Uljanovszk – Tengernagyok álomhajója

Az alaposan megkésve hadrendbe állított hajók bár kellőképpen félelmetesnek tűntek, messze nem váltották be a szovjet tengernagyok és politikusok hozzájuk fűzött reményeit és mire a Kreml urai végre elszánták magukat legalább egy, az amerikai hordozókkal egyenrangú egység tényleges szolgálatba állítására, a vörös birodalom összeomlott és a hatalmas Uljanovszk sohasem szállhatott tengerre.

Repülőgép-hordozó cirkálók

A Szovjetunióban látszólag meglehetősen későn, csak a hatvanas években kezdtek el érdemben repülőgép-hordozók tervezésével és építésével foglalkozni, de a valóságban ez korántsem így volt. Látva ugyanis, hogy szerte a világon egymás után állnak hadrendbe az úszó repülőterek, a harmincas évek második felében megkezdődtek egy a szovjet haditengerészet számára optimális típus kidolgozásának munkálatai is.

Azonban az elkészült tervek csak tervek maradtak, mert Sztálin és hű fegyverhordozói a szárazföldi tömeghadseregben, harckocsik és repülőgépek százaiban gondolkodva, a haditengerészetet csak a Szovjetunió partvidékének védelmére, illetve egy ellenséges partraszállással kombinált esetleges átkaroló hadművelet megakadályozására szánták. Erre sokáig elegendőnek is látszott a meglévő, részben még a cári időkből megörökölt, időközben némileg korszerűsített és lassan bővítgetett hajóállomány, valamint a szárazföldi támaszpontokon állomásoztatott tengerészeti légierő. Ráadásul a harmincas években tűzzel – vassal keresztülerőltetett iparosítás ellenére, messze nem volt elegendő a hajógyárak kapacitása sem.

A 2. világháború kitörése aztán hosszú időre kivégezte a szovjet hordozóprogramot, mert minden erőforrást a hadsereg és a légierő igényeinek kielégítésére kellett átcsoportosítani, így a dolog sokadrangú kérdéssé vált. Pedig voltak igencsak innovatív elképzelések, mint például a 45. Központi Tervezőiroda Projekt 71 jelzésű könnyűhordozója még 1938 – ból. Ez a 13000 tonnás hajó összesen harminc repülőgépet (vadász és bombázó/csapásmérő) szállíthatott volna. Ugyanígy járt L. Gordon és V. Malcev féle 10500 tonnás Projekt 68, amelyet a Csapajev-osztályú könnyűcirkálók hajótestét felhasználva, főleg konvojkísérőnek szántak.

Ugyanígy nem valósult meg Kosztromityinov hadnagynak, a tengerészeti akadémia egyik végzős mérnökhallgatójának, 1944 – ben diplomamunkaként benyújtott, több mint 51000 tonnás, mintegy 280 méter hosszú egységről készült tervezete sem, noha mind tanárai, mind felettesei rendkívül elismerően nyilatkoztak munkájáról. Ennek akkor fő oka az volt, hogy javában tombolt a világháború és esetleges megvalósítása még mindig nem volt időszerű. Sajnos a rendkívül innovatív tervet később sem vették elő, pedig a Csendes–óceánon lezajlott hadműveleteket a szovjet szakértők is figyelemmel kísérték és elemezték.

A szovjet haditengerészet háború utáni megújításának fő szószólója Nyikolaj Kuznyecov admirális, a flotta agilis főparancsnoka volt, aki számos nehéz és könnyűhordozó hadrendbe állítására és nyugati mintára szervezett, tengeri harccsoportok felállítására tett javaslatot. Nézetei azonban ütköztek a mindenható vezér Sztálin elképzeléseivel, aki ragaszkodott a nagyméretű lövegekkel felszerelt, modern csatacirkálók építéséhez. Valószínűleg ez volt a fő oka, hogy a sérülten szovjet kézre került, bár helyreállítható Graf Zeppelin, illetve az eredetileg Admiral Hipper-osztályú cirkálónak épült, de átalakított, majd ugyancsak félbehagyott Weser (korábban Seydlitz) német hordozók közül az első célhajóként, a második ócskavasként végezte és meg sem próbálták hadrendbe állítani őket. A Sztálin és Kuznyecov közötti nézeteltérésnek az lett a vége, hogy az admirális kegyvesztetté vált és nemsokkal később több magasrangú tiszttársával együtt perbe fogták és még örülhetett, amikor őt csak lefokozva a Csendes-óceáni Flottához „száműzték”, mert társai börtönbe kerültek. Amikor Sztálin 1953 tavaszán meghalt, vele együtt aztán sírba szálltak az általa favorizált Sztálingrád-osztályú csatacirkálók is, de a Kreml hozzáállása továbbra sem változott érdemben. Nyikita Hruscsovot hamar a bűvkörükbe vonták a nukleáris fegyverek és a rakéták, a haditengerészet viszont szinte egyáltalán nem érdekelte. A tengeralattjárók, mint kedvenc rakétáinak potenciális szállítóeszközei iránt mutatott ugyan némi érdeklődést, de a felszíni flottát szinte csak nyűgnek tekintette, ezért a hordozók hadrendbe állítása hosszú időre ismét lekerült a napirendről.

Érdemi változás csak Nyikita Szergejevics 1964 – es eltávolítása után kezdődhetett, mert az új pártfőtitkár, Leonyid Brezsnyev jóvoltából, a szovjet haditengerészet 1956 óta hivatalban lévő, felettébb tehetséges főparancsnoka Szergej Gorskov tengeragy, most végre megkapta azt a szükséges politikai támogatást egy teljeskörű flottamodernizációs program végrehajtásához, amelynek révén a hetvenes évekre a NATO – éval összemérhető erejű és harcértékű szovjet tengeri haderőt tudott kiépíteni. A szovjet hordozóépítési program is az ő révén indult meg ténylegesen.

Az első „fecske” a Moszkva–osztály (Projekt 1123 Kondor) volt, amelyhez a követelményrendszert még 1959 – ben maga Gorskov admirális fogalmazta meg. Eszerint az új típusnak a fő feladata a NATO rakétahordozó tengeralattjáróinak levadászása, illetve a szovjet flottakötelékek védelme a mélyből rájuk leselkedő támadások ellen. A tervezés során, az 1964 – ben szolgálatba állt francia Jeanne d’Arc (R97) helikopterhordozó-cirkáló szolgált mintaként. A program előrehaladtával, az eredetileg csak 8000 tonnásra tervezett típus, lassan csaknem a kétszeresére, több mint 15000 tonnásra és 189 méter hosszúra növekedett. Hivatalos besorolása szerint ez is helikopterhordozó-cirkáló volt, ami nagyjából fedte is a valóságot, mert orrától jókora felépítményének végéig, valóban egy cirkáló képét mutatta. Az orr részen helyezték el az erős légvédelmi és tengeralattjáró elhárító, rakétákból, valamint torpedókból álló fegyverzetet, valamint a tüzérséget. A beépített elektronika is elsősorban a mélyből érkező esetleges támadók felderítésére szolgált. A Projekt 1123 felépítmény mögötti, erősen kiszélesedő hátsó szekcióját egy méretes felszálló fedélzet foglalta el négy emelőlifttel, alatta pedig a tizennyolc, 1965 – ben rendszeresített Kamov Ka-25 típusú tengeralattjáró elhárító helikopter befogadására alkalmas hangárral.

A Moszkva-osztályú hajók megjelenése nyugaton nagy meglepetést és nyugtalanságot keltett, mert a NATO szakértői attól tartottak, hogy hosszabb távon akár egy tucatnyit is szolgálatba állíthatnak belőlük és a szovjetek elárasztják velük a nemzetközi vizeket, azonban erre nem került sor. Nemhogy tizenkettő, de a ténylegesen megrendelt háromból is csak kettő épült meg, mert a Moszkva és a Leningrád annyira nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket, hogy a Kijev nevű harmadik egység megrendelését már 1969 – ben törölték. Hagyományos, gőzturbinás hajtóműveik gyakori műszaki problémái, a vártnál kisebb sebességük (a várt 30 helyett, alig 24 csomó) és gyenge tengerálló képességük mellett, kiderült, hogy harcászati képességeik messze nem elegendőek szerepkörükhöz. Bár mindkettő megfordult a Földközi-tengeren, az Atlanti és az Indiai-óceánon is, pályafutásuk nagyobb részét később tartalékban töltötték, majd a Leningrádot 1991 – ben, a Moszkvát pedig hat évvel később selejtezték ki.

A típus sikertelensége miatt, a hetvenes évek elején Andrej Grecsko marsall a honvédelmi miniszter hathatós támogatásával belekezdtek egy az amerikaiakéval egyenértékű hordozóosztály tervezési munkálataiba. A Projekt 1160 jelzésű, mintegy 80000 tonnásra tervezett, nukleáris meghajtású szuperhordozó végül az ipari kapacitás hiánya és a magas költségek miatt nem valósult meg, mint ahogy a rajta alapuló, egyszerűbb kialakítású és így persze olcsóbb Projekt 1153 sem, amely elődjéhez hasonlóan ugyancsak az Orel, vagyis Sas elnevezést kapta. Ez is 75 - 80000 tonnás lett volna, atommeghajtással, erős rakétafegyverzettel és legalább hatvan - hetven repülőeszközzel a fedélzetén. (ezek lehettek volna a MiG-23 vadász, a Szu-25 csapásmérő és a Szu-24 bombázó elvetélt tengerészeti változatai, vagy az amerikai S-3 Viking tengeralattjáró elhárítóhoz nagyon hasonló, P-42, de felmerültek más típusok is) Méretét tekintve leginkább az amerikaiak hagyományos meghajtású, Kittyhawk-osztályához lett volna hasonló és legalább három – négy egységet szándékoztak belőle szolgálatba állítani 1995 - ig. (minden regionális szovjet flotta kapott volna egyet – egyet)

Az 1973 körül elkezdett és már igencsak előrehaladott állapotban lévő tervezési munkálatoknak azonban véget vetett, hogy 1976 - ban meghalt a program két fő támogatója Grecsko marsall, majd néhány hónap elteltével Borisz Butoma a hajóépítési miniszter és az új honvédelmi miniszter Dmitrij Usztyinov lefújta az egész programot, az addig elkészült dokumentációt pedig félretették. Mivel azonban a flottának mégis szüksége volt komolyabb harci értékű, merevszárnyú repülőgépek üzemeltetésére is alkalmas hajókra, egyfajta kompromisszumként született meg a Projekt 1143 Krecset, vagy ahogy a legismertebb, a Kijev-osztály.

A jókora, 40 000 tonnás, hagyományos meghajtású hajók a nehéz repülőgép-hordozó cirkáló besorolást kapták. Ennek főleg diplomáciai oka volt, mert az 1936 – os montreux – i egyezmény tiltotta hordozók áthaladását a Boszporuszon és a Dardanellákon, viszont mivel a Déli-Bug folyó mellett álló nyikolajevi 444 – es hajógyárban épültek (hasonlóan a legtöbb nagy szovjet hadihajóhoz) csak ezeken az átjárókon léphettek ki a Fekete-tengerről. Moszkva a későbbi nemzetközi tiltakozásokra azzal reagált, hogy szó sincs repülőgép - hordozókról, a hajók speciális cirkálók… A Kijevek a húsz Kamov Ka-28 tengeralattjáró elhárító helikopter mellett, már függőlegesen fel és leszálló (VTOL) repülőgépeket is szállítottak - igaz eléggé keveset -, alig egy tucatnyi Jak-38 vadászbombázót. A Jak-38 a legendás brit Hawker Harrier megjelenése miatt került kifejlesztésre a Jak-36 jelzésű prototípusból és 1976 – ban állt hadrendbe, de meglehetősen nagy csalódást okozott. Körülményes üzemeltetése, a gyakori balesetek, valamint kis hatótávolsága, alacsony teherbírása és a beépített radar hiánya alaposan lerontotta harci értékét. Egy- egy küldetésen a típus alig volt képes a folyamatos légifedezet ellátására és a harci járőrök biztosítására, így egyetlen előnyét az jelentette, hogy immár a szovjet haditengerészet is elmondhatta magáról, hogy rendelkezik hajófedélzetről üzemeltethető harci géppel. Olyannal, amilyennel…

A Kijevek is a szovjet koncepciónak megfelelően jelentős és változatos támadófegyverzetet kaptak. Ez SS-N-12 hajóelleni, SA-N-3 és SA-N-4/SA-N-9 (az adott egységtől függően) légvédelmi, SUW-N-1 tengeralattjáró elhárító rakétakomplexumokat és RBU-6000 vízibombavetőket jelentett. Az első egységet, magát a Kijevet, 1975 közepén állították üzembe. Ezt követte a Minszk 1978 – ban és a Novorosszijszk 1982 – ben. Amikor utóbbi kettő áthajózott a Dardanellákon, hogy a világot megkerülve a csendes-óceáni flottához csatlakozhasson, nem maradt el az előre látható diplomáciai vihar.

A negyedik, egyben utolsó egységet, a Bakut főleg különböző új technológiák, így a „Sky Watch "3D fázisvezérelt radar és új repülőgépek tesztelésére használták, majd később a Szovjetunió felbomlása után átkeresztelték Admiral Gorskovra. Testvérei közül ma már csak ez aktív, mivel leszerelése és eladása után, az indiai haditengerészet Vikramanditiya néven, alaposan modernizálva és átalakítva újra szolgálatba állította. A Novorosszijszk ócskavasként, a Kijev és a Minszk viszont turistalátványosságként végezte Kínában…

1981-ben Usztyinov marsall, mint védelmi miniszter a Kijev fedélzetéről kísérte figyelemmel a Nyugat-81 nagyszabású tengeri hadgyakorlatot és ennek során szembesülve a típus korlátaival, nem akadályozta tovább egy valódi szuperhordozó kifejlesztését. A szakemberek leporolták a Projekt 1160 és a 1153 félretett terveit is, de végül a Kijev-osztály jelentősen módosított, megnövelt verziója mellett döntöttek, amelyet indító katapultok helyett, a Royal Navy hordozóin alkalmazott, a felszállást megkönnyítő, úgynevezett síugrósánccal láttak el. Amikor a nyugati elemzők először észlelték a nyikolajevi hajógyárról készült műholdfelvételeken az épülőfélben lévő, titokzatos új típusú hordozót, hosszas találgatások kezdődtek róla, emiatt az elkövetkezendő néhány évben Leonyid Brezsnyev, Szovjetunió, vagy Kreml-osztályként is hivatkoztak rá, de valójában az egyes egységeket a Szovjetunió tagköztársaságainak fővárosairól szándékoztak elnevezni. Így az első és a második hajó a Tbiliszi, illetve a Riga nevet viselte volna, azonban miután a nyolcvanas évek végén mindkét városban heves, szovjetellenes megmozdulások zajlottak, ezért Admiral Kuznyecovra, illetve Varjagra keresztelték át őket.

A hagyományos hajtású Projekt 1143.7, vagy közismert nevén Kuznyecov-osztály - amely elődeihez hasonlóan ismét nehéz repülőgép-hordozó cirkálóként lett besorolva-, vízkiszorítása 65 000 tonna lett és már alkalmas hagyományosan felszálló és leszálló repülőgépek üzemeltetésére. Erre a célra a negyedik generációs Szuhoj Szu-27 és a MiG-29 lett kiszemelve, pontosabban a hajófedélzeti üzemhez módosított K verziójuk. Végül a MiG kiesett a versenyből, annak ellenére, hogy jóval kisebb lévén, előnyösebb lett volna a hajófedélzeti üzemre, de mint kiderült, a tizenkét fokos síugrósánc a tekintélyes méretű Szuhojok számára is megfelelt. A repülőgépek mellett, tucatnyi SS-N-19 hajóelleni, SA-N-9 és a CADS-N-1 légvédelmi rakétát, valamint egy pár RBU-12000 ASW tengeralattjáró elhárító fegyvert is telepíteni kívántak a modern, ugyanakkor igencsak problémás Sky Watch 3D radarral együtt, de annak megbízhatatlansága miatt a Varjagra már más típust szántak.

A Kuznyecovot 1985 – ben bocsátották vízre, de az évtized végének politikai káosza miatt, csak 1991 – ben helyezték üzembe és csak 1995 – re vált bevethetővé. A Varjagot 1988 - ban bocsátották vízre, de a Szovjetunió felbomlása miatt, a munkálatok elakadtak rajta. Ukrajna függetlenné válása után évekig a hajógyárban rozsdásodott. Amikor aztán az ukrán kormány árverésre bocsátotta, a Chong Lot Travel Agency Ltd. nevű kínai utazási iroda, mindössze 20 millió dollárért – lényegében ócskavasáron - vásárolta meg, azzal az indokkal, hogy Makaóban szálloda és kaszinóhajó lesz belőle. Valójában a vásárlás hátterében már ekkor a kínai haditengerészet lehetett, mert miután Kínába vontatták, évekig tartó jogi és üzleti manőverezés után 2005 – ben a daliani haditengerészeti hajógyárba került, ahol nemcsak teljesen felújították, hanem be is fejezték, modernizálták és 2021 óta Liaoning néven a kínai flottában szolgál.

Uljanovszk

A hidegháború egyik legkritikusabb időszakában, amikor még javában épültek az új repülőgép-hordozó cirkálók a nyikolajevi hajógyárban, Moszkvából megérkezett az utasítás, hogy porolják le a félretett nukleáris meghajtású szuperhordozók terveit. Az ezek alapjain nyugvó Projekt 11437 tervezési munkálatait 1984 – ben kezdték meg a leningrádi Nyevszkij Tervezőirodában L. V. Belov vezetésével, akit később Jurij Varfolomejev váltott a programvezetői poszton. A vadonatúj típusnak, amelyet Lenin szülővárosáról, Uljanovszknak (a város eredeti neve Szimbirszk volt) neveztek el a Kreml elvárásai szerint már teljesen egyenrangúnak kellett lennie amerikai riválisaival és összesen legalább négyet kívántak hadrendbe állítani az évekkel korábban elvetett 1153 - hoz hasonlóan.

A mintegy 80 000 tonnás vízkiszorítású, 302 méter hosszú monstrum felépítéséhez és kialakításához nagyrészt az amerikai konstrukciók megoldásait tekintették mintának, de lényeges dolgokban el is tértek tőlük. A hajótestet a lehető legjobb minőségű, nagy szakítószilárdságú acélból készítették, hogy minél ellenállóbb legyen az esetleges torpedó és rakétatámadásoknak, emellett a törzset húsz egymástól teljesen elszeparálható, egészen a hangárfedélezetig felnyúló szekcióra osztották. Ezeket a törzs baloldalán futó biztonsági folyosóval kötötték össze, amelyből minden rekeszbe nyílt egy – egy víz és robbanásálló ajtó. A masszív kialakításnak köszönhetően, az Uljanovszk elvileg öt szekció teljes elöntéséig képes lett volna a felszínen maradni. Maga a tágas hangárfedélzet 175 méter hosszú, 32 méter széles és 9 méter magas volt, ahonnan a repülőgépeket a felszálló fedélzetre, három 50 tonna teherbírású emelőlifttel (kettő a fedélzet jobb és egy a baloldalán) juttathatták fel. A Kuznyecovéhoz hasonló, de nagyobb sziget felépítményt erősen kitolták a jobboldalra, annak érdekében, hogy a parkoló repülőgépek és mozgatásuk ne akadályozza a fel és leszállásokat.

A hajó a hossztengellyel szöget bezáró felszállófedélzetet kapott, két Majak típusú gőzkatapulttal, de az orr részre síugrósánc is került. A leszálló gépek bevezetését a tatra telepített, Luna optikai rendszerrel, megállításukat négy fékezőkábellel oldották meg.

A meghajtást négy KN-3-43 atomreaktor biztosította, amelyeket a tizenhetedik rekeszben helyeztek el egy víz és nyomásálló falakkal négyfelé osztott kamrában. Ezekhez kapcsolódott a négy 70000 lóerős gőzturbina és a 10 darab 1500 kilowattos turbógenerátor. A tartalék meghajtórendszert nagynyomású olajkazánok és nyolc dízelgenerátor képezte. Ezeket minden szovjet nukleáris meghajtású hadihajóba beépítették, állítólag kifejezetten Gorskov admirális kívánságára. Az atomreaktorokkal az Uljanovszk sebessége a számítások szerint elérhette a 30, de hagyományos meghajtással is legalább a 10 csomót.

A szovjet tervezési koncepciónak megfelelően, az Uljanovszk is erős támadófegyverzetet kapott. A tizenkét P-700 Granit hajóellenes rakéta indítócellái közvetlenül a „síugrósánc elé kerültek, a nyolc 9M311 rakétákból és AO-18K 30 mm – es gépágyúkból álló Kortik elnevezésű kombinált légvédelmi rendszert, valamint a felszíni és kis magasságban közeledő célpontok elleni harcra szolgáló ugyancsak nyolc, AK-630 – as, 30 mm – es radarvezérlésű gépágyút a fedélzet orr illetve tatfelőli végének két oldalára telepítették.

Az Uljanovszk fedélzetéről üzemelő 68 – 70 repülőeszköz típusával kapcsolatban vannak bizonytalanságok. A fő vadász és csapásmérő erőt itt is, akárcsak a Kuznyecovon a Szu-27K gépek alkották volna - legalább 44 darab – de mellettük további, bizonytalan számú MiG-29K és/vagy Jak-141 (korábban Jak-41 jelzéssel) repülőgép lett volna rendszeresítve. Utóbbit a Jak-38 leváltására szánták és annál lényegesen fejlettebb konstrukció volt. Teherbírása, sebessége, hatótávolsága és kezelhetősége nagyságrendekkel felülmúlta az elődjét, azonban a Szovjetunió megszűnése után, pénz híján feladták fejlesztését és megmaradt prototípusai múzeumba kerültek. A fő hajtómű fúvócsövét függőleges állásba fordító, tolóerő vektoráló mechanizmus, bizarr módon manapság az amerikai F-35 – ös vadászbombázókon köszön vissza, mivel a pénzszűkében lévő orosz kormány az addig szigorúan titkos technológiát eladta a Lockheed Martinnak a kilencvenes években…

A harci gépek mellett, amerikai mintára hat darab, Jak-44 légtérellenőrző repülőgép is szerepelt volna az Uljanovszk arzenáljában. Ez minden tekintetben feltűnően hasonlított a mintául szolgáló amerikai E-2 Hawkey – hez, ami nem véletlen. Ezt az érdekes repülőgépet is elsodorta történelem és sohasem derülhettek ki valós képességei, mivel a Jak-141 – el szemben ebből még prototípus sem készült. Életnagyságú makettjét esetleges külföldi megrendelések reményében bemutattak nemzetközi repülési kiállításokon és fényképek tanúsága szerint a Kuznyecov fedélzetén is tesztelték a jókora, turbólégcsavaros gép mozgathatóságát, de 1993 – ban pénz híján végleg feladták a fejlesztését.

A repülőgépek mellett bizonytalan számú (egyes források szerint legalább tizenhat) Kamov Ka-27 tengeralattjáró elhárító és a típus két további PSZ jelzésű kutató – mentő változata is jelen lett volna a fedélzeten.

A már rendelkezésre álló dokumentációk ellenére, a tényleges építési munkálatok csak 1988. november 25 - én kezdődtek meg, mivel a mérnököket a Központi Bizottság részéről újabb és újabb kívánságokkal, elvárásokkal boldogították tovább nehezítve a dolgukat. A nyikolajevi 444. gyár legnagyobb szárazdokkjában épülő óriás építéséhez, a Szovjetunió fölött gyülekező viharfelhők és az egyre növekvő gazdasági nehézségek ellenére, az elkövetkező években folyamatosan biztosították a forrásokat és így a munkálatok tervszerűen haladhattak. Még akkor sem álltak le, amikor 1991 késő nyarán, a Párt és a KGB keményvonalasai megpróbálták megállítani a birodalom szakadék felé száguldó szekerét Mihail Gorbacsov félreállításával. A csúfosan megbukott augusztusi puccs után hiába normalizálódtak a viszonyok, már nem volt megállás a lejtőn, a Szovjetunió tagköztársaságai egymás után nyilvánították ki függetlenségüket. Az Uljanovszk építése 1991 novemberében állt le véglegesen, pedig már a reaktorok telepítésénél jártak. Ekkor a hajótest nagyjából 80% - os készültségi szinten állt, ami az egész kb. 20% - át tette ki.

1991. december 8 – án sor került a Belazsevai Megállapodás aláírására, amelyben Oroszország, Ukrajna és Belorusszia kimondta a Szovjetunió megszűnését és ez december 31 – én ténylegesen meg is történt. (a többi egykori tagállam képviselői nem voltak jelen, mivel ők már lényegében függetlennek tekintették magukat…) Nyikolajev városa Mikolaiv néven, a hatalmas hajógyárral együtt Ukrajna fennhatósága alá került, azonban az újonnan függetlenné vált ország kormányzata nem tudott mit kezdeni az ott álló, félbehagyott hadihajókkal. Ebben az időben az ukrán - orosz viszony még korántsem volt annyira feszült mint manapság, így elvileg bérmunkában befejezhették volna az Uljanovszkot és a már vízrebocsátott és 80% - os készültségi szinten álló Varjagot is, de az erre vonatkozó hivatalos megkeresésekre sem Borisz Jelcin kormánya, sem az orosz haditengerészet nem reagált érdemben, a tomboló politikai, pénzügyi és társadalmi zűrzavarban kisebb gondjuk is nagyobb volt annál.

Az immáron mindenkinek csak nyűgöt jelentő, feleslegessé vált Uljanovszk csak a helyet foglalta és ez különösen azután vált kényelmetlenné, amikor 1991 végén a norvég Fram Shipping Company megrendelést adott le egy 45000 tonnás tankerre, csakhogy ennek megépítéséhez éppen arra a szárazdokkra lett volna szükség ahol a monstrum terpeszkedett. Vízre bocsátani még nem lehetett, így csak a szétvágása jöhetett számításba, ami horribilis összegbe került. Ekkor jelentkezett be egy amerikai cég mint vásárló és a hajó acélanyagáért rögtön az aktuális világpiaci ár ötszörösét ajánlotta fel. Az események akkor vettek váratlan fordulatot, amikor már nem volt értelme leállítani az 1992 februárjában elindított bontási munkálatokat, ugyanis előbb az amerikaiak, majd a norvégok is hirtelen visszamondták az üzletet… Nagyjából az év végére az Uljanovszkot teljesen szétdarabolták, de a kb. 28000 tonna ócskavas, még évekig ott rozsdásodott hajógyár területén, mire végül sikerült megszabadulni tőle. Ezek után valószínűleg nem a valóságtól elrugaszkodott az a feltételezés, hogy rafinált titkosszolgálati manőver volt a meghiúsult ügyletek hátterében, amellyel csak a hajó teljes megsemmisítését akarták elérni, hogy ne kerülhessen egy esetleges harmadik fél, például Kína kezébe. (a dolognak valóban van realitása, hiszen a Varjag végül valóban Kínába került) Mindenesetre ettől függetlenül is valószínűleg a lángvágók martalékaként végezte volna, csak valamivel később…

Azonban csúfos szétdarabolásával, az Uljanovszk története talán mégsem ért még teljesen véget.

Az Uljanovszk nem vész el csak átalakul…?

Jelen sorok írásának idején az orosz haditengerészet nem rendelkezik bevethető repülőgép-hordozóval, mivel az Admiral Kuznyecov 2019 decemberében karbantartása során rendkívül súlyos tűzkárt szenvedett és helyreállítása még nem fejeződött be. A hivatalos tájékoztatás szerint legkorábban 2023 elején állhat újra aktív szolgálatba. Mivel a Kuznyecov lényegében hadrendbe állítása óta, szinte folyamatosan műszaki problémákkal küszködik, ráadásul már eléggé koros is, szükség lenne a lecserélésre. 2015 – ben érkeztek az első hírek Oroszországból egy új szuperhordozó tervezéséről, amely a Nyevszkij Tervezőiroda és a Krilov Állami Kutatóközpont közös projektje.

A Projekt 23000E Storm néven bemutatott új hajó az Uljanovszk tervein alapul, de már jócskán a megváltozott elvárásokhoz és trendekhez igazítva. A rendelkezésre álló adatok alapján, a várhatóan legalább 90 – 100000 tonnás vízkiszorítású és 330 méter hosszú óriást 55 MW - os RITM-200, vagy nagyobb teljesítményű RITM-400 atomreaktorokkal kívánják meghajtani és legalább 25 – 30 csomós sebességre lesz képes. A hagyományos repülőfedélzet mellett megtartják az orr rész síugrósáncát is és mindegyik kap két – két korszerű, elektromágneses katapultot is. A felépítmény a brit Queen Elizabeth-osztály egységeihez hasonló, kétszigetes elrendezésű lesz. A szovjet/orosz gyakorlatnak megfelelő, erős fegyverzetet valószínűleg legalább négy S-400, vagy S-500 légvédelmi rakétakomlexum alkotja majd, természetesen a megfelelő fedélzeti elektronikával és fázisvezérelt radarrendszerekkel kombinálva. A fedélzetre telepített 90 - 100 repülőeszközből a fő típus nagy valószínűséggel a Szuhoj Szu-57 haditengerészeti verziója lesz, bár ez jelenleg még csak papíron létezik, mellé pedig kiegészítésként újra felmerült a hányatott sorsú, viszonylag kis számban épült MiG-29K, amelyet Oroszország mellett csak India rendszeresített. Helikopterekről és egyéb további repülőeszközökről, például hajófedélzeti drónokról egyelőre nincs adat.

Hogy a Projekt 23000E valóban megvalósul - e egyelőre kérdéses, annak ellenére, hogy Oroszország az utóbbi években jelentős flottamodernizációba és bővítésbe kezdett. Amennyiben sikerül rá előteremteni a szükséges pénzügyi forrásokat, építését 2025 – ben kezdik el és várhatóan a legoptimistább becslések szerint 2030 - ban állna szolgálatba az Északi Flottánál.