A vegyi fegyverek története III.

A legtöbb országban, így Magyarországon is gázmaszkokat osztogattak és tömeges vegyi támadásra készítették fel a polgári lakosságot. Megkezdődött az ún. TGS, azaz a törmelék, gáz és srapnelek ellen egyaránt védő tömegóvóhelyek építése. Mit sem tudtak azonban az előkészületek bonyolítói arról, hogy a hagyományos védelmi eljárások már szinte semmiféle védelmet nem nyújtanak az újonnan felfedezett fegyverek, például a tabun és más ideggázok ellen, valamint hogy egyes országok mérges gázokon túl biológiai fegyverek kifejlesztésén is mesterkednek. Ha ezeket bevetették volna, valóra vált volna a háború előtt garmadával megjelent fantasztikus regények és novellák rémálma, az élettelen sivataggá váló nagyvárosok, az elnéptelenedő Európa. Mindenki meglepetésére azonban a vegyi fegyverek nem kerültek tömeges bevetésre egyetlen harctéren sem. Igaz, ez csupán a körülmények szerencsés összejátszásának következménye volt, amit nemigen köszönhetünk egyetlen bölcs hadvezér előrelátásának sem.Nagy-Britannia a vegyi támadásokra való alapos felkészültség hamis bizonyosságával lépett hadba a tengelyhatalmak ellen. Bár titkosszolgálatuk a háború teljes időtartama alatt hatékonyabban müködött, mint a németeké, homályos pletykákon kívül nem sikerült semmiféle információt szerezniük a német ideggázok létezéséről. A németek ezzel szemben mindvégig hibásan feltételezték, hogy a szövetségesek is rendelkeznek idegi ágensekkel, hiszen a háború előtt évtizedeken át jelentek meg az e harcanyagok alapjául szolgáló szerves foszfátokról szóló publikációk a legrangosabb tudományos szakfolyóiratokban. Tévhitüket csak megerősítette, hogy az ellenségeskedések kitörésekor e cikkek hirtelen eltüntek minden fórumról. Annyiban igazuk volt, hogy valóban a katonai cenzúra szólt közbe, de nem az ideggázok fejlesztése miatt, hanem hogy a háború előtt Svájcban kifejlesztett, szintén szerves foszfát alapú DDT rovarirtószer stratégiai fontosságát elrejtsék, ugyanis ennek alkalmazása jelentősen megkönnyítette a trópusi körülmények között harcoló csapatok tevékenységét. A neves angol vegyész, Bernard Saunders pedig valóban felfedezett egy ideggázt, a diizopropil-fluorofoszfátot (DFP), de ez sokkal kevésbé volt veszedelmes, mint a tabun vagy a szarin. Igaz, folyékony hordozóanyagban elnyeletve a mustárgáznál sokkal irritálóbb harcanyagnak bizonyult, s alacsonyabb fagyáspontja miatt télen is alkalmazható volt.Mindenesetre Winston Churchill már 1939-ben hangsúlyozta, hogy amennyiben Németország vegyi fegyverekkel támad hazájára, a Royal Air Force „a halál ködébe burkolja” a német városokat a térképről. Az angolok rövidesen megszerezték a Németország fölötti légi fölényt, de szerencsére sem Churchill, sem Hitler nem ismerte fel a vegyi fegyverek terén mutatkozó behozhatatlan német előnyt, így a gázbombás támadások elmaradtak.

Számla egy tétel Zyklon-B gázról

Churchillt mindenesetre kevés választotta el, hogy elrendelje a német városok elgázosítását. Bár Nagy-Britannia aláírta és ratifikálta a Genfi Egyezményt, ez kevéssé tartotta vissza az amúgy is stratégiai méretü tömeggyilkosságokról ábrándozó angol vezetőt bármitől is. Már az első világháborúban is olyannyira megrögzött híve volt a mustárgáz és a foszgén alkalmazásának, hogy felesége, Clementine „én kis mustárgáz-ördögöm”-nek (my little mustard gas fiend) becézte. Már 1940-ben hatalmas mustárgáz-készlet felhalmozását rendelte el arra az esetre, ha a németek angliai partraszállása bekövetkezik. Anglia a veszély elmúltával is gőzerővel folytatta a vegyifegyver-gyártást. Szerencsére ezeket egyik hadszíntéren sem használták fel.1944 nyarán, amikor az első V-1 robotrepülőgépek becsapódtak Londonban, Churchill ismét elővette régi ötletét, a gázbombákkal végrehajtott tömeges ellencsapást. A RAF vezetői azonban ellenezték ezt. Persze nem humanitárius megfontolásokból, hanem egyszerüen mert a brit harci gázok túl gyengék voltak a kívánt hatás eléréséhez, s nem állt rendelkezésre akkora bombázóerő, hogy megfelelő koncentrációban teríthessék be a célpontként kijelölt városokat. Maradt tehát a hagyományos szőnyegbombázás, ami így is épp elég áldozatot szedett.Eközben a németek is készültek vegyi harcanyagaik felhasználására. Bizonyos, hogy épült vegyi töltetü robbanófej a V-1 számára, de máig sem tisztázott, hogy ez bevethető lett-e volna. A tabun ugyanis nem csak hihetetlenül mérgező, de erősen robbanásveszélyes is, és csak nagy mennyiség képes megfelelő pusztító hatást kifejteni, s nem állt rendelkezésre elegendő indítósín, hogy a V-1-eseket megfelelő gyakorisággal indíthassák, nem is beszélve a fegyver pontatlanságáról. Hitler végül még az összeomlás napjaiban sem adott utasítást a vegyi fegyverek bevetésére. Pedig például a normandiai partraszállást komolyan akadályozta, vagy talán meg is hiúsította volna egy tömeges mérgesgáz-támadás, hiszen a szövetségesek, különösen az amerikaiak szinte semmiféle vegyvédelmi felszereléssel nem rendelkeztek. A németek célba juttató eszközei is meglehetősen fejlettek voltak. Kevéssé ismert tény például, hogy a híres Nebelwerfer rakétavetőt eredetileg vegyi töltetek célba juttatására tervezték, innen kapta nevét is, mely ködvetőt jelent.

Az amerikai vegyifegyver-gyártás egyik központja, a Rocky Mountains Arsenal

Különös, hogy az Egyesült Államok mennyire semmibe vette az esetleges hadszíntéri gáztámadások elleni védekezés fontosságát. Tették ezt annak ellenére, hogy mindkét leendő ellenfelük, Japán és Németország egyaránt élen járt a vegyi harcanyagok fejlesztésében, és ők maguk is erőteljesen készültek ezek bevetésére. Már a háború kitörésekor, semleges országként is szállítottak foszgént titokban Nagy-Britannia számára,1942-től pedig az amerikai szenátus évi egymilliárd dolláros támogatást szavazott meg az US Army Chemical Corps fegyverfejlesztéseire. Óriási új vegyi üzemek épültek, melyek közül a két legjelentősebb  a Pine Bluff Arsenal volt Arkansas államban, illetve a Rocky Mountains Arsenal a Sziklás-hegységben, Denver közelében, Colorado államban. Nagy kísérleti telepet létesítettek Utah államban Dugway Proving Ground fedőnéven, ahol óriási szabad terület állt rendelkezésre, hogy a legújabb harci gázok hatását jellegzetes német és japán épületeken teszteljék.Az USA ugyan nem írta alá a Genfi Egyezmény vegyi hadviselésre vonatkozó részét, de Roosevelt elnök barbár eszköznek tartotta a vegyi fegyvereket, és nem is szándékozott elrendelni bevetésüket. Az amerikai fejlesztéseket nagyrészt a japánok kínai hadjárata során tapasztalt tömeges gáztámadásai indokolták, és beszédeiben az amerikai elnök többször is hangsúlyozta, hogy ha az amerikai csapatokat vegyi támadás éri, a „megfelelő válaszcsapás” nem marad el. Igazság szerint a mai napig sem tisztázott, hogy a minél nagyobb amerikai támogatásra utazó Csang Kaj-sek által az amerikai sajtóban oly életszerüen ecsetelt japán gáztámadásokból mennyi volt igaz, de valószínüleg sokkal kevesebb, mint amennyit a nagyközönségnek tálaltak. Japán valójában nem találta elég hatékonynak a vegyi harcanyagokat, 1941-ben fel is adták fejlesztésüket, és a csendes-óceáni hadszíntéren már nem is alkalmaztak gázt az amerikaiak ellen. Az általuk előállított mennyiség egyébként is eltörpült az amerikai készletekhez képest.Az Egyesült Államok az európai hadszíntéren is több ezer tonna veszélyes vegyi anyagot halmozott fel, ez pedig számos súlyos balesetnek lett okozója. 1943 december 2-án a John Bascom teherhajó kétezer darab százfontos mustárgáz-repülőbombából álló titkos rakományának kirakodására várt az olaszországi Bari kikötőjében. A szövetséges vezérkar ugyan néhány nappal korábban bejelentette a teljes légi fölény megszerzését Dél-Olaszország fölött, de erről a Luftwaffénak más volt a véleménye. Aznap este száz Ju-88-as bombázó támadta meg a kikötőt. A húsz percen át tartó bombázás eredménye egy kisebb Pearl Harbor lett: a németek elsüllyesztettek nyolc hajót, s megrongáltak további tizenhetet. A szövetségesek mintegy ezer halottat és nyolcszáz sebesültet veszítettek. A John Bascom fedélzetén tárolt bombák megsérültek, és az égő olaj füstjével keveredett mustárgáz beterítette az egész kikötőt, rengeteg civil áldozatot is követelve. A rakományról csak a hajó néhány tisztje tudott, akik kétségbeesetten próbálták elsüllyeszteni az égő hajót, de mindannyiukat megölte a gáz, mielőtt sikerrel járhattak volna. A kimentett tengerészeket a parton takarókba csavarták és forró teával kínálták, de másnapra közülük 630-an súlyos kémiai égéseket szenvedtek vagy megvakultak. Két héten belül hetvenen közülük meg is haltak. A hajó személyzetének egy részét a HMS Bisteria romboló menekítette ki a nyílt tenger felé, de ennek személyzete is egytől egyig megvakult, és a hajó csak nagy üggyel-bajjal tudott elvergődni Taranto kikötőjéig. Bari bombázását később évekig „második Pearl Harbor”-ként emlegették.A szövetséges vezérkar eleinte titkolni próbálta az esetet, mert nem akarták, hogy a németek tudomást szerezzenek arról, hogy vegyi fegyverek érkeztek a hadszíntérre, és saját eszközeikkel esetleg megelőző csapást mérjenek. Ehhez azonban túl sok volt a tanú, s végül nyilatkozatot adtak ki a történtekről, hangsúlyozva, hogy az amerikai hadsereg nem kíván vegyi fegyvereket bevetni, kizárólag egy hasonló jellegü ellenséges támadásra adott válaszként.

A Dugway Proving Ground mai látképe. Vegyi, hagyományos és nukleáris fegyverek tesztelésére egyaránt szolgált, a közelben lakók „legnagyobb örömére.”

A szovjetek második világháborús és háború utáni vegyifegyver-fejlesztéseiről keveset lehet tudni. Minden bizonnyal ők is felhalmoztak bizonyos készleteket, de ők sem alkalmazták. Az azonban bizonyos, hogy a szovjet csapatok 1944 augusztusában még azelőtt elfoglalták a németek dyenfurthi üzemét, hogy a kirendelt utászcsapatok felrobbanthatták volna azt. Az üzem aláaknázása előtt nagy mennyiségü tabunt és más folyékony vegyi anyagot öntöttek az Oderába. Az oroszok az egész üzemet leszerelték és keletre szállították, így az a továbbiakban Hitler helyett Sztálinnak termelt. Az oroszok ezzel megszerezték a tabun, a szarin és egy újonnan felfedezett, még halálosabb idegméreg, a szomán titkát, melyet még nem gyártottak.1945 áprilisában a brit hadsereg elfoglalt egy német lőszerraktárat, amelyben zöld gyürüvel és „GA” jelzéssel ellátott 105 mm-es lőszereket találtak. Töltetük tabun volt. Más raktárakban jó félmillió hasonló lőszert és százezer repülőbombát találtak. Az elfogott német tudósok vallomásaiból kiderült, hogy a németek bármikor a halál pusztaságává bombázhatták volna egész Dél-Angliát. A félelmetes fegyverek felfedezése és a saját hírszerzés kudarcának felismerése egyaránt sokkolta a szövetséges vezérkart. E fegyverek bevetése valóban mindvégig csak egy hajszálon függött.A háború után a szövetségesek egyszerü módszerrel szabadultak meg a felhalmozott vegyi harcanyagoktól: ócska hajókra pakolták őket, majd egyszerüen elsüllyesztették a nyílt tengeren. Ezek az elsüllyesztett készletek manapság gyakran kiszabadulnak, különösen az Északi- és a Balti-tengeren, ahol a háború után elsüllyesztett német vegyifegyver-készletek az elmúlt évtizedben több súlyos balesetet okoztak. A hajók elsüllyesztésének helye általában ma is hajóforgalomtól elzárt terület, és a környező országoknak nagy gondot okoz a szennyezés felszámolása.