Afganisztáni hétköznapok

Így volt ez néhány nappal ezelőtt is. Már kora reggel megérkeztek, portékáikat a Camp Pannonia parkolójába a fagyos földre pakolták, vagy a szögesdrótra terítették. Volt ott mindenféle-, fajta áru, színek kavalkádja. Kínáltak skorpiós kulcstartókat, ezüst ékszereket, fából faragott tevéket, ládikákat, virágtartókat, kézzel szőtt szőnyegeket, bőr- és szőrmekabátokat, fejkendőket és napestig sorolhatnám az apróságokat.

Mindenfelől kiabáltak, „hé Mister”, ugyanis a dari nyelv nem különbözteti meg a nemeket. Miután mondtam nekik, hogy csak Miss, hangos nevetésben törtek ki és elkezdtek szólongatni, hogy „good and small business”. Természetesen minden kereskedőnek a saját áruja a legjobb és legkülönlegesebb. Alkudni kötelező, mert ez itt hagyomány.

A „mennyibe kerül” kérdésre nem az ár a válasz, hanem visszakérdeznek, nekem mennyit ér? Majd elkezdődik a számok csatája, ez akár hosszabb perceken keresztül is eltarthat, de a végén szinte biztos, hogy az üzlet megköttetik. Kíváncsi voltam ezekre az emberekre. Vajon milyen a „nomád” kereskedői élet? Minden nap más és más táborba vándorolva próbálják a katonáknak eladni a készleteiket.

Először a leghangosabb árushoz mentem, aki bőr- és szőrmekabátokkal kereskedett. Safi Ullah az apjától örökölte a boltot és reméli a fiai is folytatni fogják majd ezt a vállalkozást. Mint kiderült Kabulban saját varrodája van, így nem más kereskedőtől kell beszerezni az árukészletet. A kérdések között azért fel kellett próbálnom két szőrmekabátot, mert szerinte egy elegáns nőnek ilyen kabátot kell viselnie. No és persze az üzletnek is jót tenne, ha megvásárolnám.

Továbbmenve, nagy területen Abdul Samad terítette szét áruit. Ő már igazi öregnek számít a szakmában, a fiát is elhozta magával, hogy tanulja meg, a kereskedés minden csínját-bínját, de leginkább hogyan kell bánni az emberekkel. Nála ékszereket, féldrágaköveket, vázákat, teás- és kávés készleteket, sakkészletet lehet vásárolni, amelyek állítása szerint pansír kövekből készültek. Miközben az ékszereket nézegettük, elmondta, hogy örül, hogy itt vannak az ISAF katonák, azóta Afganisztánban nagyobb a biztonság és demokrácia van, amit szeretnek az emberek.

Meglepődötten tapasztaltam, hogy milyen tájékozott és a magyarokról, a PRT tevékenységéről faggattam. Minden gondolkodás nélkül válaszolt, tudja, hogy újjáépítési munkákat végzünk, klinikákat, iskolákat építünk, de már hallotta, hogy a gyerekeknek meleg ruhát, a szegény embereknek pedig takarókat osztottunk. Annyira megörültem, hogy ennyi mindent tud rólunk, és olyan ügyesen csürte-csavarta a szavakat, hogy beszélgetésünk végére már ott álltam a kezemben három sakk-készlettel. Biztosított róla, csak nekem, csak nála, a legjobb minőségben és legolcsóbban vásároltam, és ezt olyan kedvesen mosolyogva állította, hogy el is hittem neki, jó üzletet kötöttünk.