A vegyi fegyverek története I.

Verne regényének főszereplője, a gázzal gyilkoló lövedékek kiötlője, akit végül saját fegyvere öl meg, nem véletlenül egy német vegyész volt. Németország a XIX. század második felében komoly előnyre tett szert a vegyipar terén, s természetesen tapasztalataikat a fegyverek fejlesztése terén is kamatoztatták. A vegyi fegyverek története egyetlen embertől eredeztethető: Fritz Habertől, a világhírü német vegyésztől, aki a háború előtt különféle, a mütrágya- és robbanóanyag-iparban hasznosított eljárások kifejlesztésével foglalkozott.

Földbe ásott gáztartály vázlata, melyből az ellenség felé kedvező széljárás esetén engedték ki a vegyi harcanyagot

Haber lelkes hazafi, igazi porosz ember volt. Félig zsidó származása még inkább hazája szolgálatára ösztönözte, ahogyan ő mondta, „németebb akart lenni a németeknél.” 1914-ben, amikor a német hadsereg elakadt az észak-franciaországi front lövészárok-rendszerében, és a frontvonal megmerevedett, azonnal mérgező harci gázok fejlesztésébe fogott, mivel ezeket megfelelő eszköznek látta az ellenséges erődök áttöréséhez. Nem volt különösebben nehéz dolga, mivel mérgező gázok elég gyakran képződtek különféle vegyipari eljárások során. Berlini laboratóriumában e gázok finomításán, hatásuk fokozásán dolgozott. Elsőként a klórgáznak szentelte figyelmét, pontosabban a kétatomos kloridmolekulának, mely a festékipar mellékterméke volt.A tudós lakása a laboratórium földszintjén volt. Felesége, Clara maga is vegyész volt, és férjéhez hasonlóan erős akaratú személyiség. Mivel az asszony szerint a tudománynak csakis konstruktív célokat szabad szolgálnia, s mélységesen elítélte a tömegpusztító vegyi fegyverek ötletét, Haber sohasem beszélt neki munkájáról. Egészen 1914 végéig sikerült titokban tartania előtte a kutatások célját, míg egy napon baleset történt. Egy robbanás során Haber kollégája, Sachur professzor megsebesült. Clara Haber lerohant a laboratóriumba, s mindjárt a földön fekvő tudóshoz szaladt, aki egyébként régi barátja volt, ő mutatta be annak idején későbbi férjének. Sachur perceken belül meghalt, az asszony előtt pedig többé nem volt titok, miben mesterkedik a férje. E naptól kezdve házasságuk maga is kezdett állóháborúra hasonlítani.

A brit Hypo Helmet, az első gázálarc

Fritz Haber munkájának érdekessége, hogy nem megrendelésre, hanem saját ötlete alapján kezdett harci gázok kifejlesztésén dolgozni. Már 1914-ben felkereste a hadsereget kutatásai eredményeivel, de elutasították, mert a vaskalapos katonatisztek nem bíztak a tudományban, és az új fegyvert egyébként is sportszerütlennek, civilizálatlannak tartották. Haber mégis rávette őket, hogy 1914 során végignézzenek egy bemutatót egy Köln melletti lőtéren. E demonstráció során Clara is vele, volt, s ettől kezdve még inkább ellenezte férje munkásságát.1915-re a német vezérkar, látva a haditervek bukását, meggondolta magát. Sportszerütlenség ide vagy oda, a vereség kilátása olyan megalázó volt számukra, hogy mégiscsak elfogadták Haber professzor javaslatát. Főhadnagyi rangot adtak neki, s rábízták egy vegyi század felállítását. Az egység 1915 április 22-én hajtotta végre első akcióját Ypres közelében, Belgiumban, ahol klórgázzal támadták a francia és algériai csapatok állásait. A német katonák 5730 palack gázt hordtak össze, s vezényszóra egyszerre nyitották meg a szelepeket, mire 200 tonna zöldes gáz zúdult az ellenséges állásokra.

Livens-vetőcsövek megtöltése

Ha a klórgáz 30:1,000,000 arányban vegyül a levegőbe, irritáló hatást kelt, köhögésre ingerel. 1,000:1,000,000 arányban már halálos méreg, szétmarja a tüdő hörgőcskéit, és az áldozat a saját testnedveiben fullad meg. Pontosan ez történt a francia és algériai katonákkal. A túlélők pánikba esve menekültek a mindent beteges zöldre festő felhő elől. Két nappal később, április 24-én a támadást megismételték kanadai állások ellen, hasonló eredménnyel. A két támadásban ötezer katona halt meg, tízezren pedig megnyomorodtak, felük véglegesen. Annak ellenére, hogy a franciák néhány nappal korábban elfogtak egy német katonát, akinél gázálarc volt, és aki kihallgatása során részletesen beszámolt a tervezett támadásról, a fronton levő katonákat nem figyelmeztették, és nem is intézkedtek védelmükről.A két gáztámadás sikere meglepte a németeket. Irritáló gázokat, könnygázt már korábban is vetettek be egymás ellen a hadviselő felek, de ezek csak taktikai előnyhöz juttatták a rohamozó katonákat, halálos áldozatuk ritkán volt. Az új fegyver tehát megszületett, ám egyelőre nem tudták kihasználni, mert csak kevés német katonának jutott gázálarc, túl kevésnek ahhoz, hogy a gáztámadás ütötte résen át áttörhessék az ellenséges arcvonalat.

Livens-vetőcsövek tüzelésre készen

A német gáztámadások egészen 1915 májusáig tartottak, amikor a széljárás megfordulása miatt egészen decemberig be kellett szüntetni. Ha nagyobb mennyiségben alkalmazták volna a vegyi fegyvereket, és ki is használták volna az általuk elért taktikai előnyt, rövid idő alatt megfordították volna a háború menetét. Erre azonban nem került sor. Az orosz fronton május után is alkalmazták a klórgázt, ami óriási pusztítást végzett a rosszul felszerelt cári csapatok között. Mivel az orosz katonák a háború végéig sem kaptak gázálarcokat, az összes hadviselő fél közül ők szenvedték el a legsúlyosabb veszteségeket gáztámadások következtében.A német újságok lelkesen számoltak be az új fegyver sikeréről, melyet egyébként igen humánusnak és fájdalommentesnek tartottak, ellentétben a puskagolyókkal és a gránátokkal. Fritz Haber professzort századossá léptették elő. A siker örömére Haber otthonában nagy lakomát rendezett. Clara Haber ezen az estén nem bírta tovább a borzalmakat. Férje pisztolyával öngyilkosságot követett el, míg az a hadsereg főtisztjeivel mulatozott. Fritz Haber másnap a keleti frontra utazott további kísérleteket folytatni, a temetést másokra hagyva.

Az antant válasza

Londonban és Párizsban természetesen megdöbbenéssel és felháborodva vették tudomásul a gáztámadások hírét. A brit hadsereg Charles Howard Foulkes királyi hadmérnököt bízta meg ellencsapásra alkalmas fegyver konstruálásával. Foulkes energikus személyiség volt, hetek alatt előállt a megfelelő vegyi védelmi és támadási eljárások vázlatával.1915 júniusában kétmillió-ötszázezer, úgynevezett „Hypo-Helmet” került kiosztásra az antantcsapatoknak. Ezek primitív, gázálarcnak kevéssé nevezhető flanellmaszkok voltak, melyeket ammóniával vagy szódabikarbónás oldattal impregnáltak, a szemeket pedig átlátszó celluloid-darabok védték. Amíg ez nem volt, a katonák vizelettel átitatott rongydarabokat tartottak arcuk elé, ugyanis rájöttek, hogy a vizeletben is megtalálható ammónia valamelyest megvéd a klórtól. A Hypo-Helmet jobb volt, de ez sem védett mindentől. Megfelelően sürü felhőben a semlegesítő anyagok előbb-utóbb telítődtek, és nem védték meg a maszk viselőjét többé.

Amerikai tengerészgyalogosok gázálarcban

Ősz elejére Foulkes is felállította a maga vegyi támadóegységeit. 1915 szeptember 25-én Loos mellett, Belgiumban került sor az első brit vegyi támadásra, 5500 tartálynyi klórgázzal. A támadás részben kudarcot vallott, mert a szél visszafújta a felhő egy részét a támadókra, s több ezer brit katona fizetett életével a kellő körültekintés hiányáért. Igaz, a németek többet kaptak a gázból, s a hatás pontosan az volt, mint a korábbi német támadásoké. Az angolok lerohanták az üresen maradt ellenséges állásokat, de beleütköztek a második vonalba, s végül ötvenezer halottat hátrahagyva visszavonultak.1915 december 9-én a németek új gázt, a foszgént próbáltak ki, ismét Ypres-nél. Ez is Fritz Haber találmánya volt, s ezt is egy vegyipari melléktermékből állították elő. A klórhoz hasonlóan ez is a tüdőszövetet támadta, de halálos koncentrációja a klórnak csak tizennyolcada volt. Hatása meglehetősen különös, alattomos volt. A foszgént belélegző katona először némi irritációt érzett, aztán ez elmúlt, és akár napokig is jól érezte magát. Az ellenséges csapatok gyakran észre sem vették, hogy gázzal támadtak rájuk. Rövidesen azonban jelentkeztek a klórmérgezéshez nagyon hasonló tünetek, a tüdőszövet felbomlása, és rövidesen beállt a halál. Feljegyezték egy német hadifogoly történetét, akin az angolok kipróbálták a foszgén hatását. Még gúnyolódott is fogvatartóin a harci gázaik hatástalanságát látva. Huszonnégy óra múlva azonban halott volt.

Kilencven évvel a verduni ütközet után még mindig szanaszét hevernek a veszedelmes mustárgáz-lövedékek. Verdun, Ypres és más, egykori csataterek területén mind a mai napig tilos tüzet rakni a földben rejtőző rengeteg fel nem robbant gránát, lövedék miatt. Sok helyen táblák figyelmeztetik a veszélyre a kirándulókat.

Foulkes őrnagy felismerte, hogy a foszgén rendkívül veszélyes harcanyag, és megtette a szükséges lépéseket az ellene való védekezésre. Kifejlesztette a „P helmet” nevü gázálarcot, mely már gumiból készült, és külön oxigénpalackot lehetett hozzá csatlakoztatni. Ebből kilencmilliót osztottak szét a katonáknak, és ez segített is drasztikusan csökkenteni a gáztámadások áldozatainak számát.A foszgént az antant is gyorsan átvette. 1916 júniusában, a Somme-i csatában 27 kilométeres frontszakaszt terítettek be klórral és foszgénnel, ami az ellenséges állások mögött 19 kilométeres mélységben minden életet elpusztított. A britek ettől kezdve különös előszeretettel alkalmazták a foszgént. A kezdeti kísérletek véget értek, most már minden hadviselő fél természetesen alkalmazta a vegyi fegyvereket. A brit hadsereg Porton Down-ban saját fegyverfejlesztő és –tesztelő laboratóriumot alapított. Gyártás terén azonban messze elmaradtak a németektől, hiszen a német hadseregnek nyolc nagy vegyipari cég üzemei ontották a mérges gázokat, köztük az Interessen Gemeinschaft (IG) cég, melyről később még lesz szó a történetben.

A mustárgáz hatása

A katonák gyülölték a gázt, jobban, mint bármiféle más fegyvert. A lövészárok-háború éppen elég borzalmas volt enélkül is. A gáz félelmetességét az adta, hogy nem volt hová menekülni előle, és a „saját” gáz éppen olyan veszedelmes volt, mint az ellenségé. Egyszer Foulkes saját vegyi századának 57 tagja saját gázaik kieresztésekor veszítette életét. A gázálarcok kényelmetlenek és megbízhatatlanok voltak, egyáltalán nem volt biztos, hogy akinek sikerült időben felvennie, az megmenekült.

A gázvetők megjelenése

1916 végére már nem annyira a harci gázok, hanem a célba juttató technikák fejlesztése volt napirenden. A franciák és a németek hagyományos tüzérséggel próbálták megoldani a feladatot, de nem volt elegendő tüzerejük, hogy megfelelő koncentrációt érjenek el a célterületen. Igaz, a tüzérség messze eljuttatta a gázt a vonalak mögé, így nem állt fenn a saját csapatok véletlen elpusztításának veszélye. Az első hatásos célba juttató eszközt a britek fejlesztették ki. F. H. Livens százados egyszerü szerkezetet épített e célra, melyet Livens-vetőcsőnek neveztek el. A Livens-vetőcső egy nagyjából egyméteres fémcső volt, amelyet 45 fokos szögben a földbe ástak. Számos ilyen csövet állítottak fel sorban egymás mellett. Mindegyiket megtöltötték egy-egy 14 kilogrammos gáztartállyal, majd egy elektromos úton begyújtott töltettel kilökték a tartályokat a csőből, melyek nagyjából egy-másfél kilométerre szálltak el. A tartályokat időzített piropatronok nyitották fel a becsapódás pillanatában. Egy szemtanú a következőképpen emlékezett a Livens-vetőcsövek müködésére.

A mustárgáz hatása

„A kilövés gyakorlatilag egyszerre történt minden csőből. Tompa, vörös izzás futott végig a fronton, ameddig a szem ellátott, kissé megremegett a föld, és 2340 alattomos tartály repült az égbe, esetlenül pörögve röptükben, néha egymásnak ütközve. Húsz másodperccel később tömegével zuhantak a német állásokra, s röviddel ezután apró robbanások nyitották fel az acéltartályokat, ötven tonna folyékony foszgént szórva szét sötét felhőként. Livens, aki az össztüzet repülőgépről figyelte, megjegyezte, hogy a felhő olyan sürü volt, hogy egészen Vimy és Bailleu falvakig látható volt.”

A Livens-vetőcső igen sokoldalú fegyvernek bizonyult, a háború végére egy sor lövedéket kifejlesztettek hozzá, gázbombákat, nagy erejü repeszbombákat, gyújtógránátokat. A németek megpróbálták ugyan lemásolni, de nem sok sikerrel. Igaz, nekik is megvoltak a maguk trükkjei. 1917 július 12-én tüzérségi lövedékek csapódtak be Ypres-nél a brit állások közé. A lövedékek azonban nem robbantak, hanem olajos, barna folyadékot eresztettek. A folyadék rettentő büdös volt, szaga az avas fokhagymára vagy a rothadt mustárra emlékeztetett, de egyébként nem tünt veszélyesnek, leszámítva némi torok- és szemirritációt azoknál, akik túl közel mentek hozzá. Mivel ekkor már egymást érték a hamis gázriasztások, a katonák legtöbbje fel sem vette gázálarcát. Aznap éjszaka egyre többen panaszkodtak szem- és torokbántalmakra, majd rövidesen daganatok, égések alakultak ki bőrükön, ahol a különös folyadékhoz értek. Reggelre foltokban vált le a bőrük, sokan megvakultak. A halálos áldozatok száma ugyan kevés volt, de a sebesültek olyan borzalmas állapotba kerültek, hogy nagy részük hónapokra harcképtelenné vált, ha egyáltalán felépült valaha.

Gázlövedék becsapódásakor feltörő tipikus felhő

A németek az új fegyvert sárgakereszt-gáznak nevezték el – ugyanígy emlegetik a korabeli és a háború utáni magyar szakirodalomban is – a zöldkereszt-gáznak nevezett klórral és foszgénnel szemben, mert ilyen színü keresztekkel jelölték a harcanyagot tartalmazó tartályokat, lőszereket. A franciák „Yperite”-nek nevezték első alkalmazási helye, Ypres városa után, az angolok pedig „HS”-nek vagy „Hun Stuff”-nak. Szaga miatt azonban jobban elterjedt a katonák körében ma is ismert neve: mustárgáz. Szabatos neve egyébként diklóretil-szulfid. A háború előtt fedezték fel véletlenül, s a vegyiparban számos baleset okozója volt. A mustárhoz természetesen semmi köze sem volt, sőt, igazából tiszta állapotban nem is volt szaga, csak ha szennyeződés keveredett hozzá.A mustárgáz volt az első hólyaghúzó harcanyag. Korábban az angol hadsereg is kísérletezett vele, de elvetették, mert nem volt eléggé halálos a hatása. Bár a foszgéntől valóban elmaradt, még mindig igen hasznos fegyvernek bizonyult, ugyanis nem védtek ellene a korabeli gázálarcok, amelyek pedig a klórnak és a foszgénnek már sikeresen ellenálltak. Természetesen ismét Fritz Habert kell keresni a háttérben, aki hosszú hónapokig dolgozott az új harcanyagon. A mustárgáz nem oszlik el, mint a közönséges gázok. Az olajos folyadék sokáig megmarad, nehezen párolog, és rengeteg szenvedést okoz, ha valaki véletlenül hozzáért. Elég, ha egy katona csizmájára tapadt pár csepp, onnan előbb-utóbb mikroszkopikus mennyiségben eljutott a szabad testfelületekig, a kézre, az arcra. Télen megfagyott, hogy tavasszal kiolvadjon, ugyanolyan veszedelmesen lapulva a talajban, mint addig. Franciaországban még ma is szenvednek időnként kémiai égést a földeken dolgozók, amikor véletlenül egy-egy évtizedek óta lapuló mustárgáz-zárványra futnak az ekével vagy más szerszámmal.Az antant nagyon ritkán használt mustárgázt, mivel gyártása körülményes és veszedelmes volt. A franciáknak 1918 júniusáig nem is állt rendelkezésükre. Az angolok ugyan építettek Avonmouth városában egy üzemet a mustárgáz gyártására, de a munka csak lassan haladt, és három halálos baleset is történt benne, sok ezer súlyosabb vagy enyhébb égés mellett. Egészen 1918 szeptemberéig a britek csak a foszgént alkalmazták, a vonalak mögött vontatott vasúti kocsikról eresztve szélnek tonnaszám, de ekkor már a németek is megfelelő gázálarcokkal védekeztek a hatásai ellen. Más hadseregek azonban továbbra sem voltak felkészülve erre. A németek például 1917 októberében foszgénnel törték át az olasz vonalakat Caporettónál. Azonban a gáztámadás demoralizáló hatása tovább kínozta a megfelelően védett hadseregeket is. A gázálarc viselése továbbra sem volt kellemes, és a megmérgezett, ködbe borult vidéken napokig maszkban ülni egy lövészárokban sokak idegeit kikezdte.

Ez az angol úr, egykori frontkatona London utcáján mutatja mustárgáztól szerzett sebesülése nyomait

A mustárgáz brit részről történő egyik ritka alkalmazása 1918 október 14-én történt Belgiumban, egy Werwick nevü falucska közelében. E támadás nem volt különösebben jelentős, nem is emlékezne rá ma már senki, ha az egyik sebesült történetesen nem egy Adolf Hitler nevü tizedes lett volna. A Mein Kampf-ban szemléletes leírását adta a gáz hatásának. „Hét óra felé a szemeim már borzalmasan égtek... néhány óra múlva széndarabokként izzottak, és lassan sötétség vett körül.” Néhány nap múlva sebesültszállító vonaton vitték vissza Németországba, összeégve és megvakulva. Sebesülését megalázónak tartotta, s egyben a Vaterland megalázásaként élte meg.1918 novemberében a harcoló felek fegyverszünetet kötöttek, s a háború véget ért. A gáztámadásokban becslések szerint százezer ember veszítette életét, s legalább egymillióan sebesültek meg. Ez persze eltörpül a nagy háború áldozatainak száma mellett, s rávilágít, hogy a vegyi fegyverek voltaképpen nem játszottak komoly szerepet a harctéren. A történet azonban messze nem ért véget, és a hadseregek csak most kezdtek neki a vegyi hadviselés fejlett módozatainak kifejlesztéséhez.