Látványos belépő - Orosz csúcstechnika Szíriában

A támadást a Kaszpi-tengeren állomásozó hajóegységek hajtották végre, közel 1500 kilométeres távolságból csapást mérve a kijelölt célpontokra. Az orosz bejelentés szerint a megsemmisített célok a kormány ellen harcoló terrorcsoportokhoz voltak köthetők. Nyugati elemzések ugyanakkor rámutattak, hogy a Kalibr-ek és a Szíriában beavatkozó orosz légierő is hetekig gyakorlatilag nem indított akciókat az ISIS és az al-Nuszra iszlamista terrorszervezetek állásai ellen, helyette más, köztük mérsékeltnek tartott ellenzéki fegyveres csoportokat támadtak.

Okos fegyver

A Novator 3M–53/3M–14 Kalibr különböző változatait hadihajókról lehet indítani az előre felderített és rögzített szárazföldi célpontok ellen. Az egyes változatok 440–2500 kilométeres hatótávolsággal rendelkeznek. Sajtóértesülések szerint a hajótestbe épített függőleges tároló-konténerekből indították el a huszonhat 3M–14T modernebb, inerciális navigációs rendszerrel felszerelt rakétát. A hírek szerint nem minden Kalibr ért célba: több példány Iránban zuhant le, repülés közben, műszaki okok miatt.

Az indítást végző úszó egységekről is szólnunk kell, hiszen kis hajók tettek tanúbizonyságot óriási tűzerőről. A rakétacsapást végző kötelék vezérhajója a Gepárd-osztályú (Projekt 1166.1) 693 DAGESZTÁN fregatt volt, amelynek teljes vízkiszorítása – tehát harcra felkészítve – 1930 tonna. A hajó fedélzetére összesen nyolc 3M–14 Kalibr cirkálórakétát lehetett elhelyezni, amelyeket vélhetően mind fel is használtak. A DAGESZTÁN-t három korvett, a Bujan-M osztály (Projekt 21631) alig 550 tonnás vízkiszorítású egységei követték az akcióba: a GRAD SZVIJAZSSZK, az UGLICS és a VELIKIJ USZTJUG. Az elindított cirkálórakéták 50 méterrel a föld színe felett tették meg az utat, majd csapódtak be célpontjaikba, közel 500 kilogrammos robbanótöltetükkel együtt.

Veszélyes változatok

Nem véletlen a hajóegységek méretének kiemelése: egyedülálló tömeg/pusztítóerő hányadost kölcsönöznek az orosz hajóknak a Kalibr különböző változatai. Az amerikai haditengerészet vélhetően a 3M–54/54T (SS–N–27A Sizzle) változattól tarthat leginkább, hiszen a 450–660 kilométer közöttire becsült hatótávolság, a 200 kilogrammos robbanófej, az alig 5 méteres repülési magasság és a szuperszonikus utazósebesség komoly veszélyforrássá teszi ezt a fegyvert. A tengeralattjáróról indítható, hajók elleni támadásra specializált változat a célpont elérése előtt egy hirtelen manővert végrehajtva a magasba szökken, majd szinte függőlegesen csapódik célpontjába, Mach 2,9 sebességgel. Így a végső repülési fázisban a jelenleg alkalmazott amerikai közeli légvédelmi és rakétavédelmi rendszerekkel nagyon nehéz az eredményes védekezés.

Párosítsuk ezt egy apró, így nehezen felderíthető, olcsó korvettel, és máris egy olyan, hajók elleni csapásmérő képesség birtokába juthat akár egy kevésbé tehetős ország haditengerészete is, amely inkább a jóval nagyobb fregattok, irányított rakétás rombolók esetében volt eddig megszokott. Ha összehasonlítjuk a Bujan-M osztályt a nyolc Kalibr rakétájával együtt és a 2015 szeptemberében az amerikai haditengerészettől elköszönt Oliver Hazard Perry-osztályú fregattot, egyértelművé válik az orosz fölény. Az amerikai hajóosztály 4200 tonnás vízkiszorítása mellé egyetlen, Mk. 13 indítóállvány párosult, melyhez RGM–84 Harpoon, hajók elleni rakétákat alkalmaztak. Az amerikai rakéták hatótávolsága nem éri el a 130 kilométert, és sebességük is „csak” szubszonikus. A fregattok helyére lépő, elsősorban a part menti műveletekre optimalizált (Littoral Combat Ship – LCS), a feladattól függő fegyverzeti és felderítő-modulokkal felszerelhető, jobb híján hivatalosan fregattnak átminősített úszó egységek hajók elleni fegyverzetéről pedig egyelőre semmi biztosat nem lehet tudni. A milliméteres hullámhosszú radarrendszerrel önmagát célra vezető AGM–114L irányított rakéták legfeljebb motorcsónakok ellen hatásosak: 8 kilométeres hatótávolságuk és 9 kilogrammos robbanófejük nem jelent komolyan vehető fenyegetést egy valódi hadihajó ellen. Az amerikai haditengerészet csupán a 2015-ös pénzügyi évben zsúfolta költségvetésébe a hajók elleni rakétarendszereket is alkalmazó modul kifejlesztését. Az apró (ne feledjük, vízkiszorításuk alig 550 tonna) Bujan-osztály igazi ellenfelei – legalábbis a hajók elleni rakétarendszereket tekintve – a 9600 tonnás Arleigh Burke-osztályú rombolók, illetve a még nagyobb, 9800 tonnás Ticonderoga-osztályú cirkálók. Mindkettő alkalmazhatja a már említett Harpoon, hajók elleni cirkálórakéta mellett a jóval nagyobb ütőerőt jelentő, a világhíradókból is jól ismert BGM–109 Tomahawk rakétákat.

Miért pont onnan?

Jogosan merül fel a kérdés: az orosz katonai vezetés miért a haditengerészet szempontjából marginális Kaszpi-tengeren hajózó flottát választotta a támadás végrehajtására? Erre nehéz pontos választ adni: a szakértők szerint az orosz politikai és katonai döntéshozók talán azt próbálták demonstrálni, hogy szinte bárhonnan képesek precíziós csapásmérésre.

S miért kell egy kicsiny, alig 371 ezer négyzetkilométeres (kisebb, mint négy Magyarország) vízfelületre egy olyan komoly haditengerészet, mint a Kaszpi-tengeri flottilla? A teljesen körülzárt, sósvizű tó partvonala Oroszország mellett Irán, Türkmenisztán, Kazahsztán és Azerbajdzsán területéhez tartozik. Érdekes megemlíteni, hogy Nagy Péter orosz cár már 1722-ben elrendelte flottilla felállítását a Kaszpi-tengeren. Azóta folyamatos ott a haditengerészeti jelenlét. A Szovjetunió felbomlását követően az addigi szovjet flottillát az utódállamok között osztották szét. Az orosz flotta Bakuból Mahacskala és Asztrahány kikötőjébe költözött át.

Az orosz flottilla jelenti ma is a sósvizű tó legerősebb tengerészetét, jelenlegi legnagyobb hajóegysége a két Gepárd-osztályú fregatt: a már említett októberi támadásban részt vevő 693 DAGESZTÁN, illetve a 691 TATARSZTÁN jelenti a csúcsot. A GRAD SZVIJAZSSZK, az UGLICS és a VELIKIJ  USZTJUG mellett a korábbi sorozatú, Bujan-osztályú (Projekt 21630) ASZTRAHÁNY, VOLGODONSZK és MAHACSKALA korvettek is vigyázzák Oroszország érdekeit a Kaszpi-tengeren. A flottát számos ágyúnaszád, hagyományos és légpárnás partraszálló hajó és segédhajó egészíti ki.

Veszélyes légtérben

S hogy mennyire veszélyes a környék, jól mutatja a november 24-én lelőtt orosz Szu–24M Fencer támadó repülőgép esete. A szíriai Latakia repülőteréről, a földi célpontok elleni támadásokra optimalizált, változtatható szárnynyilazású repülőgép bombázófeladatot hajtott végre közvetlenül a török–szír határ mellett. Az orosz repülőgép a közreadott török radarfelvételek szerint két esetben is megsértette Törökország légterét, átrepülve a Szíriába nyúló, Hatay melletti alig néhány kilométeres török beszögelést. Mindkét esetben alig 15–17 másodpercig volt az orosz gép rossz helyen, de ez elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy a török légierő már korábban riasztott készültségi géppárja lelője a Szuhojt. A támadást két F–16C Falcon hajtotta végre; nem volt nehéz feladat a 6000 méter magasan repülő, már elavult, légi harcra alkalmatlan orosz repülőgép leküzdése. Az AIM–9X vagy AIM–120 légiharc-rakéta becsapódása miatt nagy lánggal égő, majd lezuhanó repülőgép pilótája és fegyverkezelő operátora sikeresen katapultált. Az egyik hajózó életét veszítette, a kormányellenes türkmén erők végeztek vele már a levegőben, ereszkedés közben vagy lenn a földön. A másik hajózót az orosz kutató-mentő csapatok találták meg és szállították el. Ez sem ment veszteség nélkül: a mentésre érkező egyik Mi–8-as helikopter több találatot kapott, üzemanyagrendszere megsérült, a fedélzeten egy orosz tengerészgyalogos katona életét veszítette. A kényszerleszállt helikoptert a türkmén kormányellenes erők egy TOW irányított páncéltörő rakétával megsemmisítették.

Fotó: internet 

Forrás: honvedelem.hu