A kaliforniai, légköri kutatásokkal foglalkozó Lawrence Livermore National Laboratory (LLNL) kutatója, Michael B. Dillon számításokat végzett arra vonatkozóan, mennyi idejük van embereknek egy atomrobbanás után, hogy a megfelelő menedéket elérjék. Dillon három számítást végzett az emberek helyes cselekedetét modellezve egy esetleges atomrobbanás esetére.
A számítások alapjául a kutató az 1945-ben Hirosimára és Nagaszakira ledobott atombombák hatóerejét (13-18 és 21 kilotonna) vette alapul. Ezek alapján a Dillon által végzett számítások elsősorban azokat az embereket érintenék, akik a robbanás epicentrumától meglehetősen távol helyezkednek el, életüket nem veszítik el a robbanás közvetlen hatásától, azonban meglehetősen közel ahhoz, hogy a későbbiekben hatással legyen rájuk a radioaktív kihullás.
Hirosima ...(Fotó: wikipedia.org) Az első modellezés esetén azzal számol a kutató, hogy egy személy talált egy menedéket és ott várta meg az atomrobbanást. Ez valószínüleg azt jelenti, hogy nincs a közelben megbízhatóbb menedék. Ebben az esetben a személynek meg kell várnia, a radioaktív kihullást és csakis azután kereshet biztonságosabb menedéket. Ez azt jelenti, hogy a személynek minimum 12 órát kell helyben maradnia a robbanás után.
A második számítási modell annyiban tér el az elsőtől, hogy a legnagyobb biztonságot nyújtó menedék maximum öt percre található attól, ahol a személy átvészelte az atomrobbanást. Ebben az esetben a menedékben lévő személynek az atomrobbanás után haladéktalanul el kell hagyni jelenlegi menedékhelyét, és gyorsan átjutni a biztonságot nyújtó fedezékbe – így nem hat rá közvetlenül a robbanás és nem éri a radioaktív kihullás sem. Mindazonáltal nem ajánlott hosszú időt nyílt területen tölteni, mivel elkerülhetetlen az, hogy sugárzás érje a személyt.
Végül a harmadik modell azt feltételezi, hogy 15 perc alatt több elérhető, biztonságosabb menedék található annál, ahol a személy átvészeli a robbanást. Dillon számításai szerint ebben az esetben a túlélőnek nem szükséges 30 percen belül elhagyni menedékét, csak azután hogy megtervezte a leggyorsabb útvonalat a biztonságos menedékhez. A modellezések során feltételezték, hogy a túlélő jó helyismerettel rendelkezik és tisztában van a menedékek elhelyezkedésével, mint pl. pincék, metróalagutak.
Dillon úgy véli, az általa végzett számítások vészhelyzetben a tízes nagyságrendtől több százezres túlélést biztosíthatnak. A számításokat felhasználhatják az amerikai hatóságok és vészhelyzeti szolgálatok a megfelelő evakuációs tervek kidolgozásához például olyan területeken, ahonnan elsődleges az emberek kitelepítése.
Az Egyesült Államokban a jelenleg érvényben lévő szabályozás szerint egy esetleges nukleáris fenyegetés közlése esetén az embereknek a legrövidebb időn belül menedékhelyre kell vonulniuk. A legjobb menedékként tartják számon a megerősített falakkal és vastag betonfedővel rendelkező pincéket. Az ilyen menedékekben a túlélőknek nem kevesebb, mint 12 órát ajánlott eltölteni.
Three Mile Island atomerőmü(Fotó: wikipedia.org)
A Dillon által publikált kutatási adatokkal azonban nem mindenki ért egyet, így többek között Lawrence Vayn, a Stanford Egyetem kutatója sem. Véleménye szerint Dillon nem vette figyelembe a „közösségi viselkedési formákat”. Példaként említette a Pennsylvania-ban található Three Mile Island Nuclear Generating Station atomerőmüben, 1979-ben bekövetkezett balesetet, amikor elméletileg a szükséges néhányezer ember evakuációja helyett 200 ezer ember igyekezett elhagyni a környéket, nagyban megnehezítve ezzel a mentésirányítók munkáját.