Hittel, reménnyel, szeretettel a minisztériumban

- Ezredes úr! Először is szeretnénk megköszönni a lehetőséget, hogy szakított ránk az idejéből. A tábori lelkészi szolgálat neve sok embernek nem mond semmit. Talán még kevesebben tudnak megbízatásáról, a Honvédelmi Minisztérium egyházügyi szakreferensi pozíciójáról. Kérem, mutassa be életét, szolgálatát, hogyan lett lelkész, és hogyan került ebbe a pozícióba?

- Lelkész családban nőttem fel a Dunántúlon, Tolna megyében, Tamásiban érettségiztem. Nem azonnal kerültem a lelkészi pályára. Gyári munkásként dolgoztam, más főiskolára is jártam, végül az evangélikus teológián végeztem 1969-ben. Avatásom után rögtön Nyíregyházára kerültem lelkészként. Érdekes körülmények között szolgálhattam. Városban laktam, de a tanyavilágban történtek jobbára a szolgálatok. Innen Budapestre kerültem, Cinkota és Mátyásföld tartozott hozzám, sőt az elején még Kistarcsa is. Igen színes volt a szolgálatom, többek között müemlék templom renoválása, harang újraöntés, orgona újra állítása, parókia rendbe hozása volt a részem. Ajándék volt ez számomra.  Eközben az egyházi vezetés felkért, hogy a Déli Egyházkerület püspökének legyek a titkára, a cinkotai állás megtartása mellett. Abban az időben (a rendszerváltás idején - A Szerk.) több helyről is keresték az egyházakat a Belügyminisztériumból, a Honvédelmi Minisztériumból, hogy jelöljenek egy összekötő  személyt, aki bizonyos kérdésekben tárgyalóképes, vagy legalább föl van hatalmazva, hogy tárgyaljon. A püspök úr ekkor közölte velem, hogy engem jelölt erre a posztra. Amikor szerveződött a Tábori Lelkészi Szolgálat, a Honvédelmi Minisztériumba kerültem. Emellett természetesen továbbra is szolgáltam a gyülekezetben. A szolgálat kezdetben sok néven szerepelt a köztudatban: Egyházi szakértők, Katona Lelkészi Hivatal, Tábori Lelkészi Szolgálat. Kezdetben egy református, egy evangélikus, két katolikus és egy-egy rabbi vett részt az előkészítésben. 1994-ben a kormány megállapodott a Tábori Lelkészi Szolgálat felállításáról. Ekkor azok maradtak a szervezetnél, akiket az egyházak delegáltak, illetve a tárca fogadott. Ekkor kerültem hivatalos állományba. Egy ideig még elláttam az otthoni lelkészi feladatokat is, de a törvény kimondja, hogy aki itt van fő állásban, az nem lehet a gyülekezetében is lelkész párhuzamosan.  Nem is lehetett száz százalékosan mindkettőt párhuzamosan csinálni. Ugyanakkor nem szerettem volna, ha pár hónap alatt leépülne az Egyházközségben mindaz, amit másfél évtized alatt felépítettem, ezért nehéz döntést hoztam, a tábori lelkészi feladatot választottam.  

A tábori lelkész, mint fogalom nemigen ismert. Ebben a társadalomban hatalmas szakadás volt az elmúlt évtizedekben.  Ez a tisztség és maguk a tábori lelkészek egyenesen persona non grata-k, nem kívánt személyek voltak a hadseregben. Elsorvasztották, majd meg is szüntették ezt a szolgálatot az ötvenes évek elején. Egyetlen püspök maradt, de csak a Hadtörténeti Múzeumban, jóformán kirakatemberként müködhetett. A katolikus egyház részéről pedig senki nem volt akkor jelen. Ugyanakkor Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban nem volt ismeretlen fogalom a tábori lelkészség, ott folyamatosan jelen voltak a lelkészek. A velük való találkozások felkeltették bennünk az érdeklődést, megkapó és érdekes dolgokat meséltek a szolgálatról. Az emberben felmerült, hogy ez milyen szép hivatás, ha valaki komolyan veszi és végig is viszi.

A katona bemegy a laktanyába, egyenruhát húz, majd a szolgálat végén civil ruhába bújik és kimegy az utcára. Senki nem mondja meg, hogy ő katona vagy tanár vagy cipész.

- Ez gondolom összefügghet a honvédség tekintélyének folyamatos csökkenésével is?  Régen a társadalomnak megbecsült tagjai voltak a katonák, természetesen a tábori lelkész is. Manapság akkor keresik a katonákat, amikor árvíz van, vagy egyéb katasztrófa történik.

-  Igen. A két háború között is más helyzet volt.  Aztán a tiszti pályának és a katonai életpályának, mint olyannak, a pártállami időkben is volt presztízse. Sokan szívesen választották a pályát. Jelen pillanatban több szakmának, hivatásnak a rangja devalválódott, értékét vesztette. 

- Ez Ön szerint összefüggésben van az alapvető emberi értékeknek a devalválódásával?

- Biztosan! Mert itt mindenféle érték rongálódott, és ebben a rombolásban, rongálódásban biztosan volt az embereknek tudatosan is szerepe.  Talán közrejátszott ebben az értékválságban az is, hogy erre az országra hirtelen sok minden – rengeteg tévécsatorna, az internet, sok egyéb – rázúdult, olyan dolgok is, amelyek rombolhatják a társadalom kialakult értékrendjét, emberek, közösségek jó hírét, becsületét. Fáziskéséssel érkezett hozzánk, hiszen a nyugati országokban mindez már lecsengőben volt.  Gondolok itt többek között Skandináviára, Hollandiára, ahol a kábítószertől kezdve   a szexforradalomig  sok minden rombolt. Ennek isszuk a levét, és látjuk kárát minden vonatkozásban.

Pont ebben látom a tábori lelkészi hivatásnak, küldetésnek is a fontosságát. Egy olyan világban, ahol szinte a társadalom minden szegmensében jelentkezik értékvesztés, értékválság, van lehetőség arra, hogy jelen legyenek olyan emberek, akik pozitív, jó dolgokat, értékeket képviselnek. Akik segítenek az embereknek a tájékozódásban, eligazodásban, hitben, hivatásszeretetük és hivatástudatuk megélésében. Persze ez nem azt jelenti, hogy a pap – jelen esetben a tábori lelkész – polihisztor lenne. Szó sincs erről! Pont a missziókban való részvétel mutatja meg azt, hogy mennyire „megtalpaltnak” és mindenhez értőnek kellene lenni, pedig egy élet is kevés, hogy az ember mindent megtanuljon. Óriási kihívás, hogy lelkipásztornak, pszichológusnak kell lenni egyszerre. Azt gondolom, az a feladata a tábori lelkészeknek, hogy a katonák között megfeleljenek annak az elvárásnak, amit a tárcavezetés is támaszt, s amely a katonák által megfogalmazott igényen alapul, azaz hogy a bajtársiasságban, barátságban, szolidaritásban, testvériségben, a szolgálat nehézségei közt való helytállásban bátorítsák, támogassák a katonákat, és ténylegesen együtt legyenek velük minden tekintetben, sorsközösséget vállalva. Ez a legnagyszerübb dolog, amit ma a tábori lelkészek nyújtani tudnak a hitük, szeretetük mellett. Én mindig azt mondom, hogy a tábori lelkész mindenekelőtt maradjon lelkész, annak ellenére, hogy katona és hivatásos katona. Abban is meg kell, hogy feleljen a beosztásának, rendfokozatának, tiszti esküjének megfelelően, de mégiscsak jó, ha lelkész marad, és nem próbál katonább katona lenni, mint az a katona, akinek ez a tanult foglalkozása és hivatása.

- Ezredes Úr! Kanyarodjunk vissza egy pillanatra a kezdetekhez. A kollégáktól hallottam, hogy - annak ellenére, hogy a tiszti, főtiszti, illetve a tábornoki kar az előző rendszerben szocializálódott -, nagyon sokan pozitív várakozással tekintettek a tábori lelkészekre. Várták-e valóban a segítséget tőlük?

- Igen. Én az 1992 és 1998 közötti időkről tudok nyilatkozni, ekkor voltam a Magyar Honvédség kötelékében.  Azt mondhatom, hogy ezekben az években nagyon sok olyan tábornokkal, tiszttel, katonával találkoztam a hadseregben, akikről csak a legjobbakat tudom elmondani. Ezeknek az embereknek a többsége már nincs szolgálatban életkoruk miatt vagy más okból kifolyólag. Nagyon sok jó tapasztalatom volt, és elmondhatom, hogy valóban érezhető volt bennük a pozitív várakozás irányunkba. Úgy gondolták, hogy ha mi bekerülünk a honvédségbe úgy, ahogy a tábori lelkészi szolgálatról elkészültek a megállapodások, akkor segítségére lehetünk a szolgálatot teljesítő állománynak, legyen az sorkatona vagy tábornok. Hogy milyen feladataink lesznek, csak sejtettük, hiszen a később felmerülő igények alapján alakították ki a szervezeti és müködési szabályzatokat. Kezdetben az egyházak, a felekezetek és a kormány közötti megállapodások írták körül azokat a feladatokat, amelyeket a tábori lelkészeknek kellett végezniük. Mint ahogy említettem, nagyon jó, pozitív emberi kapcsolatok alakultak ki. Ezt nem csupán én gondolom így, hiszen biztos vagyok benne, hogy ha korábbi – már nem szolgáló – és jelenlegi lelkészeket is megkérdeznénk, nagyon sokan pozitív tapasztalatról számolnának be. 

Sok jó dologgal gazdagodtak azáltal, hogy katonákkal, katonacsaládokkal kerültek kapcsolatba. Sokakban felmerül a kérdés, hogy itt nincsenek is negatívumok, csak pozitívumok? Nem! Itt is voltak gondok, problémák. Az ember mindig azt próbálta megkeresni, hogy hogyan tudja a konfliktusokat feloldani, nem pedig gerjeszteni. Mindig igyekeztünk megtalálni a megoldást, s ha egy kapu bezárult, kinyílt egy másik. Ha egy ember elzárkózott, akkor az Úristen odaparancsolt egy másik embert, aki felvállalta az ügyünket. Akár személy szerint maga a tábori lelkész volt az az ember. Arról sem szabad megfeledkezni, hogy a tábori lelkészek is emberek, ugyanolyan gyarló emberek, mint a társadalom bármelyik tagja. Mi nem képzeljük magunkat olyan isteni adottságokkal megáldott embereknek, akik fölötte állunk a többieknek, és akiket valamiféle szent kiválasztottság arra predesztinál, hogy azt állítsuk magunkról, tökéletesek vagyunk.

- Beszéltünk a múltról, beszélgessünk a jelenről és a mostani feladatköréről is. Kitől érkezett a felkérés az egyházügyi szakreferensi posztra?

-2010 nyarán Simicskó István államtitkár úr kért fel, őt korábbról ismertem már személyesen. Mondta, hogy szeretettel és bizalommal kérne fel, neki egy ilyen feladatkör betöltésére kellene ember, kérdezte, hogy el tudom-e vállalni. Azt mondtam, hogy ha neki és a vezetésnek bizalma van a személyemet illetően, akkor elvállalom, hiszen a felkérést nagyon megtisztelőnek érzem. Miután az államtitkár úr nem csak a Honvédelmi Minisztérium parlamenti államtitkára, hanem a Kereszténydemokrata Néppárt alelnöke is, következésképpen nem csak a Tábori Lelkészi Szolgálattal kapcsolatos ügyek kerülnek az ő asztalára. A törvény és a megállapodások szerint a mindenkori honvédelmi miniszter „fennhatósága” alá van rendelve a Tábori Lelkészi Szolgálat, de a miniszterek az államtitkárok feladatai közé szokták áttestálni. Így létezik egy munkamegosztás a tárca vezetésén belül is, tehát ez a szolgálat, mint feladatkör a parlamenti államtitkárhoz tartozik, úgy, hogy állandó kontaktusban van miniszter úr és államtitkár úr egymással. Ezáltal mindenki naprakészen tájékozott az ügyeket illetően. Mivel államtitkár úr a Kereszténydemokrata Néppárt alelnökeként más egyházügyi dolgokkal is foglalkozik, meg szokta kérdezni, hogy az adott témában mi a véleményem, vagy mit javasolok. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy önálló döntési jogom lenne.  Az én feladatom, hogy segítsem államtitkár úr és a tárcavezetés munkáját mint az egyházi kérdések szakértője - aki lelkészként is szolgált éveken keresztül –, azaz tanácsaimmal segítsem a politikusok szolgálatát. Ez mindig azt jelenti, hogy én leírom a véleményemet arról, amiről kérik, ők pedig szabad döntésük és belátásuk szerint intézkednek egy-egy ügyben. Igyekszem racionálisan megfelelni ennek a feladatnak úgy, hogy nem érzem, hogy ellenkező oldalon állnánk.  Pillanatnyilag úgy néz ki, hogy én egykori lelkészként, most kormánytisztviselőként az asztal egyik oldalán vagyok, míg a másik oldalon a tábori lelkészek, vagy a különböző történelmi egyházak, felekezetek lelkészei és közösségei. De ez csak a látszat! A valóság az, hogy mégiscsak egy ügyet szolgálunk. Ezt úgy hívják, hogy magyar haza,  magyar nép. Az én dolgom, hogy minél jobban hozzásegítsem a politikai vezetőinket, hogy minden a legnagyobb rendben menjen, illetve, hogy jó munkakapcsolat alakuljon ki az egyházakkal, felekezetekkel, és a tábori lelkészekkel is. A lelkészség a hadseregben és a társadalomban is úgy töltse be feladatát, hogy ezzel az egész nemzet épülését és a magyar honvédség épülését is szolgálja.

- Melyek a jövőbeli tervei, célkitüzései a tábori lelkészi szolgálattal kapcsolatosan?

- Természetes dolog, hogy a múltamat, az egyházi kötődésemet, és a tulajdonképpeni hivatásomat a lelkészi pályát sosem tagadtam meg, itt sem fogom ezt tenni. Ez nyilvánvalóan meg is látszik az itteni szolgálatomban, közremüködésemben. Hiszen, ha megkeresnek engem a tábori lelkészi szolgálati ágak – mert egy szolgálat van, három szolgálati ággal –, akkor nyilvánvalóan a szívem a szolgálatok ügyéhez húz. Ezt azt hiszem, senki nem róhatja fel nekem.

- Talán pontosan ezért is kérték fel, nem?

- Igen. Talán ezért is. Természetesen az adott lehetőségek között, illetve azokat figyelembe véve. Mert nem szabad feltételezni azt, hogy a tábori lelkészi szolgálatok részéről nincs erős akarat, hogy a szolgálati ágak reprezentánsai a saját elgondolásaikat érvényesítsék, vagy legalábbis megpróbáljanak az állományuk számára minél több lehetőséget kiaknázni. Nekik tulajdonképpen ez is a feladatuk. Nekem meg azt is figyelembe kell venni, hogy melyek a magyar államnak, ezen belül a honvédelmi tárcának a lehetőségei. Konkrét példát is tudok mondani. Pár hónappal ezelőtt, mikor a külügyi tervekről volt szó, nagyon szép dolgokat írtak le a szolgálati ágak, hogy ki mit szeretne a 2011-es évben. Ezek után én - a szolgálati ágak vezetőivel beszélgetve - megpróbáltam őket meggyőzni, hogy mindig a realitások között kell mozogni. Magyarán, megszabtam a határt, amin belül mozoghat a szolgálat, és amelyen belül lehet tervezni. Az adott keretet figyelembe véve így átgondolhatták, hogy mi az, ami igazán szükséges, és mi az, ami esetleg mellőzhető a külügyi dolgokat tekintve. Itt sikerült olyan pontra eljutni, hogy megbeszéltük, mi az, ami igazán fontos, és az uniós, NATO-s szerepvállalásunkat figyelembe véve nélkülözhetetlen. Természetesen egyezségre kellett jutni belföldi dolgokban is, mert azok is nagyon fontosak. Ami viszont kevésbé fontos, esetleg hanyagolható, vagy más módon is intézhető, azt próbáljuk úgy megtenni, hogy mindenkinek jó legyen. Azt gondolom, hogy valami ilyesmi az én feladatom. Célom, hogy megpróbáljam úgy terelgetni a dolgokat, hogy a tárca vezetése is és a Tábori Lelkészi Szolgálat is elégedett legyen azzal a helyzettel, amelyben vagyunk.

A jelenlegi haderő létszámát tekintve irreális lenne nagy létszámokkal tervezni békeidőben. Annak idején, amikor a megállapodások megköttettek, mégiscsak nagyobb létszámú hadsereg volt a Magyar Köztársaság területén. Azóta ez a létszám az egykorinak az egynegyedére csökkent, ugyanakkor a tábori lelkészi kar nem zsugorodott ugyanúgy a negyedére. Szolgálati áganként 12-14 fővel müködtek, bár hozzáteszem, most a missziós feladatok miatt állandó jelleggel kint vannak a lelkészek a kontingensek katonáival, akik a felkészülésben is segítik őket.

- Ha jól tudom, a minisztérium részéről is volt olyan igény, hogy - mivel a NATO velünk szemben nagyobb igényeket támaszt -, több területen kell megjelennünk a NATO missziókban, ezért ehhez a feladathoz a minisztériumnak – véleményem szerint üdvözölendő – kérése, hogy ezekben a küldetésekben a tábori lelkészek is részt vegyenek. A jelenlegi állomány létszáma azonban - különösen, hogy a protestáns ágnál családos emberekről beszélünk-, erősen a határokat feszegeti.

- Pontosan! Ez egy külön kérdés, hogy a protestáns lelkészeknél család, feleség van, akiknek szintén hivatásuk, gyerekük is van. Az ő – ha szabad így fogalmazni – mozgatásuk, kiküldésük kicsit problematikusabbnak tünik, mint mondjuk a katolikus papoknál. De valahogy ezt a kérdést kezelni kell. Azt gondolom, jó megoldás lenne, hogy újra bevezessék a korábbi kisegítő tábori lelkészek alkalmazását, mert akkor a főállású hivatásos tábori lelkészek jobban tudnának az egyéb feladatokra összpontosítani. Persze ezt meg kell beszélni a szolgálati ágak vezetőivel.

Véleményem szerint itt több olyan megállapodás van, amelyeket tizenhat évvel ezelőtt kötöttek, más politikai, gazdasági, társadalmi klímában kerültek ratifikálásra, eltérő létszámú hadsereg, illetve más körülmények között. Azóta sok laktanyát bezártak, egységek, csapatok szüntek meg, a létszám csökkent.  Tudom, azt kellene erre mondani, hogy „felszabadultunk”, de más részről nem vitás, hogy a tábori lelkészi karnak az egyharmadát - de lehet, hogy akár a kétharmadát is - biztosan leterhelik a missziós feladatok.

- A tapasztalatom az, hogy a tábori lelkészekre minimum kétévente kerül a sor, hogy misszióba menjenek.

- Igen, így van. Közben azt sem szabad feledni, hogy az évek múlásával kialakulhat olyan érzés is az emberekben, hogy nem is biztos, hogy annyira vágynak újból kimenni. Viszont tudom, hogy aki esküt tesz, annak elsősorban a kötelesség és a hivatás az, ami dominál. Lelkész családoknál is vannak problémák, amelyeket meg kell oldani. Több lelkész családban is gond lehet a több hónapos szétszakítottság, de ezeken a problémákon szerintem nagy szeretettel, erős hittel és erős egymásra figyeléssel úrrá lehet lenni. Ezek mind-mind gondok, feladatok. Éppen ezért úgy vélem, át kellene gondolni ezeket a tizenhat évvel ezelőtt megkötött megállapodásokat, és hozzáigazítani a mai kor adottságaihoz. Természetesen figyelni kell az egészségügyi-, oktatási intézményekre is. Sok olyan új kihívást, feladatot látok, amelyet át kellene gondolni az illetékes vezetőknek, ezekkel kapcsolatban le kellene ülniük egy asztalhoz. Nem szükíteni kell a kereteket, hanem meg kell vizsgálni, hogyan lehetne modernizálni, vagy hozzáigazítani a mai Magyar Honvédség szerepvállalásához és a mai magyar társadalom lehetőségeihez. Ne feledjük, mindennek van gazdasági és teljesíthetőségi háttere is!

- Miben látja további szerepét ebben a pozíciójában?

- Legfőbb célom, hogy tető alá hozzunk egy olyan találkozót, amelynek során jól át lehet beszélni az arra illetékeseknek – egyházi vezetők, Tábori Lelkészi Szolgálati ágak vezetői, tárcák illetékes vezetői, esetleg a Vezérkar delegáltjai -, hogy miben látják ma a lehetőséget arra, hogy minél hatékonyabb legyen a szolgálat. Nem szabad elfelejtkezni arról sem, vannak hogy itt szociális kérdések is. Illetmény, katonacsaládokban betegek, sérült gyermekek, és még sorolhatnám.  Valahogy arra is figyelni kellene, hogy ezeken a problémákon is tudjunk segíteni. Arra is gondoltam például, hogy a sérült gyermekeknek nyáron tábort lehetne szervezni, építve a Magyar Honvédség üdülőkapacitására. Mert az is nagy segítség a családoknak, hogy tíz napra, két hétre levesszük a vállukról azt a terhet, amelyet a gyermek nevelése, ápolása jelent, ezáltal jó értelemben véve lélegzethez tudnának jutni, regenerálódhatnának. Ez a testvéri segítség,  gesztus jó példa lehetne a társadalom számára is. A Katolikus Tábori Püspökség által szervezett zalavári tábor is mutatja, hogy mekkora szükség van ilyenre! Többszörös túljelentkezés van minden évben. Nem csak vonzereje van, hanem szükséglet is egy ilyen tábor. Miért ne lehetne kiterjeszteni ezt úgy, hogy protestánsok is szerveznének ilyet? Olyan alkalom lenne, ahol segíthetünk katonacsaládoknak. Olyan embereknek segíthetünk, akik lehet, hogy iszonyatosan nehezen tudják az életüknek ezt a gondját kezelni, a betegség nagy lelki terhet jelenthet a családoknak. Többek között ilyen tervek, tennivalók érlelődnek bennem.

Hálás vagyok a Jóistennek, hogy itt dolgozhatok, fáradozhatok. És ha ad hozzá még nekem egészséget, akkor még egy-két dolgot sikerül megtennem, amellyel segíthetem a szolgatársakat, és valami jót is tehetek a honvédség ügyében is. Ez Istenen, az elöljáróimon, meg azon múlik, hogy én magam hogyan tudok ennek megfelelni.

- Ehhez kívánunk – ahogy a katonák mondják – erőt és egészséget! De tegyük hozzá, hogy mindehhez kívánjuk Isten nagyon gazdag áldását az életére és a szolgálatára. Kívánjuk, hogy azokat a terveket, amiket Isten indított a szívében, azokat meg is tudja valósítani!

- Köszönöm szépen! Én pedig azt a szeretetteljes bizalmat kérem, amit mindhárom szolgálati ágban szolgáló lelkészektől megtapasztaltam. Mert az a színtiszta igazság, hogy mindannyian szeretettel, bizalommal, és a munkám iránti megbecsüléssel vannak. Nagy örömmel vették, hogy engem kértek fel erre a posztra. Mindezek nagyon jól estek nekem. Úgy gondolom, ők is hasonlóan vélekednének, ha megkérdeznék őket erről. Szeretetteljes, jó légkörben tudtunk és tudunk együtt dolgozni. Remélem, ez a jövőben is megmarad. Azt kérem, hogy Isten ehhez adjon mindnyájunknak erőt és egészséget.

- Ezredes úr! Köszönjük szépen a beszélgetést!