kezdve megoszlik az események megítélése. A szerbek ezt talán azért tették, mert azt hitték, hogy horvát repülőgépek támadják őket. A lokátorok bekapcsolását viszont a NATO ellenséges tevékenységnek minősítette, ezért az amerikai haditengerészet Roosevelt repülőgép-hordozójáról felszállt F/A–18-as és EA–6B repülőgépei rakétákat lőttek ki a lokátorokra, és megsemmisítették azokat, valamint az ott települt Kub önjáró légvédelmi rakétákat. A szerbek ezt szándékos, előre megtervezett akciónak vélik mind a mai napig, s ebben lehet némi igazság. Később az amerikai gépek az Udbine repülőtéren müködő szerb lokátorokat és légvédelmi rakétákat is megsemmisítették, ezzel gyakorlatilag megszünt a szerbek légtérellenőrző képessége, és a megmaradt Kub légvédelmi rakéták sem tudták önállóan ellátni a feladatukat.Az amerikai repülőgépek tovább őrjáratoztak a harci területek közelében, hogy szükség esetén elpusztítsák a szerb légvédelmi állásokat. Az EA–6B elektronikai repülőgépek készen álltak a bevetésre.

A szerb kommunikációs rendszereket is aktívan zavarták vagy megsemmisítették. A horvátok a támadás előtti négy órában kikapcsolták minden rádiójukat, ezalatt az amerikaiak a szerb berendezéseket használhatatlanná tették. A kommunikációs rendszerük szinte müködésképtelen volt a harcok kezdete óta, s ez is hozzájárult ahhoz, hogy a szárazföldi és repülőerők, valamint a légvédelem vezetés nélkül maradt. Emiatt az Udbine repülőtérről a gépeik nem szálltak fel a földi célok ellen, és azt sem tudták, merre vannak a saját és a horvát csapatok, pedig nagy veszteséget okozhattak volna az előrenyomuló horvátoknak. Bizonyára többet lelőttek volna a horvát MiG–21-esek, de föld közeli magasságban repülve a korszerütlen lokátorú MiG–21-esek elől a kisméretü szerb csapásmérő gépek elrejtőzhettek volna.Miután a szerb légvédelem megsemmisült, a horvát légierő gépei akadálytalanul hajthatták végre a támadásokat a szerb katonai célok ellen. A szerbek azonban városok, sőt menekülő civilek elleni akciókról is beszámoltak.A horvát légierő Mi–24-es harci helikopterei is támadták az ellenséget, a Mi–8-as helikopterek pedig utánpótlást szállítottak az előrenyomuló egységeknek.A horvát 4. és 7. gárdadandárok áttörték a vezetés nélkül maradt, demoralizálódott szerbek védelmi vonalait, és gyorsan haladtak előre a krajinai területeken. A fővárost, Knint heves tüzérségi támadások érték, de ekkor a katonai vezetők már elhagyták a fővárost Bosznia irányában.Augusztus 5-én Knin és a dalmáciai hátország szinte teljesen horvát kézre került Elfoglalták Ljubovót, Kijevót és Vrlika Dubicát, s a szerbek csak néhány helyen tudták lassítani a horvát előrenyomulást. Megtorlásul tüzérséggel lőni kezdték Dubrovnikot délen, Vinkovcit pedig keleten, ennek azonban semmilyen katonai jelentősége nem volt. Már ekkor rengeteg szerb nemzetiségü polgári személy indult el Bosznia felé. A menekültek útvonalát a horvát állítások szerint biztosították, a másik oldal szerint viszont ekkor is több atrocitás érte őket: jármüveiket és a bent ülőket kővel dobálták meg.Ezen a napon a horvát MiG–21-esek folytatták bevetéseket Petrinja térségében. Itt is sok szerb civil próbált Bosznia irányában menekülni, s a több kilométeres oszlopban katonai jármüvek is voltak. Ellenük légitámadást hajtottak végre a horvátok, ez viszont sok polgári áldozattal járt.Ahogy a támadók augusztus 5-én közeledtek Udbine felé, a szerb pilóták a müködőképes repülőgépeket kimenekítették a boszniai Mahovljani repülőtérre, azt azonban a horvátok még aznap elfoglalták. Ott egy G–2 Galeb, egy G–4 Super Galeb, egy J–21 Jastreb és több Utva–66, Utva–75 gépet, valamint egy farokrész nélküli J–21-est zsákmányoltak. Emellett több száz légibombát és egy Bofors 70 típusú légvédelmi gépágyút találtak. Egy kisebb reptéren két J–20 Kraguj gépet zsákmányoltak, ezt a hírt azonban nem erősítették meg.Az egész müvelet során az amerikaiak folyamatosan figyelemmel kísérték a hadmüveleteket. Minden információt a lehető legrövidebb idő alatt átadtak a horvátoknak, a tüzérség és a légierő ezért volt képes gyors és pontos csapásokat mérni ellenfelére. Még Washingtonban is egyenesben követték a harcokat a müholdas csatornákon.Augusztus 6-án a horvát 1. gárdadandár a Plitvicei-tavak környékén elérte Bosznia határát. Korábban ezen a területen voltak a legsúlyosabb harcok. A határnál találkoztak a bosnyák hadsereg csapataival, akik a nyugat-boszniai Bihac´ot és az ott élő enklávét védték. Franjo Tudjman horvát elnök ünnepélyes keretek között bevonult Kninbe, ahol nacionalista, nem pedig megbékélést hirdető beszédet mondott. A város erődje felett ismét horvát zászló lengett.Plitvice, Obrovac, Slunj és Korenica is ezen a napon került horvát kézre, mindössze Glina mellett ütköztek nagyobb ellenállásba. Karlovac városát a szerbek tüzérséggel lőtték, egy MiG–21-est ugyan eltaláltak a földről, de az sikeres kényszerleszállást hajtott végre.Augusztus 7-én a harcok már kevésbé voltak intenzívek, alig volt szerb kézen krajinai terület, visszafoglalták Turanjt és Dvor na Unit is. A horvát védelmi miniszter, Gojko Susak bejelentette, hogy a nagyobb hadmüveleteket befejezték, teljesen ellenőrzés alá vonták a horvát–bosnyák határt. Mindössze tisztogató akciókat kellett végrehajtaniuk.Ezen a napon Boszniából a szerbek J–22 Orao gépekkel többször bombázták a horvátokat Kutina térségében. Miután legalább két bevetést hajtottak végre zavartalanul, a horvát légierő két MiG–21-ese elfogott két szerb gépet, amelyeket azonban nem sikerült lelőni. A nyári lemenő napnál a pilóták nem látták jól a célokat, és az Orao géppár elmenekült. Horvát állítás szerint viszont a légvédelem lelőtt két szerb repülőgépet Daruvarnál és Pakracnál.

Augusztus 8-án a nagyobb hadmüveletek tényleg befejeződtek, elfoglalták Gornij Lapact, Donji Lapact és Vojnic´ot. Augusztus 9-én a horvátországi szerb haderő katonái hivatalosan is megadták magukat a horvát hadseregnek. A mindössze néhány napos hadmüvelet során a horvátok vesztesége 174 halott és 1430 sebesült volt, szerb oldalon 560-an haltak meg. A horvát haderő nagy része még augusztusban kivonult a Krajinákból, de egyes katonai müveletek novemberig folytatódtak.Ami ezután következett, az sajnos nem a megbékélést szolgálta. A horvátok nem feledték a szerb kegyetlenkedéseket, közvetlenül a Vihar hadmüvelet befejezése után a horvát hadsereg összegyüjtötte az összes katonaköteles korban lévő férfit, és Kninbe internálták őket. Sokan ekkor már elmenekültek. Az internálás kb. egy hétig tartott, majd szabadon engedték őket. Ezután a szerb lakosság az ingóságaikkal együtt útra kelt, és elmenekült Bosznia felé. A horvátok a hadmüvelet után egy ideig nem engedték be az ENSZ-ellenőröket, azok csak napokkal később jutottak el az elfoglalt Krajinákba. Ezalatt súlyos incidensek zajlottak le, megsértették az emberi jogokat és háborús büncselekmények is voltak a lakhelyükön maradó szerbek ellen.A hágai Nemzetközi Bíróság jelentése alapján több száz krajinai szerbet gyilkoltak meg vagy tüntettek el nyomtalanul a Vihar hadmüvelet után. Az ENSZ ellenőrei több mint 200 esetet dokumentáltak, de kegyetlen csonkításokról és lefejezésekről is szó volt a jelentésekben.A horvát különleges rendőrség különítményei fosztogattak, felgyújtották a szerbek házait, valamint fel is robbantottak néhányat. A lakóházak 73 százalékát lerombolták, több falut teljesen lakhatatlanná tettek, ezzel akarták lehetetlenné tenni a szerb lakosok visszatérését. A Vihar után mintegy 200 ezer szerb menekült el, alig maradt néhány szerb nemzetiségü lakos Horvátországban. Az etnikai tisztogatás alkalmazását jól megtanulták a volt Jugoszlávia területén.Tudjman elnök 1999-es halála után a horvát hatóságok a nemzetközi nyomásnak eleget téve hozzáláttak a törvénytelenségeket elkövetők elleni vizsgálathoz: 811 személy ellen folytattak nyomozást, több tucat egykori katonát és polgári személyt ítéltek el, volt, aki 20 évet kapott. Ennek ellenére az Amnesty International bírálta a horvát hatóságokat a háborús bünösök elleni erélytelen fellépése miatt, ugyanis a horvát parancsnokok sokáig érinthetetlenek voltak. Ivan Cermak vezérezredes, Mladen Markac, valamint Ante Gotovina ellen viszont vádat emeltek Hágában. Valószínüleg Tudjman is rákerült volna a háborús bünösök listájára.

Cermak és Markac később a vádlottak padjára került, ahol megkezdődött az eljárás ellenük. Gotovina viszont eltünt, megszökött. Horvátországban több katonai vezetőhöz hasonlóan nemzeti hősnek tartották, annak ellenére, hogy jutalmat ajánlottak a nyomravezetőjének. A kiadatás visszautasítása sokat ártott Horvátország nemzetközi tekintélyének. Az EU-csatlakozási tárgyalásoknak például határozott akadálya volt, hogy Horvátország nem adta ki időben Gotovinát. 2005. december 8-án végül külföldön elfogták, és Hágába szállították. Az ő háborúban játszott szerepe nagyon ellentmondásos, az idegenlégiót megjárt, rablással gyanúsított, dél-amerikai országokban katonai kiképzéssel is foglalkozott Gotovinát a Vihar hadmüvelet egyik hősének, mi több, parancsnokának tartották. Az életrajzi könyvében legalábbis így állították be, s ebben az esetben valóban felelős lenne a szerbek elüldözéséért. Azonban a hadmüveleti parancsnoki beosztása kétséges, ehhez a képzettsége nem felelt meg, hiszen egy különleges kiképzettségü katona még nem alkalmas arra, hogy hadsereget irányítson. Valószínübb, hogy mindössze egy kisebb egység vezetését bízták rá. Emellett azzal is gyanúsítják, hogy a parancsnoksága alatt álló katonák több atrocitást is elkövettek a szerb lakosság ellen. Mindezek kivizsgálása már a hágai bíróság feladata. A több mint egy évtizedes kutatómunkájuk során hatalmas mennyiségü dokumentált jelentésük van a délszláv háború eseményeiről, így lehetőség van rá, hogy feltáró jellegü vizsgálatot és igazságos ítéletet hozhassanak. Azonban két ember még hiányzik a hágai börtöncellákból: Ratko Mladic´ és Radovan Karad¾ic´ elfogásáról nem tettek le a Nemzetközi Bíróságon. Amennyiben ők is az igazságszolgáltatás kezére kerülnek, az talán segíthet a múlt lezárásában a Balkánon.