Dögcédulák

Második világháborús magyar azonossági jegyek tucatjai

A nemzetközi szakirodalom az amerikai polgárháború (1861–1865) idejére teszi az azonossági jegy (a dögcédula) megjelenését – tudtuk meg dr. Baczoni Tamás őrnagytól, a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum főmuzeológusától. Észak és Dél háborújában kezdett elterjedni az a szokás, hogy a katonák a személyes adataikat felírták egy papírdarabkára, amelyet aztán valamilyen fémkapszulába zárva a kabátzsebükbe rejtettek; mindezt azért tették, hogy azonosíthatók legyenek, ha bekövetkezne a legrosszabb, azaz elesnének a harcban. Élelmes kereskedők persze azonnal meglátták ebben az üzletet, és maguk is elkezdtek forgalmazni különböző azonosítókat. Ők azonban már eleve fémlemezre gravírozták vagy préselték az adatokat, s nemegyszer valamilyen díszítéssel is ellátták azt, így a veteránok számára ezek az azonosítók egyben háborús emlékként is szolgáltak.

Az azonossági jegy hamarosan Európában is megjelent: a poroszok a franciák ellen vívott 1870–71. évi háború idején kezdték alkalmazni. A katonák csak „Hundemarke” (kutyabárca) néven emlegették, állítólag azért, mert mutatott némi hasonlóságot a kutyák megjelölésére szolgáló fémtáblácskákkal, amelyet ugyanekkor vezettek be Berlinben. Baczoni Tamás megjegyezte: angol nyelvterületen a „Hundemarke” tükörfordítása, a „dog tag” elnevezés vált általánossá, ám a legkifejezőbb csúfnév, a dögcédula a magyar bakáktól származik: ez egyértelmüen, közérthetően és a fekete humort sem nélkülözve jelzi az azonossági jegy elsődleges funkcióját. A dögcédulák használata az első világháború idején már minden hadseregben általánossá vált, és szükségességük be is bizonyosodott: halott katonák tízezreit azonosították segítségükkel. 

Múlt és jelen

„A müködő hadsereghez és a hadszínhely körletében levő erődített helyek védőőrségéhez tartozó minden havidíjas és legénységi állománybeli vagy polgári állású egyén köteles igazolvány-jeggyel ellátva lenni, és ezen jegyet a mozgósítás kezdetétől, a leszerelés befejeztéig magával hordani. Az igazolvány-jegy az ember azonosságának könnyebb megállapítására, a katonai élet viszontagságai között a háborúban segédeszközül és egyszersmind arra is szolgál, hogy a hátrahagyottak polgári jogainak érvényesítése megkönnyíttessék.” 1878. augusztus 24-én ezzel a szöveggel rendelte el a honvédelmi miniszter a papíralapú igazolványjegyek használatát a magyar királyi honvédségnél. A főmuzeológus elmondta: az igazolványjegyen az illető csapatteste, rendfokozata, vezeték- és keresztneve, avatási évfolyama, anyakönyvi lapszáma, lakhelye és születési éve szerepelt. Emellett arról is részletekbe menően rendelkeztek, hogy hol és hogyan kell tartani ezt az azonosításra szolgáló adatsort: „Az igazolvány-jegy réztokba rejtve tartatik. (…) A réztokba tett igazolvány-jegy a nadrágnak jobb zsebében belgazdászatilag készítendő kis zsebecskében hordozandó. A réztok – egy kincstári költségen beszerzendő erős gyapjúzsinórral – a nadrággombhoz erősítendő.” 

Baczoni Tamás rámutatott: az igazolványjegy az évek során számos apró változtatáson ment keresztül, illetve többféle változata ismert. Volt, amikor például feltüntették rajta viselőjének védőoltásait, 1909-ben pedig elrendelték, hogy az illető vallása is szerepeljen az adatok sorában. Az első világháború alatt jött szokásba, hogy az alapadatokat beleütötték az igazolványjegy tokjába, arra az esetre, ha maga az igazolványjegy megsemmisülne. Ennek köszönhetően az Osztrák–Magyar Monarchia haderejében rendszeresített igazolványjegy-tok hasonlatossá vált a más országok katonái által használt dögcédulákhoz. 

Az igazolványjegyen az illető csapatteste, rendfokozata, vezeték- és keresztneve, avatási évfolyama, anyakönyvi lapszáma, lakhelye és születési éve szerepelt

A háború után önállóvá vált Magyarország haderejében az igazolványjegyek maradtak használatban, a tokra pedig egy sajátos, lyukasztós kódrendszerrel rögzítettek három adatot. Ez volt az 1936M azonossági jegy, melyet 1937 októberében rendszeresítettek. A leírás szerint az „alakja teljesen az eddigi igazolvány jegytok alakjának felel meg, alumíniumlemezből készül és egy 100 cm hosszú, vörösrézhuzal-bélésü gyapjúzsinórral van felszerelve.” 

Az azonossági jegy mindkét külső oldalára a „HUNGARIA” felirat került, alá pedig egy 10×10-es osztású rácsozat. A rácsozatot két függőleges hullámvonal osztotta három részre. Az első oszlopba lyukasztott négy szám azt a járást jelölte, ahol a katonát anyakönyvezték, majd következett a születési év utolsó két, valamint a születési anyakönyvi kivonat utolsó négy számjegye. 

Baczoni Tamás kiemelte: az 1936M azonossági jegy tokja továbbra is magában foglalta az illető személyes és katonai adatait rögzítő papírdarabot. Ez egyedülállónak számított, hiszen más hadseregek leginkább a klasszikus dögcédulát használták, amelynél az adatokat különböző formájú fémlemezekbe ütötték. A második világháború harcterein általános szokássá vált, hogy az azonossági jegy egyik felét a harcokban odaveszett katonával együtt eltemették, míg a másik felét leadták a veszteségi nyilvántartók részére. Ez az eljárás segítette az elesettek úgynevezett visszaazonosítását, akár több évtized távlatából is. A dögcédula épp ezért kulcsfontosságú a hadisír-kutatással foglalkozó szakemberek számára, ez az első, amit keresnek egy-egy katonai nyughely feltárása során. 

Az azonossági jegy rendszere

Az 1950-es években a Magyar Néphadsereg is áttért a fémből préselt azonossági jegyek alkalmazására, jelentősen csökkent azonban az adattartalom: az 1950M azonossági jegyen már csak a katona alakulatának postafiókszáma és személyes sorszáma szerepelt. Az 1960-as évektől használt dögcédula formailag az 1936M azonossági jegyre hasonlított, de igazolványjegyet nem tartalmazott. Ezt váltotta fel 1978-ban – a személyi szám bevezetése után – az a jelenleg is használt, átlósan kettétörhető, tüzálló acélból készült lapocska, amelyen a „HUNGARIA” felirat mellett a katona személyi száma (és esetleg vércsoportja is) olvasható – foglalta össze Baczoni Tamás azokat a hazai változásokat, amelyek a dögcédulák tekintetében a legfontosabbak voltak a második világháború után. 

Fotó: dr. Baczoni Tamás őrnagy archívuma 

Forrás: Magyar Honvéd 2014. február