A vegyi fegyverek története II.

Bár a Nobel-díjnak semmi köze sem volt a harci gázokhoz, Haber a díj átvételekor tartott beszédében említést tett róluk. „A jövő háborúiban egyetlen hadviselő sem mellőzheti a mérges gázokat. Ezek a pusztítás magasabb rendü eszközei” – mondotta.Természetesen a világ hadseregei nélküle is tudták mindezt. A két háború közötti időszakban a vegyi harcanyagok négyfajta típusával kísérleteztek, ezek pedig a következők voltak.

- A fojtógázok a légutakat és a tüdőt támadták, tönkretették a szöveteket, és az áldozat a saját testnedveibe fulladt bele. A klór és a foszgén után új anyagokat is felfedeztek, mint például a difoszgént, mely hasonló volt a foszgénhez, de egyszerübben kezelhető.

- A hólyaghúzó anyagok a mustárgáz leszármazottjai. Az eredeti, német fejlesztésü anyagot kénes alapja miatt kénmustárnak nevezték, de a háború után más anyagokból is előállították, így született meg például a nitrogénmustár. Az amerikai hadsereg is gazdagította a „kínálatot” a Lewisite nevü anyaggal, amelyet 1918-ban W. Lee Lewis, a washingtoni Katolikus Egyetem kutatója fejlesztett ki. Az arzénalapú Lewisite viselkedése nagyon hasonló volt a mustárgázéhoz, de sokkal gyorsabban lépett reakcióba. Vízben gyorsan lebomlott, így a mentesítése egyszerü volt. Olajos folyadék formájában tárolták, melynek színe tisztaságától függően áttetszőtől barnáig terjedt, és általában a gerániumvirághoz hasonló szagot árasztott. Felfedezése idején az első világháború hadmüveletei már véget értek, és az amerikai haderő ezért nem tartotta fontosnak a rendszeresítését, de más országok hadseregei átvették és gyártani kezdték.A hólyaghúzó anyagok újabb fajtái közé tartozott még a csalángáz néven is ismert foszgénoxim. Ennek valójában semmi köze sem volt a foszgénhez. Hatását tekintve olyan volt, mintha az áldozatot egy óriási csalánbokron húzták volna keresztül meztelenül, innen kapta a nevét is.

Fritz Haber arcképe egy 1978-ban kiadott svéd bélyegen

- A vérre ható vegyi harcanyagok csoportjának egyik első képviselője a brit fejlesztésü hidrogéncianid vagy kéksav volt. Ez a halálos vegyszer meggátolta, hogy a vörösvérsejtek oxigént vegyenek fel, és az áldozatok sejtjei megfulladtak. A britek már az első világháborúban is alkalmazták, de nyílt terepen túlságosan könnyen szétoszlott. Zárt térben, épületekben és bunkerekben azonban halálosnak bizonyult. A háború után Fritz Haber is felfedezte ezt az anyagot. Az IG német vegyipari cég rovar- és rágcsálóirtó anyagként, gyorsan szublimáló kristályok formájában hozta forgalomba, Zyklon-B márkanéven (a B jelzés a Blausäure, kéksav szóra utalt.)

- A nem halálos vegyi harcanyagok, melyeket pontosabban „nem mindig halálosnak” nevezhetnők, könnyfakasztó gázok, hánytató gázok és hasonló anyagok voltak. A könnyfakasztó gázokat már a háborúban is alkalmazták, mint például a klóracetont és a brómacetont, ezekből fejlesztették ki a háború után a klóracetofenont (CN) és az orto-klorobenziliden-malonitrilt. Utóbbit szerencsére egyszerübb névvel is ellátták, CS gáznak nevezték a feltalálók, Corson és Stoughton nevei után. A CN gázt mind a mai napig töltik civil önvédelmi gázspray-kbe, a CS gázt azonban csak katonai kiképzési célra alkalmazzák. A „CS Gas” feliratú gázspray-kben nem ez, hanem a chilipaprika hatóanyaga, a kapszaicin található, melyet történetesen ugyanígy rövidítenek.Az angolok újítása volt a hánytatógáz néven is ismert kloropikrin, amelyet a franciák Aquinite-nak, a németek Klop-nak neveztek. Ez ugyan nem volt halálos gáz, és erős szaga azonnal elárulta jelenlétét, de finom eloszlása miatt áthatolt a gázálarcok szürőin, és hányást, erős rosszullétet okozott. Ezt más, veszélyesebb gázokkal együtt kívánták bevetni. Az egyik legismertebb, a háború után felfedezett hánytató anyag az Adamsite vagy DM, egy, a Lewisite-hoz hasonló arzénalapú ágens volt. A hánytató anyagok a harctéren veszélyesebbnek bizonyultak, mint a könnyfakasztó gázok, gyakran megölték áldozataikat, de nem érték el a valódi mérges gázok hatásfokát, ezért használatukat rövidesen feladták.

A háború után a katonai terminológia is egyenesbe jött a vegyi fegyvereket illetően. A „vegyi fegyver” kifejezés nem magát a harcanyagot jelenti, hanem az azt célba juttató eszközt, például egy ágyúlőszert vagy bombát. A harcanyagot kémiai ágensnek nevezik.Az első világháború után vegyi fegyvereket legközelebb az orosz polgárháborúban alkalmaztak, a vörös és a fehér erők egyaránt. Az orosz kommunista erők voltak az elsők, akik repülőgépről permeteztek vegyi harcanyagot: a húszas években a Kaukázusban, Karabahban több falut is mustárgázzal terítettek be, amiért azok nem voltak hajlandóak belépni a kolhozba. A bolsevikok a mustárgáz gyártási eljárását a rövid életü német Weimari Köztársaságtól kapták meg.1925-ben a Genfi Egyezmény betiltotta a harci gázok alkalmazását, s ezt 38 ország aláírta. Kimaradtak azonban Japán és az Egyesült Államok. Az egyezményt egyébként sem tartatta be senki, nem szerepeltek benne garanciák a vállalt kötelezettségek betartására. Szinte minden nagyhatalom folytatta a vegyi fegyverek fejlesztését. Érdekesség, hogy Magyarországon is folytak ilyen kísérletek. Keveset lehet tudni erről, de állítólag Budapesten, Kőbányán müködött egy vegyifegyver-laboratórium, ahol számos baleset is történt. Nagy mennyiségben azonban nem gyártottak vegyi harcanyagokat, s a laboratóriumot a második világháborúban egy amerikai bombázás alkalmával földig rombolták. A fegyverfejlesztésben élen jártak a japán tudósok, akik főleg a mustárgáz és a Lewisite tökéletesítésével foglalkoztak, számtalan fajta vegyi töltetü légibombát, rakétát, légi permetező eszközt készítettek, illetve hidrogéncianid töltetü harckocsielhárító és bunkerromboló gránátokat, valamint gázálarcokat és teljes vegyvédelmi öltözékeket szerkesztettek nem csak emberek, de lovak, tevék, kutyák, sőt, postagalambok számára is.

Amikor a nácik 1933-ban hatalomra kerültek, a kezdetektől fogva nagyon érdeklődtek a vegyi hadviselés iránt. Tévhit, hogy Hitler, miután saját bőrén tapasztalta a mustárgáz hatását, irtózott volna ezektől az eszközöktől; épp ellenkezőleg, lelkesítették a harci gázokban rejlő lehetőségek. Fritz Haber fejlesztései még a harmincas években is csaknem ugyanolyan előnyt jelentettek Németországnak, mint 1914-ben, de Haber félzsidó származása szalonképtelenné tette őt a náci vezérkar szemében. Ugyan megengedték neki, hogy kutatásait folytassa, de minden zsidó munkatársát elbocsátották. Erre válaszul ő is beszüntette a munkát. Elhagyta Németországot, és Svájcban halt meg 1934-ben. Végakarata értelmében tragikus sorsú felesége, Clara mellé temették el.A vegyi harcanyagok fejlesztése Haber nélkül is folytatódott. Egy másik német kémikus, Gerhard Schrader rovarirtószerek fejlesztése közben, 1936 decemberében véletlenül előállított egy súlyosan mérgező szerves foszfátvegyületet, melyet tabun névre keresztelt. 1937 januárjában saját bőrén tapasztalta meg, milyen veszedelmes anyag ez. Egyik asszisztense véletlenül kifröccsentett egy apró cseppet. Perceken belül a labor minden dolgozójának tüfoknyira húzódott össze a pupillája, és úgy fuldokoltak, mintha tonnás súly feküdne a mellükön. Ha csak egy milligrammal nagyobb a csepp, mindannyian meghalnak.

A tabun volt az első a vegyi harcanyagok új generációjában, amelyeket a köznyelvben ideggázoknak neveztek el, ám ez helytelen megnevezés, mivel nem gázként, hanem finom permetként alkalmazzák őket. Néhány évvel később ismerték fel a tabun hatásmechanizmusát. Az anyag megzavarja az idegpályák ingerület-átvivő szinapszisait, meggátolja az ingerület-továbbítást. A tabun áldozatai gyakorlatilag elveszítik az ellenőrzést saját testük felett, nem képesek lélegezni, szívük és emésztésük leáll. A tabun ráadásul nagyon alattomos anyag, lévén színtelen, szagtalan, és már nagyon kis mennyiségben is halálos. A gázálarc hatástalan ellene, mert a bőrön át szívódik fel.Schradernek nem állt szándékában vegyi fegyvert fejleszteni, de törvénytisztelő állampolgárként jelentette felfedezését a hadseregnek. A náci Németországban ugyanis törvény kötelezte a kutatókat, hogy minden újítást, amelynek katonai haszna lehet, azonnal jelentsenek be. A német vezérkar azonnal titkos laboratóriumot létesített a tabunnal kapcsolatos kutatások céljára. Schrader egyáltalán nem lelkesedett a vegyi harcanyagok tervezésének ötletéért, de nem tehetett mást. 1938-ban kifejlesztett egy még veszedelmesebb idegmérget, a szarint.Időközben a világpolitika ismét előtérbe hozta a vegyi fegyverek kérdését. Az olasz hadsereg mustárgázt használt 1937-ben Abesszína megszállásakor, először dobva le vegyi töltetü légibombákat. A világ közvéleménye elítélte ezt a barbár tettet. Ugyanebben az évben a japánok is mustárgázt vetettek be a kínai csapatok és a civilek ellen. Keveset tudni ezeknek a támadásoknak a volumenéről és eredményéről, de bizonyosan ezrek haltak és nyomorodtak meg Kína isten háta mögötti vidékein.A harmincas évek második felére már mindenki sejtette, hogy újabb világháború közeleg. Európa szinte valamennyi országában gázálarcokat osztogattak a lakosságnak. A magyar légoltalmi fejlesztések során is nagy hangsúlyt helyeztek a civilek gáztámadás elleni védelmére. Az Egyesült Államokban Walt Disney egy bizarr ötlettől vezérelve Miki egér formájú gázmaszkot hozott forgalomba gyerekeknek. Az ízléstelen ötletet a közvélemény felháborodva fogadta.

Miki egér formájú gázálarc az US Army Chemical Warfare Museum bemutatóján

1939-ben, a háború kitörésekor a tabun még nem állt a németek rendelkezésére bevethető mennyiségben, de a német hadsereg vegyi alakulata kísérleteket végzett a mustárgáz új variánsaival. Ezeket azonban nem alkalmazták támadásaik során, mivel a gáz alapvetően az állóháború és az ostrom eszköze, nincs értelme mozgó offenzíva során bevetni, mivel az éppen úgy akadályozná a támadót, mint amennyire a védőket. Ennek ellenére a vegyi harcanyagok gyártása folytatódott. Sziléziában, Dyenfurth-am-Oder városa közelében nagy tabungyártó üzemet létesítettek 1940-ben, de ez sorozatos balesetek és hibák miatt egészen 1942 áprilisáig nem tudott nagy mennyiségben termelni.A tabun gyártása ugyanis nem volt egyszerü. Alkotóelemeinek egy része erősen korrozív hatású, ami miatt ezüstből és kvarcból kellett edényeket készíteni. A végtermék pedig olyan súlyosan mérgező volt, hogy a komponensek végső összeállítását elszeparált helyiségben kellett végezni, melynek kettős fala között állandóan nagy nyomású levegőt áramoltattak. A szarin gyártása még ennél is komplikáltabb volt. Bár egy kísérleti gyártóüzemet felállítottak Dyenfurthban, a szarin ipari méretü gyártására a háború végéig sem sikerült felkészülniük.

A Zyklon-B kristályokat fémdobozban forgalmazták

A tabungyártó üzem minden területét időről időre forró gőzzel és ammóniával mentesíteni kellett. A munkások zárt vegyvédelmi öltözéket és oxigénpalackot viseltek. A védőruhákat tíz használat után megsemmisítették. Ha egy dolgozóra vegyi anyag fröccsent, azonnal letépte magáról a védőruhát, és az ott álló szódabikarbónás fürdőbe vetette magát. A szigorú balesetvédelmi rendszabályok ellenére rengeteg baleset történt a dyenfurthi üzemben, melyek során legalább tíz munkás vesztette életét. Egyikük véletlenül jó két liter tabunt öntött magára, mely végigfolyt a védőöltözéke nyakrészén. Két perc múlva meghalt, bár munkatársai mindent megtettek megmentéséért.Bár az új világháborúban mindenki a vegyi fegyverek széleskörü használatára számított, szerencsére a hadviselő felek csak igen korlátozottan vetették be ezeket. Ám nem emberbaráti megfontolás vezette őket, hanem puszta logisztikai és harcászati akadályok, mint azt sorozatunk következő részében látni fogjuk.