Raduga H-59 Ovod

A nyolcvanas évek elején több különböző kategóriájú új levegő-föld rakéta fejlesztése kezdődött. Az idővel és anyagi forrásokkal való takarékosság érdekében az orosz tervezők igyekeztek minél több már meglévő fedélzeti rendszert, illetve berendezést több típuson is alkalmazni, így a Front Légierő részéről igényelt 40 km-ről indítható rakéta televíziós irányító rendszerét minimális változtatásokkal átvették a kisebb távolságon belül alkalmazható H–29-es rakétáról. A többszörös hatótávolság természetesen jóval nagyobb méreteket igényelt, emiatt a harci részt és ezáltal a romboló erőt csökkenteni kellett. Ezt a hiányosságot a fegyver pontossága ellensúlyozta. A tervezés kiindulási alapja az volt, hogy az új rakétát bevethessék a viszonylag kisebb méretü együléses Szu–17M4 vadászbombázók fedélzetéről, vagyis el kellett hogy férjen a gép szárnyai alatt.

A Raduga tervezői először a már meglévő H–58-as „radargyilkos“ rakéta testét és hajtómüvét akarták alkalmazni, de mivel az szuperszonikus típus volt, túlságosan kevés idő maradt a tv-kamera képe alapján végzett célkutatásra illetve befogásra. A megoldás egy új fejlesztésü rakéta volt, amely hangsebesség alatt repül, és hosszú égésidejü hajtómüvel rendelkezik. A követelményeknek végül megfelelő rakéta jelentős méretü lett, 5,4 méter hosszú, teste 0,38 méter átmérőjü, szárnyainak fesztávolsága pedig 1,26 méter. A Szu–17M4 szárny alatti felfüggesztőin ugyan még éppen elfért, de fel- és leszerelése nehézségekkel járt. A 760 kg induló tömegü rakéta repeszromboló harci része viszonylag szerény méretü, 148 kg-os, így felszín feletti nem megerősített objektumok pusztítására alkalmas.A rakéta orrán kereszt alakban elhelyezett destabilizáló felületek szokatlan kialakításúak. Viszonylag nagy karcsúsággal rendelkeznek, emiatt tárolásnál, illetve a repülőgépre felszerelt állapotban zárt helyzetben rögzítették, az indítás utáni pillanatban előfeszített rugók segítségével kinyílnak. A domború üvegezés mögött található a széles szögtartományban mozgatható televíziós kamera, amelynek képét a „Tekon-1“ rendszer alakítja át sugározható jelekké. A gyújtóberendezés és a harci rész mögött a rakéta középső részén található a kis tolóerejü, hosszú égésidejü menethajtómü, amely kétoldalt lévő osztott fúvócsövekkel rendelkezik hasonlóképpen, mint ahogy azt a H–25 rakétacsalád esetében is tapasztalhattuk. A hajtómü 250–300 m/sec repülési átlagsebesség mellett biztosítja a maximálisan 40 km-es hatótávolság elérését kis magasságú repülés esetén is. A hátsó harmadban található szárnyak kilépő élein helyezték el a kormányfelületeket, amelyeket elektro-mechanikus rendszer müködtet. Ezek mögött a törzsvégen szerelték fel a kétutas adatközlő rendszer nagyméretü antennáját, ami indítás előtt nem látható, ugyanis pontosan ehhez illeszkedik a rövid égésidejü nagy tolóerejü gyorsító rakéta, amely az indítást követő másodpercekben biztosítja az utazósebesség elérését. Kiégését követően ezt piropatronok leválasztják, ekkor válik szabaddá az adatközlő, illetve parancsjeleket vevő antenna.

A H–59 rakéta robotpilótája az előre meghatározott útvonalon a rádió magasságmérő alapján alacsonyan közelíti meg a célterületet, majd attól 5–10 km-re bekapcsol a televíziós rendszer. Ennek rádiójelekké alakított képét sugározza hátra az indító repülőgép felé a törzsvégen lévő antenna. A jelek vételéhez szükséges a külső függesztményként hordozott APK-9 konténer, amely elöl és hátul egyaránt rendelkezik vevő, illetve adó eszközökkel. Ez azt is jelenti, hogy a repülőgép az indítást követően visszafordulhat, és távolodás közben is lehetséges a rakétával történő kapcsolattartás. A tv-kamera képe megjeleníthető a repülőgép müszerfalának indikátorán. A pilóta egy kis négyállású kapcsoló segítségével távvezérléssel mozgatja a kamerát, és ha megtalálta a célt, akkor a látómező közepén lévő szálkeresztet pontosan ráhelyezi, majd a „befogás“ után a rakéta már automatikusan végzi a rárepülést, illetve megsemmisítést. A H-59 Ovod kísérleti példányai 1984-ben készültek el majd még ugyanabban az évben megkezdődtek az éleslövészetek Szu–17M4 vadászbombázók fedélzetéről. A tervezők teljes megelégedettséggel tapasztalták, hogy a rakéták többsége nagy pontossággal, a kijelölt ponthoz képest mindössze egy-másfél méteren belül csapódtak be, és a későbbi szériapéldányoknál is sikerült biztosítani a 3-5 méteres pontosságot. Természetesen mindez csak nappali és jó látási viszonyok közötti körülményekre volt igaz, amikor a tv-kamera megfelelő minőségü képet biztosított.

A szovjet légierőben hamarosan megkezdődött a fegyver rendszeresítése, de egyedül csak a Szu–24M típuson. Eredetileg a Szu–17M4 mellett a Szu–25-ös és a MiG–27-es is megkapta volna, de a tapasztalatok azt mutatták, hogy az együléses gépek pilótái számára túlságosan nagy munkaterhelést jelent a vezetés mellett a rakéta kamerájának kezelése. Emiatt csak a külön operátorral rendelkező nagyobb Szu–24-esek voltak alkalmasak, amelyeknek további előnye volt, hogy a müszerfalukon jóval nagyobb méretü, és jobb minőségü képet biztosító indikátorernyőt építettek be.

A nyugati hírszerző szervek hamarosan tudomást szereztek az új fegyverről, amely megkapta NATO, illetve Pentagon kódját, AS–13 Kingbolt elnevezéssel „anyakönyvezték“.A Raduga mérnökeit a fegyver hatótávolságának és romboló erejének nagymértékü növelésével bízták meg a nyolcvanas évek végén. Rövid idő alatt megszületett a H–59M, amely már 320 kg-os nagy átütőerejü, beton erődítmények ellen is hatásos harci résszel rendelkezett, és max. száz km távolságból lehetett indítani. A hatótáv növelését gázturbinás hajtómü tette lehetővé, amelyet a rakétatest alsó részén kívül szereltek fel, a régi szilárd tüzelőanyagú rakétahajtómü helyén építették be a kerozintartályt. A törzsvégen lévő gyorsító fokozat változatlan maradt. Az irányítórendszer is nagyrészt ugyanaz, viszont a nagyobb távolságok miatt meg kellett növelni az adatközlő- és vevőrendszer jeleinek erősségét. A légellenállást jelentősen rontó külső hajtómü szívócsatornájára az indítás után leváló áramvonalazó burkolatot szereltek. A 920 kg-os és 5,69 méter hosszú H–59M típus létezéséről 1991-ben szerzett tudomást a világ, amikor a fegyver makettjét bemutatták a Dubaiban megrendezett fegyverkiállításon. Mivel jelentősen különböző képességekkel rendelkezik elődjéhez képest, ezért teljesen új kódnevet kapott, ez lett az AS–18 Kazoo. A rakéta (robotrepülőgép?) jó alapként szolgált a további fejlesztésekhez. A MAKS 2003 kiállításon mutatták be a max. 285 km-es hatótávolságú változat makettjét, amelyhez teljesen új irányítórendszert fejlesztenek. A fegyver orrában a tv-kamera helyén az ARGS–35 aktív radart építik be, amely a nagy kontraszttal rendelkező földi, illetve vízi célpontok detektálásra alkalmas. A fegyver már teljesen autonóm, nincs szüksége távvezérlésre. A célterület megközelítése során saját inerciális és müholdas navigációs rendszerét használja, majd az aktív radar veszi át a rávezetést. (Az oroszok által kiépített müholdas navigációs rendszer a GLONASS.) A hatótáv növekedését az új gazdaságosabb üzemü kétáramú 36MT hajtómü biztosítja, amelyet a Szaturn tervezőiroda kifejezetten robotrepülőgépek számára fejlesztett ki.A H–59 különböző változatait a Szu–24M mellett már alkalmazhatják a Szu–27-esből továbbfejlesztett vadászbombázók, így pl. a Szu–30M, MK, K, MKK, MKM stb. Ennek megfelelően már exportra is került és megjelent az indiai és kínai légierő állományában is.