Az R–73 légiharc-rakéta

A közeli légi célok megsemmisítésére szolgáló új rakétától minden addiginál jobb manőverező képességet, és magas találati valószínüséget vártak el. A légiharc-rakéták fejlesztése terén jártas Vimpel tervezőiroda a K–13 típus továbbfejlesztésével kívánta teljesíteni a feltételeket, de a K–14-es nem váltotta be a hozzá füzött reményeket, ezért a konkurens Molnyija tervezőiroda K–73-es típusát fogadták el. A rakéta aerodinamikai kialakítása hasonló volt az R–60-aséhoz, elöl lévő „kacsa“ kormányokkal, fix destabilizátorokkal és hátul a vezérsíkokon elhelyezett csürőkkel rendelkezett. Mindezeken túl a rendkívüli manőverező képesség biztosításához a hajtómüvek fúvócsövénél gáz-sugár terelőket is elhelyeztek, mégpedig a légiharc-rakéták között elsőként. Még a hetvenes évek elején az amerikaiak terveztek hasonló megoldású rakétát, de az „Agile“ program magas költsége miatt éppúgy a süllyesztőbe került, mint az angolok ugyancsak tolóerővektoros kormányzású „Tail Dog“ rakétája. A szovjeteknél azonban akkoriban még nem a pénzügyi szempontok domináltak, ezért minden szükséges anyagi hátteret biztosítottak az új fegyverrendszerek kifejlesztéséhez. A munkát némileg hátráltatta, hogy a Molnyija irodát időközben a Burán ürrepülőgép fejlesztésével bízták meg, így minden kapacitását arra kellett fordítania. Az addig elkészített terveket és kísérleti eredményeket felsőbb utasításra átadták a Vimpelnek, ahol 1979-től sor kerülhetett az első földi indítási tesztekre. Egy évvel később elkészültek az első, már teljes irányítórendszerrel felszerelt példányok, és megkezdődhetett a kísérleti lövészetek sora. A K–73-as rakéta első „áldozata“ egy pilóta nélküli távvezérelt MiG–17-es volt, a rakétát MiG–23ML fedélzetéről indították. Röviddel később a MiG–29-es harmadik prototípusa is bekapcsolódott a tesztekbe, így már kipróbálhatták a rakéta együttmüködését a gép különböző fegyver–elektronikai rendszereivel.

A fejlesztés befejezését követően az új rakéta 1984 közepén csapatszolgálatba állhatott és megkapta az R–73 típusjelzést, míg ipari megnevezése „Izgyélie–62“ lett (62-es gyártmány), nyugaton pedig AA–11 Archer néven emlegették. A rakéta integrációja azonban csak a MiG–29-esen zárult sikerrel, a Szu–27-esnek még éveket kellett várnia, mire képes lett az alkalmazására. Hamarosan megkezdődött az exportja is, Indiába, az NDK-ba, majd röviddel később Szíriába és Irakba is. Az R–73-as rakéta passzív infravörös önirányítású, orrában található az MK–80 „Majak“ infrafej, indium-antimon érzékelővel. Utóbbi hatékonysága mélyhütéssel javítható, az ehhez szükséges nagynyomású nitrogént az APU–73 indító sínekben lévő palackból biztosítják, a vékony csővezeték az elektromos csatlakozóhoz vezetett kábelkötegben található. A rakéta orrán kereszt alakban négy kisméretü állásszög, illetve csúszásjelző adót helyeztek el, ezek jelei alapján korlátozza a robotpilóta a manőverezés intenzitását. Az adókkal egy síkban található a négy fix destabilizátor és a négy „kacsa“ kormányfelület. Utóbbiak szemközti párjai közös tengelyen mozognak, azaz két pneumatikus munkahenger szükséges. A kormányok mögött helyezték el a robotpilóta elektronikus összetevőit, illetve a „Krecset“ rádiógyújtót. Ez rádióhullámokat bocsát ki, amelyek visszaverődéseit két hoszszú oldalt lévő antenna veszi. Ha a célhoz 3,5 méternél közelebb kerül a rakéta, akkor a rádiógyújtó felrobbantja a harci részt, vagy ha ez nem müködik, de közvetlen találat történik, akkor a csapódó gyújtó lép müködésbe. Az R–73-as a korszerü elveknek megfelelően az utolsó pillanatokban már nem a cél legforróbb része, vagyis a hajtómü fúvócsöve felé repül, hanem néhány méterrel előbbre helyesbíti az irányt, ahol nagyobb sérülést okozhat a 7,4 kg-os acélpálcikás „Rapán“ harci rész felrobbanása. A továbbfejlesztett R–73L változat közelségi gyújtója lézeres, a „Jantar“ előnye, hogy a rádióelektronikai zavarásra nem érzékeny. Mint minden rakéta esetében, az R–73-as legnagyobb részét is az 55 kg-os hajtómü foglalja el, amely fehér füstöt kibocsátó hagyományos hajtóanyagának 4,7-6,0 másodperces égésideje alatt átlagosan 1200–1600 kp tolóerővel gyorsítja a fegyvert, magasságtól függően max. kb. 2,5 Mach sebességre. A tólóerő viszonylag alacsony, a Sidewinder első változatainál vagy a Matra Magic esetében két tonna feletti erőt fejtett ki a hajtómü, égésidejük viszont alig volt több két másodpercnél. A hosszabb müködési idő a gázdinamikai kormányrendszerü rakétáknál fontosabb, hiszen az extra manőverező képesség csak addig biztosítható, amíg a hajtóanyag tart.

A törzsvégen kereszt alakban elhelyezett vezérsíkok kilépőélein találhatók a hossztengely körüli stabilizálást biztosító csürők, amelyek mechanikus kapcsolatban állnak egymással, így csak egy müködtető eszköz szükséges a mozgatásukhoz. A hajtómü fúvócsöve körül szerelték fel a négy vektoráló deflektort, vagy más néven interceptort, ezek különleges anyagból készültek, hiszen ha rövid ideig is, de közvetlenül érintkeznek a forró gázsugárral. A kombinált aero- és gázdinamikai kormányrendszer mindegyik elemét pneumatikus munkahengerek müködtetik, amelyek számára a nyomást gázgenerátor biztosítja, ezt a harci rész elé építették be. A kormányzás módja mellett az R–73-as másik újdonsága, hogy széles szögtartományon belül indítható. Az első szériáknál +/-45 fokon belüli célok megjelölése volt biztosítható, ami manőverező légi harcban nagy előnyt jelentett, hiszen a gép orrát csak megközelítőleg kellett a cél irányába fordítani. A Sidewinder nyolcvanas években rendelkezésre álló L/M változatainál az indítási tartomány még csak +/-27,5 fok volt, és a francia Magic sem volt ennél jobb. A célmegjelölés lehetséges tartománya az R–73-as esetében azonban még nagyobb is lehetett volna, ugyanis az infrafej teljes mozgási tartománya +/- 75 fokos volt. A továbbfejlesztett változatok esetében így a célmegjelölés zónáját +/-60 fokosra növelhették, de a 90 fok biztosítása már nem volt a rendelkezésre álló eszközökkel biztosítható. A megsemmisítendő légi cél megjelölését a MiG–29-es és a Szu–27-es esetében többféle módon is végezhették. Az infrafej párhuzamosítható volt a lokátor antennájával, a kombinált infravörös/lézeres KOLS berendezés optikájával, illetve a pilóta sisakcélzójával. A két előbbi rendszer látószöge és a rakéták indítási tartománya nagyjából fedte egymást, ehhez a lehetőséghez tervezték a sisakcélzót is. A pilóta azonban nagyobb mértékben is elfordíthatja fejét, így elvileg növelhető lett volna az indítási szögtartomány. A sisak helyzetérzékelő rendszere azonban ezt nem tette lehetővé, hiszen az ILS célzóberendezés (HUD) két oldalán lévő tükröknek látniuk kell a sisakon lévő három infravörös diódát. Túl nagy és költséges átalakítást kéne végezni a repülőgépeken is ahhoz, hogy az indítási zónát növeljék. A meglévő képesség megfelelő, a teljesen oldalt lévő célok elleni rakétaindítás találati valószínüsége pedig amúgy is alacsonyabb. Az R–73-as továbbfejlesztett változatai főleg az infrafej érzékenységét tekintve különböznek, utóbbi elvileg 40 km-re növelhetné a maximális indítási távolságot, mint ahogy azt egyes források említik is. Nagy magasságban a rakéta valóban elrepülhet ekkora távolságra, de már csak irányítás nélkül, ballisztikus pályán, hiszen az energiaellátó rendszerének müködési ideje 26 +/-3 másodperc, és ha kiégett a gázgenerátor, illetve lemerült az akkumulátor, akkor már irányítás, illetve kormányzás nélkül repül. Ekkora távolság megtételére azonban nincs szükség, hiszen közelharc fegyverről van szó. Gyakorlati körülmények között tíz km repülési magasság esetén egy szemben, hangsebesség alatt közeledő cél ellen max. 20 km az indítási távolság, hátulról pedig kb. 8 km. Földközelben ezek az adatok jóval kisebbek, a sürü levegőben a hajtómü kiégése után a rakéta pillanatok alatt jelentősen veszít a sebességéből, így a találat esélye szemből alig több, mint 10 km-ről, hátulról pedig 4 km-ről áll fenn. Az indítás előtt mindössze egy másodperc az előkészítési idő, ennyi elegendő a rendszerek beindulásához, illetve az infrafej hütéséhez. A célbefogás 0,15 másodpercig tart, ezt követően a rakéta indítható. A hajtómü müködési ideje alatt 40–60 g max. túlterhelésü manőverekre kerülhet sor, így elvileg nincs az a repülőgép, amelyik kitérhet. Mint annyi más adat, ez is csak elméletben müködik, mert százszázalékos találati valószínüség nincs. Ellentevékenység nélkül optimális indítási feltételek megléte esetén az R–73-asok 80–90%-a, míg manőverezés vagy infracsapdák alkalmazásakor pedig 55–60%-a talál célba. Noha több párhuzamosan müködő zavarvédelmi rendszerrel szerelték fel a rakétát, az USA-ban, illetve Franciaországban végzett éleslövészeti kísérletek során azt tapasztalták, hogy rövid intervallumban kilőtt nagy mennyiségü infracsapda eltéríti a céltól. Ez egyébként más típusokra éppen így érvényes, és nem kritikának számít a megállapítás.

Az R–73-as infrafejének nap körüli holtzónája, amelyen belül elveszíti a célt +/-15 fokos, ezenfelül korlátozták az indító repülőgép és a cél magasságkülönbségét, ez nem lehet több, mint 1,5 km plusz a cél magasságának 0,2-szerese.A rakéta müszaki üzemideje tíz év, de ha ezen belül „repültetik“ akkor csak 40–50 óra, ezt követően javító üzembe kell szállítani, ahol alapos ellenőrzés illetve a szükséges cserék és javítások után üzemideje hosszabbítható. Több változatát is kifejlesztették, amelyek nem kerültek sorozatgyártásra. Ilyen volt a hátrafelé indítható, csökkentett fesztávú, konténerben felfüggesztett változat, és a digitális elektronikájú, kettős sávú infra-, és ultraibolya érzékelővel felszerelt K–74-es.Az R–73-as harci alkalmazására először a kilencvenes évek elején kerül sor, amikor a Szovjetunió felbomlását követően a függetlenné vált államok között több háború zajlott le. Az iraki légierő eredménytelenül vetette be, viszont az etióp Szu–27-esk több eritreai MiG–29-est lelőttek vele. A tényleges találati valószínüségről nincs adat, de a néhány alkalom amúgy sem elegendő ahhoz, hogy statisztikai átlagokról lehessen beszélni.Az R–73-as rakéta rendkívüli képességeinek nagy szerepe volt abban, hogy ismertté válását követően nyugaton több új közelharc-rakéta fejlesztésébe kezdtek.