Tíz nagy erejű nukleáris robbanás

Az első szovjet atombomba

Az első szovjet atombomba, kódnéven RDSZ–1 fejlesztése és építése 1946 áprilisában, a Szarov mellett létrehozott Arzamasz–16 telepen kezdődött. A programban dolgozó tudósok két bomba tervét készítették el. Az RDSZ–1 a plutóniumtöltetü amerikai Fat Man másolata volt, míg a vele párhuzamosan fejlesztett RDSZ–2 eredeti szovjet konstrukció volt. Az atomfegyver-programot felügyelő Lavrentyij Berija Sztálin utasítására az RDSZ–1 megépítését szorgalmazta. A huszonkét kilotonna TNT hatóerejével egyenértékü bomba az „Első villám” nevet kapta. A szovjet atomfegyver-fejlesztés kezdetben jelentősen elmaradt az amerikaitól, de később a Manhattan-terven dolgozó Klaus Fuchstól és társaitól kapott információknak köszönhetően sikerült jelentősen csökkenteni a hátrányt. A bomba hasadóanyagát a Majak-üzemben állították elő, az összeszerelését az Arzamasz–16 telepen végezték el. A robbantás helyszínének kijelölt Szemipalatyinszkba a legnagyobb titoktartás mellett vasúton szállították. A bombát a kísérleti robbantáshoz egy százötven méter magas toronyban helyezték el. Bár Moszkva ezt követően még közel egy hónapig nem tett bejelentést a történésekről, az Egyesült Államok nagyon hamar rájött, hogy az amerikai atommonopólium korszaka befejeződött, miután egy U−2-es kémrepülőgép levegőmintákat szolgáltatott a szovjet légtérből.

Ez volt a legnagyobb robbantás

A Cár-bombát eleve azzal a szándékkal építették meg a Szovjetunióban, hogy az övék legyen a világ legnagyobb nukleáris fegyvere. Ez sikerült is, olyannyira, hogy az ötvenes években kifejlesztett óriásbomba még ma is a legnagyobb hatóerejü atomfegyvernek számít. Mivel ezt a félelmetes pusztítóerőt demonstrálni is akarták az illetékes elvtársak, a bomba felrobbantása mellett döntöttek. Nyikita Hruscsov pártfőtitkár úgy rendelkezett, hogy a kísérleti robbantásra az SZKP XXII. Kongresszusának ideje alatt kerüljön sor. A bomba olyan nagy és nehéz volt, hogy a szállítására rendelt Tu–95 bombázót át kellett építeni, hogy a szerkezete elbírja a közel harminctonnás monstrumot, amely teljes egészében el sem fért a bombatérben, így azt a törzsbe félig besüllyesztett állapotban függesztették a gépre. A bombát 1961. október 30-án a Novaja Zemlja északi részén lévő nukleáris kísérleti telep fölött, négyezer méteres magasságban robbantották fel. A hatalmas tüzgömb elérte a földfelszínt, és kis híján a bombát kioldó repülőgépet is. A fényhatás még ezer kilométerről, így Finnországból is látható volt. A hőhatás akkora volt, hogy még száz kilométeres távolságban is harmadfokú égési sérüléseket okozott volna. A robbanáskor kialakult gombafelhő hatvannégy kilométer magasra emelkedett, a szeizmikus lökéshullámok háromszor kerülték meg a Földet.

Az amerikai rekord

Bár nem szólt akkorát, mint a Cár-bomba, az amerikaiak is „büszkélkedhetnek” hatalmas erejü nukleáris fegyverekkel. A legnagyobb erejü kísérleti robbantásukat a Castle Bravo fedőnévre hallgató hidrogénbombával hajtották végre, melyet 1954. március 1-jén robbantottak fel a Marshall-szigetekhez tartozó Bikini-atollon a Castle hadmüvelet első tesztjeként. A mai napig ez tartja az Egyesült Államok által felrobbantott legnagyobb hatóerejü nukleáris fegyver rekordját tizenöt megatonnás energiahozammal, ezzel együtt azonban a legjelentősebb véletlenszerü radioaktív szennyezést is előidézte. A robbanásból származó radioaktív kihullás megbetegítette az atollt előzőleg benépesítő lakosokat, akik később visszatértek a helyszínre, csakúgy, mint a Daigo Fukuryu Maru (Szerencsés Sárkány) japán halászhajó személyzetét. A robbantás hatásai nemzetközi aggodalmat váltottak ki a légköri termonukleáris tesztekkel kapcsolatban.

A franciák kísérletei

Bár a Godzilla címü film hatalmas szörnye a képzelet szüleménye, a film nyitójelenetében bemutatott francia nukleáris tesztek nagyon is valóságosak voltak. Franciaország 1960 és 1996 között a világ több pontján is hajtott végre atomkísérleteket. Eleinte a Szahara algériai részén, majd a Csendes-óceánon a Francia-Polinéziához tartozó Maruroa és Fangataufa korallzátonyokon folytak a légi, illetve víz alatti kísérletek. Ez idő alatt összesen kétszáztíz robbantást hajtottak végre, amelynek káros mellékhatásaként Tahitit is magas sugárdózis érte egy 1974-es robbantás után. A hadsereg mérései kimutatták, hogy a szigeten július 19-én és 20-án a radioaktív anyagokkal teli felhőkből hulló eső nagy mennyiségben tartalmazott az emberi egészségre rendkívül veszélyes elemet, plutóniumot.

Z betüt rajzolt az égre az angol atombomba

Az ötvenes években Anglia is kivette részét az atombomba-fejlesztésből, ennek célja leginkább a nagyhatalmi státus megőrzése volt, valamint a függetlenedés az Egyesült Államoktól. 1952 májusában a brit kormány bejelentette, hogy a tesztelést az Ausztrália partjaitól északnyugati irányban elhelyezkedő lakatlan Monte Bello-szigeteken, az ausztrál kormánnyal együttmüködésben fogják véghezvinni. A kutatás tudományos igazgatója dr. W.G. Penney atomfizikus volt, aki a világ első atombombájának megalkotásában is tevékeny szerepet vállalt. A Monte Bello-szigetek tiltott zóna lett, így a hajók és légi jármüvek nem léphettek be a térségbe. A robbantásra váró bombát egy fregatton helyezték el, amelyet aztán a nagy erejü robbanás megsemmisített. Az egyik jelen lévő tudósító feljegyezte, hogy az atombombák esetében megszokott gombafelhő helyett egy csúnyán írt z betüre emlékeztető felhő jelent meg a robbanás után. Ennek ellenére a kísérlet sikeres volt, a tudományos igazgató pedig a lovaggá ütést is kiérdemelte.

Az első hidrogénbomba-teszt

Ivy Mike volt a kódneve az Egyesült Államok első hidrogénbombatesztjének. A bombát 1952. november elsején robbantották fel a csendes-óceáni Enewetak-atollon az Ivy hadmüvelet részeként. Ez volt az első olyan próba, amelyben egy Teller-Ulam típusú lépcsős fúziós szerkezetet alkalmaztak, és általában ezt tartják az első sikeres hidrogénbombatesztnek, amelyben a robbanás hatóerejének jelentős része származott magfúzióból. A szerkezet méretei és fúziós üzemanyaga miatt nem volt bevethető termonukleáris fegyverként; kizárólag egy rendkívül óvatos kísérletnek szánták, hogy jóváhagyják a megatonnás nagyságrendü robbantások koncepcióját. A robbanás egy csaknem két kilométer széles és ötven méter mély krátert hozott létre az Elugelab-sziget helyén. Az általa keltett légnyomás és tengeri hullámok a tesztszigetekről minden növényzetet letéptek. Még a robbanás központjától ötven kilométeres távolságban elhelyezett hajókra is radioaktív koralltörmelék hullt, és az atoll körüli terület súlyosan szennyezetté vált. A robbanás helyén az intenzíven koncentrálódó neutronfluxus két új kémiai elemet eredményezett, az einsteiniumot és a fermiumot. 

Emiatt született meg a Greenpeace

Amchitka egy kicsi, vulkanikus sziget Alaszkában, az Aleut-szigetlánchoz tartozó Patkány-szigetek tagja. Mintegy hatvannyolc kilométer hosszú, szélessége három és hat kilométer között váltakozik. A távoli és igencsak festői sziget mégsem javasolt a turisták számára, ugyanis az Egyesült Államok Atomenergia Bizottsága ezt választotta helyszínül föld alatti kísérleti robbantásokhoz. A tesztek során három bombát robbantottak fel itt, a nyolcvan kilotonnás Long Shotot, a nagyjából egy megatonnás Mirlow-t, végül a közel öt megatonnás Cannikint 1971-ben, amely a legnagyobb erejü volt az USA által föld alatt tesztelt bombák közül. A Cannikin felrobbantása nem kerülte el a környezetvédő csoportok figyelmét sem, amelyek ekkoriban már komolyan foglalkoztak a sugárzás környezetkárosító hatásaival. Véleményük szerint a föld alatti kísérletek hozzájárultak a földrengések és a cunamik kialakulásához is. A később Greenpeace-ként ismertté váló szervezet első (sikertelen) akciója a sziget partjainál megrendezett tiltakozás lett volna. A már használaton kívüli kísérleti területen a sugárzás mértékét folyamatosan ellenőrzik, a legújabb adatok szerint radioaktív szivárgásnak nincs jele.

A bomba alatt állva figyelték a robbanást

Bármennyire hihetetlennek tünik is, az Egyesült Államokban zajlott olyan kísérlet, mely azt hivatott bizonyítani, hogy hogy egy, a levegőben felrobbanó nukleáris töltettel felszerelt rakéta veszélytelen a civil lakosságra nézve. Ezt bizonyítandó, a légierő öt magas rangú tisztje önként jelentkezett, hogy a robbanást − amelyet közben filmen rögzítettek − minden védőfelszerelés nélkül nézze végig közvetlen közelről. A tesztre azért volt szükség, mert a hidegháború kezdeti időszakában, vagyis az atomfegyver büvöletében olyan levegő-levegő rakétákat terveztek rendszerbe állítani, melyek nukleáris robbanófejük segítségével semmisítették volna meg az amerikai légtérbe merészkedő szovjet bombázókat. Ez érthető módon kiválthatta a lakosság ellenszenvét, az ő megnyugtatásuk érdekében végezték tehát a nem mindennapi tesztet. Ez volt a Genie becenéven ismert MB-1/AIR-2 levegő-levegő rakéta első, és mint utóbb kiderült, egyetlen éles próbája. A rakétából később több mint ezer darabot gyártottak le, és a nyolcvanas évek elején szerelték le őket.

 

A hajókat akarták elpusztítani

A Crossroads hadmüvelet során nukleáris fegyvereket tesztelt az Egyesült Államok a csendes-óceáni Bikini-atollon, 1946-ban. A program célja a nukleáris fegyverek hadihajókra gyakorolt hatásainak vizsgálata volt. A müvelet során két huszonhárom kilotonnás atomfegyvert robbantottak fel, az Able-t és a Bakert. Az Able-t a tengerszint felett százötvennyolc méterrel robbantották fel 1946. július 1-jén, a Baker felrobbantása huszonhét méterrel a víz alatt történt, 1946. július 25-én. A Baker robbantása következtében valamennyi teszthajó radioaktív szennyezést szenvedett. Ez volt az első eset, amikor a radioaktív hulladék azonnal koncentrálódott a helyszínen. A Baker robbanása olyan sok szokatlan jelenséget produkált, hogy két hónap múlva konferenciát tartottak a nevezéktan egységesítésére, és új kifejezéseket határoztak meg, hogy a leírásokban és vizsgálatokban használják őket. Az 1950-es évek nagyméretü termonukleáris tesztjei a Bikini-atollt alkalmatlanná tették a fenntartható mezőgazdaságra és halászatra. A radioaktív szennyezés miatt az atoll napjainkban is lakatlan.

 

Az atmoszférában is tesztelték?

Sokat lehet hallani arról, hogy az Egyesült Államok a Föld atmoszférája fölött is végrehajtott nukleáris kísérleteket. Ezeknek az atombombáknak a magnetoszférára gyakorolt hatása elhanyagolható volt, az 1962. július 9-én, a a Johnston-sziget felett négyszáz kilométerre felbocsátott „Starfish Prime” kódnevü hidrogénbomba viszont szó szerint egy mesterséges Van Allen-nyúlvány létrejöttét okozta, ami Hawaii-tól Új-Zélandig beragyogta a Csendes-óceán feletti égboltot. A helybéli szállodák „Szivárványbomba-partikat” tartottak a tetőkön és verandákon. Amikor a kisülés elérte a felszínt, az emberek rövid eszméletvesztésekről és elektromos üzemzavarokról számoltak be, például az elektromos garázsajtók maguktól nyíltak ki, csukódtak be. Ám az igazi látványosság természetesen az égen volt látható.